Kelet-Magyarország, 1987. augusztus (44. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-08 / 186. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET í------------------------Tanú és tanulság Száz esztendője született Fábry Zoltán A századforduló tékozló gazdagsággal termette — Adyék nyomában — a nemzetben és világban gondolkodó elméket. Közülük való volt Fábry Zoltán is, aki száz éve látta meg a napvilágot a Kassától 50 kilométernyire levő Stószon, ebben a német Í ajkú „mániákat” is számláló, völgybe sűrűsödött — „só- szolt” — községben. Édesanyja is „mánia” volt (a „meint J er" kifejezés magyar félre- h állásából származik az elnevezés — gondolja ő), édesapja pedig birtokos ember, könyvolvasó és kávéházazó. Nagyapai örökségül pedig 1848 eszméi kínálkoztak: nemzetőr volt Fábry Zoltán e felmenője. Híres késgyár is működött Stószon: ennek a munkásait szervezi majd a harmincas években Fábry Zoltán, hogy a hitlerizmus elöl menekülő Heinrich Mann-nak új házat ajánljanak fel. (Csehszlovákia az öccs, Thomas Mann számára is biztosította volna a letelepedés lehetőségét.) Hetvennégy esztendőt leélni majdnem végig ugyanott; Stószon születni és meghalni: látszatra nem ígér említést érdemlő pályát. A szellemi-politikai érlelődés mégis korunk nagy hatású személyiségévé növesztette Fábry Zoltánt. Kazinczy Ferenc irodalomszervező, közéletteremtő példája is bizonnyal ott lebegett Fábry szeme előtt, amikor az értetlenektől remetelaknak csúfolt stószi házat pompás könyvtárával a haladó gondolat egyik középeurópai centrumává, zarándokhelyévé avatta. Nem véletlenül tartotta számon Fáb- ryt rokonként Németh László, aki egymaga szintén irányjelző és „intézmény” tudott lenni egy eltévelyedett világban. De Fábrynak közben még háborút kellett járnia — az elsőt, melyről Ady Endre, a nagy példakép súlyos betegen is oly kérlelhetetlenül rántotta le a hazafiaskodás leplét, mutatta meg emberpusztító, nemzetpusztító le- lényegét. Egy orosz altiszt pillant szúrásra emelt fegy- I verrel a halálra vált fia- I talember — Fábry — szemébe, legyint, s otthagyja. Ez és sok más hasonló mozzanat — neki kellett átvizsgálnia, cenzúráznia a bakák nyomorúságokról tanúskodó leveleit — láttatta meg Fábry Zoltánnal: a háború emberpusztítás; fegyver s vitéz ellen mert szót emelni egy olyan ország nyelvén, ahol a katonamundér — főként persze a tiszti — a férfiasság, s a csillogó érvényesülés jelképe volt. Bábitsot, ezt a pacifizmusáért, békerajongásáért, antimilitarizmusáért, háború- és erőszakellenességéért oly csúnyán meghurcolt költőt hallgatta Fábry Zoltán 1919 lázas heteiben az egyetemen, hogy aztán a fekvőszékhez kötő tüdőbetegség tegye képtelenné mindörökké — ha akarná is — a fegyverforgatásra. Ö, a rozsnyói evangélikus főgimnázium egykori tanulója, kezdetben a krisztusi szeretet, a testvériesség nevében szól a világhoz. A húszas évek második felétől válik elkötelezett szocialistává, kommunistává — hol tagja formálisan is a pártnak, hol rheg „csak” segíti, dolgozik neki —, szakít az önszemlélő, bár megnemesített narcisszo- szi hagyománnyal. Felelős emberré válik, akinek dolga: felelni a társadalom, a történelem kérdéseire. 1926-tól az erdélyi folyóirat, a Korunk szlovákiai szerkesztője, s figyelmét nem kerüli el, bármi történik szűkebib s tágabb környezetében, Európában, a világban, az ember ellen. Kedvelt szavával: korparwn- csot, nemcsak pártmegbízatást teljesít, amidőn 1931-től az Üt című folyóiratot szerkeszti Csehszlovákiában. (József Attila és a párt kapcsolatára vonatkozólag épp nagy költőnknek Fábryhoz ekkoriban írott levele tanúskodik.) Itt jelentette meg. Fábry Zoltán Különvélemény címmel megrendá- i tő állásfoglalását, tiltakozván minden olyan — magát mégoly demokratikusnak hirdető — rendszer ellen, amely százalékarányok meghamisításával vagy erőszakos visszaszorításával, a nemzeti kisebbséggé vált lakosság nyelvén kifüggesztett utcatáblák eltávolításával — tehát létrá- i val és harapófogóval — próbál történelmet csinálni. S j ekkortól válik életformájává, műfajává az antifasizmus. Fábry Zoltán — ha belső parancsa úgy diktálta — hl- | vatalt vállalt és börtönt szenvedett eszméiért, meggyőződéséért; ki-kimozdult a stószi falak közül. Kedvelte — Ady Endre szellemi tanítványaként is, de az expresszio- nizmus hatására nem kevésbé — az erőteljes szóösszetételeket: valóságirodalom, em- 1 berirodalom. Egy helyütt ar- ‘ ról írt szenvedélyesen, hogy j a nyelvvédelem: embervédelem. Hiszen az emberiség ; nyelvi közösségekből tevődik össze, emberré is csak valamely nyelv — az anyanyelvűnk — elsajátítása révén válhatunk. „Tanú akartam : lenni és tanulság” — írta Pa- j lackposta című, csaknem két : évtizedig kiadatlan kötetének előszavában. Az első: sikerült. A második vágya is teljesül, ha követőinek sorába I szegődve — továbbvisszük el nem avuló életművének üzenetét. Kőháli Zsolt rBemutatkozik a meisseni pori Júliustól augusztus végéig a budapesti Iparművészeti Múzeum, szeptembertől pedig a pécsi Zsolnay Múzeum ad otthont az első európai porcelángyár, a világhírű meisseni termékeknek, edényeknek és figuráknak. E ritka mesterművek — mindegyik kézimunka, rangos művészek alkotása — keletkezésűk idején még csak a királyi udvarok reprezentációs igényeit szolgálták. Az első porcelángyárak királyi alapításúak voltak, és nagyon ráfizetésesen működtek, de a porcelán hozzátartozott akkoriban a király méltósághoz és pompához. A porcelángyártás titkát hosszas kísérletezés után az alkimista Johann Friedrich Böttger találta tel. A gyárat Erős Ágost, a király 1710-ben alapította. Az európai porcelán formáinak és mintáinak kialakítását olyan nagynevű mesterek végezték, mint Johann Jakob Irminger, a királyi udvar ötvöse, aki a korai porcelánokat az európai ötvösség formáihoz idomította. Az ö művei a korai edények maszkos, babérleveles, akantusztimintás díszítései, a kiöntők, a fülek barokk kialakítása. Kezdetben még lakkfestékkel is díszítették az edényeket, különösen az ún. Böttger kőcserépből készített teásedényeket és palackokat. A királynak meisseni udvarában nagy kínai gyűjteménye is volt, annak formái és mintái gazdag tárházul szolgáltak az itt dolgozó művészeknek. Böttger 1719-ben meghalt, találmánya sikerét és anyagi előnyeit egyáltalán nem élvezhette. A meisseni manufaktúra fellendülése a XVIII. század közepéig két korszakalkotó művész, egy festő, J. G. Herold (1696— 1775) és egy szobrász, J. J. Kandier (1706—1775) érdeme. Herold a XVIII. század legnagyobb színtechnikusa és kiváló miniatúrafestő volt, akinek keze alól csak jó minőségű darabok kerültek ki. Az ő vezetése alatt a máz már fehér színű és különleges egyszínű mázzal festett (fondporcelán) edények is készültek, ovális vagy kerek kihagyásokban (medalionokban), elbűvölő miniatűrákkal, leginkább a kínaizáló formákban, vagy kikötőjelenetekkel, virágdíszekkel. 1720-ban sikerült a kínai Ming-porcelánokra jellemző és akkor egész Európa vezető köreiben kedvelt, méregdrága máz alatti kék festést megoldaniok. 1740-ben jelenik meg először a gyár máig kedvelt kínaizáló díszítménye, a „hagymaminta". Herold fejlett technikai tudását dicsérik a király parancsára gyártott drezdai Japán palota nagyméretű, japán és kínai ízlésben fogant vázái, európai színskálával. vasvörössel, bíborral, sárgával, kétféle zölddel, s mindenekelőtt mélykékkel és arannyal festett őszirózsákkal és fantasztikus madarakkal. Az európai porcelánszobrászat legnagyobb mestere. Kandier 1731-től.dolgozott Meissenben. Minden művével iskolát teremtett, hatása máig érezhető a porcelán- és kerámiaplasztikában. Ö találta tel az asztaldíszül szolgáló, tenyérnyi porcelánszobrocskákat, melyekben az európai barokk és rokokó formanyelvét honosította meg a porcelánplasztikábáTl. Élet portjai a korabeli előkelőségek rázolják, de a kor szokása szei kát, sőt kortársakat is, élethű e szobrászi kialakítás jellemzi, mi készletet, melynek néhány dara mutatja. _ 1764-ben új korszak kezdődött francia ízlés volt irányadó. A r Acier (1736—1795) kezében volt. inkább a klasszicizáló ízlés erő ban történt lemondása után han ben. Megpróbáltak az olcsóbb te 1814-től például a kézi festés h vonóképeket alkalmaznak. 1833- a historizmus korszaka, először ják meg. A szazad végén a szec majd századunk húszas éveiben lustörekvések képviselői. Jelenít barokkos formákat gyárt gazdag' tésű mintákkal, részben a legúj zéseknek hódol. 1916-ban Meissenben porcelá ahol a modelleket őrzik. A 45 0< nemcsak páratlan látnivaló, han lekciója is, ahol a legújabb alko Tányér (Eberlein és Kandier 17 szült 1988 ut Bényei József: Négyszögbe zár Nincs számadásom senkivel, halottaimnak tartozom csak. Csupán a félelemtől félek. Kudarcért nem jár szabad szombat. Kaszalendítő ős naívság, — ki vigyáz itt pacsirtapárra? Riadt madár csapkod a zabban s vérzik, vérzik, vérzik a szárnya. Hol van az árokpartó pad vasárnapesiti békessége? Megzsarolt hitem idézhet, egyedül ő — szembesítésre. ítélni annak van joga. aki mellettem belegörnyedt. Négyszögbe zárt a vasbeton s a tükör-álmok összetörnek. Kerülj el, testi fájdalom, — üvölteni már nem szeretnék. Egy tejfa mellett lehetek, sehol máshol vacsoravendég. Nincs számadás, se tartozás. Valameddig még úgy elélnék. Takarj tépett rongyokba hát hiábavaló, hűs reménység. Csanády János: Emlékezés egy régi utazásra Milyen fontos volt az az utazás kalandosan a busz méhébe bújva — míg megejtett laz őszi köd-varázs már Nógrád dombjai között gurulva: az ismertből az ismeretlen idő-tenger felé ezvezni, s salgótarjáni esti füstben város tenyerén megérkezni. — Milyen kalandos volt az az út, pedig csak a sors vetett kockát, s hogy a kocka hatosra fordult, tán csak a város dzsinnjei tudták: fogadásukra megjelentek esti ezüst köpenyben, és a szobor körül lebegtek áttetszőén és könnyen — ifjú jövőnk, forró Szerelmünk, szellem-kezük áldása rajta, ma sem hagy érintetlenül a ködös alkony varázslatja: hiszen, ha csak vándor-diákok lettünk volna, de nem, mi nem akartunk kevesebbet akkor: meghódítani az egész világot' T anú akartam lenni tanulság. Koronata és írói példa. Ez v az életem. Ma a halálra, elnémulásra kell gondoln a tehetetlen kiszolgáltatott; kétségbeesésével. A tanú leimével, aki nem éri meí főtárgyalást és a tanul: kétségbeesésével, mely, ír hiába volt : senki sem tud la. Tanú akartam lenni tanulság, de sorsom: vis hangtaíanság. Egy elnémul ra ítélt élet az utolsó szó gán fellebbezést jelent be. De hová? kihez? Hol a rum, hol a cím, melyet e írásom? Hol a fül. mely lém hajol? Minden halál ítéltnek van egy címe, r lyet elér a siralomház utó sóhaja. Kihez beszéljen az< ban az író, ki siralomházt tudja magát, de toll és pa nélkül, az írás szabadsági továbbítás lehetősége és érte aggódók szorongása n kül? Mit tehet mást: megl az őr lépteit, és amikor i gondolja; most nem törhe rá az ajtót, lopva és szívi bogva rákarcol egy-két s a börtönfalra. Élete, műi írásai, megkezdett, titkolt dugdosott munkája bőrt: falként zárják körül: mi tűk bűnhődik. Rettenetes b tön ez: ellenségei, bírái tudták, mit csinálnak. Bi tettek. De minden gyük minden rabló, tolvaj és sí hámos valamiért, valaki ölt, rabolt, lopott, sikkaszt Valaki várja, siratja v: megcsalja. De itt a rat csak a börtönőrök tudnak bűnhődésről csak a hivats iratok, a végítéletről csak várakozó ítéletvégrehaj! Akiket azonban illet, akik mindez volt és van — bűn bűnhödés —, nem tudnak la. Elfelejtették, elkönyi ték, letagadták, megtagadi sose hallgatták, sose érteti Halott, visszhangtalan, a hér itt csak a fizikai por jelenti. Egy ember, egy író, kii nincs hozzátartozója, a s« mibe sóhajt, a semmibe i KM
