Kelet-Magyarország, 1987. október (44. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-31 / 257. szám

Jókai Anna Idestova két év­tizede jelennek meg könyvei, és ugyanennyi ide­je járja az orszá­got. Nincs nehéz ' dolga' annak a népművelőnek, ta­nárnak vagy könyvtárosnak, aki őt hívja meg — nevének halla­tán mindenütt megtelik a helyi­ség. Sikeres, nép­szerű író. Legutóbb októ­ber derekán, az őszi (szövetkeze­ti) könyvhetek idején találkoz­hattak olvasói Jó­kai Annával. A nyírbátori megyei megnyitón nem­csak az írószövet­ség alelnökeként, hanem a Fogyasz­tási Szövetkeze­tek Országos Ta­nácsának tagja­ként is köszöntöt­ték a vendéget, ákiről sokan nem tudták, hogy ilyen tisztséget is be­tölt. — Tavaly vá­lasztottak meg, egy kicsit en­gem is meglepett a dolog. Egyelőre keressük a módját, hogy észrevételeimmel mi­ként segíthetném a SZÖ- VOSZ-on belüli kulturális munkát. Rajtam kívül még egy tiszteletbeli tagja van a testületnek, Makovecz Im­re. Arra kér, feltétlenül em­lítsem meg, milyen oldott, baráti légkörben zajlott le a nyírbátori ünnepség, milyen érdeklődő volt az ottani kö­zönség. De másnap délelőtt Demecserben, délután pedig a nyíregyházi konzervgyár­ban is órákig tartott a be­szélgetés. — Egy ilyen együttlét va­jon hozhat-e még újat az író számára? Hiszen, valljuk meg, az esztendők során egy kicsit elszürkültek, megkop­tak a könyves ünnepek ide­jén elmaradhatatlan író—ol­vasó találkozók. — Nem is törekszem rá, hogy újat hozzanak. Inkább én szeretnék az embereknek olyasmit mondani, amire szükségük lehet. Az író—ol­vasótalálkozó számomra nem min““««''. É*tAr»ím' lehet rutinszerű. Aztán arrql beszél, hogy a húsz esgtén&ő alatt csak tiéT;‘| ' hezedetl á: munka; egy-egy ilyen ÖSSZejövetel résztvevőit is mind nehezebb megnyitni. — A praktikus célok egyre jobban elfoglalják az embe­reket. Tehetetlenek a min­dennapok támadásaival szemben, fáradtabbak, nem­csak az érdeklődésre, hanem arra is, hogy a hallottakat továbbgondolják. Persze min­dig volt és lesz egy olyan — sajnos, egyre vékonyodó — réteg, amely partnere az író­nak. De téved, aki úgy gon­dolja, hogy ehhez a réteghez csak a diplomások, illetve a Budapesten vagy a nagyobb településeken élők tartozná­nak. Gyakran a legeldugot­tabb helyeken, a legkülönfé­lébb foglalkozási ágak kép­viselői között találkozom ilyen emberekkel. Bonyolultabb lett a világ; emberi kapcsolataink ösz- szekuézálódtak, értékrend- szerünk elbizonytalanodott. De Jókai Anna ebben az el­kedvetlenedett világban is ugyanazt akarja mondani, amit korábban. Legutóbbi műve, az idén napvilágot lá­tott Együttlét sem szól más­ról, mint az előtte megjelent tizenkét kötetnyi novella, re­gény, sőt, dráma; csak ta­lán az Együttlét filozofiku- sabb, meditatívabb a koráb­bi műveknél. De ebben a re­gényben is markánsan kiraj­zolódik az író világszemléle­te, amely egy emberi élet — egy tartalmas, igényes élet — vezérfonalának is' tekinthe­tő: ' iaiod.mlMMp —- Tolsztojjá! vallom: az emberiség végső célja nem az, hogy jobban éljen, : ha­nem, hogy jobbá legyen. Ami természetesen • nem jelenti azt, hogy ne volna szükség anyagilag is tisztességes kö­rülményekre. De ez nem le­het cél — ez csak eszköz ahhoz, hogy az ember meg­ismerje valódi küldetése tar­talmát a Földön. Nincs se­gítség, ha az ember maga nem változtat természetén. Az írót is aggasztja a köny­vek drágulása, s még inkább az, hogy drága pénzen sok­szor silány, értéktelen köny­vek találnak gazdára —ezek valójában meglopják az em­bereket. — Kinek szólnak az ön művei? — Az emberek egy része szórakozást vár a könyvek­től, más részük tárgyi isme­reteit akarja gyarapítani se­gítségükkel. Én egyik műfajt sem gyakorlom, bár a tény­irodalmat nagyra becsülöm. Azokban az olvasókban bí­zom, akik azért olvasnak, hogy saját világképüket, gyakran kínzó nyugtalansá­gukat egy másik ember, a hozzájuk szóló író világképé­vel ütköztessék. Nekik bizo­nyára jelent valamit ez az irodalom — nekik, aki úgy érzik, az emberek nemcsak biológiai, társadalmi lény, hanem szellemi lény is. Itt gyökerezik az anyagi való­ságban, a magyar valóság­ban, koronájával azonban tágabb összefüggések, a „magasság” felé tör. Budapesti, történelem-ma­gyar szakos diplomája van, tizennégy évig tanított is, ezeknek az éveknek az em­lékei fel-felvillannak egy- egy novellájában, regényé­ben (Magyaróra, Selyem Iza­bella, A feladat). írói pálya­futása a 60-as évek második felében indult röppályájára, első regénye 1968-ban jelent meg. Mindjárt sikere volt. 1970-ben már József Attila- díjat kapott, négy évvel ké­sőbb SZOT-díjjai tüntették ki. Hősei nyugtalan, önma­gukkal vívódó, a körülöttük lévő világ gondjaira érzé­keny emberek. Ennyiben ha­sonlatosak is az Íróhoz, aki — saját bevallása szerint — szereti próbára tenni önma­gát, vállalni a feladatot, a megmérettetést — mint az önnevelés egyik lehetséges, sőt, kívánatos módját. Nem tudna máshol élni. A természetes emberi hiúsá­gon kívül annak sem tulaj­donít különösebb jelentősé­get, hogy külföldön megjele­nő művei milyen visszhan­got keltenek. De azt fontos­nak tartja, hogy amit csinál, abban nemcsak a szőkébb pátria, hanem „széles e vi­lág” is jelen legyen. Hite szerint az írónak fel­adata, hogy törekedjen mindannak megmutatására, amit a világban el kell ren­dezni; hogy fontos és pontos kérdéseket tegyen fel, még akkor is, ha a világ esetleg kényelmetlennek találja eze­ket a kérdéseket. Mert az embert más is kell, hogy ve­zérelje. nemcsak éhe a ke­nyérnek — éhe a szépnek, éhe a szónak is. Gönczi Mária Előítélet és elfogultság nélkül . Ha a szovjet film kerül sgó- ba, szinte bizo­nyos, hogy elő­ítéletek sorába botlunk; s az is, hogy az el­fogultság erőteljesen átszíne­zi a véleményeket. Lassan eljutunk azoknak a hibáknak a megnevezéséhez, amelyek elvezettek ahhoz a ponthoz, ahol már a közönség számá­ra szinte lehetetlenné válik az egyes alkotásoknak a va­lóságos értékrendbe helyezé­se, s csak a szakmai közvé­leményt képviselők számára világosak az erővonalak. E hibák közül a legnyilvánva­lóbbnak az tűnik, hogy az elmúlt másfél-két évtizedben nagyjából ugyanolyan sok szovjet film került a mozik­ba, mint azt megelőzően. Csakhogy a hatvanas évek­ben a szovjet új hullám csúcsteljesítmények sorát hozta, az utána következő időszakban viszont ritkán akadt ilyen teljesítmény, s ha mégis, akkor ezek a ki­vételek — mint például a Vörös kányafa — belevesz­tek a gyenge-közepes művek sokaságába, s a bizalmát vesztett néző esetleg ezeket sem nézte meg. Ma már egyre többet tu­dunk meg arról, hogy mit ártottak otthon a szovjet filmnek az „apparatcsikok”, azzal, hogy sok ötletet csírá­jában elfojtottak, illetve, 'hogy 25 év alatt hozzávető­leg 130 filmnek a bemutatá­sát megtiltották. Az már nem derülhet ki, hogy. mit vesztett a szovjet film azzal, hogy Kira Muratova rende­zőnő kénytelen volt a MOSZ- FILM-nél takarítónőként dolgozni; hogy Paradzsano- vot internálták; hogy Tar- kovszkij és mások is kül­földre kényszerültek. A film­művészszövetség tavalyi kongresszusa óta sok minden változott a szovjet filmélet­ben. Az a szemléletbeli át­rendeződés, amely az ország egészét jellemzi, érvényes a művészeti életre is. Elem Klimov személyében olyan agilis vezető került a szö­vetség élére, aki határozott elképzelések alapján látott munkához. Hogy a változások mikor­ra hoznak eredményeket, azt egy olyan művészet, mint a film esetében nehéz prog­nosztizálni részint azért, mert a szervezeti átalakítá­sok sem mennek egyik nap­ról a másikra, részint pe­dig azért, mert egy-egy al­kotás átfutási ideje eleve hosszú. Klimov 1989-re ígéri az első eredményeket. Aránytévesztés lenne azt hinni, hogy a „glasznoszty” előtt készült művek szük­ségképp csökkent értékűek. A többségük kétségkívül eb­be a kategóriába tartozik, de a szovjet film erejét, s leg­alább egy szűk sávban a művészi folytonosságot jelzi Á szovjet filmhét bemutatói elé az az objektívnak nevezhe­tő, vagy legalábbis pozitív értelemben elfogultnak nem tekinthető mérce, amelyet a nyugati országokban rende­zett fesztiválok jelentenek. Imponáló az az eredménylis­ta, amelyen mind Gorbacsov főtitkárrá választása előtt készült film szerepel: a ve­lencei nagydíjat Szolovjov kapta; a Téma (Pamfilov) az Aranymedvét érdemelte ki a nyugat-berlini fesztivá­lon; Nana Dzsordzsadzét ju­talmazták Mannheimben az Arany Kamerával; Cannes- ban a zsűri nagydíját Abu­ladze kapta a Vezekíésért. A világ bármelyik filmgyártó országa szívesen fogadna ilyen előkelő bizonyítványt. A magyar filmforgalmazás példás gyorsasággal terem­tette meg annak lehetőségét, hogy a hazai nézők számára is hozzáférhetővé váljanak a leginkább figyelemre méltó alkotások. A novemberi szovjet filmhetet megelőzően már mozikba került a Téma, amely nyitottságával az ér-, telmezés roppant izgalmas lehetőségét kínálja; láthat­tuk German művét, az El­lenőrzés az utakon-t, amely hosszú ideig nem kerülhetett a nézők elé, s a háborús te­matika nem hagyományos kezelése miatt érdemesíthető figyelemre; bemutatták Kli­mov Búcsúzás-k t, amelyet még Larissza Sepityko kez­dett forgatni, de tragikus ha­lála miatt nem fejezhetett be. Ez utóbbi film a mai orosz élet rendkívül őszinte tükre, mentes a korábbi mű­veknek- a mindennapi élet­formát szépítő felhangokkal kezelő szemléletétől, szimbo­likája pedig megrendítő ere­jű. A novemberben bemuta­tásra kerülő filmek közül kétségkívül a Vezeklés az igazi szenzáció. Nem olcsó hatáskeltés szenzációnak ne­vezni Abuladze, grúz rende­ző 1984-ben készült filmjét, hiszen e minősítésnek meg­felelő fogadtatásban része­sült Cannes-ban. Az elisme­rés inkább szólt a témának, mint a művészi kidolgozott­ságnak. Arra még nem volt példa a korábbi szovjet ter­mésben, hogy a. célpont a személyi kultusz működési elve legyen, s itt olyan, fő­hőst lá thatunk, akinek nem­csak cselekedeteiben, de kül­ső megjelenése bizonyos je­gyeiben is Sztálinra ismer­hetünk. A cselekmény ugyan egy meg nem nevezett» or­szágban játszódik, s a ren­dező a történelmi idősíkokat is látványosan csúsztatja egymásba (pl. a középkori páncélba öltöztetett rendőrök mellett az elnöki emelvé­nyen Rubik-kockával játszó bírót láthatunk), ezzel jelez­vén a mondandó tágabb ér­vényességét, de aligha té­vedünk, ha alapvetően azok­ra a torzulásokra gondolunk a látvány alapján, amelyek a 30-as és 40-es évek Szovjet­uniójában jelentkeztek. Igazi csemege az újra for­gatási lehetőséget kapott Pa- radzsanov műve, A szurámi vár legendája. Csemege ab­ban az értelemben, hogy rit­ka és különleges mind mű­faja, mind látványelemei te­kintetében. Cselekménye, amely a középkori Grúziát idézi, kísérteties hasonlóságot mutat egy székely népballa­dával, a Kőmíves Kelemen- nével. Igazi értelmiségi film Alekszej Germán másik, do­bozból előkerült munkája, a Barátom Iván Lapsin. Tör­ténelmi mű ez annak elle­nére, hogy nem szerepelnek benne kiemelkedő személyi­ségek, sem krónikába kíván­kozó események, de fontos látlelet az 1935-ös esztendő hangulatáról és viszonyairól. Kár, hogy kevés ráhangoló- dási pontot kínál a széttör­delődő cselekmény. A szovjet filmhét ajánl to­vábbá mesefilmet és sci-fit, de inkább a művészi teljesít­mények ereje, mint a szóra­koztató filmek hatása miatt ítélhető jelentősnek ez a ren­dezvénysorozat. Hamar Péter Jelenet A szurámi vár legendája c. filmből. Megyénkről, megyénkből Szabó Lőrinc: Valami szép Egész héten köd nyomta téli hegytetőnk: magas fellegek fogták fazekukba a tájat s rácsukták a fedőjüket. Ma se mozdultak meg. De este fent: tág körben, kinyílt az ég, mintha egy nagy kéz felemelte volna a fazék fedelét. Más nem történt. A ködfal állt, és a csöndben csak a céltalan üveghold úszott a magasság még üvegebb habjaiban; de a zord táj már fölfigyelt rá, s bámult, mint mikor a sötét kétségbeesésnek eszébe jut hirtelen valami szép. A debreceni tudomány- egyetem néprajzi tanszéké­nek oktatói, hallgatói közül sokan előszeretettel válasz­tották, s választják kutatá­suk terepének Szabolcs-Szat- már megye valamelyik táját, települését, s a szőkébb ré­gióban is él néhány népha- gyomány-búvárló . szakem­ber, akinek a tollából nap­világot látnak a feltárt ada­tok, megfogalmazódnak a megérlelt gondolatok. A tan­szék szívesen ad helyet az itteni etnográfusok írásainak, talán elég, ha csak a néhai Szalontay Barnabás, Farkas József, Erdész Sándor Deb­recenben megjelent munkái­ra gondolunk. A néprajzi műhely kiadja a messze föl­dön ismert Műveltség és Ha­gyomány idegen nyelvű kö­teteit, szépen sorjáznak a Gömör néprajza darabjai, s harmincadik-harmincadik kötetnél tartanak már a Folklór és etnográfia, vala­mint a Studia folkolistica et ethnographica sorozatok is. A közelmúltban kilenc mű­vet ismertettünk, most az az­óta megjelent négy munkára kerítünk sort. Régészeti tanulmányok Ke- let-Magyarországról — ez a címe annak a tanulmány- gyűjteménynek, amelyet — Farkas József közreműködé­sével — Németh Péter szer­kesztett. Oktatási és kutatási kiadványnak nevezi a kötet- eleji meghatározás. A tanul­mányok voltaképpen a Má­tészalkán 1983-ban tartott ré- gészeti-néprajzi-muzeológiai tudományos ülésszakon el­hangzott előadások szövegei. Olvashatunk a román etno­genezis két ágáról, az alföl­di vonaldíszes kerámia ki­alakulásáról, a tiszai kultúra néhány kérdéséről, a neoli- tikum szatmári kezdeteiről, a korai vaskor kelet-magyar- országi tudnivalóiról, a ka­bar-kérdésről, az avarkori csontveretes tegezről, az arc­heológiái kutatás geofizikai módszereiről, a besztercei ro­mán kori kolostorról, a ku­nok és a jászok kutatásának néhány problémájáról, az egyik dolgozat pedig az 1981 —83 között végzett ásatáso­kat, talált leleteket veszi számba. Erdész Sándor Az archai­kus eposz kérdésein töpreng tanulmányában. Az etnográ­fus a kutatók kötelességének tartja az eltűnt naív, nemze­ti eposznak, a magyar „Kale­valának” a nyomait keresni. Hangsúlyozza, hogy Arany János szerint is létezett ez az eposz, amit — a költő véle­ménye ez — a krónikák men­tettek át. Erdész meggyőző­dése: „ ... az archaikus ver­ses epika főbb témakörei fennmaradtak, a hagyomány őrzi azokat. Az sem közöm­bös számunkra, hogy egyre több ilyen folklóranyag (eposztöredék) kerül elő”. Nemzeti álom rekonstruálni az ősrégi magyar epikát. E sorok írójának nemrégiben azt nyilatkozta Ratkó József, hogy néhány társával hozzá­látnak az irdatlan feladat­nak. Bárcsak siker koronáz­ná a munkájukat! Janó Ákos kötetének címe- témája: Kendermunkák és társas élet Szatmárban. A kutató tudja, hogy a kender­rel kapcsolatos közös mun­kavégzések a kalákáknak csak egy része, ugyanakkor hangsúlyozza: ezek jelentősé­gükben első helyen állottak. A kenderkitermelés és -fel­dolgozás sok fázisa közösen végzett teendő volt. Ezek­nek az alkalmaknak a ter­mészetét Janó a megye ke­leti részén (a Tisza—Szamos közén, a Tiszaháton, a Tar­háton, az Erdőháton, a Sza­mosáét és a Szamostól délre lévő Ecsedi-láp vidékén) vizsgálta. A kötet végén a bőséges jegyzetanyag és mű­szókincs is bizonyítja a ku­tatói elmélyültséget. A négy dolgozat közül a Felhősné Csiszár Saroltáé a legtermetesebb (Temetkezési szokások a beregi Tiszahá­ton). Rendkívül alapos gyűj­tésre mutatnak a közzétett adatok és a szavakba öntött tanulságok. Eszméltető erejű­nek véljük a parasztember élet- és halálfelfogását. A fa­lu (főleg egykori) népe sze­rint a halál az élet szerves része, nem végletesen szen- vedtető tragédia, hanem csu­pán az élet vége. Az eltávo­zó sokszor jól jár, hisz meg­szabadul gyötrő kínjaitól. Ér­dekes a sírás és a siratás kö­zötti különbség: „A két fo­galom a temetéseken elválik egymástól. Míg a sírás ösz­tönös megnyilvánulás, addig a siratás drámai forma. ... A sírás nem fér bele a temetés kereteibe... A hal­dokló mellett nem szabad sírni, mert az megnehezíti a haldoklást, meggátolja a ha­lál beálltát”. (Debrecen) Erdei Sándor 1987. október 31. UK HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents