Kelet-Magyarország, 1987. szeptember (44. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-19 / 221. szám

1987. szeptember 19. Áz Erdély és Kijev felé vezető út mentén Az ecsedi Sárvár története Történelme folyamán Nagyecsednek két vára is volt: a földvár (Sár, Sárvár, az Ecsedi-láp vára; XI—XV. század) és a kő­vár (a Hűség vára, az Ecsedi Báthoryak vára; XIV—XVII. század). A földvár még nincsen feltárva. A községben, a reformá­tus templom szomszédságában elterült egy­kori kővár régészeti feltárása ez évben kez­dődött, s a várfal alapjainak elérését ered­ményezte. E két várat — sajnálatosan — gyakran összetévesztik, olykor még a szakmabeliek is. Éppen ezért a következőkben a Sárvár tör­ténetét kívánjuk áttekinteni, legfőképpen dr. Magyar Kálmán régész (Kaposvár) 1975—77. évi ásatásai, valamint 1984-ben a Communi- cationes Archeológiáé Hungáriáé c. lapban közzétett „Nagyecsed-Sárvár nemzetségi köz­pont kutatása” című értékes feldolgozása alapján. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy enélkül Sárvár elveszett volna a hazai ré­gészeti tudomány számára. Ugyanakkor e le­letmentés vonatkozásában hasznosak voltak Szállási László és Bujáki Lajos ecsedi lako­sok 1973., illetve 1974. évi bejelentései a te­rületen elkezdett láprendezési munkákról a megyei múzeumok igazgatóságához. A középkori Sárvár a mai községtől 3 km- re délre természetes dombon (csupán 4—5 m magas, de 500 m hosszú és 300 m széles) te­rült el, mindenütt víz vette körül (1905-ig), és egyben az Ecsedi-láp legkiemelkedőbb (a tengerszint felett: 115 m) része volt. A láp déli átjárójánál fekvő település (az Erdély és Kijev felé vezető út mentén) fontos erős­sége volt a honfoglalás után létesített belső gyepűsornak, s egyben az eredeti Szatmár vármegye első székhelye is. Itt volt Árpád fejedelem unokájának, Tas trónörökös her­cegnek a nyári szállása, míg Várda (Kisvár- da) a vezér téli tartózkodási helye. A sárvári domb északi, ma már elszántott részén volt a földvár, amelynek építése a X —XI. századra tehető. Szerkezete hasonlósá­got mutatott a besztereci (a volt nyíregy­házi járásban) ún. kettős földvárral, ugyanis volt ovális alakú (240X165 m), nyugati és kör alakú (297X225 m) nagyobb, keleti ré­sze, amelyeket sánc különített el. A vár ovális részében elhelyezkedő kis Váralja fa­lu magvát az ispánság szolganépei alkották. Sárvártól 4 km-re volt Üllő és az egykori Bohol (ma: Fábiánháza) falu. Sárvár fénykora összefonódott a bajoror­szági Hohenstaufenből (Orseolo Péter ural­kodása idején: 1038—41 és 1044—46 évek­ben) ideszármazott Gut és Keled nevű ki­rályi testőrfőparancsnokok, továbbá leszár­mazottaik személyével, illetve sorsával. Ök az akkori királyi székhely, Székesfehérvár közelében hozták létre első birtokközpoht- jaikat: Gut és Adony helységeket. A Fertő- tó nyugati partján szervezett majádi uradal­mak az itteni natár védelmét szolgálták. Ha­sonló okból létesült az Al-Duna mentén dél­vidéki birtokuk, amelynek fontos központja a szerémségi Futak volt, a dunai és tiszai víziforgalom csomópontja, a tatárjárásig. Vé­gül az ország keleti kereskedelmi és hadi útvonalainak a védelmére a Nyírség ben is létrehozták Gut, valamint Adony nevű bir­tokközpontjaikat (ma: Hajdú-Bihar megye) és az Ecsedi-lápban Sárvárt. A sárvári földvár területén lévő régi kő­egyház helyére kétszeres nagyságú bazilikát építettek (Sárvármonostora, 1217), amelynek birtokát 9 szomszédos szatmári faluból (Sár­vár, Apáti, Börvely, Kálmánd, Mérk, Reme­teszeg, Ej eg, Szentmárton, Vállaj) és tizedik helységként: a Bács megyei Futak (Batkaj) faluból szervezték. A XV. század elején már elhagyták a sár­vári földvárat és a monostort, a láp foko­zatosan elnyelte és csak később „mutatta ki magát legelőbb, amidőn a mód nélkül való szárazság miatt a nádas láp körülötte leszál- lott” (Berey József). A földvár területét egy­szerűen elszántották, a monostor helyére ke- riilőházat építettek. Még ugyan 1906-ban Berey József ecsedi lelkipásztor, helytörté­nész javaslatára Wende Aladár szerkesztő (a Magyarország vármegyéi és városai mono­gráfia szerkesztője) 60 ecsedi emberrel ku­tatóárkot húzott a sárvári dombon, de ez az ásatás nem vezetett sikerre. Alkalomszerű ezért most idézni dr. Magyar 1984. évi meg­jegyzését: „A lakóhelytől távol lévő, kiter­jedt lelőhely kutatására csekély technikai és anyagi fedezet, valamint rövid idő állt csu­pán a rendelkezésemre. Még több évnyi ása- tómunka maradt bevégezetlenül az azóta erősen pusztuló területen”. Ez év júliusában a Sárvár romjai között járva, csak megerősíteni tudom e véleményt. Az ásatás területét felverte a gaz, szanaszét Árpád-kori téglák és mészkődarabok, a ba­zilika alapjaiban két hatalmas rókakotorék látható, utóbbiak környékén széttépett álla­tok csontjai, tollai. Kétségtelen, a régészet és az emberi helytállás bravúrja volt dr. Ma­gyar Kálmán eddigi sárvári munkája, azon­ban a legfőbb eredmény: a bemutatás, a köz­kinccsé tétel lenne. Mit is lehetne (kellene) tenni? Ésszerűen talán ezeket: 1. elkülöníteni az ásatást a szántóföldtől; 2. állagmegőrzés a földvár egész területén; 3. befejezni az ásatást, akár dr. Magyar Kálmán vezetésé­vel az elkövetkező diáktáborok idején; 4. a helyszínen, illetve a megvalósulóban lévő nagyecsedi helytörténeti gyűjteményben hoz­záférhetővé tenni Nagyecsed rendkívül érté­kes múltját a lakosság és az érdeklődők szá­mára. Dr. Fazekas Árpád Lakatos József: Harangláb-oltár (festett fa). Bános János; Fölrobbanhatnak Legyünk rábízva erre az éjre is legyünk a kivilágított toronydaruk gyönyörűségére rábízva a racionalizáló szalagokra nem az időre — csak a lyukkártyákra Hogyan kellene automatizálni a hallgatást hangtompítóval fölszerelni a szívet? Túl nagy itt a ketyegés fölrobbanhatnak a szentjánosbogarak! Simái Mihály: Premier plán piros cipők a könnyező homokban elhagyott madárfészkek a költészethez már csak ő hiányzik — a tenger fölött repülő leány a visszahívhatatlan TISZAI CSENDÉLET. (Elek Emil felv.) Magyar őstörténeti találkozó Svájcban A szatmári ördöngőskocsisok valamint Árpád vezér és a babgulyás A mostani nyaram volt életemben a legnyugalma­sabban elmélkedő, észbok- rosító. Ahogy lehetett, me­nekültem a múzeumi ven­dégfogadások, tárlatvezeté­sek sokszor tastet-lelket megviselő terhelései elől. Otthon, a gazdaságban, a kertben sem sokat lendítet­tem, inkább dugdosott pén­zecskémen napszámost fo­gadtam. A családot, gyer­mekeimet, de még az uno­káimat is, ha csak lehetett, szelíden elhessegettem, hej, pedig ők az igazi boldog- ságizgalmaim már-már. Még a hivatali, de az ott­honi telefonban is gyakorta letagadhattam magam oly­annyira, hogy sokszor ma­gam is szégyelltem már. Szótlanságom, mélázása- im annyira szokatlanok vol­tak kebelbarátaimnak is, hogy néha már féltőén ösz- szesúgtak mögöttem. Pedig semmi más nem történt, „emésztettem” má­sodik svájci ottlétélményei­met. Első utam rá csodálko­zásában a milliónyi kivilá­gított karácsonyi fenyőfa látványa, a mostani során gyermekkorom elsőkaszálá- sú szénaillata, majd az ős­kantonok szerte érezhető orrfacsaró ammónia­„ájer”-e az élményhang­súly. Persze nekem, az ál­lattenyésztőnek olyannyira természetes volt mindez, mint a svájci őslakos pa­rasztnak. Nyilván a faluillat nem érezhető a zürichi halk, fo­tócellás ajtajú sárga villa­moson, ahol a polgári csendintelligenciát olykor zenélő művészpénztelenek teszik hangulatosabbá, mi­közben hotelszállásunkról surran velünk a történelmi konferencia színhelyére. Őstörténeti találkozóra — immár másodikra — gyűl­tünk össze, Magyarország­ról, Angliából, Ausztriából, Kanadából, a Német Szö­vetségi Köztársaságból, Svájcból, Svédországból, az Amerikai Egyesült Álla­mokból érkezett magyarok. Maga az egyesület dr. Csihák György Svájcban élő közgazdász kezdemé­nyezésére alakult 1985-ben. Havonta előadások hangza­nak el a zürichi Uránia Ét­teremben, elsősorban ma­gyar történelmi témákról. Az első találkozót Beni- dormban (Spanyolország) 1986-ban, a Hawai Szálló­ban rendezték. A független szervezet fórumot nyújt a magyar őstörténettel kap­csolatos különféle elméle­teknek. Az egyesület tagjai­nak nagyobb része külföl­dön él, de a kezdetektől igen intenzív kapcsolatot építettek ki — az együtt­működés reményében — a hazai tudományos körök­kel, az itthoni érdeklődők­kel is. A célkitűzések közt az első helyre, a legújabb tudományos eredmények ismertetését, a különféle felfogások megvitatását, tudományos közlések pub­likálását iktatták. Az egy hét alatt, az elő­adások után sokszor került sor nyilvános vitára, ke- rekasztal-beszélgetésekre, ahol a magyar őstörténe­lem fogalmának meglehe­tősen nehéz meghatározását is megfogalmazták a részt­vevők, természetesen „házi használatra”. Az előadók (21 előadás­ban) sokoldalúan, eltérő felfogásban mutatták be eredményeiket, formálták meg véleményüket. Muta­tóba néhány előadás: Dani D. Pál (London): Álmos népének honfoglalása — 862—907 —, Erdélyi István (Budapest): A magyarság észak-kaukázusi hazája és a Magna Hungária, Érdy Miklós (New York): A tu­lipán motívum eredete és útja az időben, Farkas Jó­zsef (Mátészalka): A szat­mári ördöngős kocsisok kérdéséhez, Fischer János (Zürich): A táltos, Kiszely István (Budapest): A ma­gyarok őshazája, Kovárczy István (Malmö): Bél Má­tyás és a Vinland térkép, Lengyel Ferenc (Mátészal­ka): Szatmári kertek, Ma­gyar Kálmán (Kaposvár): A X—XI. századi magyar állam és egyházszervezés kérdéséről, Mehrle Tamás (Frieburg): Mit jelent az egyház számára István ki­rály szentté avatása, Se­bestyén László (Budapest): A hun—magyar kapcsola­tok, Simon Zoltán (Toron­tó): Árpád vezér és a krumplis babgulyás. Somo­gyi Zoltán (Edison): Hozzá­szólás a magyar népek ős­történeti szemléletéhez, Vi- tyi Zoltán (Mátészalka): Az első Hont-Pázmánok és Szabolcs-Szatmár. Az előadók különböző „hőfokon” bizonygatták, hogy őstörténetünk még számos izgalmas, megol­dásra váró kérdést rejte­get, majd közösen megálla­pították: „A magyar őstör­ténelem kutatása csak komplex módon képzelhető el, egyetlen tudományág sem derítheti fel önállóan, csupán szoros együttműkö­dés révén. Így tehát a társtudományok, mint pél­dául a régészet, az antro­pológia, a népzenekutatás, archaeozoológia, archaeo- botanika és a néprajz stb. Képviselői és művelői egy­más módszereit tekintetbe véve, azok eredményeit a sajátjaikon ellenőrizve juthatnak csak megalapo­zottabb következtetések­re... A kutatás során ál­landóan szem előtt tartan­dó, vizsgálandó a környező és szomszédnépek népünk­kel zajló kölcsönös egy­másra hatása.” — is. Mind­ezeket a hivatásos szakem-_ berek mellett azokkal alko­tó „szimbiózisban” magán­kutatók is műveljék, és az eredményeket kiadvá­nyokban jelentessék meg. Az ismertetett célkitűzé­sek szem előtt tartásával rendezi meg a Zürichi Ma­gyar Történelmi Egyesület a harmadik magyar őstör­ténelmi találkozóját 1988. május 22—29. között Lon­donban. A konferenciára az alábbi témakörökben lehet előadásokkal jelentkezni: a magyar őstörténelem kér­dései, a magyar nyelv tör­téneti fejlődése, a magyar koronázási jelvények stb. Az előadások foglalatát az egyesületnek címezve — (Schweiz — 8047 Zürich, Postfach 1113) 1987. decem­ber 1-ig kell megküldeni, jelentkezés esetén. E sorok írója mindkét konferencián részt vett, s a tapasztalatok alapján ab­ban reménykedik, hogy a zürichi egyesület fóruma le­het az itthoni és a külföl­dön munkálkodó hivatásos kutatóknak és érdeklődők­nek egyaránt, ha egymás kutatómunkájába bete­kinthetnek, s ezáltal meg­ismerhetik vélt vagy valós eredményeiket és főleg megismerhetik egymást. Van mit pótolni mindkét „fronton”! Farkas József ______________________J KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents