Kelet-Magyarország, 1987. szeptember (44. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-19 / 221. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET Kilencven esztendeje született Tamási Áron „Mivel jórészt dombosán hullámzik a folyó mind a két partján a tájék, s mivel a házaik magosabbak is, mint ahogy sík helyen lenni szoktak, úgy tűnik a szemnek, mintha könnyed és játékos lenne a faluban minden. Lábujj-hegyen állnak a házak, és magos ablakaikon úgy kukucskálnak le a folyó felé, s figyelnek a nagyvilágba; a folyó fölött pediig az egyik utca kíváncsian néz átal a másikra, hogy vajon miképpen élhetnek odaát, vagy nem jött-e végre valami jó hír.” 1987. szeptember 20-án jó hír érkezett a Nyikó-memti, a Bölcső és bagoly című regényben ily módon leírt Far- kaslaka székelyedre!: fiú született a Tamás családban. Áron, aki aztán egy napon a hozzáillesztett i-ved mint Tamási Áron robbant be a magyar irodalomba. Régi família sarja, anyai és apai ágon kétkezi földmí- velők és tanult emberek egyaránt megtalálhatók. Már székelyudvarhelyi diákként elismerést szerez első irodalmi próbálkozásaival. De a korai felnőttség, a háború, majd a kisebbségi lét kemény tapasztalatai kellettek ahhoz, hogy olyan tündökletes íróvá legyen, akit a magyarországi s az erdélyi irodalmi életben egyaránt ünnepelnék. Novellái káprázatos erejű látomásokból szövődnek. Kép és szó korábban megvalósulatlan találkozásai révén. Tamási legfőbb anyaga a nyelv, az erdélyi székely, a farkas- laki nyelv, amely — az ott megfordult szakemberek tanúsága szerint — úgyszólván az egész község tulajdona, s szinte csak véletlen, hogy melyik lakos röppen általa a szóművészet magasába. De a valóság költői ábrázolásához a valóság ismerete szükségeltetik mindenekelőtt. Tamási Áronnál mindezek a tényezők együttesen hatottak. Például az 1925-ös Siratnivaló székely című, az I. világháború orosz frontján játszódó novellájában: „Birtalannak balján Jóska feküdt, ki markával földet merített, s azt morzsolgatta, majd erejét megszagolta, s így szólt: — Olyan búza lenne benne, mint a templomi ének.” Irodalmunk becses vándormotívuma ez: amikor a fegyver- tűzbe hajszolt katonából elő- búvi’k a föld ismerője, a parasztember. De folytassuk az idézetet: „Szomszédja, Domokos, megfogta a gondolatot, s eljátszott sokáig vele, mint egy meleg hasú madárral.” Az ekkoriban még kisgyerek József Attila írja majd a szemlélet s kz eszköz- használat bámulatos rokonságával: „A semmi ágán ül szívem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szelíden / s nézik, nézik a csillagok.” A fenti csupán egyetlen példa Tamási Áron prózaköltészetére. Regényei csaknem az egész társadalmat átvilágították, a vidéki város uraitól a szegények legkülönfélébb rétegéig. A Szakállas Ábelt hősül választó három könyv (az Ábel a rengetegben, Ábel az országban, Abel Amerikában) a kópéregény, a kaland- s a fejlődésregény (nevél ésregény) ötvözeteként annak az érzésnek, keményedésnek, tapasztalatszerzésnek a tragikomikus ábrázolását adták, amelyen maga Tamási Áron ment keresztül szülőföldjén s az „új világban”. Szívbe- markoló, ahogyan a csikcsi- csói erdőcsősz legényge megtanulja: mit jelent egy másik ország állampolgáraként élni anélkül, hogy nyelvet, szokásokat, helyet változtatnánk. S eközben azt is megtanulja: az öncélú, a realitásokat semmibe vevő üres magyarkodás legalább olyan pusztító, mint a nemzeti kisebbség iránti türelemről, tiszteletről, tapintatról megfeledkező, erőszakos politika. Amerikát olyannak láttatja Tamási, mint Franz Kafka az irodalomban, Chaplin és Erich von Stroheim a filmművészetben: illúziókból kigyógyulva, ta pasztalatokkal fölvértezve kerül vissza hőse a Hargita tövébe. Az Ábel egyszersmind alighanem az amerikai magyar emigráció első igazán pontos rajza. Tamási színművei egy Federico Garcia Lorca szintű megújítás lehetőségeit ígérték, ha meglettek volna Magyarországon egy színházi forradalom feltételei. Színdarabjaiból — mint egész életművéből is — Tamási Áronnak egy olyan arculata rajzolódik ki, amivel viszonylag keveset foglalkoztak, mert főképpen az író ösztönös tehetségét, „őstehetségét” hangsúlyozták. A gondolkodó, bölcselő, filozofikus Tamási Áronról van szó. Mindig is érdekelte őt a tanult- ság, a műveltség társadalmi- politikai felelőssége. A már idézett Bölcső és bagoly ban írta: „a tanult fiák könnyen elfoszlanak magukban és utódaikban, akár a szabad széliben a felhők, amelyek a barlangiból kilépnek a légbe.” Igen, ez a legfőbb, kínzó gondja a Csalóka szivárvány című „drámai színjáték” főhősének, Czintos Bálintnak is: érettségizett fiát felső iskolára küldené, pedig leginkább ő maga szeretne tudóssá válni, így orozva el a fiú választottját. S eközben Czintos Bálint a saját egyéniségét, identitását veszíti el — az önként bevégzett élettel együtt. A Szűzmáriás királyfi című regényben is föl - ötlik a tanultság felelősségének gondolata. Az „ismerd meg magadat” görög filozófiai parancsa vezette Tamási Áron tollát a Jégtörő Mátyás című regény furcsa lélekvánTamási Áron dolgozószobájáb an dorlás-sorozatában, ahol is különféle állatokból huppan végül a lélek a „vén görög” által felügyelt birodalomból a megszülető Jégtörő Mátyásba. Amiként a Csalóka szivárványban is megjelenik ez a motívum, „a megszomorodott filozófus”, Kund Ottó tanaként: „a lélek tovább vándorol a földön, s más testi alakot vészén fel mindjárt.” Tamási Áron lélekvándorlásának általunk ismert szakasza 1966. május 26-án zárult le, halálával. Csakriem hetven esztendőt élt, ahogyan az Énekes madár című „Székely népi játék” fanyar iróniával formált szereplője, Bakk Lukács tervezte. Írói kornak nem sok, bár nem is kevés. A félszázadot átfogó életmű mindenesetre csorbítatlan egésszé kerekedett. M ár esztendők óta özvegyi sorban és egyedül élt az öreg Nagy Mihály. Ügy teltek a napjai, örök egyformaságban, akár a megapadt folyócska ahogy folydogál. Végre azonban mégis történt valami. Pedig az a nap is, amelyen megtörtént a nagy esemény, egészen úgy indult, mint a többi. Vagyis hajnalban a kakasok, versengve és nagy buzgalommal, szólni kezdtek; s majd imitt-amott vaktába ugatni kezdett egy-egy kutya is. A kakasokat és a kutyákat egyaránt hallotta Mihály bácsi; sőt azt is meg tudta volna mondani, csupán a hang után, hogy melyik milyen s hol van otthon. De hát ez nem is csoda, mert amióta özvegyen és egyedül él az öreg, azóta az első kakasszóra mindig felébredett. S ettől az időtől kezdve aztán, akár egy öreg óra, nagy egyformasággal így ketyegte tovább ébren a perceket. Hát a kakasok szóltak; s itt- ott vakkantott egy-egy kutya. Aztán derengeni kezdett. S a derengés csendjében pedig a Mihály bácsi két lába is elindult az ágyból, s követte ő maga is a lábát. Vagyis fölkelt, hogy a házban és a gazdaságban elvégezze mindazt, amit így hajnalban máskor is végezni szokott. Amikor minden szükséges dolgot megtett, egy kövér cigarettát sodort magának, s arra rágyújtott. Aztán odaállott az ablak elé, hogy kinézzen a világba. Eregette lassan a füstöt, s úgy szemlélte, a füstön keresztül, hogy mily csend van mindenütt. S hogy nem történik semmi. Csak a keleti égen erősödött egyre jobban a fény, s csak a pirosba hajló falevelek villa- doztak, mint a madarak tükrei. Mert bizony, már ősz volt. így nézte Mihály bácsi, vajon mit lehet látni; s miközben nem látott úgyszólván semmit, lassacskán valami enyhe és derűs nyugtalanság kezdett rezegni benne, mint ahogy a lég is megunja néha, hogy ne legyen semmi szél. Hát igen, legalább egy kis fuvalomra vágyott az öreg. Kiment tehát az útra, s ott mendegélni kezdett, hátha lesz valami. Ment az öreg, egyre tovább a falu között, az országúton. De hát nem jött senki, s nem történt semmi, oly korán volt még az idő. Végre azonban mégis feltűnt egy teherautó, amin nagy hatalmas törtetni látszott szembe vele. Haragos ember lehetett, aki vezette, mert senkit és semmit nem tekintett, hanem csak ro- bogtatta a kocsit, ami ládákkal és hordókkal volt telerakva. Több időt gondolván az öreg, mint amennyit a robogó alkotmány hagyott neki, csak az utolsó pillantásban tudott az út szélire ugrani; s bizony onnét az útszélről is szinte a híd alá fújta a kocsi szele, mert a dolog éppen egy híd mellett történt. Tamási Áron; — No hát — puffant n az öreg —, ez a teherai mondhatni keresztülment r tam! A nagy porfelhőben utál nézett a kocsinak, majd mi indult ismét, és szép esem sen mendegélni kezdett vi szafelé. S amint így mendef hát egyszer egy ember tűi elő, aki friss mozgással épj feléje tart az úton. Nézte, az első pillantásokkal nem merte meg. Ahogy azont közelített az ifjú ember, ej re bizonyosabb lett, hogy . nos, aki jön. Vagyis ama rokon, akire i zett az örökség. — Jó reggelt, Mihály 1 tyám! — köszönt is Ján elég kedvesen. — Jó reggelt, egy-öcsém! fogadta az öreg. — Hát hogy-mint van? — Biza rosszul! — fele Mihály bácsi. Erre jobban odanézett rokon,hátha igaz lenne esi ugyan, amit mondta az őre — S mér van maga rossz: — kérdezte. — Én azért, kedves öcsé mert egy nagy teherautó 1 resztülment rajtam! János jobban az öregre k; taa szemét, s hát csakugj az öreg igen meghuppanva gyámoltalanul álldogál. Ejn tűnődött magában János, t fa lenne a szó, vagy a va ságot takarja mégis?! Tr nem lehet, mert csakugj igen roncsaiban áll az ör de a valóhoz mérten igen < ségben mégis! Mit szóljon h ez most a kérdés. Mert megesve sajnálkozik, eset nevetség tárgya lesz majd; pedig pogányul veszi a dóig az örökséget veszítheti el. — Más ember ágyba i ilyenkor — mondta hát Ján — Engem is igen húz — lete erre Mihály bácsi. Aztán elváltak. A szél is meglibbent, s n az öregben is a kedv, he hát mégis történik valami. S mosolyogva hazament. De egy óra sem telt b( már nagy búsulásban egy vi asszony érkezett, hogy va. még életben van-e, mert i pen most hallotta azt az borzasztó nagy szerencséül séget. — Ki mondta? — János beszéli — felelő vénasszony. Hát ha így van, gondo magában az öreg, akkor esi ugyan folytatni kell, amit ui lomból és tréfából elkezdi Folytatni kell, mert különt János marad a győztes. — Bizony, csak pisláko — nyöszörgött az öreg. — Hát akkor miért n fekszik le? — Nem tudok levetkőzni Ha nem tudott, hát az ön asszony megkönyörült ra. s gyöngéd kezekkel levetk Szombati galéria FODOR ANDRÁS: A nyújtózó emlékű l futó szemembe ugra és távolból, áttetsző szabadot, tisztát egy feszíti ágyát nékem A hosszú szél zöld h rezgeti ingem selymi — No kiskomám, lát Én bólintok: — ístru te loptad ki a víz szc langy szárnyad enge — szólok — s mig fe arcomra ő mosolygó: A víz habkarját tart nyúlkál felém moho. — Hát megjöttél? — mely kéretlen is Iábi Táj — Balogh Géza akvarellje Mogulé egy-egy kivi ágaskodik hasadt, fe amint zuhanva büki lassú hullámok hent — XJgy kell! Mit bán KM
