Kelet-Magyarország, 1987. október (44. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-31 / 257. szám
1987. október 31. 0 ezeresztendősek. Itt Madarász Henriknek ajánlották fel a koronát, ott Ottó majd a fia irányította a politikát, a keskeny sikátor házainak ablakában virág volt már abban az időben, amikor mi még csak kóstolgattuk Európát. Érdekes módon: semmi kisebbségi érzés nem tölt el. Nem nyomaszt, hogy itt vagy éppen lezser, dzsent- ris. A határok ügyéig, melyek visszafordíthatatlanok, de örök gondokat is rejtenek magukban. A fejlődés útjáról is sok szó esik, mely szükségszerűen eltérő, még akkor is, ha a cél egy. És kölcsönösen zavarban vagyunk a fasizmus áldozatainak sírjainál, hiszen könnyebb Ottó vagy Szent Erzsébet kapcsán a múltat elemezni, mint a közelMert azt látni kell most is, más a helyzet ott és más itt, más a fejlődés az NDK- ban, s más nálunk. És újra visszajutunk a történelmi múlthoz, a nemzeti karakterhez, a földrajzi helyhez, az újkori realitásokhoz. Jó iskola volt az ezer év előtti idők tanulmányozása, az ember korántsem lesz így gőgös és rátarti, el kell ismerni, hogy lehetnek dolgok, amelyekben mi vagyunk a jobbak, de van, ami náluk a jó. Csak a célokon nincsen vita, itt már egy új kor új történelmi szükségszerűsége adja meg a hangot, s ez így van jól. Az egyik este egy város- ' hoz közeleső termelőszövetkezet kugilizójábian döntögetjük a báboikialt. Két gurítás között marad idő, hogy fiatalemberekkel váltsak szót. Érdeklődnek élményeimről, s ugyancsak elcsodálkoznak, amikor múltban tett kalandozásaimat sorolom. Aztán hamar szót értünk, hiszen a folytonosság, a kontinuitás olyan dolog, ami az emberben szükségszerűségként Talán ezen az ezeréves utcán kaptatlak föl magyari uraink a quedlinburgi várba, hogy rendezzék kapcsolataikat a német-római birodalommal múlttal nyugodtan szembenézni. De minek ezzel ennyit foglalkozni? — kérdheti valaki. Magamnak is feltettem a kérdést, amikor róttam a magdeburgi utcákat, be-benéztem egy boltba, egy szép étterembe, amikor láttam, miként mennek hazafelé a suliból a srácok. Hogy minek? Mert egyszer el kell jutni oda, hogy úgy ismerjük egymást, ahogy illik. Necsak a kicsinyes napi megítélések legyenek az etalonok, hanem mindaz, ami csak a tisztességes ismerkedés révén lehet a sajátunk. Hogy tudjunk beszélni arról, miért telepítettük ki a svábokat, hogy nyíltan szóljunk arról, mint uralták históriánkat az egyenlőtlenségek. Minél többet beszélgetünk, minél alaposabban értékeljük a történelmet, annál szaporábban kerül szóba az, ami ma van. Érdekesek vagyunk az NDK- ban. Vannak aggódó hangok, mások igazi szurkolóink, nem ritka a kéjkedés és a megnemértés. A legizgalmasabb újságok közé tartozik a Budapester Rundschau, de kézen-kö- zön forog a Grósz-beszéd fordítása is. A vita néha felforr, aztán mérlegre kerül,' vajon milyen reform válik szükségessé az NDK- ban. Kicsit úgy érzem magam, mint egy újkori követ, akinek magyarázni kell érveinket, anélkül, hogy az analógiákat keresném. merül fel. így tisztázzuk világosan, hogy Ottó, Géza, Esztergom és Quedlinburg voltaképpen igen közelesik egymáshoz, de Európa formálódásához éppúgy hozzátartozik a tsz automata ikuglipályája itt, az Elba mentén, mint a közös gazdaság a Tisza partján. A kacskaringós utakat, melyeket a históriában ki-ki bejárt vállalni kell, mint ahogy a mi általunk - tett lépések és ugrások, nekifutások és botladozások is részei lesznek népeink történetének. Ök mondataik jó részét így kezdték: Nálunk az NDK-ban. Rajtakaptam magiam, én meg úgy: Nálunk, Magyarországon. És a két „nálunk” nem mondott ellent egymásnak. Idehaza rendezgetem az emlékeket, a képeket, térképeket, idegenforgalmi kiadványokat, testvérlapunk példányait. Mindjobban rájövök, csupán az élmény töredéke fért a lapokra. Egyetlen dolog vigasztal csupán, hogy jó szívvel ajánlhatom bárkinek, vegye a fáradságot, s maga is eredjen az izgalmas kutatás segítségével a múlt és jelen nyomába. Mert önismeretünk igencsak hiányos lesz, ha szűk körünkben körbejárva keressük, gyökereinket, helyünket a világban, méltóságunkat a históriában. Pedig erre múlhatatlan szükségünk van. Bürget Lajos L enyűgözve nézem az okmányt. Ezerötven esztendős. Rajta az aláirás: Ottó, a Szent Német-római Birodalom császára. Kiváltságlevél, Magdeburg kapta sok jó szolgálatáért. Az írás csodálatos, az aláírás kacskaringós, díszes. Egyedül vagyok a magde- bürgi múzeumban, abban az épületben, amely egykor kolostor volt. A páratlan értékű okmány egy pincéből kialakított, sejtelmes helyiségben látható. Mellette korabeli pénzek, aztán egy másik okmány, az alapítvány, amely templomi építését rendeli el. Megkapó a pillanat, mindig van valami megrendítő abban, ha az ember a történelem mélyrétegeivel találkozik. Alig pár órája még, hogy a dómban I. vagy Nagy Ottó szarkofágjánál álltam. Ott, ahol ma már csak a lábszár és a borda néhány csontja található. Mert szétvitték a tetem maradványait, a szív Memlingen- be került, de jutott más dómokba is a császárból. felül járt, sok küzdelmet, harcot, építést, rombolást megért, feltehetően megnyugvással és örömmel fogadta, hogy immáron a kereszténység csillapításával a tarsolyukban kérték a meghallgatást a magyari urak. Barangolás Döbbenetes dolog így visszakalandozni a történelemben. Idézem magamban a magdeburgi dómot, melynek köveit, sok közülük a mai épület alkotója, már akkor lerakták, amikor őseink még rablóuta- kon száguldoztak. Elmélyedek az okmányban, mely akkor íródott, amikor hont foglaló őseink még azon tanakodtak, mely kolostort borítsák lángba. Járom Quedlinburgban az ép utcákat, melynek házai már akkor katedrális állt, amikor mi még jurtáinkkal költözködtünk ide és oda. Sőt. Valami nagy hit száll meg, hogy milyen nagyszerűen tudtunk igazodni a kontinenshez, s amikor valóban egy realista fejedelem állt a törzsek élére, errefelé is hullottak a bombák, főleg a városokra. És mégis, mindig úgy érzem, itt több szerencséje volt az embernek. Idáig sose ért el a tatár. A törökről is csak hallottak. Itt sosem szenvedtek Kelet és Nyugat szorításában. És míg mi mindjobban érződik, hogy a nemzeti tudat rendbetétele immár elkerülhetetlen. Mert míg a múltról beszélgetünk, kicseréljük történelmünk tapasztalatait, örökké eljutunk a máig. A nemzeti karakterig, mely lehet fegyelmezett, Németföldi utazások Felesége Edith társaságában ábrázolta a művész I. Ottót, aki 973-ban a magyar követeket fogadta A képek, a hallottak alapján megpróbálom magam elé képzelni. Okos és bátor ember lehetett, jelentős figurája az európai történelemnek. De se az okmány, se a szarkofág nem elég ahhoz, hogy kialakuljon az a kép róla és a korról, amely meggyőző lenne. Fel kell kerekedni, mégpedig Quedlinburgba. Felkaptatok a sziklákon épült dómhoz, ehhez a meglepően épen maradt románkori csodához. Megyek felfelé a köveken, melyek ezer esztendő óta az utat jelentik. És itt, most, ebben a pillanatban minden egészen mássá válik. Szinte látom, hogy 973-ban miként kaptattak fel itt a magyarok lovai. Mert jöttek, immár követségbe, ahogy ma mondjuk: rendezni a diplomáciai kapcsolatokat. Ottó a Lech mezején csapást mért kóborló, kalandozó őseinkre, akik ezt követően értették meg, Európában más a módi. Csak gyertyák világítanak a dómban. A hangulat középkori. A hatalmas ke- resztelőkút mellé állok, s elképzelem, miként fogadta a magyar küldötteket Ottó. Ogy hírlik, olyan tisztességgel, mint a bizánciakat, a beneventóiakat. Urainkon a legszebb párducbőr kacagány, köztük a nyelvet tudó követek, Géza válogatott delegátusai. Ottó, aki ekkor már hatvanon A halberstadti dóm, a német gótika remeke, ma új pompával mutatja be egy kor hangulatát, szellemét, régvolt építészek tudását rövid idő alatt bekapcsolódtunk a nagy történelem menetébe. Mekkora erő kellett a váltáshoz! Milyen forradalmi lehetett, hogy a magyar úr, aki bárdolatlan kardbajnok volt, felismerte: európaivá kell válnia, vagy elpusztul. Töprengek, s eszembe jut újra a magdeburgi dóm. Szó esik itt is Erzsébetről, az Árpád-házi szentről, aki Wartburg várában élte nem könnyű életét. A falon ott az emlék, mely érsekké lett dédunokáját jelzi. Tehát nem sokkal a diplomáciai kapcsolatok felvétele után ott voltak másféle képviselőink a német földön. Az ezeréves emlékek között szeretnék visszatalálni őseinkhez, akik számára nyilván csoda volt az akkori Nyugat, a hatalmas kövekből faragott dóm, a kövezett utca, a fa vázszerkezet közé épített stabil ház, az udvar körötti nyüzsgő világ, a magasra ívelő feudalizmus minden jelensége. És nem rettentek vissza. Nem csapták össze szörnyülködve a kezüket. Nem riadtak meg, hanem elkezdték itthon azt, amit úgy mondunk ma, hogy államalapítás, országépítés. És felnőtt a földből Székes- fehérvár, Visegrád, Esztergom. Tanultak, de amit láttak másként csinálták, úgy, ahogy nekünk illett. És országló úr lett a magyar király is, de nem Ottói módon, hanem úgy, ahogy itt Közép-Európa peremén kellett. Járom a vidéket. A Huy dombjait, a Harz falvait, Magdeburg környékének településeit, a történelmi vidékeket. Milyen más táj, mint a miénk. Mennyire más falvak »és városok. Szinte mérhetetlen különbség az ottani házak és a mieink között. Minden kilométernél újra-újra felfedezem, hogy a történelmi múltnak mekkora szerepe van. Dúltak itt is csaták. Verekedtek szászok, hes- seniek, csatázott a halberstadti érsek, le-lecsapott a svéd Ostenstirna, itt is évtizedekben. mérték a háborúkat. Átcsapott e tájon is a reformáció, végigdübörögtek Napóleon seregei. A második világégés idején iparkodva törtük magunkat, hogy az első magyar követségtől kezdve eljussunk oda, ahol a meglátogatónak tartanak, minket mindig leterített, legalábbis elkábított egy történelmi csapás ereje. És amikor gondolatban eljutok ide, akkor mérem fel magamban igazán, hogy ütünk, ha göröngyösen is, de elvezet valami jobb felé, s ma már aligha van okunk arra, hogy őseinkhez hasonlóan rácsodálkozzunk mások tájaira. Kíváncsian járom a halberstadti dóm kerengősét, kincseskamráját. Itt a nagyszerű szőnyeg, melyhez hasonlót csak Bayeux-ben szőttek. Szeretném csodálni, de eszembe jut a koronázási palástunk. Talán kisebb, talán tépettebb. De semmivel nem csodálatosabb az itteni, mint a mi ereklyénk. Körbejárom a templomot, mely a francia gótika gyorsan ideérkezett, monumentális követe. Lenyűgöz, amint ezertonnáival már behorpasztja a hegyet, melyre állították egykoron. És míg az égbe emelkedik a szem, nekem eszembe jut a kis tákosi, a csarodai, a csengeri templom, mely olyan bensőséges, hogy félni nem kell se benne, se mellette. Pedig koruk nagyjából egy, csak éppen a szellem más, ami létrehozta őket. Hallgatom a templomok szakszerű idegenvezetőit. Mindent tudnak. Kőről, építésről, tűzvészről, az epi- taphium feliratáról, a korokról, melyek az épületen hagyták lenyomataikat. Néha érzem, hogy még kicsit bizonytalanok, mit is kezdjenek az NDK-ban a régi históriával. Mert valahová el kell helyezni Ottót, de Nagy Frigyest is, helyet kell keresni Bismarcknak, el kell dönteni, hogy az érsek háborúja igazságos volt-e vagy sem, s jó lenne azt is tudni, hogy Napóleon ágyúja, mely széttört a Huy dombjain, kinek a sikere. És ki-ki keresi, érdemes-e azzal büszkélkedni, hogy porosz, s e porosz mivolt miként látszik meg a mai szocializmuson. A beszélgetések, melyek a történelem körül forognak, teli vannak feltételes móddal, bár KM HÉTVÉGI MELLÉKLET
