Kelet-Magyarország, 1987. december (44. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-12 / 293. szám
— Tudod, édes öcsém, cifra egy világ ez! — mondja Inczédy unam, s pöffen- tett egy bodor fellegiét a tajtékpipájából. — Megértem én, hogyne énteném, erősen csudállkozol, hogy itt vagyok, hisz Isten a tudója, ón se áJlmélkodom kevésbé. De hidd meg, sokkal csudásaibb dolgok is vágynak ebben a városban ennél, holott még alig láttam valamicskét belőle. Másfél száz esztendő — nagy idő. Habár, ha belegondolok hogy Karolina leányom száznál több esztendőst élt, isten nyugosztalja, meg ahogyan oivasgatám itt az elébb, még az unokám is megélte a százat, hát biza elbújhatok mellettük a magam hetvenöt esztendejével. S pöfékel békén az öregúr a fotelban, figyelmesen nézte a tévé színes, villózó képeit. Nsem csodálkozott — sokat látott, bölcs ember volt Nyíregyháza városának első polgármestere, aki — csodák-csodája — egyszer csak itt ült a szobában, huncut mosollyal eregeti a füstöt, és nem is látszik rajta, hogy 133 éve halott. No, de — gondoltam — ha Zrínyi Miklós feltámadhatott haló poraiból az Új ZrinyiásZban, hát miiért ne léphetne közénk maga Inczédy uram is, hogy szem- ügyre vegye: mit is tettek utódai az ő szeretett Nyíregyházájával, miiképp sáfárkodtak az ősök hagyta várossal. — Megvan-e még a kúriám? — kérdi aggódó tekintettél, ám rögvest legyint is: — Ugyan, ennyi idő után ... S midőn elmondom: csak tízegynéhány éve, 1973-ban bontották le — a városlakók nagy tiltakozása ellenére! — hümmög egy sort. Fölemlegeti az árkádos tornácát, a gesztenyefálkiat, a lícdumsövényt, a szeretett arborétuma növényeit. Aztán kérdezősködni kezd: — Végül is megépült-e a Vasút? 1854-ben még jómagam is hallattam, hogy tárgyalásokat kezdett a város ... Mondom: négy esztendő múltán be is gördült az első vonat Pest-iBudáról Debrecenen át — nagy füstöt fúj erre elégedetten. — Hát a városháza? Áll még? — Sétáljunk egyet — javaslom, s az öreg már pattan is, de előbb körbepis- lan.t, s kérdi: — Hol a kemencétek ebben a házban? Jó meleg van. Amikor gázkonvektort emlegetek, csak legyint, de elismerően tapogatja. Ám ahogy mondom: milyen sok •nyíregyházi lakásban van már ilyen, meg távfűtés, s hogy hányán élvezik előnyeit a 120 ezer lakosból, felhördül: — Mennyit mondtál, .fiiam? Ne lódíts! Hiszen az én időmben vallami 15 ezer polgára volt a városnak! — Sok idő eltelt ám azó- ita, Inczédy bátyáim — mondom, s útna kelünk. Az új örökösföldi lakótelep fényei felé vesszük az irányt, ál- iméikodik a volt polgármester, s hinni se akarja, hogy itt emberek laknak. — Mint a méhes, ión mondom! — morog, s rágja a pipaosütorát. — S ezeknek mindnek van földje is a város határában? — Vian ám! Soknak! — nevetek — zsebkendőinyiiek. Ahol legalább a hátukat kiegyenesíthetik a panellakás után. — A mi gazdáink bezzeg dolgozni járták a tanyájukra ... S mit' ész n ék ezek a jóemberek? A piacon veszik? Meg a jéles nyíregyházi vásárokban? Szó szót követ, ballagunk, nézelődünk, autóba ülünk, az öreg meg se rezzen, csak az orrát fintorgatja a késő délutáni belvárosi csúcsforgalomban. — Hogy tudtok ti meglenni ebben a büdösségben ? szentelt oszlop áll. — Az a kucsmás alak éppen úgy fest, mint az én jó barátom, Súlyán Ádám ... az a tót- kaűapos meg Tomasovszki Andrásra öltött... ez meg itán Hiaitzel Márton? Te, öcsém, a Szarvas utca megvan-e még? Hát á mi nagytemplomunk ? Klein útihoz, az nyomban elém sietett, s faggatózott, mire is fáj a fogam az ő boltjából. Úgy látom, máma ti flaggatóztok, ha venni akartok valamit... Csak bólogatni tudok, továbbnoszogatom hát ódon útiltáinsamat. — Mégszomj aztam, öcsém! Barangolás Inczédy urammal Miinek ennyi püfögő viasdo- bozt beeresateni a városba? Nézd meg — mutat körbe a Kossuth téren —, nem fér az ember ettől az autótól vagy minek híjják ... Hej, — bámul aztán egy sort —, anno dacumál jókora sáros tér volt ez itt a városháza előtt.»Valamikor a negyvenes években határozott úgy a város belső tanácsa, hogy a főpiaci boltok előtt kövezett járdát csináltassunk ... Meg néhány lámpást is fel- ralkatott a tanács e részre, mivel hogy a köz biztonsága így kívánta éjszaka. Hogy most micsoda fényesség van itt! Nem keserítem a leikét azzal, hogy a fényesség gyakorta kevésnek bizonyul a sötét elemek ellen a város közepén is, inkább hallgatom szavait. — Hát ez a városháza bizony nem ilyen volit, amikor 1842-ben felavattuk ... De ugyanitt állott. NiieSak ■— mutat balra, ahol az öröfcváltság emlékének Végigjárjuk a központot, szigorú tekintettel méregeti a járókelőket. Oda-odia- csapjia csizmás lábát a fliaszterhoz, s kérdi: — Már nincs is olyan utca, ugye, a városban, ahol sarat kéne dagasztani? — Van bizony — legyintek, s magyarázom: — Nem (telik ám mindenre még ennyi idő alatt sem, unam- bétyám. Pénzszűkében vagyunk különösképp most, hogy sok az adósságunk ... — No, az nékünik is vollt... 1844-iben több, mint egymillió magyar forintra rúgott a város adóssága. De kihevertük! — teszi hozzá büszkén. — Jó gazdák voltak a nyíregyházi polgárók mindig. Betérünk egy áruházba, kiikenakedik Inczédy uram szeme. Aztán egy gondola mellett álldogáló köpenyes leányra mutat: — Ez a leányzó mire vár ? — Kereskedő. — Látom — de mire vár? Ha én betértem a Főtéren Hol találunk egy jó korcs- imát? A Korona megvan-e imég? — Korona van — mondom —, de ez máir csak a nevében az, később épült. De nézzünk be. Elismeréssel nyugtázza a bont, s csattimtve mesétget a nevezetes nyíregyházi földrengésről, 1834-ből, amikor kémények dőltek le, még a nagy evangélikus templom is megrepedt, s az ő pincéjében több hordó jó bor elfolyt. Majd faggató- zik: — Aztán a kálói megyegyűléseken még mindig olyan parázs a hangulat? — Nincs már Kálóban ilyen — Nyíregyháza a megye székhelye. Rettentő elégedetten bólogat. — Szóval, sikerült! Már az új városházát is azzal a kissé titkolt szándékkal építettük, hogy elorozzuk Kálótól a kiváltságát! Jó földibe vetettük a magot ainnák idején, úgy látom ... — mereng a bites ügyvéd lés 'tábiabíró, nagyváradi Inczédy György. — Amikor 1837-ben megkaptuk őfelsége privilégiumlievelét, nagy volt ám az örvendezés. Épp itt, a ‘mai Korona helyén állott az a vendéglő, ahol bor folyt az utcára, s a polgárok meríthettek kedvükre ... Újra séta. Szófián lépdel a poraiból keit öregember. Olyan képek merülhetnek föl emlékei mélységes kút- jábóil, melyek nekem, a mai Nyíregyháza fiáinak már nehezen elképzelhetők. A heves csatározások a város tanácsában, a szalma- vagy nádfiedésű házak sora, a zajos forgatagé nagyvásár a mai Kossuth téren, a korabeli tanítóképző intézet megalakítása körüli viták, a régi sóstói vendégfogadó, a kisdedóvó létrejöttté feletti öröm, a városi kaszinó lámpásai és hangulata, az epreskerti mulató heje-hu- jái... Aztán Inczédy uram zömök alakja lassan megfakult, kihörpintette borát, búcsút intett, s köddé foszlott. De itt maradt a szelleme, ia váirosalapító ősök szava. Végigfutva hirtelen gondolatban a nyíregyházi utcák- tenek szövevényét újra és újra ők bukkannak elém. Fejüket csóválják vagy elismerően bólintanak, biztatnak és megrónak, ujjúkat eméliik intőin vagy kezet nyújtanák. Városuk, melyért annyit küzdöttek, sorsát olyannyira szívükön viselték — számukra elképzelhetetlenül nagyot nőtt s megváltozott. De vajh a mi unokáink mit mondanának, ha valami csoda folytán valamelyikünk száz esztendők után újra e földre lépne? Hisz mi is ősök vagyunk- ieszümk... Sok a dolgunk. Tarnavölgyi György Nyíregyháza 1987. KU HÉTVÉGI MELLÉKLET 1987. december 12.---------------------------------------------------------\
