Kelet-Magyarország, 1987. október (44. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-03 / 233. szám

1987. október 3. Mit ér a filnszínész, ha magyar? A Tiszta Szírek Házának atyja A felnőttek között talán Igen, a fiatalok körében vi­szont aligha akad olyan, aki ne találkozott volna Marek Kotanski nevével. A lengyel pszichológus a kábítószerel- lernes mozgalom elindításá­val, a „Tiszta Szívek Házá­nak” megalapításával vívott ki magának nemzetközi hír­nevet. Huszonegy éve foglal­kozik beteg emberekkel. Pszichológus lévén először a lelki betegek gyógyításán fá­radozott, később teljesen a kábítószerfogyasztók meg­mentésének szentelte napjait. — Hogyan kezdődött? Mi ösztönözte arra, hogy a kábí­tószert ogyasztók felé fordul­jon? — Tizennyolc éve foglal­kozom a témával, bár a het­venes években nem lehetett Lengyelországban kábító­szerfogyasztásról beszélni: a hivatalos szervek nem hitték el, hogy létező probléma. Ha erről beszéltem, furcsán néz­tek rám. A kábítószeresek gyógyítását egy kórház pszi­chiátriai osztályán, akkori munkahelyemen kezdtem. Mint általában, ott sem volt meg a megfelelő légkör a kábítósok. gyógyítására. A fiatalok csak tárgyai, nem pedig alanyai voltak az or­vosi munkának. Egyik nap merészet gondoltam. Elrej­tőztem az ágy alatt, hallgat­tam, mit beszélnek egymás között. — Bizonyára terveiket so­rolták. hogy mit tesznek, ho­gyan élnek a gyógyulás után . . . — Ellenkezőleg. Arról be­szélgettek, hogy fognak to­vább kábítózni, ha kimennek onnan, s azt mondták, hogy itt csak az időt pocsékolják. Elszomorodtam. kimásztam az ágy alól, s megmondtam nekik, abbahagyom, nem folytatom tovább velük a munkát. Három napig be sem mentem a munkahelyemre. Egyszer csak értem jöttek, kérték, segítsek rajtuk. Azt mondták, ez a kórház nem jó, itt semmi nem az övék. Ek­kor jutott eszembe, hogy sa­ját házat kellene számukra szerezni, amelyben nyugod­tan dolgozhatnánk. Ez 1975 októberében volt. A napot ma sem felejtem. Csillagos volt az ég, és mellettem har­minc ember, akiket addig gyógyíthatatlannak minősí­tettek, akiikre mindenki ke­resztet vetett... — Az ön otthonai szigorú­ságukról híresek. Mit jelen­tett ez a munka elején? — Az első napon kezdő­dött. Amikor reggel hét óra tájban felkeltek a fiatalok, láttam, csak állnak, várnak valamire. Mire vártok? — kérdeztem tőlük. Reggelire, mondták. Nincs reggeli — válaszoltam. — Készítsetek magatoknak! Tíz kilométerre a bolt. menjetek és vegyetek ennivalót, ha enni akartok. Máskor eldugult a lefolyó, keresni kezdték a szerelőt, aki majd a hibát kijavítja. Megmagyaráztam nekik, nincs szerelő, a dugulást ne­kik maguknak kell megszün­tetniük ... Néhány hét múl­va két csoportra váltak. Az egyik társaság azt mondta, nem marad tovább, elmegy és továbbra is szedi a kábí­tószert. Tizenketten voltak, akik el akartak menni, a többiek maradtak. Soha nem felejtem, ahogy álltak egy­mással szemben. Az egyik tá­bor, aki élni akart, a másik, aki szinte aludt a drogoktól, és a halált választotta. Az él­ni akarók azt mondták: el kell mennetek innen, mert nem becsültétek meg az ott­hont. Az első eset volt, hogy a kábítószeresek két táborra oszlottak, egymás ellen for­dultak. Akik ottmaradtak, fogadalmat tettek: soha töb­bé nem nyúlnak semmiféle droghoz. — A módszerekről még nem beszélt... — Programot dolgoztunk ki, elkezdtük tanulni a ke­mény életet. Két év múlva gyógyultan távoztak az első betegek. A pszichológusok nem akarták hinni, hogy van ilyen. Legnagyobb öröm szá­momra, hogy ma már egy­kori MONAR-osok vezetik az újabb otthonokat és gyógyít­ják társaikat. Ezenkívül ti­zenöt tanácsadó szolgálat is működik, amelyekben szin­tén egykori, ma már teljesen gyógyult kábítósok végzik a munkát. Ezekbe a tanács­adókba bárki, bármikor, akar az utcáról is bemehet. — A MONAR-otthonokban kemény munka folyik, mégis igen nagy az érdeklődés, sok a jelentkező. Bárki bejuthat ezekbe az intézményekbe? — Igen. Méghozzá nagyon könnyen. Az előbb említett tizenöt tanácsadó iroda va­lamelyikében kell jelentkez­niük, ahonnan két-három hetes kórházi kezelésre kül­dik őket. Ez az idő elég ar­ra, hogy a szervezetükből ki­kopjon a méreg. Utána ke­rülnek az otthonokba, ahol két évig laknak és keményen dolgoznak. Eddig kétezer gyógyult kábítószerest tar­tunk nyilván. Ennyien van­nak azok, akik ma már nem nyúlnak a drogok után, ha­nem emberi módon, egészsé­gesen élnek. — Az otthonok után a Tiszta Szívek Házát is meg­alapította. Milyen feladatot szánt ezeknek? — Mint a legtöbb káros szenvedélynél, a narkománi- ánál is a megelőzés a legha­tásosabb módszer. Ehhez azt kell tisztázni, ki válhat kábí­tószerfogyasztóvá. Elsősor­ban azok, akik félnek az élettől, komplexusaik van­nak, kevés szeretetet kapnak, nem tudnak magukkal mit kezdeni. Igaz, nem mind­egyikük lesz narkós, de saj­nos, nekik legnagyobb az esélyük . .. Ezért határoztam el, hogy olyan szervezetet ho­zok létre, amely igyekszik megelőzni, eléje menni a ba­joknak. Előbb a MONAR-ok- ból kikerülteknek szántam az újabb otthonokat, később rájöttem, az egész fiatalság­nak szüksége van segítségre. A világ tele van gondokkal, az emberek farkasként áll­nak szemben egymással. Olyan világban élünk, ami­kor mind többet adunk ma­gunknak, s egyre kevesebbet másoknak. Szeretném ezt megváltoztatni, ezért indítot­tam el a Tiszta Szívek Moz­galmát ... Hiszek abban, hogy az őszinte szavak, a nyíltság, a nyitottság az em­beriség javát szolgálják. Ezért szeretnék húsz olyan otthont létesíteni, amelyek­ben felnőttek és fiatalok ta­lálkozhatnának, mások szol­gálatát is felvállalnák. Sze­retném, ha a fiatalok nem csak kapni, adni is tudnának­— Otthonokról, iskolákról beszél. Gondolja, hogy ezek önmagukban elegendőek a változáshoz? Hol marad a család? — Minden ott dől el. Ha az egy igazi család, akkor szó­ba sem kerülnek a drogok. Sajnos, egyre inkább azt lá­tom. ördögi kör kezd kiala­kulni, hiszen a mai fiatalok sem tudnak valódi családot alapítani. Ha nincs közös asztal, közös programok, me­leg vacsora, meghitt együtt- létek, a leendő szülők sem tudnak gyermekeiknek ilyet biztosítani. Igaz, ebben a gazdasági helyzet is ludas. Tisztában vagyok vele. hogy ma mindenütt nehéz, de ilyenkor lenne a legnagyobb szükség az összefogásra, a szeretetre. A gyermekek sze­rintem nem új farmert, autót akarnak, sokkal inkább ott­hont, szeretetet. Azt hiszem, még egy tizennyolc évesnek is szüksége van arra, hogy szeressék, hogy időnként az apja térdére ülhessen. — önnek van gyereke? — Igen, egy tizenhat éves lányom, aki az egyik Tiszta Szívek-iskolába jár. — Miért pont oda? Hogy ezzel bizonyítsa, mennyi­re os/ija apja nézeteit? — Járt ebben az iskolában, és megtetszett neki, amit ott látott. Erről írt is egy cikket az egyik ifjúsági lapba, amellyel nagy sikere volt. azóta több száz levelet ka­pott. Sok fiatallal találkozik, szeretne engem követni, a MONAR-ban dolgozni. Per­sze az még messze van .. . — ön férfi létére is min­dig az utolsó divat szerint öltözködik. Most is márvány­farmerban, Benetton-trikó- ban látom. Szándékosan jár így, vagy véletlenül? — Látja, ez jó kérdés. Azt hiszem, elsősorban azért, mert ily módon is szeretnék közelebb férkőzni a fiatalok­hoz. Egyébként sem szere­tem az öltönyt, a nyakken­dőt, persze felveszem, ha például a kormány képvise­lőjével találkozom. — Mára igen sok sikert könyvelhet el, élete példa is lehet. Van-e, ami mégis nyo­masztja, ami miatt esetleg álmatlan éjszakái vannak? — Igen. Azt szeretném, ha a MONAR továbbra is füg­getlen maradna. Mostanában sokat aggódom, hogy elveszí­ti függetlenségét, ugyanis körülbelül annyi az ellensé­ge, mint a barátja. Tudja, sok embernek nem tetszik, hogy ennyit dolgozom, ennyit utazom. Arra gondolnak: mi­ért sikerül ennek minden” Sokaknak nem könnyű en­gem megemészteni. Szeret­nék, ha padlóra kerülnék. Nem tehetek mást, fel kell vennem a harcot. Ezért van­nak mostanában gondjaim... Kovács Éva Major Tamas mondita vala­mikor a „Ki mit tud?” ve­télkedőik során, hogy a zsűri nehéz helyzet­ben van, mert az almát a körtével kell összehasonlíta­nia. Vannak dolgok, amelyek nem, vagy nehezen viszonyít­hatok egymáshoz, ennek el­lenére csábítóan kínálják magukat az egybevetésre. Ér-e annyit mondjuk Tordy Géza színészként, mint Détá- ri futballistáként? Avagy Huszti Péter annyit, mint Lehota? Lassan oda jutunk, hogy mindent ki lehet fejez­ni pénzegyenértékben, s máris adott az összehasonlí­tási lehetőség. Ilyen alapon azonban azt mondhatjuk, Dé- tári a kisujját sem mozdíta­ná annyiért, amennyit Tordy kap egy egyszeri produkció­ért, s nincs az a színháza „széles" e hazának, amely nem másfél milliót, de ennek akár a tizedét ajánlaná Husz­ti átszerződéséért. Az bizonyos (könnyen el­lenőrizhető is), hogy Tordy Gézáról, aki az elmúlt évad legjelentősebb alakítását nyújtotta Az ügynök halálá­ban, tizedannyit sem írt a sajtó, mint az egykori Hon­véd-játékosról, s Lehotának (aki még alig bizonyított) is lényegesen jobb sajtója volt az utóbbi fél esztendőben, mint a Kossuth-díjas Huszti Péternek. Nehezen fogadom el ezt a torz értékrendet, pe­dig itt jött létre nálunk. Aligha lenne különösebb értelme, hogy előkeressük azokat az írásokat, amelyek egy kialakultnak vélt, de azóta elég jelentékenyen át­rendeződött szocialista enköl- csiség jegyében nevezték burzsoá csökevénynek a sztárrendszert az élet min­den területén. Szerencsére a sportvilág fittyet hányt az írott malasztra, s Albertet, Tichyt vagy Göröcsöt úgy fogadta a közönség és a sportsajtó is, ahogy az az iga­zi csillagoknak kijár; a film­világ azonban hallgatott a „jó szóra", megszüntette a sztárkultuszt, s aztán egy idő múlva elkezdett csodál­kozni. hogy megcsappant a nézőszám. Volt idő, amikor nemhogy a vezető színésze­ket, de egyáltalán a színésze­ket is száműzték a vászonról, mert a féldokumentarizmus szószólói és művelői esküd­tek arra, hogy egy élethely­zetben csak azok lehetnek hitelesek a vásznon, akik a való életben is hasonló mó­don vannak jelen. Ez már a színészek szakmai tudását is megkérdőjelező szemlélet, nem csoda, ha többen közü­lük sértetten félreálltak, ha egyáltalán hívták is őket a filmgyárba. A film- és mozitörténet közel száz esztendeje azt bi­zonyítja, hogy sem a művé­szi szférában, a kommerciá­lisban pedig végképp nincs közönségsiker, ha nem a ked­velt színészek játsszák a főbb szerepeket. A nézők közül kevesen mennek be a ren­dezőért a moziba, a közönség mindig is színészcentrikus marad, s hát a brechti igaz­ság, hogy a közönséget nem lehet leváltani, igazság ma­rad, akár az erkölcs, akár a féldokumentarizmus vagy bármiféle hamis jelszó nevé­ben űzzük el a sztárokat a vászonról. Nem emlékszem, hogy ta­lálkoztam volna olyan hazai színészinterjúval, amelyben a megkérdezett ne a színpa­di játékot tartotta volna fon­tosabbnak, mint a filmezést. Akadnak sokan, példának ta­lán elég Darvas Ivánt idéz­ni, akik elmondják, hogy a filmszereplést pusztán anya­gi okokból, esetleg a rende­zővel való baráti kapcsolat miatt vállalják. Hogy mennyit kap ma Ma­gyarországon egy színész egy filmfőszerepért, azt pontosan nem tudom. De némi tám­pontot jelent az az informá­ció, amelyet a Mozgó Képek­ből tudok; Béri Ary, a Szere­lem első vérig főszereplője az alakításáért tizenhatezer forintot kapott. Ez minden­képp viszonyítási alap. Törő- csik Mari, aki annak idején a Déryné, hol van? címszere­péért a cannes-i fesztiválon a női alakítás nagydíját kap­ta. a gázsiján aligha vehetett akár egy Trabantot is; és hogy ne legyen egyoldalú ez az összevetősdi: egy Meryl Streep, vagy Liz Taylor két­millió dollár körül kezdi az alkut. Az, hogy kis országban élünk, sok mindent megha­tároz. A filmvászon nemzet­közileg ismert, közkedvelt alakjai közül alig akad vala­ki, akit színpadi színészként is lehet látni. Nálunk viszont aki meg akar a színjátszásból élni, kénytelen szerepet vál­lalni a pódiumtól a tévéig mindenütt. De nemcsak a túlhajszoltság a visszafogó erő, hanem az, hogy az első­sorban színpadi színészt za­varja a beleélés lehetőségé­nek hiánya a forgatás során, ahol szébtördelődik a cselek­mény, s néha azt sem tudja, hogy a forgatott jelenet mi­ként illeszkedik a teljes ese­ménysorba. Elismerem, hogy kis or­szágban nehéz bárkit is sztárolni, de ahogy a ma­gyar mozitörténet igazolja, nem reménytelen ezzel kísér­letezni. Legfeljebb messzire kell visszanyúlnia az emlé­kezetnek, hogy példára akad­jon. Az utóbbi néhány évti­zedben férfiszínészt nem.is tudnék említeni, akire a szakma tartósan odafigyeltet­te volna a közönséget. A nők között pedig voltak az „ügye­letes sztárok” (Bordán Irén, Frajt Edit és a többiek), aki­ket néhány film után gyor­san mások váltattak fel, s mint kiderült, nem is hiá­nyoznak igazán. Őszintén remélem, hogy Udvaros Do­rottya, aki ezt a státust bir­tokolja most, nem jut erre a sorsra. Nem is annyira a rö­viddel ezelőtt moszkvai nagy­díja, mint tartósan kiemel­kedő teljesítménye (az elő­dök jobbára csak dekoratí­vak voltak) jóval gazdagabb sajtóvisszhangot érdemelt volna. Ahhoz, hogy valakiből mo­zicsillag legyen, nem elegen­dő a folyamatos jelenlét a vásznon. Egy színész image- át igazán a sajtó teremtheti meg, de nálunk — bár ren­geteg újság, folyóirat jelenik meg — nincs igazán populá­ris filmlap. A Film Színház Muzsika, pedig az egyetlen filmhetilap, sem vállalja fel a népszerűsítő feladatot. Félreértés ne essék, nem a Film Színház Muzsika a bű­nös abban, hogy nincs egy egészséges sztárrendszer a magyar moziéletben. Az okok nyilván sokrétűek és össze­tettek. A hiány azért fájó, mert a legfontosabb tényező igazán adott: kiváló színé­szek egész sorával rendelke­zünk, de mintha rosszul „gaz­dálkodnának” velük azok, akiknek ez a dolga. Hamar Péter Nyaralásból hazatérve a mai turista legfeljebb szóban számol be úti élményeiről vagy diave­títéssel, de olyan maradandó úti- beszámolók. mint az idén meg­jelent két útLeírás. Petőfi Sán­dor Útirajzok és John Paget Magyarország és Erdély c. köny­ve, aligha születik. Petőfi 1845-ös és 47-es utazásának emlékeit örökítette meg ú tij eg yz etedben és barátjához, Kerényi Frigyes­hez írott leveleiben, s főleg Magyarország északi és keleti vidékein tett útjairól számol be. Az angol John Paget, aki később Wesselényi Polixéna férje lett, először 1835-ben indult, el Bécs- ből Magyarország felé. Másfél éves itt-tartózkodása és széles körű ismeretsége, valamint gaz­dag forrásanyag alapján írta meg ázután terjedelmes könyvét — mely 1839-ben jelent meg elő­ször Londonban, s melyben a táj mellett pontos és reális ké­pet fest a nép életéről, az ország politikai és gazdasági helyzeté­ről. s nemegyszer erősen bírál­ja az elmaradott állapotokat. Mindkét útleírás -a reformko­rabeli Magyarországot tárja fel az olvasó előtt. Hadd állítsuk itt most egymás mellé néhány olyan hozzánk közel eső tájnak vagy városnak, a leírását, ahol mind a két utazó megfordult: Tokaj, a Tisza, Debrecen és a puszta bemutatását. Tokaj leírásában megérezzük a költőt a sorok mögött: ,,Szebbnél szebb tájakon járok, barátom: ma a Hegyalján jöt­tem keresztül. Szerencsnél leg­szebb a kilátás. Délre hosszú, hosszú rónaság le egészen a Ti­száig: keletre az egykori tűz- okádó, a tokaji hegy. mélly ma­gában áll. mint a hadsereg előtt á vezér, n** '■ Ufibesxátnolók kék köpönyegben, komoly mél­tósággal; tövében Tárcái váro­sa. Északra a többi hegyaljai hegyek, hosszú sorban; alattok Tálya és Mád. E városokban lak­nak. e hegyeken, az ötröm iste­nei, innen küldik szét a világ­ba apostolaikat, a palackba zárt aranyszínű lángokat, hogy pré­dikálják a népeknek, miszerint e föld nem siralom völgye, mint a vallás tartja. Lelkesedve néz­tem jobbra-balra. előre-hátra: úgy neki lelkesedtem, mintha én ittam volna ki a legékeseb­ben szóló apostolt.” (Petőfi) ..Számtalan, apró folyótól szab­dalt, termékeny, bár lápos és mocsaras vidéken haladtunk ke­resztüli, amíg végre egy alacsony dombsor lábához értünk: észak felé hosszan elnyúlik, dél felől pedig a Tisza partján fekvő To­kaj közelében ér véget. A felsé­ges tokajiról mindenki hallott már. s most itt jártunk, azok között a szőlőskertek között, ahol a Borok Királya uralkodik. Tokaj aprócska város, önma­gában jelentéktelen. csak. a borkereskedelemben játszik fon­tos szerepet. Furcsa, tarka né­pesség lakja: az őshonos ma­gyarság különféle csoportjai, s rajtuk kívül zsidók, örmények és görögök: kereken hat külön­böző felekezetnek áll temploma a helységben. A Bodrog éppen a város fölött ömlik a Tiszába, s a folyó olyan kitűnően hajóz­ható, hogy az áruk szállításához jobbat kívánni se lehet. A pusztán aztán az angol uta­zót is elfogja az áhitat: ,,E ha­talmas síkságon utazva, az em­ber lelkét az egyedüLlét még ünnepélyesebb érzéssel tölti el, mint a határtalan óceánon vagy az ember nem járta erdőn, s ez az érzés az alkonyainak azokban a futó pillanataiban a legerő­sebb, melyek közvetlenül köve­tik a napnyugtát. A ragyogó korong már a horizont mögé süllyedt, de az égen, mint egy csupa szentjánosbogárból álló ösvény, még vörös foltok jelzik az utat, amerre elhaladt: s ek­kor. mintegy varázsütésre, el­hallgat a bogarak szapora züm- csönd tölti el a leve- jzak első, hűvös fu­vallata végiglopakszik a földön, s ahol az imént még szemká.p- ráztatóan ragyogott a nap, most mindent féhomály borít. Ilyen­kor érzi az idegen, milyen egye­dül is van itt, s hogy mennyire rémítő e magány, amelyben a szem nem lát határt s a fül egyetlen élőlény moccanását sem hallja ..............sehol nem éreztem át ennyire e látvány fenségét és erejét, mint éppen itt, egyma­gámban. a magyar pusztán.” (Paget) ..Hortobágy, dicső rónaság. te vagy az isten homloka. Megál­lók közepeden, s körültekintek olly elragadtatással, milyet nem érez a schweizi az Alpeseken, millyet csak beduin érez Arábia sivatagjaiban. Milyen szabadon lélekzem, mint tágul a keblem! Mennyivel hosszabb utat tesz itt a nap, mint máshol! Meg­mérhetetlen a láthatár, mint egy kerek asztal, beborítva az ég vi­lágoskék üvegharangjával, mely- lyet egy felhőcske sem homá- lyosil. Gyönyörű tavaszi nap van . . . Némán merengve ül az ősnyu­galom e térségen, mint tűzhelye mellett karszékében a százéves aggastyán, ki az élet zajos nap­jait zajtalan szívvel gondolja át. Miily egyszerű a puszta ós mégis miily fönséges: de lehet-e fönséges. ami nem egyszerű?” (Petőfi) Aztán megérkezve Debrecen­be Paget így ír: ..Széles, köve­zetlen utcáival, földszintes há­zaival nemigen emlékeztet azok­ra a helységekre, amelyeket Európában városnak szokás te­kinteni, ráadásul országút sincs a közelében. Esős időben az egész város egyetlen sártenger.” Petőfi: ,, Voltál-e már Debre­cenben. barátom? Láttad-e e pusztai várost, vagy is e városi pusztaságot? Ha porba vagy sár­ba akarsz fúladni, csak Ide jőj, itt legkönnyebben célt érhetsz; de az orrodat jól befogd, mert különben mieLőtt megfulnál, a guta üt meg a szalonna szagnak miatta.” Vajon Nyíregyházát milyennek látta volna a két utazó? (bodnár) KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents