Kelet-Magyarország, 1987. augusztus (44. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-08 / 186. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1987. augusztus 8. O VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN L evelet kaptam a minap. Váratlanokat és fájdalmasan kedveseket. Szokatlan pos- I tás hozta azokat, oda a [ Tiszaszalka alatti palajra. j Feladójuk lehetett a Tisza, a Kraszina, a Szamos, a Túr. esetleg a Batár, vagy akármelyik patak. Ázott papírcsónakok úsztak a vizen. Olyan, amit ! gyerekkorában kedvvel, később gondjában hajtogat az ember. Nem voltak egyformák a csónakok. Akadt amit drága, rószaszínű levélpapírból, de olyan is, amit iskolás füzetből kitépett lapból készítettek. Úszott a papírhajóhad a vizen. Nem tudom, hogy hány veszett el belőlük a forgók csapdáiban, a motorcsónakok, kiránduló hajók verte hullámokban, de a had megmaradt, és közös zászlajuk is volt a hajóknak. Valaki, valahol feladott egy hirdetést és a parton ülve haj togatni kezdte az eldobni valókat, a feleslegeseket, amiket reménykedve írtak, de amikre nem felel soha senki. ★ Magányos, özvegy, elvált .. . barna, kék szemű, teltkarcsú, vidám természetű, munkaszerető, házias, otthont szerető. Ók öten sokfélék, de egyformán írták valamennyien, hogy „nem szerelemre vágyom ...”. Ezért szőkék, barnák, feketék, teltkarcsú- ak. Az a bizonyos hasonló mondat elkeserítő üzenet a magányról, a magányos asszonyok magukra kény- szerített életellenes fegyelméről. öt átázott papírhajó. öt élet. Öt negyven év körüli asszony üzenete sorsáról. Nem tudom persze, hogy ki és mikor adta fel a hirdetést. A vizek országútja mellett sok falu, város elfér. Nem tudom, hogy mi volt a hirdetésben, és ha valahogy megtudnám akkor se írnám, de azt azért szeretném hinni, hogy volt azért célba ért levél is, amikből nem lett hajó. Ismerek embereket, nem is egyet, akiknek a levélváltásából szép^zerelem, házasság, sőt új élet is született. Ez a kis ázott .hadsereg is lehet, hogy csak egy csatát vesztett. így is, úgy is, sorsok úsztak a vizen. A levelekben, a szerelem vádja elleni tiltakozás, vagy inkább védekezés mellett ott szerepelt az is, hogy va- lamenyi levélíró, ki hosz- szabban, ki rövidebben elnézést kért azért, hogy megírta azt a néhány sort magáról. Mintha már a gondolatban is valami szégyen lenne. Ez nem az öt asszony gyengesége, hanem a két- j ségbeesett magány pókhálója. „Kedves Ismeretlen! Ha soraimmal zavarnám, kérem bocsásson meg — itt egy szó elmosódott, de feltehetően a — tolakodásért ...” Micsoda erőviszonyok. Az kér bocsánatot, akit keresnek, az, akinek a levelét várták. Ez már nem öt asz- szony magánya, hanem egy rossz társadalmi beideg- zettség. A szerelem kereséséért, amivel a férfi legfeljebb eldicsekszik, a nő szégyenkezik. A képzelet csa- ponghat, de voltaképpen mindegy, hogy milyen világot képzelek a levelek mögé, kis vagy nagyobb falut. netán várost. A kép ugyanaz. ★ Nem vitairat ez az emancipációért, a férfi és a nő egyenjogúságáért. Ilyen irat született már több is, mint amennyire szükség volt. Nem egy területe van az emberi életnek, ahol most már a férfiak küzdhetné- nek, vannak el nem ért, de vannak túllépett határok Is. Példa erre az egyetemek, főiskolák, egyes pályák egyre károsabb elnőiesedése, de azért a kétezredik évhez közeledve elgondolkoztató az ilyen prüdória. Ügy teszünk, azaz tettünk az asszonyokkal, mintha az élet egyik legtermészetesebb, és legrégibb területe a nőknek tiltott gyümölcs lenne. Függetlenül az öt levéltől, elég ha a maga tapasztalataira gondol az ember. Régen volt beszélgetésekre, amik azért visszadideregnek a múltból. A tanítónő panaszára, aki ott idősödött egy kisiskola szogálati szobájában, mert nem volt beutazható távolságban olyan ismerős, barát, társaság, ahol jól érezhette volna magát. Szerető talán akadt volna, de azért a helyi közvélemény szégyenpadra ülteti. Egy munkásasszony, aki három fiával maradt özvegyen, elmondta, hogy huszonnyolc éves korától élt társtalan, mert félt, hogy mit mondanak a szomszédok, és mit mondanak mások a kamaszodó gyerekeinek. Tizenötödik éve él magában. Csoda lenne-e, avagy természetes, ha leülne és levelet írna? Nincs pontos adatom arról, hogy közvetlen körülöttünk hány negyven év körüli magára maradt asszony él, de az valószínű, hogy több, mint más tájakon. Nemcsak azért, mert a férfiak általában rövidebb ideig élnek, hanem azért is, mert az ingázás, a szükséges egymástól való távolélés, a fizetést emelő mellékmunkák, a kalákában szervezett építkezéseink életet rövidítő tényezők.-- Több a fél család, a fiatalok közül többen keresnek máshol boldogulást. Több hát a magában maradt élet. Nem döntő módon, hiszen ami itt igaz, máshol is igaz, és még rosszindulattal sem lehet azt bizonygatni, hogy itt kötöttebbek az erkölcsök, hogy egy fázissal késik a gondolkozásunk. Nagyjából ebben a kis országban egyforma szokások szerint élünk. Falu faluhoz, város városhoz hasonlít. Esetleg, és egyre inkább ez a meghatározó, korosztály korosztályhoz. Rossz megszokások a rossz megszokásokhoz. De térjünk vissza az üzeneteket hozó kis hajókhoz. ★ Valójában szűkszavú levelek ezek. Azt közük, ami a szerzőnek fontos. Házam van, kertem van, rokkant- nyugdíjas vagyok. Két gyermekem, három gyermekem már önálló, nem szorul támogatásra. Két levélben ott a biztatás, hogy „tiszta" asszony az írója, egyben az. hogy „adok magamra". Nem véletlen, mert nyilvánvaló társadalmi összefüggések rejlenek (ha ugyan rejlenek!) mögötte, de négyen is leírják a tartalmában egyforma mondatot. Józan embert keresnek. Egészen pontosan a békét, mert .hiszen egyikük se nyomorog, megél, a gyerekei boldogulnak. így hát mögöttük van egy teljes élet, de előttük van húsz-harminc üres év. Vannak azért ártatlan, vagy majdnem ártatlan „ravaszságok" is az egyszerű mondatokban. A három- gyerekes asszony csak valahol a levél végén, ott is egy kurtácska mondatban rejti el, hogy beteg édesanyja is vele él. A rózsaszínű üzenet írója nem azzal kezdi. hogy ő magában van, hanem mondatokat szán arra, hogy bizonygassa: a hirdetést feladó nagyon magányos lehet, és nem szép az, hogy a volt családja egyáltalán nem törődik vele. A legszebb része a levélnek: „...én, ha egymásra találnánk, rokkant korában is szívesen lennék megértő ápolója...” A társkeresés nemcsak biológiai és társadalmi, hanem — nem meghatározó módon — gazdasági kényszer is. A magukra maradt emberek, negyvenen túl, már számolnak a közelgő nyelmesebb lenne elfelejteni ezeket a szomorú sorsú üzeneteket, de lehet-e, és tisztességes dolog elfelejteni őket? Ismerek egy öregembert. Időtlen idők óta nyugdíjas. Van egy szoba-konyhás lakása, a hátralévő időhöz már elég ruhája. Egyszer elmesélte: a nyugdíj arra elég, hogy kifőzdében naponta megebédel. Sohase fogy el mind az étel. A maradékot elviszi. Télen kora reggel elmegy a vendéglőbe, leül a kályha mellé, és ott ül estig. Ha jut, mert néha jut, akkor egy háromcentes Nem magánügyeket firtatok hát, és nem is lenne tisztességes hallgatni azokról az üzenetekről. Az nem az üzenők magánügye. A magány társadalmi gond. ★ ~ Gondolom, hogy most nagyon sokan legyintenek. Van nekünk társadalmi gondunk manapság elég, miért éppen a magány lenne a legfontosabb? Termelés, gazdaság, életszínvonal, politika... A világ ránk- kényszerít olyan töprengéseket Is, amikről sokáig azt =A ÜZENETEK Mezei István grafikája. öregséggel, esetleg rokkantsággal, betegséggel. A példák, ahogyan az ilyen öregek élnek, aligha tesznek bárkit is bizakodóvá. Magam is sok olyan idős embert ismerek, egy szorgalmas élet során gyerekeket indított el, de a gyerekek messze vannak, van háza, kertje, a takarékban talán valamennyi kevés pénze is, de már képtelen gondoskodni magáról. Ez ellen a félelem ellen hiába vannak szociális gondozónőink, szociális otthonaink, időseknek szervezett napközi otthonaink. Adni ugyanis még kevés, akkor is kevés lenne, ha eleget adhatnánk. Ebben a korban már nehéz megtanulni, nagyon sokszor megtanítani se lehet az elfogadást. Időben még mindig nagyon közel vagyunk ahhoz, hogy elfelejtsük a gyerekeikre földet irató és aztán kegyelemkenyéren tengődő embereket. Ha nem a fejünkben, akkor az ösztöneinkben ott van a bizonytalantól való félelem. A Tisza hozta levelek közül a legszebb az, amit egy iskolás füzetből kiszakított lapra írtak. Ebbe is benne áll, hogy házam van, kertem van, hogy szorgalmas vagyok, de a segélykiáltás is: „biztonságot szeretnék magamnak és az egy beteg, intézetben lévő gyerekemnek ... ” ★ Lassan, komótosan kezdem újra hajókká hajtogatni a lassan megszáradt leveleket. Nehéz bánni velük, merev, törékeny a megszenvedett papír. Akár szégyenkezhetnék is, mert hiszen mi közöm a másik titkaihoz? A legjobb, legképálinkát is megiszik, nyugdíjfizetéses napokon pedig egy sört is hozzá. Egész nap, mert jó néhány éve nem égett tűz otthon a kályhában. Most már a szén se segítene, hiszen nem tudna begyújtani. Egy másik idős barátom, ő kifejezetten jó anyagi körülmények között él, egyszer elmesélte, hogy esténként irtózik hazamenni, mert elviselhetetlen, hogy egy árva hang sincs körülötte, hogy nem várja jó szóval senki. Négy gyereket nevelt fel abban a házban. A magány illusztrálására még egy történet. Ott voltam, amikor egy már bottal járó bácsi házassági hirdetést adott fel. Már-már mosolyogtató a történet, mert megkérdezték tőle, hogy hány éves, bele kellene azt írni a papírba, ahogyan mások is teszik. Nem volt hajlandó elárulni a korát, mert az apjával él otthon és kisorsolták, hogy az apja házasodjék. Különös, nem különös, ez utóbbi papírhajó célba ért, mert utóbb találkoztam velük. Jött a válasz, és nem kínozza őket többé a hideg étel* Korosabb férfiakról írtam, de ez természetes. A férfiak életében a magukra maradás időben később lesz keserűvé. Negyvenéves korban még több a kaland, jóllehet az nem több, esetleg nem több. mint egy kocsmai ivászat. egy jó focimeccs. egy brigádbuli. Nagyobb a férfiak mozgástere, éppen ezért több az élmény, a történés körülöttük, de ez is csak időben igaz. És azokat a bizonyos üzeneteket a férfiak is megírják. Azokból is lehetnek tanácstalan hajók. gondolhattuk, hogy nincs hozzá közünk. Mindez így van. Nem a magány a legfontosabb, de nagyon sok, a társadalmi mobilitás növekedésével, gyorsulásával egyre több közöttünk élő ember problémája. Nincs, nem lehet igazuk azoknak, akik azt mondják, hogy mindez nem más, mint egy szociálpolitikai feladat. Ennek van szervezete, a körülmények nehezedésével egyre többet áldoztunk és áldozunk a legégetőbb kérdések" megoldására. Eddig rendben van, de a magány társadalmi termék, közvetlenül, vagy közvetve a társadalmi közérzetünk része. Embert gyengítő, és mert ezek közül az emberek közül még sokan dolgoznak, teljesítményt csökkentő hatású. Részben örökség. Korábbi erkölcsök hagyták ránk, de elgondolkoztató, hogy mi nem vagyunk-e ennek az újratermelői? Hogyan? Sokféleképpen. A gyerekkorral kezdődik. Az „egykék” magányosságának valóságos irodalma van már. Nem olvastam, hogy hasonlóan írták volna, de az a gyerek, akit egyetlen „kincsként” mindenkinél különben akarnak nevelni, úgy. hogy a társai közül „kiemelkedjen", az, aki baba korából kinővén kénytelenségből megérti, hogy nincs „tesó", aki akar- va-akaratlanul engedelmesen beletörődik, hogy elfoglalt szülei mellett a játék nem több. mint a túlfegyelmezett rend. az a gyerek, aki a csak férfinak, vagy csak nőnek elmondható kérdéseit csak anyához, vagy csak apához intézheti. és onnan se kap mást, mint egy félágú családban természetesen türelmetlen, felnőttes választ a holnap magányosa. Azért az, mert teremtsen bármit, az első buktatónál törvényszerűen magára marad. Kinyílni, bízni, hinni nem, vagy csak egyetlen valakiben tud, és ha az nincs, akkor már szinte kiszolgáltatottja a magánynak. Van óvodás, kisiskolás, nagyiskolás magány. A mai gépszerű — bocsássanak meg a nevelők — elvárási tesztekre épített oktatási rendszerünk nem kedvez a különösnek. Olyan ez, mint a gépi termelés, ahol a többihez nem hasonló, már selejt. Gyerekmagány a szülők veszekedése, a „nem tudom kihez tartozom”, a mai családok túlhajtottsága, a „ ... most nem érünk rá gyerekem ... ”. (Van ennek az idézőjeles mondatnak sok durvább változata is!), felnőtt magány már a gyerekben a veszekedő szülő, a megfáradt pedagógus. Valójában kaphattam volna a Tiszától magányos gyerekek leveleit is. Aggasztóan sokan vannak már, és ezen a felnőtt kor sem segít. A tizenévesek „bandáinak” (nevezhetném galeriknek is) üzeneteit, vagy éppen a tizennyolc-húszévesek, a kollégiumokban, munkásszállókon élők segélykiáltásait is. Újratermelés? Félek, hogy bővített újratermelés, hiszen hinni akarom, hogy az ezredforduló után is lesz világ, lesz ez az ország, benne tájak, a tájakban emberek. És mert leszünk kétezerben is, írni kell még egy másféle magányról is. A munkahelyeinkről, ahol dicsekvően elmondja egy brigád, hogy „kollektive” meghallgatott egy előadást, színházba, vagy éppen kirándulni megy, ahol az üzem-, vagy gyárvezető arról dicsekszik, hogy náluk megvalósult a demokrácia, hogy ott minden rendben van, néhány beszélgetés után kiderül, hogy kik azok, akiket nem szeretnek, mert nyugtalanok, mert nehéz bánni velük, mert mindig valami mást akarnak. Ilyen emberek mindenütt vannak. (Terjedelmes irodalma van ennek is.) Ök a munkahelyi magányosak, akik délután, este vagy hajnalban ezzel az ott szerzett nyugtalansággal, feszültséggel mennek haza és két ember (férj, és feleség) gyerekkorban megtanult közösségtudása kell, hogy ebből a nyugtalanságból ne veszekedés legyen, hanem valamilyen megfizethetetlen érték: otthonérzés és béke. ★ Úsznak már újra a hajók. Legszívesebben ezt a kéziratot is csónakká hajtogattam volna, hátha elér valakihez az üzenet. Néhány napja Kádár János, egy gyárlátogatás közben arról beszélt, hogy a jobbhoz van programunk, most mindenkinek megkell formálnia ehhez a maga programját. Építkezni kell abból, amink van. Mink van?. Mi vagyunk. Emberek. Ebben a hazában élők. Tízmilliónyi tégla. Nem mindegy és sohasem lesz mindegy, hogy egy épületben milyenek az egymás mellé rakott téglák. Kívánok ennek az üzenetnek forgók és hullámok helyett jó kikötőket. Bartha Gábor
