Kelet-Magyarország, 1987. december (44. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-12 / 293. szám
Csikai Márta Jelenségek A hullámzó vonaliak a víz örök mozgását, örvénylését idézik — a három folyót, amelyet három emberalak jelképez. A legnla- gyobb, az anya a Tiszát, a kisebbik gyermek a Krasznát, a nagyobbik pedig a Szamost szimbolizálja. A bronzból készült szobrot másfél hónappal ezelőtt állították fel Vásárosnaményhan, ott, ahol kis térré öblösöd!k la várost átszelő út. A művész, Csikai Márta maga ügyelt rá, hogy minden rendiben menjen. — De nemcsak ezért jöttem el Vásáros- naményba. Azt is látni szeretteim volna, hogyan illeszkedik a szobor a környezetbe. Őszintén szólva, előfordult már, hogy amikor elmentem a helyszínre, megnézni, hová is szánják a szobrot, nagy csalódás ért... Vásárosnlaménylban szerencsére nem így történt, úgy 'érzem, valóiban jó helyre került a szobor. Ez nem utolsósorban Bitó Jánosnak köszönhető, mert az ő irányításával készült el a szobrot körülvevő kis park, ahová tavasszal virág is kerül, a szobor elé pedig víztükör. Szóval, elégedett vagyok — remélem, a helybelieknek is tetszeni fog a munkám. A művésznek tizenhárom köztéri alkotása található szerte az országban — a naményi tehát a tizennegyedik a sorban. — A Képzőművészeti Lektorátuson keresztül kaptam a megbízást. Ok általában tudják, kinek milyen feladat való. Nagyon örültem, hogy ezzel a szoborral rám gondoltak, mert a víz, a fa a mániám, és így a szokásosnál is több örömet leltem a munkámban. Bronzba önthettem a rajongásomat. Jóllehet a fővárosiban élek, a Tiszát különösen szeretem, vagy tíz éve a folyó mellett nyaralunk a családommal. Nagykőrösi születésű, pályája szinte töretlen ívben hajolt a szobrászat felé. A Képző- művészeti Főiskolán Somogyi József, Mikus Sándor, Pátzay Pál tanítványa volt. 1974- ben már önálló kiállítással lép a közönség elé, hozzá igen rangos helyen, a budapesti Műcsarnokban. Az első bemutatkozást azóta még három követte, más városokban. Több országos kiállításnak is résztvevője volt. — Szabolcsot a szobor elkészítése során ismertem meg, már amennyire ez módot adott rá. Az első változatot a sóstói művésztelepen formáltam meg, természetesen nem ebben a méretben, ahogy végül megvalósult. Nagyon szerettem Sóstón dolgozni, mert ez az egyetlen hely az országban, ahol úgynevezett viaszveszejtéses eljárással dolgozhat az ember. Ez egy ősi módszer, de nálunk valahogyan feledésbe merült. Remek dolognak tartom, hogy Győrfi Sándorék felelevenítették itt Nyíregyházán. A vásárosnatményi szobor első nyilvános bemutatkozása egyébként Salgótarjánban volt, lahül az idén nyáron egy szabadtéri kiállításon szerepelt ez az alkotás, amely a művész egyik legkedvesebb munkája lett. Nem rajta múlott, hogy hosszú évekbe telit, míg ez a szobor elkészülni etett. A költségek egy részét társadalmi munkával teremtették elő a naményiak, de ez kevésnek bizonyult — a megyei tanács, a Művelődési Minisztérium és a Művészeti Alap segített, hogy végül megvalósuljon az öt évvel ezelőtt született elképzelés. — Ez az első szobrom a megyében. Az igazság az, hogy elég lassan dolgozom, igen sok töprengés, vívódás eredménye az új mű. Ugyanis nagyon szigorú vagyok önmagámmal, és addig semmit nem adok ki a kezemből, ramíg nem tökéletes, "vagy legalábbis amíg én annak nem érzem. Mindig arra gondolok, hogy a nevem adom hozzá, tehát tisztességes munkának kell lennie ... Ez a lassú munkatempó néha még jól is jön, mert mire elkészülök valamivel, addig talán nyerek egy pályázatot, vagy kapok egy megbízatást, és így ismét van új feladatom... Alkotómunkája mellett ahhoz kötődő, de mégiscsak más, „hétköznapibb” tevékenységet is végez: negyedik éve a budapesti művészeti szakközépiskolában tanít. Kevés az ideje, sietnie kell vissza Pestre, és — mint mondja — amúgy sem az ö személye a fontos, hanem a szobor. Mielőtt elköszön, még megemlíti, milyen jó, hogy mind több város, község liakói becsülik meg önmagukat egy-egy köztéri alkotással. Sajnos, mire idáig eljutottunk, jelentősen megcsappant az lyen célokra költhető összeg. Azért a pénzszűke idején is akad a művész számára feladat — Csikai Márta most a sárospataki új állomás elé kerülő szobron dolgozik. Gönczi Mária A három folyót jelképező szobor Vásárosnaményhan Szikszói Károly: Vörös csík. Átvérzett kötés a kozmoszon. Mintha fellövést kaptak volna a hegyek, a szél is félrebeszél ingemen, csak járkál, ahogy a félelem gondolata műtét előtt. Lassan fölszivárog a fény, sűrű fátyolból képeket varázsol elém a hangszóró. Hajnal Torkomban megrekedt sötétség húzza szekerét hazáig, de ajtóm előtt még térdig éjszakában megint az átvérzett kötés, vagy csak én látok félre: hajnali kések között félárbocon a vers.. A magyar filméletnek sajátos ritmusa alakult ki az utóbbi években. A hagyományos év eleji filmszemle külsőségeiben is látványos vetítéssorozata a kultúra iránt érdeklődők figyelmének középpontjába állítja a mozit. Az ott elhangzó és nyilvánosságra jutó vélemények elkísérik a filmeket az országos megjelenésig, de az év első kétharmadára le is futnak azok az alkotások, amelyeknek ősbemutatójára a Kongresszusi Központban került sor. Az év végére éppen ezért a magyar film szempontjából holtidénynek számít. A ren-_ dezők — jó okkal — úgy vélekednek, jobb, ha a szemle lesz a nyilvánosság elé lépés fóruma még akkor is, ha munkájuk hónapokkal korábban kész, mert akkor a díjak odaítélésénél nagyobb figyelemre számíthatnak. A tavalyi „áldozat” András Ferenc volt, akinek A Nagy Generáció című filmje nyilvánvaló értékei ellenére sem részesült elismerésben, a hónapokkal korábbi premier némiképp elterelte róla a figyelmet. Azért persze a holtidény is kínál néhány szóra érdemesíthető jelenséget. íme néhány közülük! Héha a jó Homérosz is szunyókál Cannes-ban az idén tavasz- szal hazánkat Makk Károly filmje, Az utolsó kézirat képviselte. Már ezt megelőzően is több példa akadt, hogy olyan művekkel jelenjünk meg a nemzetközi megméretés porondjain, amelyeket a hazai néző még nem láthatott, a hivatásos kritika nem minősíthetett. Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó gyakorlat. Az lenne a kívánatos, hogy a valódi érdekek kapjanak elsőbbséget, s hogy mi minősül valódi értéknek, azt nem feltétlenül egy kis létszámú, anonim csoportnak kellene eldönteni minden jelzett támpont hiányában. Mert így előfordulhat az is, hogy a kritikus az Arany Pálma, az Arany Medve és egyéb díjak sorába javasolja felvenni az Arany Ébresztő díjat is a legaltatóbb hatású hímnek. Nem én találtam ki, egy napilapban olvastam a cannes-i eredményhirdetés után. Mellesleg: Makk Károly filmje kapcsán. Nem tudom, hogy a rendező mennyire lett boldog Az utolsó kézirat röviddel ezelőtti bemutatója nyomán írt, napilapban megjelent recenzió azon mondatától, hogy munkája azért annyira nem gyenge, mint ahogy az a fesztiválvisszhang alapján várható volt. Kettő -j- egy választás Magyarországon alább a hivatásos kritikusokat tájékoztathatták volna pontosan. Így nem fordulhatott volna elő az a furcsa helyzet, hogy egy napilapunk helyesbíteni kényszerüljön, merthogy a filmről szóló írás szerzője az Utóvédharc címről tudott. Teloki téri kincskereső A cím része az alkotásnak. Néha kulcsot ad egy gondolatrendszer megfejtéséhez, néha új megvilágításba helyezi a legfontosabb összefüggéseket, s ha csak jelölő funkciója van, akkor is elidegeníthetetlen eleme a műnek. Ezt a magyar filmforgalmazás rég nem így látja, szabadon inkább a reklám- eszközök csoportjába sorolja, következésképp manipulálja. Ha a nálunk játszott külföldi filmek címét visszafordítanánk az eredeti nyelvre, közülük sokra a keresztapjuk se ismerne rá. Ilyen előzmények után nem csodálkozom, hogy akadt rendező Kovács András személyében, aki legújabb filmjét, a Két választás Magyarorszá- gon-t úgy bocsátotta útjára, hogy a cím provizórikus, végső formáját csak egy pályázat után kapja meg. Bárki elküldhette címjavaslatát, s majd ezek közül válaszja ki a rendező?, a stúdióvezetőség?, egy bizottság?, a legjobbat. Nem tudom Kovács András javára írni ezt a lépést. A különleges reklám érdekében kár volt lemondani az alkotói munka teljességéről. De ha már így történt, legS ha már a címeknél tartunk, akkor essék szó egy bemutató előtt álló filmről. Kovács András Mikszáth-hoz fordult kölcsönért, s lépését némiképp menti, hogy más művészeti ágban használta fel, és ott is ideiglenes jelleggel. Nehezen tudom elfogadni azonban Bereményi Géza megoldását, aki új filmjét Eldorado címmel készítette (saját, hasonló című regényéből). Ha egy mai író jelentkezne valamelyik kiadónál azzal, h'ogy megírta A varázshegy-et, minden bizonnyal udvarias javaslatot kapna a változtatásra, mivelhogy a klasszikusok munkáinak címe is rászolgált ennyi védelemre. A filmművészetben már van egy El Dorádo (s a kétfajta írásmódnak aligha van jelentősége, mert az át- tételezettség révén mindkettő ugyanabból a gyökérből táplálkozik, .ráadásul a kiejtésben teljesen azonosak), s nem akárki munkája: Howard Hawks, a westernmű- faj egyik klasszikusa dirigálta Í967-ben. Talán érdemes lenne ezt a tényt figyelembe venni, van még idő rá. Pályázatot azonban nem ja^ vasolnék. Hamar pé(er Csönd, hogy emlékezzünk Gabriel Garcia Marquez; Titokban Chilében 1973. szeptember 11-én, reggel hétkor egy őrjáratot vezető őrmester géppisztoly- sorozatot lőtt Migueil Littin világhírű chilei filmrendező feje föllé, s a foglyok közé parancsolta, akiket éppen a rendező munkahelye, a Chile Films felé tereltek. Santiago de Chile mindez ízében remegett a d inam ittö Hetektől, a lőfegyverropogástól, a mélyrepülésben elzúgó katonai gépek zajától. Az őrmester annyira zavarodott volt, hogy Littintől kérdezte még, mii is történik ... A filmrendező egyike annak az ötezer chilei száműző ttnek, akiknek a legszigorúbban tilos visszatérni hazájukba. Littin mégis visszatért, és elkészített egy döbbenetes hatású filmet. Ennek körülményeiről szól Marquez könyve, amelynek műfaja „riport egy filmforgatásról”. Miguel Littin 1985 elején, hat héten át tartózkodott — illegálisan — Chilében. Ez ■idő alatt több tízezer méternyi filmet forgatott hazája valóságáról a tizenkét évi katonai diktatúra után. Elváloztatott arccal, a sajátjától eltérő öltözködésisel és beszédmóddal, hamis inatokkal, s az illegalitásban működő demokratikus szervezetek segítségével, védeme alatt dolgozott. A Nobel-díjas kolumbiai író erről a különös kalandról készített nem mindennapi riportot. A XX. század egyik legutolsó diktatúrája kényszerítette száműzetésbe a kiváló filmművészt, aki az életveszélyt is vállalva — a haza: föld teljes széliében és hosz- szában, még a Moneda-palo- tán belül is — irányította a három európai forgatócsoportot, amelyek vele egy időben léptek be az ország területére, különféle legális fedőtevékenység leple alatt, valamint a belső ellenállás hat, fiatalokból álló stábját. Az eredmény egy négyórás televíziós film és egy másik, kétórás mozifilm lett, melyeknek puszta léte felér egy győztes ütközettel a Pinochet diktatúrája elllenii harcban. A kamera objektív, a kép- szalag pereg. S amit láttat védünk, az maga a rémisztő csönd, a kijárási tilalom iszonyú csöndje. Ez a csönd a chilei melleket szorítja mindegyre, mintha soha nem akarna végeszakadn.i. Ez a csönd módot ad arra is, hogy emlékezzünk. Emlékezzünk azokra, akik meghaltak, de a chilei nép számára örökké élnek: Alllendére és Nerudó- na. Olyan dicsőséges legenda hősei ők, melynek nem sok köze van a mai valósághoz. A múltat nevük tartja elevenen, s emlékűk kultusza már-már misztikus méreteket ölt. A felnövő új nemzedék (amely jelenleg a nyomornegyedek — a katonaság számára megközelíthetetlen — viskóit 'alakítja át az ellenállás bástyáivá) tartja ma sakkban a diktatúrát. Fiatalok, akik kőzáporral fogadják az utcán a rohiamcsapa- tokait, akik fegyveresen harcolnak :az illegalitásban, kanspirálnak és politizálnak, hogy visszaállítsanak egy rendszert, amelyet közülük sokan nem is ismerték, s amelyet úgy hívnak: demokrácia. X riportkötet Marquez nyelvén, de Littinnel vall erről a küzdelemről, a ma Chiléjéről, miközben magáról Littinről is-szol. Ö mondta az írónak: „Nem ez a leghő- sibb tette életemnek, de a leginkább emberhez méltó”. (Kossuth, 1987) Dobos László KIH HÉTVÉGI MELLÉKLET 1987. december 12. ; film ■ Jelenet Az utolsó kézirat című filmből.
