Kelet-Magyarország, 1987. november (44. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-14 / 269. szám
Ejnye, ejnye Papos! Hát így várod te a vendéget?! Metsző, északi széllel, komor hófellegekkel? Vagy így állsz bosszút rajta, hogy húsz évig feléd se nézett? Vadonatúj házak a kö- vesút mindkét oldalán. Alma-, meg almafák mindenütt. Az első ember, akit ■a faluban látok, hatalmas konyhakést szorongat a kezében, egy megtermett kakassal birkózik. A gyönyörű iromba jószág az istennek sem akarja tönkőre hajtani a fejét, rúgkapál veszettül Hal a szárnyait szabadítja ki, hol meg a sarkantyúját feszíti a fa- vágító oldalához. Recsán Jánosné nyolcvanhárom esztendős, immár, de ilyen szilaj kokassal tán még sohasem találkozott. Hogy milyen erősek tudnak lenni manapság ezek is ... !? Hatvan éve bezzeg, meg sem nyikkantak a kezében. Most pedig tán meg fel is szállnának az emberrel, ha nem vigyázna. Mit ennének pedig akkor az unokák? Akiket most vár vasárnapra, jönnek Szálkáról. — A házat is az ő tiszteletükre meszeli? Csendesen ingatja a fejét. — Dehogy. Nem mehetek a télnek nyitott tetővel. Az öreg, udvarán körtefát nevelgető ház elejét még a nyárelőn megbontotta egy bolond, arcátlan vihar. De milyen nehéz volt mesterembert keríteni! A tapasztásra, meszelésre pedig végképp nem vállalkozott senki. — Ezzel a rossz lábammal úgy higgye meg, magam hordtam ide a földet. Csak hát a festés, a meszelés ... ! Hiába ment még be Szálkára is, nem kapott sehol tisztességes festéket. Csak piros volt... ám azzal csak nem pingálja ki a házat. Így aztán kénytelen volt padlósárgára meszelni. Furcsák szín egy idős, viharvert parasztházon ... szegény ember vízzel főz. — Az alját meg vasporral húztam ki. A nagy szélben vastag vállkendővel a hátán másik öregasszony lépeget felénk, csak a beszélgetés utolsó mondatait hallja. Azért nem állja meg szó nélkül. leendő hallban, karján egy kisfiúval fiatalasszony lesi riadtan a szomszédo- dokal ... vajon sikerül-e a manőver? — Hát ezzel is megvolnánk — törli meg homlokát a fiatal gazda. Kovács Lajos. A vastag nejlonnal bevont ágy szélén ül. nézi a Az áldott humorral megáldott Juhász István viszont azt mondja minderre: — Az egyenest a legostobább mérnök is meg tudja húzni. De kijelölni ezeket a görbe utcákat... Ö maga is egy szép halom tetején áll, környés- körül almafák. Hátunk mögött a református parórendában. Kálvin hűvös racionalizmusa, a közben eltelt majd hót évtized sem könnyít az akkori emlékeken. Hamis az orgonaszó, idegen a nevetés. — Tudja hogy nősültem én? Egy komisz gatya a hónom alatt... meg egy töBarangolás Paposi harangok — Egy kis hamut ha ösz- szekever mésszel, jobban járt volna. Azt még a hóié sem bántja. Gyügyei Istvánná csak ennyit akart mondani, s már megy is tovább, a messzi téesztelepre. Ügy hallotta, olcsón fát mér a téesz, s hiába nyolcvanesztendős, ő még szereti magának intézni az ügyeit. — Hogyne már ... ! Mikor ezek a kölyökíuvarosok úgy csapják be az ilyen véneket, ahogy csak akarják. Jármiból Paposra vivő kövesútról — a két falu egyébként tökéletesen ösz- szesimult, egyetlen üres házhely sem választja el őket — nem lehet messze látni, a nagy gyümölcsösök mindent eltakarnak. Két hatalmas, rozsdavörös platán azonban messze kimagaslik a fák közül. A valamikori kúria körül szabályos kis térbe torkoltának a keskeny, girbe-gurba utcák, s a tér legszebb pontján egy hófehér ház magasodik. Lakói épp most költöznek. A belső lépcsők ugyan még hiányoznak, s ez alaposan megnehezíti a cipekedést. Súlyos, bársonnyal bevont franéiaágyat próbálnak feltuszkolni az emeletre. A fehér falakat. Ez lesz hamarosan az otthonuk. A belső munkák ugyan még hátra vannak' de a karácsonyfát már itt állítják majd fel. — Eszükbe sem jutott Szálkán építkezni? — Ha bolondok lettünk volna. Tíz perc alatt így is bent vagyunk, s nem kellett a telekre egy vagyont költenünk. Kovács Lajos a jármi— paposi téeszben gépszerelő, a feleség pedig az optikai művekben volt meós. Mielőtt gyes-re jött volna. A kis térről követ sosem látott utcácskák szaladnak szerteszét, a házak mindegyiknek a végén derék domboldalakra kúsznak. Azt hihetné az ember, hétszáz ember megfér egy nagyobbacska marékban. Nem, a paposi utcák úgy kanyarognak, mint a Szálka környéki parasztszekerek vaskígyói. Dombra fel, dombról le, fűzzel, meg égerfával benőtt laposokat kerülgetve. Az okosak így írnák le mindezt: Papos szabálytalan alaprajzú, a helyi domborzati viszonyokhoz igazodó több utcás nyírségi falu. kia százados falai, fent a tetőn pedig a kicsi kis templom. Előtte egyszerű harangláb, s egy óriási nagy diófa. Jóval többet terem, ' mint a parányi gyülekezet egész évi bevétele. — Bizony ... kevesen va- vagyunk. Szegény az eklézsia. A magas, boltozatos homlokon vékony, de annál mélyebb ráncok. Most, hogy immár évek óta nincs helybéli papjuk, rá, mint gondnokra szakadt a gyülekezet minden gondja. Szó se róla, szívesen viseli ezt a keresztet. Nem, nem a jövendő boldogság reményében. Sosem tudta elviselni a tétlenséget. — Isten kegyelméből rrliost töltöm a hetvenötödik éfvem. E hónap huszonnegyedikén, Katalin estéjén ... Kilencévesen ötödmagáÍ al mianadt árván. Ide-oda ánvódott, mikor egy nagv- azdánál lett szolga. — Kint az Árkoson volt éréit földjük, ott az uga- on jártam hét-nyolc mariával. — Mi volt a fizetség? — Amit megettem. Meg amit rámadtak. Halkan nyikprog a parókia ajtaja, szú perceg a gerülköző. Amivel bevonultam, s leszereltem. Apósa sem volt gazdag ember, de négy holdon gazdálkodott. A leendő vő meg apátién, anyátlan árva ... ! Hogy adhatta volna tiszta szívvel lányát egy ilyen, semmitlen legényhez? Honnan tudhatta volna, hogy iszonyú akarattal áldotta meg az úr Juhász Istvánt? — Hány holdat vitt a té- eszbe? — Tizennégyet. Csikorgó foggal lépett hatvanban a téeszbe. Csak az vigasztalta, hogy a saját lovait hajthatja. Kocsis lett, onnan is ment volna nyugdíjba, ha nem Paposon marad. De a paposiak ismerték földszeret.etét, munkabírását. — Hivatnak egy kis idő múltán: Pista, brigádvezető lettél. — Vannak itt nagyobb gazdák — felelte. De hiába szabadkozik. Tizenöt esztendő múltán alig akarták elengedni nyugdíjba. Pedig akkor már egyesültek a jármiak-^ kai, s nem helybéli volt az elnök, a főmezőgazdász. A híres, nevezetes paposi kis téesz! Ezerkétszáz-va- lahán.y holdon gazdálkodtak, de megmutatták, a homokon is meg lehet élni. Talán az akkori biztonságnak köszönhető az is, hogy ez a falu elkerülte a roikon kistelepülések sorsát. Ha lélekben nem is gyarapszik, de legalább nem is fogy. Száz esztendő alatt alig változott lakóinak száma. Még az utóbbi évtizedek niagy ipartelepítései, a mezőgazdaság átszervezése sem késztették elvándorlásra az itteni embert. Ám Papos parókiái üresek. Oly kicsi a három gyülekezet — mily idegen a szó — ingázni kényszerülnek ide a lelkészek. Zárva a katolikus templom is, pedig azt nékem mindenképpen látnom kell. Harangja szavát pedig hallani ! Amit egykor úgy vártam mindig, mint a megváltó hangját. Egy ópályi öregembernek hajdanán itt, a paposi határban volt egy kis szőlője: az unokát cipelte magával, csak ha tehette. Az itteni templom harangja jelezte a delet: abba kell hagyni a kocosozást, lehet ebédelni. Nyársra lehet húzni a szalonnát. S közben zúgott az érces, távoli barangszó. Lemák Lászllóné volt már talán akkor is a paposi harangozó, most is övé a titulus. De mennyit változott közben a világ! Előbb csak egy gombot követelt ki magának, most pedig már egy szabályos automata helyettesíti. Az „húzza” a harangokat. A harangok nélkül maradt harangozó egyedül áll a nagy, magas templom padsorai között, egy csokor krizantémot hozott a szentély virágtartóiba. Szél kocoghatja az ablakokat, a boltozatos teremben félhomály lapul. S ekkor váratlanul megszólalnák a harangok. Dél van, a nándorfehérváriak szelleme kél hangtalanul szárnyra. És emlékek a közeli, s távoli múltból... Balogh Géza 1987. november 14. KM HÉTVÉGI MELLÉKLET
