Kelet-Magyarország, 1987. november (44. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-11 / 266. szám
1987. november 11. Kelet-Magyarország 3 1979 ÓTA ELŐSZÖR ITT ÉREZTEM, HOGY MEGBECSÜLNEK. ÉGY FOGADOTT A TANÁCS, ÜGY FOGADTAK AZ EMBEREK, HOGY AZ ELEVE MARADÁSRA KÉSZTET. SZATMÁRBAN AZ ÉRTELMISÉGINEK MÉG VAN BECSÜLETE, TISZTELIK, HALLGATNAK RÁ. ÍGY VALL DR. PÁLL ATTILA IvöLCSÉN Ellentmondások között — Fiatal fogorvosunknak igaza van — mondja a kölesei tanácson Harbula István, elnök. — Ez a vidék olyan, hogy még hisznek a tanult embernek. Ha vannak. Mert igaz: vannak nálunk, akik gyökeret eresztettek, de bizony sokan ide se kívánkoznak, mások pedig továbbállnak. Elég talán ha annyit mondok: Botpaládon már a hetedik orvos van, s nem tudom, meddig. A záhonyi határátkelő állomás építkezésére szállítják azt a fúrt cölöphöz készített armatúrát, amelyet Oroson, a Nyíregyházi Közúti Építő Vállalat telepén készít Czinke Tibor brigádvezető és munkatársa, Varga Károly — vasbetonszerelők. (Farkas Zoltán felvétele) Kultúránk követei Gála ÁLLAMI GONDOZOTTAK. Ez a hivatalos megjelölésük. Szá mük Szabó les Szatmáriján megközelítően háromezer(!) Bár országos statisztikai számot nem tudok arról, mennyi közöttük a cigány gyermek, itthon a háromezerből kétezer felettire becsülik. Nem a megkülönböztetés szándékaként említettem, csupán a tengernyi teendő okén, amely egész társadalmunkra hárul. Vannak közöttük néhány niapos, szülőszobában „fejlett" édesanyái emlőket kutató csecsemők, vigasztalást kereső, szeretetre vágyó böl- csödések-óvodások, iskolatáskát oipelők, serdülők, lányok és fiúk, pattanásos arcú vagy pelyhedzö álló serdülők és az élet kapuján kopogtatók. Lehetetlen volna még elsorolni is, mennyit áldoz közös gyermekeinkre az állam, hogyan gondoskodik arról, hogy pótolja a szülőket, a családot, E gyermeki társadalom beás elfogadásáért a legnagyobb, a legtöbb a legnemesebb áldozat is kevés. Ügy tűnik, ezt ismerte fel a KISZ, az Állami Ifjúsági és Sporthivatal, a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége, az Országos Cigánytanács, a Budapest Kongresszusi Központ, azok a lelkes szervezők, akik a közelimúltban egy estére jótékonysági gálaestet és cigánybált szerveztek az állami gondozott fia- italok megsegítésére. Az alkalomra zsúfolásig megtelt a Budapest Kongresszusi Központ. Csaknem négy és fél órás szívet-leik at gyönyörködtető műsort lát- batott-haiUhiatott a közönség. Aki fellépett, az lelkét adita. KÖZÖS, MINDANNYI- UNK GYERMEKEI NEVÉBEN illik mondani: köszönjük. És értékelés helyett felsorolni, kik adták nevüket. Bangó Margit és Fekete Csillag ének- és táncegyüttese, Kovács Apollónia, Farkas Bálint, Szuhay Balázs és Ve- .rebély Iván, Szakcsi Lakatos Béla és együttese az európai jazz reprezentánsai, a KISZ Központi Művészegyüttes Raj'kózenekára, Berki László vezetésével. Bessenyei Ferenc, Madarász Katalin, Gaál Gabriella, Bojtor Imre, Holtai Kálmán, Lakatos Péter, Tatai VOJAKE ROM cigányegyüttes, a BM Duna Művészegyüttes zenekara Boros Mátyás vezetésével, Benikóczi Zoltán, Szendrei Klára, a Burai házaspár, az állami gondozott fiatalok gitár- együttese. a budapesti XI.kerület ifjúsági fúvószenekara. Boros Lajos, Puka Károly, Vörös Kálmán és cigányzenekarai. És aki mindezért az állami gondozott gyermékek nevében köszönetét mondott, Deák Gábor államtitkár, az ÁISH elnöke. Nem tudom, mennyi volt az összeg, amely ez alkalommal e nemes ügy érdekét fogja majd szolgálni. Ugyanis akadtak vállalatok, intézmények is, amelyek különböző összegekkel járultak hozzá az állami gondozott “íatalok megsegítéséhez. römmel fedeztem fel, hogy nagy jelentős cégek mellett ,-jtt olvashattuk a szabolcsi húsipar nevét is. <:A JUT EZEKBŐL A SZÍVÉLI ADAKOZÁSOKBÓL a zabolcs-szatmári állami gondozott gyerekeknek is. Érezzék, tudják: nincsenek egyedül, gondoskodik róluk egy nagy család. Eszemben jár. mit mondott Szabó Gábor, az itteni körzeti orvos: — Debrecenből jöttem. és úgy tűnik, itt is fogok megöregedni. Mert olyan a táj. hogy szebbet képzelni sem tudok, s az emberek is hűségesek, nyitottak. Lehet, máshol kevesebb lenne a dolgom, de ez nem szempont. Nekem itt dolgozni hivatás. Furcsa, de szinte ezeket a hangokat hallom vissza akkor, amikor a fogorvosi rendelőben összeismerkedek dr. Páll Attilával, a fél éve idekerült fogorvossal. Ö is debreceni, őt is megfogta a táj és: — 1979 óta először itt éreztem, hogy megbecsülnek. Ügy fogadott a tanács, úgy fogadtak az emberek, hogy az eleve maradásra késztet. Szatmárban az értelmiséginek még van becsülete, tisztelik, hallgatnak rá. Közés magánérzet Faggatom az elnököt, aki joggal tartozik a község vezető értelmiségijei közé. hogyan is érzi magát egy szellemi ember Kölesén és a környéken. — Ha azt mondom jól, akkor igen leegyszerűsítek mindent. Egy tény, hogy aki sokat dolgozik, az nem nagyon ér rá arra, hogy köz- vagy magánérzetét elemezze. Az biztos, hogy nincsen olyan műhely, ahol eszmét lehetne cserélni. Egy-két esetben ösz- szejárunk, de ez esetleges. De még az egymástkeresés se tökéletes, vannak egymástól különálló körök, ha úgy tetszik foglalkozás, ha úgy tetszik anyagi viszonylatok szerint. Az igazság körülbelül ott van: a szellemi embert itt valóban tisztelik, de az értelmiségi lét olyan formái, mint amilyeneket emlegetnek, aligha találhatók. Nem messze innen, Tisza- becsen a tsz elnöke, Engi Zsigmond így beszél: — A munkába temetkezés sokaknál elsősorban nem az anyagiak miatt van. Oka, hogy ezzel töltődik ki az idő. s nem kell mással gondolni. Sehol egy hely, ahol összejöhetnénk, a kocsma erre alkalmatlan. És vegyünk még egy dolgot, amit ritkán hoznak szóba. A mi asszonyaink is szeretik a divatost. Szeretnek felöltözni. Szeretnék meg is mutatni. De kinek? Hol? Mikor? így aztán jön a családi keserűség, és nemegy esetben az asszonyok azok. akik mozdulásra ösztökélik az embert. A kötődések Kérdezem Engit: — Miért maradsz? Rámnéz, csodálkozik: — Idevalósi vagyok. Az asszony is. Nekem itt van kötelességem. Kérdem Harbulát: —Miért élsz itt Kölesén? Meg se lepődik. biztosan kérdezték tőle mások is: — A nyájat nem lehet elhagyni. Különben nézzed, aki itt hűséges, az többnyire idevaló. Ez áll a nevelőkre, az állatorvosokra, az agráros értelmiségiekre. Kérdem Páll Attilát: — Igaz. hogy már valóban érzik a kötődést? — Dolgoztam Nyírbélteken, voltam körzeti orvos Nyírcsászáriban. De azt sose éreztem mint itt, hogy mennyire szükség van rám. Ennél nagyobb kötőerő nem kell. Közben módom van arra, hogy megnézzem, hányán de hányán hiányoznak innen, e tájról az értelmiségiek. Pedig kínálnak lakást, kiváló munkalehetőséget. megbecsülést. Miért hát, hogy a Paládokról menekül a nevelő, az orvos? Miért van az, hogy Tiszabe- csen még az onnan elmentse akar megkapaszkodni? Sorolják az okokat, nelyek valósak is, nem is. A sok cigány keserűvé teszi az életet. Nagy a távolság. Hiányzik a szellemi közösség, a megtermékenyítő vita, beszélgetés. Rossz az ellátás. Rosszabbak az anyagi lehetőségek. A lényeget azonban úgy érzem, hogy Engi Zsigmond fogalmazta meg: — Valóban, sok minden nincsen ezen a tájon. Az is igaz, hogy sok minden rosz- szabb, mint másfelé. De én azt hiszem, hogy a valahol maradás nem egyszerűen a körülmények függvénye. A hivatástudaté is. Az se elég. ha valaki idevaló. Hiszem, érezni kell azt, hogy itt, ahol fogy az ember, ahol 900 éves falvak néptelenednek el, az értelmiséginek olyan sokszoros feladata van, ami lényegesen több. mint egy foglalkozás gyakorlása. Harbula Istvánnal beszélgetünk a tapasztalatokról. Világos, őt is a jövő foglalkoztatja. Mint felelős vezető, nem elégedhet meg a ma ismeretével. Hit ígér a jövő? — Zárt burkok a főiskolák és az egyetemek. A végző emberek azt se tudják, merre van Kölese, a Paládokról már nem is beszélek, nekik Uszka valahol a világ végén túl van. Nem ismerik a mai magyar valóságot, a falut, az itteni életet, s ebből következően azt se érzik, hol van számukra a végtelen lehetőség, hogy a hivatást teljesítsék. Mind addig nem lesz vonzó egyetlen távoli, de közeli község sem, míg az oktatás nem párosul olyan neveléssel, ami azt is betáplálja a fiatalemberbe: az ország minden pontja egyformán értékes. És el kell érni, hogy az itt dolgozót kísérje a méltó elismerés is. Ez a szatmári táj aligha ígér nagy meggazdagodást. Jövője se csupa fényes ígéret. Sok okos ember kellene ahhoz, hogy fellendülése ne csak vágy legyen. És az ott élők közül nem egy azt bizonyítja: a sikerhez, a kibontakozáshoz a lehetőség mindenkinek adott. — Ügy érzem, hogy pár év, s előttem lesz az egész környék egészségügyi térképe — így dr. Páll. — Szűrést szervezek, programom van, terveim vannak. Aggasztó fogászati helyzetet találtam, s most rajtam múlik, mi változik. — A végtelensegig kockáztatva próbálok meg valamit itt Becsen, Uszkán és Ligeten — így Engi. — Ki más vállalná fel az itteni küzdelmet, ha nem mi, akiknek minden őse innen származik? Vállalom, ha úgy hozza az élet a bukást is, de egyel nem: a megfutamodást. — Lehet. hogy másutt könnyebb lenne — mondja Harbula István —, de nem lenne szebb. Most annyival jobb, nem vagyok egyedül, vannak partnerek. Ha sikerülne teljes mozgásba hozni az értelmiséget, az roppant eredmény lenne. Kevésbé félnék a jövőtől. Semmit nem oldottunk meg. A beszélgetések csak villanások, jelzések arról, mit hogyan látnak Szatmárban, annak is az erdőhátí részén, Jó példák, súlyos gondok sorolnak egymás mellé. A tét valóban nem egy-két szellemi foglalkozású helyzete. Itt valóban a .jövő a tét. H a az elképzeléseket jelenlegi formájukban sikerül megvalósítani, akkor jövőre is az ideihez hasonlóan alakulhatnak megyénk nemzetközi kulturális kapcsolatai. Ez hozzávetőleg harminc kiutazást jelent, és mi is ennyi alkalommal fogadhatunk külföldi vendégeket. A tánc, a zene ismer legkevésbé határokat. A kiutazó és a hozzánk érkező együttesek között is elsősorban kórusok, zenekarok, népdalkörök. tánccsoportok képviseltetik magukat, majd a képzőművészek következnek, a nemzetközt tudományos konfereciák és tapasztalat- cserék résztvevői. Remélhetően színházunknak is sikerül a közeli jövőben csere- kapcsolatot kialakítani Thá- lia ungvári otthonával. Nem szorul különösebb bizonyításra, miért fontosak ezek a kapcsolatok — minden együttes, művész számára mondhatni létszükséglet az ilyenfajta megmérettetés, mások tevékenységének, produkcióinak megismerése. A szakemberek sem nélkülözhetik a kitekintést, eredményeik megismertetését. Nem is emiatt kerekedett élénk vita a Művészeti Kollégium legutóbbi ülésén, ahol a megye jövő évi nemzetközi kulturális kapcsolatai is szerepeltek a napirenden. Azon töprengtek a résztvevők, szükséges, érdemes lenne-e mederbe terelgetni a jelenleg már-már parttalan, csak részben nyilvántartott és nyilvántartható kapcsolatokat, meghívásokat, fellépéseket. A tanácsi fenntartású intézményeknél még csak lehet tudni, ki, mikor, hová, milyen produkcióval és miből utazik, de a többieknél nem, különösen ha maguk szervezik az utat, és költségeik fedezéséhez sem kérnek támogatást. Így az is előfordulhat, hogy a szegényesebb produkciót nyújtó együttes gyakrabban jut el ide-oda, mint a színvonalasan dolgozó, de kevésbé szerencsés csoport. Tehát szükség lenne valamiféle szabályozásra. Van, aki a Művészeti Kollégium szakvéleményétől tenné függővé a kiutazást. Mások csak a bejelentési kötelezettséget írnák elő. És van olyan álláspont is, hogy utazzon mindenki, akinek erre módja és pénze van. Valóban nem lenne célszerű merev szabályok közé szorítani ezeket a gyakran spontán alakuló, sokszor inkább baráti, mintsem művészi kapcsolatokat — ezeknek is fontos szerepük van. Ilyen esetekben csak hadd utazzon, aki teheti, akinek erre alkalom kínálkozik. V iszont érdemes mércét állítani azoknál az együtteseknél, amelyek megyei támogatást kérnek külföldi útjukhoz, hiszen nem lehet mindegy, milyen produkciók külhoni megismertetésére költjük rohamosan fogyatkozó forintjainkat. Ugyanez a helyzet a nemzetközi fesztiválokra, versenyekre utazni szándékozó együtteseknél, amelyek a megyét, esetleg az országot hivatottak képviselni — korántsem csupán az ő ügyük, milyen színvonalon. Gönczi Mária Dohánypalántázó Máriapócsról A debreceni dohánykutató intézettel együttműködve dohánypalántázó adapter gyártását kezdték meg a máriapó- csi Rákóczi Termelőszövetkezet kislétai lakatosüzemében. Subecz György művezető és Fekete Béla lakatos az univer- ziális dohánypalántázó adaptert vizsgálja át a próbaüzem után. (cs) 4 kutyus jó ürügynek bizonyult. Az ő segítségével indulhatott alkonyaikor sétára a kamasz lányka. A sarkon túl már várta a legény, aki először szépen sétált mellette. Ott. ahol látták. Aztán elkanyarodtak a park felé, ahol már sűrű bokrok gátolták a kilátást. Itt a fiú először gyengéden átkarolta a lánykát, még mindig illendően. Nem is tagadom, irigykedtem egy kicsit, s végtelen volt bennem a jóindulat. Szurkoltam a fiúnak, s nem is hiába. A lányka szé pen, engedelmesen simult hozzá. A kutyus. amint ez egy jól nevelt ebhez illik, meg- megállt, hiszen hivatalos ügyei a fákhoz, oszlopokhoz szólították. Ezzel az eb, akarva- akaratlan jó szolgálatokat tett, időt adva arra, hogy a gyengéd ölelés egyre in:ább határozót ítkaroló hadműveletté alakuljon A lányka nem ellenkezett, az ölelés csókká változott. Álltak, s olyan szoros volt , a kapcsolat, hogy ' lassan a kiskutya is megelégelte az , álldogálást. Cibál- I ta a pórázt, de hiába. De mind tü- relmenetlenebb lett. A fiataloh csak a kigyulladó lámpák fénye mi- I att engedték e, egymást. Hiába, nem egyszerű do- , log a kibontakozás. Egy ölelésből sem. (b) I Farkas Kálmán Bürget Lajos
