Kelet-Magyarország, 1987. október (44. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-03 / 233. szám
KU HÉTVÉGI MELLÉKLET 1987. október 3. A tiszta egű, szőlő- illatú szeptember lassan búcsúzik. A diót már leverték, a szilva- lekvárt kifőzték, s megfakultak az almásker- tek vidám színei. Tiszakó- ród fátyolos napsütéssel fogadja az idegent, akit, ha megáll a Túr-hídon, és messze, északnak s keletnek néz, megbabonáz a látvány. Ameddig csak ellát, kéklő dombokat, hegyeket Iát, hatalmas tintakék ormok nyújtózkodnak az égnek. A nagy kékségben pedig egy haj szál vékony, fehér felkiáltójel, a kóród i templom tornya. Mintha csak nem is a magyar Alföldön járnánk, hanem valahol bent Kárpátalján, vagy Erdély szívében, a Küküllő mentén. No, hiszen, nem is tévedtünk sokat. A Tiszahát sokkal inkább tartozott mindig Erdélyhez, a Felvidékhez, mint az alföldi pusztához. Keletről nyugatra, északról délre húzódó forgalmas hadi- és kereskedőutak szabdalták testét, s a környék központjait is a mai országhatárokon túli városok jelentették: Beregszász, Nagyszőlős, Szatmárnémeti, Nagykároly, a kis magyar falvak szellemi, gazdasági centrumai. A kóródiiaknak Beregszász volt a Város, oda jártak piacozni, vásárolni, furcsa szót hallani. Még a Tisza sem jelentett akadályt. Komp hordta az embert, a jószágot. S a behívó parancsot, ha a „száladj-János”- okra volt szüksége a hazának. A Tisza ma sem változott semmit. Legfeljebb annyit, hogy kicsit meggyorsult a folyása. A Kárpátokban rengeteg erdőt kivágtak, néhány kanyart leszabtak, egy-egy kiadósabb eső után akadálytalanul zúdul le a víz a hegyekből. Senki sem tudja ezt jobban idősebb Csernyi Pálnál, aki szinte egész életét a folyó szolgálatában töltötte. Most kint ül a háza előtti kiapadón, s öreg barátjával, Pál Gusztávnál azon tűnődik, mily hamar elszállt az az ötven esztendő, amit gátőrként töltött itt a faluban. Apjától örökölte az állást, s fiának adta át a posztot, ötven év nagy idő, azt hihetné az ember, ezalatt megunhatja az életet is az ember. Az életet lehet, de a Tiszáit... ? csén, Kóródon soha. Mindig csak Milotán. De ezen Pál Gusztáv már cseppet sem csodálkozik. Hiszen barátja ott töltötte gyermekkorát! Milotán, ahol ennél még különb dolgok is megtörténtek: ott még az istent is elosapták. Mondván, nekik olyan isten nem kell, mely még a saját házába is villámot csapat. más. Nekem semmi bajom a cigányokkal, annyi, de annyi rendes család van köztük... De néhá- nyuk . ..! Molnár Sándor valamikor cipész volt, most is az egyik talpvágó kését használja. Azzal feszegeti a zöld burkot. Ujjait barnára festette már a héj, oda se neolyan szervezet, mely megkímélné a kispénzű termelőt a nepperek hadától. Akik löknek nyolcvan-száz forintot a termelőnek, és busás haszonnal adják tovább a dióbelet. Komor, súlyos gondok a mézillatú csendben. — Azért mégis az én fám hozta a legbecsesebb térVén diófák alatt — Kérdezni is kár, mikor látta a folyót utoljára. — Tegnap. Meg tegnapelőtt. Nem tudja úgy álomra hunyni a szemét, 'hogy meg nenézze a mindig ugyanolyan, mégis percről percre más kedvest. Cimborája, Pál Gusztáv háza előtt visz el mindig az útja. Szerbusz, Guszti! Szerbusz, Pali! Több szó mem esik köztük. Egy óra múlva Pál Gusztáv megkérdi: No, megvan? — Meg hál’ istennek. Több szó nem is esik köztük. Majd csak ilyentájt, dél körül tárgyalják meg a fontosabbakat. Együtt járnak a napközibe ebédre, s egy fél órácskát kiülnek a kiskapuba. Elpolitizálgat- nak. Nincs olyan nap, hogy a Tisza szóba ne kerülne. Ha az öreg gátőr nem látott semmit, felemlegetik a múltat. Hogy milyen szép szál emberek voltak azok a ruszin tutajosok ..., hogy a régenőben egy vaddisznó- konda úszott át a folyón ..., hogy Milotán megint megakasztottak egy galócát. Mely tudvalevőleg a halak királya. Csak az a furcsa, hogy Csernyi Pál előadásában a galóca kizárólag Milotán kerül horogra. Becsen, CséElmereng a krónikás is, s mily szívesen 'hallgatja a két öreget szeretett falújáról. Milota, az a boldog tanítóskodással eltöltött esztendő. A Baliák, a Nyilasok, a Fórik, a Báthoriak faluja ... s hogy irigyelte a kóród lakat futballcsapatukért. Mely mindig legázolba a szomszéd együttesét. S hogy irigykedett a vénséges vén diófáért. Mert Milotán abkor már alaposan meg- iritkították a híres 'ligeteket. De Kóródon még mindig végeláthatatlan sorokban zöldeltek az öreg fák, a határ is velük volt tele. A dűlőútak mentén még csak véletlenül se kőris, vagy juharfa nőtt, csak dió mindenütt. Ám azóta mennyit, de mennyit változott itt is a ■határ! — Ha a téesz megszorult, neki egy fasornak . .. ! A diófáért mindig jó pénzt adtak, ezért lett puszta a határ. Molnár Sándor a sápadó levelű szőlőlugas alatt ül, s kopácsol. Zöld héjától igyekszik megszabadítani a diót. Nehéz munka, mert túlságosan is hamar verte le a fákat, s még csak véletlenül sincs megrepedve egyetlen gyümölcs héja sem. De igyekezni kellett. — Féltem, hogy leveri ki! Húznia kesztyűt, mint a felesége ? — Nem gyúrok én tésztát! Kalácsot se sütök. Hirtelen össze sem tudja számolni, hány diófája is van. Kint a faluszélen még az apósától is örökölt egy kis Lankát, s itthon a kert is dióval van tele. Ö ugyan Kóródon született, de a szomszédos Csécsén élt egy darabig, harminc esztendeje költözött vissza. Tizenhétezer forintért vette meg ezt a kis öreg házat, de a fák már akkor is olyanok voltak, mint egy-egy tisztességes templomtorony. Beárnyékolták az egész kertet. Ő azért ültetett még egyet. Egy kis magról kelt suhancot. Telt fürtű, nagyszemű szőlőt csipegetünk, túlérett szilvaszemek potyognak a fáról. S azon tűnődünk, mily nagy bűn volt egykor kivágni azokat a fákat. Bennünket is túléltek volna pedig azok, ontva a termést. Szeptembertől januárig pénzkereseti lehetőséget adtak volna a munkát helyben hiába kereső asz- szonyoknak. Mert a dióbél egyre keményebb termék a piacon. Lassan kétszáz forintot is elkérnek kilójáért ... ! S mily nagy hiba, hogy még ma sincs egy mést. Az a kicsi, árnyékaié szorult dió. A suszterkés újból a burokba mélyed, s felvillan a szép, szalmasárga héj. Most még nedves, lucskos ugyan, de mindjárt felszárítja a nap. Mely a régi, tikkasztó nyarakat idézi újból, mintha csak vigasztalni próbálná az öreg cipészeket, a megöszült gátőröket. Valahol lekvárt főznek valami elkésett gyümölcsből. Egy vén körtefa alatt darazsak lakmároznak, az úton végig trappot egy lovasfogat. Őszi idill, harang- szóval. Ám Dankai Ferenc cseppet sincs idillikus hangulatban. Csak a feje látszik ki egy hatalmas betonaknából, ingerülten magyaráz. Valami baj van az udvari vízvezetékkel, a szerelőik is csak nehezen találják meg a hibát. A mester, Hajnal Zoltán gondterhelten simítgatja haját, végül úgy dönt, meg kell bontani az udvaron az egyik telepet. S dohog. — Én is jókor adtam visza az ipart. Ha tudom, hogy bevezetik a faluba a vizet... ! A gazda, Dankai Ferenc -inas, ötvenhez közeledő férfi, nagy jószágtartó hírében áll. S arra a legbüszkébb, hogy életében csak kétszer látta a munkakönyvét. Mikor kiváltotta, s most két éve, mikor az útlevelét intézte. Bebarangolta Svájcot, Jugoszláviát, Olaszországot ... a téesz tanulmányútra küldte. Figyelje meg, hogyan dolgoznak ott a jószágtartó gazdák. — Kérem az a rend, az a pontosság... — Már te is Svájcot kezded! % Arról beszélj inkább, hogy nem tudod eladni a két kicsi üsződet... ! Mérges kis öregasszony perlekedik vele, aki most szaladt át a szomszédból. — Róza nénóm, Róza né- ném nem ért maga ehhez . .. — Nem bizony! Azt hiszitek ti már, hogy mi vénasszonyok bolondok vagyunk. Mintha mi nem ismernénk a világot. Báné Bertalanná pedig már Pesten is járt. Igaz, nem most, de nem is olyan régen, ötven őszén, dióbe- let árult... — Volt egy lánypajtásunk, Piapp Máli, az ott élt Pesten. Neki küldték fel csomagban a diót, s meritek utána, ötven forintot kaptak kilójáért. Mert akkor volt igazán becsülete a diónak! Meg a földet szerető tiszaháti embernek. — Nem is most! Mikor mindenki fenyeget bennünket... hogy így meg úgy húzzuk meg a nadrágszíjat. Tudják, milyen inget mosok én a fiam után? Mintha vályogot vetne szegény ... Róza nőnénk szavai úgy röpködnek, mint a kis mérges darazsak. S még ábrándozni sincs kedvünk most már: hogy hová lettek a szép csonkatonyos házak, a tulipános, zsimdelyes kiskapuk. A rozmaringos kertek, a faragott kapubálványok ... ? De ne is ez érdekelje most az embert. Hanem a Boné Bertalannék sorsa. Meg a fiaié ... Balogh Géza Kedélyes ház még elvétve akad a faluban Barangolás:
