Kelet-Magyarország, 1987. szeptember (44. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-07 / 210. szám

1987. szeptember 7. Kelet-Magyaromig 7 SZÍVÜGYE a sport Á pócsi elnökasszony Nagy tervek az új iskolában Amikor letértem Mária- pócs felé, csak a nevét tud­tam annak az asszonynak, akit kerestem. Mindössze annyit hallottam róla, hogy tanácselnöke a három szom­szédos községnek: Máriapócs- nak, Kislétának, Pócspetri- nek. De nem ezért kerestem, hanem, mert meghallottam, hogy az elnökasszony szereti a sportot, sokat tesz azért, hogy az itteniek testedzése terén rendben menjenek a dolgok. Pálóczi Lajosné személyé­ben a Pócs környéki lelkes sportcsaládnak valóban egyik támogatóját ismertem meg. Amikor megkérdeztem: igaz-e, hogy él-hal a spor­tért, hogy nála sportügyben is nyitott ajtóra találnak az emberek, és hogy nem lehet nélküle sporteseményt ren­dezni — mosolyogva csak ennyit mondott: — Igaz. Azután azt is megmagya­rázta, hogy mindez miért van így­— Három szakosztálya — labdarúgó, lovas, asztalite­nisz —T- van a Rákóczi Mgtsz sportkörnek, plusz az iskolai rendezvények — folytatta. — Legrangosabb a lovasok csa­ládja, ott országos hírű fo­gathajtók is vannak. Tagja vagyok a szakosztály elnök­ségének, legutóbb a TOT Ku­pát rendeztük — ahogy a sajtó is megírta — hiba nél­kül zajlottak az események. Középiskolás koromban at- létizáltam, kézilabdáztam, a mátészalkai szakközépisko­lában oltották belém a sport szeretetét. Amikor Nyírbo- gáton agronómusként dol­goztam, akkor is azt keres­tem: hol segíthetek, ha ép­pen sportról van szó. Az elnökasszony elmondta azt is, hogy sokat tesznek Máriapócs és a társközségek tömegsportjáért, rendszere­sen megtartják a különböző kupaküzdelmeket, az iskolai tornaünnepélyt, az öregfiúk mérkőzéseit, a községi házi lovasversenyt, amelyen igen sokan indulnak. Ha ideje van, eljár labdarúgó-mérkő­zésekre is, teszi ezt annál is inkább, mert férje korábban aktív labdarúgó volt. Máriapócson gyönyörű is­kola épült az elmúlt hóna­pokban, benne 24X12 méte­res tornaterem. — Szeretnénk méltó körül- mények között megtartani az avatóünnepséget, a községi versenyek mellett meghívjuk a Bessenyei György Tanár­képző Főiskola tornászait is beipu tatóra. A tanácselnökasszony meg­invitál egy iskolabeli láto­gatásra. „Itt bordásfal lesz, ide meg hálót szerelünk fel” — mondta. Az udvaron már elkészült a „tükre” annak a bitumenes kézilabdapályá­nak, amelyre az újjászerve­zett női csapatot szeretnék elindítani a megyei bajnok­ságban. A szertár miatt sem szégyenkezhetnek a pócsiak. — A községi sportélet költ­ségvetése közel egymillió fo­rint — tájékoztat — ennek javarészét a Rákóczi Tsz biz­tosítja. Velük igen jó kap­csolat alakult, ha sportról van szó, segítünk egymásnak. Nemrég adták át az öltözőt a labdarúgópályán, hideg­meleg vízzel, az eseményt öregfiúk mérkőzéssel tették emlékezetessé. A labdarúgó­csapatról csak annyit: a me­gyei I. osztályban szerepel­nek, a játékosok többsége fi­atalember. Máriapócson a sportnak alig van múltja, jelene már igen, és ahogy elbeszélget­tünk velük, a jövőt is bizta­tónak gondoljuk. Sok sportot szerető ember lakik Pócson és a társközségekben, köztük olyanok, akik mindig készek önzetlenül támogatni. Szir­mai Gábor az SE elnöke, ci­vilben gépészmérnök. Szécsi Sándor labdarúgóedző. Ott van Kelemen István, Lászlók — Bodnár Csaba iskola- igazgató, testnevelő segítsé­gével már alakul, szervező­dik a leány kézilabda-együt­tes, s nemcsak átszállót akar­nak váltani a megyei baj­nokságba. A pálya, a létesít­mény hamarosan készen lesz, a többi már rajtuk múlik . . . A lányok sporteredményei­re ezek szerint még egy ki­csit várni kell. De a községi sportnapra már nem sokat. Mert az iskolaavatót szeret­nék széppé, emlékezetessé tenni. K. Gy. | Spartol Ét dobol a testnevelő Kevés a Imszoniégy óra Hálátlan és nehéz feladat harminchárom esztendős pe­dagógus pályafutást gyors vázlatként áttekinteni, mél­tatni. Utóbbit egyébként az erre illetékeslek már megtet­ték, amit jó néhány kitünte­tő elismerő emléklap, plakett bizonyít. A legutóbbit az idén júniusban kapta Újvári József, a nyíregyházi 17-es iskola testnevelője. Budapes­ten, a Néprajzi Múzeumban adták át neki „A tanulóifjú­ság testi neveléséért” emlék­plakettet. Mint sokunknál, az ő éle­tében is döntő szerepet ját­szott a véletlen. Inkább tor­názni szeretett, mint tanul­Barna, Nagy György, Miklós- sy András és a két „öreg” Bényei Imre és Oroszi János. Lányok, lányok, máriapó- csi lányok ... Kérdezem az elnökasszonyt, mi van a régi kézilabdacsapattal? Nevetve mondja: Atlétikai VB Búcsú Romától Nem sikerült Bubka viligcsúcskísérlete A hét végén véget ért Ró­mában a második atlétikai világbajnokság. A szombat slágere a férfi távolugrás volt, a nagy kérdéssel: nyer-e aranyat Lewis. Aki elvehet- te volna tőle az az idén már 884-et repült Emmijan. A nagy párharcot végül az amerikai sportoló nyerte. A rúdugróknál négy és fél órás küzdelem után Bubka lett a bajnok, aki 605 cm-en világ­csúcskísérletet tett, sikerte­lenül. Az olasz szurkolók nagy örömére a 3000 méteres akadályfutásban Panetta ré­vén hazai siker született. A szovjet Szamoljenko a 3000 m után az 1500-at is meg­nyerte. A szombati győztesek, fér­fiak, 3000 m akadály: Panet­ta 8:08,57, 50 km-es gyalog­lás: Gauder (NDK-beli) 3:40,53, rúd: Bubka 585, tá­vol: Lewis 867. Nők, 1500 m Szamoljenko 3:58,56, súlylö­kés: Liszovszkaja (szovjet) 21,24. Most már nem futballozik... Gól a Penarol ellen Fehérvári János 1981 óta a mátészalkai Márka presszó fel­szolgálója. Az a Fehérvári, aki korábban a szatmári fővárost legfeljebb hírből, térképről is­merte. A most 34 éves sport- . ember — többek között — a Budapesti Honvéd nagy jövőt ígérő labdarúgója volt. . . — Hódmezővásárhelyen nőttem fel — mondja. — Tizennégy éve­sen országos serdülőválogatott voltam, jól ment a játék, fel­figyeltek rám. Edzőm — Holu- bán Feri bácsi — indított el a pályán, sokat köszönhetek neki. Egyszer Vásárhelyen megjelent a Honvéd menedzsere, egyik napról a másikra leigazoltak, a nagymúltú csapat játékosa let­tem. Talán 1969-et írtak akkor. Egy év múltán már az ifi egy­ben játszottam, a következő esz­tendőben pedig a Honvéd első csapatában debütáltam. Marosi, Bicskei, Kozma, Vági és a töb­biek társaságában állandó játé­kos lettem . . . — Mondják, ügyes, gólerős fut­ballista volt. — A csatársor bármelyik posztján jól éreztem magam, több góllal járultam a csapat sikereihez. Ebben az időszakban Kozma Misire épült a kispesti támadósor. Innen Szombathelyre vezetett az útja, de egy évvel később új­ra a Budapesti Honvéd játékosa. — Ekkor már teljesen kicseré­lődött a Honvéd. Gujdár, Kele­men, Szűcs, Kocsis L., Pintér voltak a csapattársaim, jól érez­tem magam az együttesben. Az egyik edzésen — 1976-ban —sú­lyosan megsérültem, Gujdár Sa­nyi olyan szerencsétlenül vető­dött a lábamra, hogy porclevá­lás lett a vége. Hosszan tartó sérüléssel bajlódtam, ma sem hevertem ki teljesen. — Hogyan alakult a további pálya? — Mire felgyógyultam, új ed­ző — Tichy Lajos — vette át a csapat irányítását, átformálta az együttest. Egy Paróczai—Fehér­vári cserével Békéscsabára ke­rültem, két évig játszottam a viharsarki csapatban. Huszonhét évesen, 1980-ban akasztottam szögre az NB I-es futhallcipőt. Egyik régi ismerőse — Papp László — hívta, próbáljon né­hány évet alacsonyabb osztály­ban játszani, így került Máté­szalkára. Mesélik: a sokak által csak „Bige” néven ismert Fehérvári a válogatott kis padjáig is elju­tott. Igaz ez? — kérdeztem tőle. — Az igazsághoz tartozik, hogy a válogatottság teljes szamárlét­ráját végigjártam. Mintegy hu­szonötször szerepeltem a ma­gyar ifjúsági válogatottban, többször játszhattam az utánpót­lás- és a B-csapatban is. Egy­szer — Svájc ellen — az A-vá- logatott kispadjáig is eljutottam. Számomra — sajnos — álom maradt a válogatottban szere­pelni.' — Elkeseredett ember? — Pályafutásom alatt összesen hatszor sérültem meg, ez meg­határozta a j övömet. Fiatalon kiöregedtem, használhatatlan fut­ballista -lettem. A helyzet, egy ideig igencsak elkeserítő volt. Ott álltam állás nélkül, egy kettétört labdarúgó-karrierrel. Ha Papp Laci nem hív, nem is tudom, hová kerültem volna. — Nem érzi száműzetésnek je­lenlegi helyzetét? — Nehéz volt nekivágni, ez tagadhatatlan. De lakást, biztos megélhetést kínáltak. És amikor az embernek családja van, már sok mindent másképp lát, mint fiatalabb korában. Igyekszik a biztos, a kézzelfogható felé. Nem érzem száműzetésnek azt, hogy itt vagyok, vidéki gyerek vol­tam, igen mostoha körülmények között nevelkedtem. Jó adottság bennem, hogy tudok alkalmaz­kodni, meg igyekszem a munkát is jól elvégezni. — Talán futballmeccsekre sem jár? — Ha időm engedi, kimegyek a pályára, de már kevésbé tud lekötni a játék. Érzem, egyre jobban elszakadok a sportágtól. — Mint pesti »futballistát, ki­elégíti a szálkái élet? — A futball megfoghatatlan valami. Könnyűvé, gondtalanná teszi az embert. Ha csak azok­ra a kilencven percekre gondo­lok . . . Apropó, 90 percek! Fehérvári János keveset beszélt pályafutá­sa legfényesebb napjairól. Ami­kor Milánóban az Inter elleni győztes csapatában szerepelt, Bécsben, Barcelonában az ő gól­jait tapsolták a nézők. Amikor egy cseles Fehérvári-találattal legyőzték a dél-amerikai Pena- rolt, amikor Spanyoihonban ját­szott a Real Madrid ellen. Gyors, technikás futballista volt, olyan, aki talán túlságosan is könnye­dén vette a játékot. — Sohasem voltam „güriző” típüs, nem tudtam megszakadni az edzéseken — mondja. — Ját­szani szerettem, dédelgetni a labdát . . . Nem is olyan régen ismert csatár volt, a közönség kedven­ce. Ma, ha egy üveg sört, vagy kávét kérnek, pillanatok alatt az asztalnál terem. Bige jól tudja, az első kötelesség: a vendég . . . Kovács György 4 végletek embere. Né- ha pattanásig feszít­ve a húrt magyaráz, lelkizik, utána csendesen gesztikulálva, nyugodtan folytatja, majd ismét fel­lángol. Az embernek az az érzése, hogy inkább igent mond mindenre, csak meg­maradjon a békesség. Nyug­hatatlan, a foci a mindene. Kidobják az aytón, bejön az ablakon, és közben győzkö­di beszélgetőpartnerét iga­záról. Haragszanak is rá, meg nem is, mert sokszor a heveskedése nem jó ta­nácsadó, ennek ellenére mindenki elismeri, hogy ez­zel egy a célja: a rakamazi és a környékbeli szurkolók kiszolgálása, hogy minél többen jó focit láthassanak kéthetente. Egy éve Szász Simon a bajnokság első részében szabályosan szenvedett, ö, aki mindig arról álmodott, hogy csapata az élcsoport­ban helyezkedjen el, csikor­gó fogakkal bizonygatta, jobban is tud szerepelni ez az együttes. Sok voltba sé­rültünk, magyarázta heves kézmozdulatokkal, emiatt szereztünk csak 9 pontot cl Sind kiabál bajnokság félidejében. Majd tavasszal ráhajtunk, tette hozzá búcsúzóul. A tamás- kodók már a markukba nevettek, na, Simi befürdött a területi bajnoksággal, jö­vőre majd a megyei I. osz­tályban szerepelhet. Talán természetes, talán nem, de valamennyi csapat körül kialakul a kárörvendők tá­bora, amely minden lehe­tőséget kihasznál a „ciki­zésre”. A szakvezető és a játéko­sok cáfolták a Rakamaz ki­eséséről elterjedt híreket. Fokozatosan kapaszkodott felfelé a gárda és továbbra is megtartotta tagságát a területi bajnokságban. Az edző a meccseken percen­ként felugrált a kispadról, és az oldalvonalról adta ta­nácsait. Egyszerűen nem bírta hosszabb időn keresz­tül ülve szemlélni a talál­kozókat. A Rakamazi Spartacus elnökségében ő a focirész­leg mindenese. Menedzser? Talán így is nevezhetnénk. Nyomja a gázpedált, hajt a játékosok után, szervezi a keretet. Tartja a focisták munkahelyeivel a kapcso­latot, intézi a felszerelést, az étkezést, a szállítást. Eb­ben segítőtársa Tóth Gyula, aki szintén hosszú ideje bábáskodik a rakamazi fo­cicsapat mellett. És hogy mennyire a meg­lepetések embere is, jelzi, hogy minden évben tud újítani, s olyannal, amivel az embernek tátva marad a szája. Ki gondolta volna, hogy Buús György, a Tata­bánya pályaedzője otthagy­ja a jól szereplő Bányászt, és elvállalja az NB Ill-ban szereplő Rakamaz irányítá­sát. Szász Simon elment hozzá, újra és újra rákér­dezett, az egykori nyíregy­házi labdarúgó is szívesen jött haza, így létrejött a szerződés. Ezentúl a mécs­esek így zajlanak: Buús egy százszázalékos ziccer kiha­gyása után feláll, a kispad mellett tesz két lépést, majd visszaül. Simon már lángol ilyenkor, legszívesebben be­rohanna, de miután kidü­höngte magát, visszaül. Ismerik sok helyen. Elfo­gadják, mert ö már meg­változtathatatlan. A közép­korú, őszeshajú sportvezetőt egy nagy adag fociszeretet­tel áldotta meg a természet, ami vonzza ugyaniigy a ba­rátokat, mint a mástfc ói­dat képviselői: Ez mind nem számít, csak nyerjen a csapat és minél többen szurkoljanak a gárdának Rakamazon! (mát hé) ni, ezért az első gimnázium év végén nem igazán dicse­kedhetett a jegyeivel. Ekkor akadt kezébe egy újsághír, amely felvételt hirdetett test- nevelési gimnáziumba. Ahogy meséli: tegnap, ma és holnap lehetatt jelentkezni, ő pedig ma olvasta. Gyorsan döntött és másnap elment a felvéte­lire, amely sikerült. így a fő­városba került. Ez nagy for­dulatot hozott életébe, hiszen csak úgy járhatott a testne­velési s zakt a n í tőké p z őb e, ha ez nem jelent nagy költsé­get a családi pénzből. Ehhez pedig jól kellett tanulni. így is volt. Mint mondja, akkor nem érzett különösebb elhivatott­ságot a pedagóguspálya iránt. A második fordulat Pócspet- riben következett, itt kezdte a tanítást, 1954-ben. Egy esz­tendeig volt a községben, és eleinte nagyon vágyott vissza a fővárosba a meglehetősen „romantikus” körülmények közül. Aztán az esztendő vé­gére mindent másképpen lá­tott. Ekkor már érezte, tud­ta, hogy egy hosszú és szép pálya kezdődik életében. Tanulni vágyott, így a munka mellett iskolák sorát végezte el az évek során. Marxista—leninista esti egye­tem, aztán a három szakosí­tó, egy szemeszter a testne­velési főiskolán — betegség miatt nem tudta folytatni — majd a nyíregyházi tanár­képző főiskolán megszerezte az egyszakos testnevelői ta­nári diplomát is. Közben ta­nított Nyíregyházán, tizen­nyolc esztendeig az 1-es is­kolában (előbb a repülőhíd melletti, úgynevezett Ben- czúr-iskolában, majd a Kert­közben), tíz évet a jósaváro- si 15-ösben és ötödik évét kezdi a jelenlegi munkahe­lyén, a 17-es iskolában. Tenni vágyó ember, akinek bizonyos szűkös időkeret a napi huszonnégy óra. A ta­nítás és tanulás mellett ed- zősködött, konzultációt adott, sőt tíz évig versenyszerűen lovagolt is. Középfokú edzői képesítése van tornából és ugyanilyen szintű röplatoda- kurzust végzett külön koren­gedéllyel. Mint említi, van egy másik énje is: a zenészé. Az Országos Szórakoztató Központ megyei csoportjá­nak művészeti vezetője, a dobosok tanítója. önmagához és másokhoz egyaránt következetes, ezt egykori fővárosi tanárától, Szijj Zoltántól hozta magá­val útravaló gyanánt. Elége­dett ember és hálát ad a sorsnak — amelyet azonban ő kovácsolt —, hogy azt csi­nálja, amit szeret. Sajnos az évek nem múlnak el nyom­talanul, így a hét végére már gyakran elfárad. A nyugdíjhoz közeledve is folyton tervez, izzik benne a tenniakarás. Aztán majd egyszer, ha úgy adódik, leül, végigpergeti maga előtt az eltelt esztendőket, volt-e benne üresjárat? Nehéz lesz ilyet találnia. Mán László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents