Kelet-Magyarország, 1987. augusztus (44. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-20 / 196. szám
« Bürget Lajos: Magyarságunk mércéje r N emzetben gondolkodni, Európában magyarnak lenni — ez volt a szent- istváni főmű. Lassan ezeréves, láthatóan sokáig maradó program ez, hiszen a térség, a Kárpát-medence, ahol megtelepedtek őseink s hont alapítottak, visszatérőn késztet államalapításokra. Megkapaszkodni itt, Közép- Európa peremén, hol dicsfénnyel övezetten, hol té- petten, okszerűen késztet szinte minden esztendőben arra, hogy mérlegre tegyük önmagunk erejét, a nemzet életképességét, európaiságunkat és magyarságunkat. Ha igaz az, amit Tamási mondott, miszerint avégett vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, akkor számunkra ez a tétel azt is jelenti, hogy ezt a valaholt ne csak elfogadjuk, ezt az otthont ne csak lakjuk, de olyanná rendezzük be, hogy az minden itt- lévőnek kínálja, nyújtsa, biztosítsa az otthoniét minden örömét. Itt, Magyarországon, Európa közepén, nemzeti méretekben. Két, Széchenyitől kölcsönvett gondolat munkál bennem akkor, amikor azt a szétszakíthatatlan ívet nézem, melynek neve történelem. „S ha szerencsétlen eleinket a még tisztára ki nem fejlett korok előítéleti, természetes vadságok, belső irigykedés és külső fondor- kodások örök meghasonlá- sokra ingerelték, s ök sokszor, úgy szólván a megrontására esküdtek össze: kössünk mi újabbak, műveltebbek már valahára szebb frigyet, mely alatt nem egyesek haszna s előmenetele lappang, hanem a közjó melegítő sugára fényle- dez." Majd másutt: „Nincs nagyobb kín, mint néhai boldog napokra emlékezni magunk-okozta nyomorúságban.’’ Hogy miért a Stádium szavai jutnak éppen az eszembe? Lehet azért, mert e szókban, felszólításokban és megállapításokban mára szólón is üzenetet kapunk, mely segít napjaink jobb megértésében éppúgy, mint ide vezető történelmi utunk okos megítélésében. Mert ki vitatná, a közjó melegítő sugára fény- ledezhetne ma is ragyogóbban, miközben hajlamosak vagyunk arra, hogy néhai boldog, vagy annak tartott napokra gondolva panaszoljuk kínjainkat. De a kettő, a gazdagabb közjó áhítása a múltra emlékezés bénító révületével egyszerre elképzelhetetlen. Históriánk a bizonyság, csak akkor történt valami, ha bátrak voltak, akik mertek, s csak a tettek voltak, melyek az igaz hazafiság mércéjéül szolgáltak. Furcsa talán, hogy akkor, amikor az emberek milliói apró, de fárasztó napi gondjaik közepette élnek, s szűk világuk mennyi gondja nyomja teherként vállu- kat, e nemzetben való gondoskodást tartom minden dolog mércéjének. Mert nagy mű a históriában csak akkor született, ha a gondolat, az eszme, a cél — s cél kell! — kiragadta az egyesek szűk világából a cselekvést, s képes volt arra, hogy egyszándékú nép formálja jelenét és jövőjét. Nem egyforma, nem egyféle, nem egyszínű, csupán egyszándékú. Olyan, mely egyénenként megőrzi karakterét, színét, egyéni varázsát, tarka gondolatát, más és más szenvedélyét, netán hitét, de konokul egy abban, hogy virágzó közjó jusson osztályul annak, ki tesz a célért. A belső irigykedés és a külső fondorlat ellen más fegyvert szegezni, mint az újabbak és műveltebbek szent frigyét, aligha lehet. Ez az igazság ma is igazság. Gyógyírt nyerni arra, mi egyént, családot bánt, sújt, önerőből senki nem tud. A nemzetet sújtó gond és válság megoldott képlete segíthet csak egyént és családot, hogy jobban éljen, de történelmi törvény körforgása az, hogy az egyén és család erőfeszítése nélkül nemzeti jólét önmagától sosem született még. Mindannyian vívódunk azzal, hogy újra és újra kérdezzük, vajon mit ér magyarságunk? Sokak ma is recitálják az ősi éneket, mely úgy szól, hogy Hol vagy István király? Téged magyar kíván ... Pedig István dolgát már megtette, mai kérdéseinkre választ csak mi adhatunk. Néha hajlamosak vagyunk arra, hogy értékeinket túlértékelve, magunkat szellemi nagyhatalomnak kiáltsuk ki. A másik pillanatban hamut szórunk a fejünkre, s értelmetlen kishitűséggel és mardosó önváddal tépjük köntösünket. Ez talán köny- nyebb, mint elhelyezni magunkat egy földrajzi térben, okosan s higgadtan mérlegelni szegénységeinket és gazdagságainkat, tudomásul véve, hogy egy nemzetnél sem vagyunk alább valóak, de gőgre okunk nincs. Magyarságunk annyit ér, amennyit mi érünk. Nem lehet örökké Ottókat, Batu kánokat, Szulejmánokat. Castaldókat, Haynaukat, Bratianukat csak az ítélőszék elé citálni. Önnön tetteink vagy éppen tetteink hiánya éppúgy benne foglaltatik magyar históriánkban, mint mindaz, ami mások bűne volt. Gondjainkat helyettünk mások sosem oldhatták s nem is oldották meg. Gondjainkat ma helyettünk senki sem mérsékelheti, s nemzeti büszkeségünk ugyancsak berzenkedne akkor, ha önerőnket lebecsülve bárki is azt mondaná, hogy képtelenek vagyunk új felemelkedésre. Azt akarom mondani, hogy vegyük elő azt a virtust, mely huszáros rohamok révén vált ismertté? Alig valószínű, hogy egy tetszetős roham elég lepne. Vajmi kevés remény van arra, hogy hurrá virtussal lássunk új történelmünk alakításához. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy fejvesztett attakokra van ma szükség. Széchenyi is már újabbakról és műveltebbekről beszélt. És ez minő különbség! Magyarságunk egyik mércéje minden bizonnyal az, mennyire tudunk valóban újak és műveltebbek lenni. Senki ne legyintsen, ez korántsem annyira egyszerű, mint amilyennek tűnik. Mert az új és művelt ma oly összetett,- oly bonyolult, olyannyira más jegyeket hordozó tulajdonságot takaró kívánalom, mely mindenkitől erőfeszítést követel. Hordozzuk sajnos a félműveltségek koldusbatyuját, mely látszatra teli zsák, valójában ronggyal tömött bugyor. Ki kell belőle dobálni az ortodox hit megannyi avult darabját; le kell csendesíteni a handlé kiabálását; gát közé kell szorítani a gátlástalant; új tudást kell tölteni a fejekbe, s a tudás mellé más magatartást. És az elfogadás lezser gesztusa helyébe kell plántálni a cselekvést, a közjó gondolatát, és a talmi értékről meg kell mondani, hogy semmit nem ér. Oly reform ez, mely csatasorba szólít minden gondolkodó elmét, a legkiválóbb sebész operáló kezének biztonságát adja mindakkor, amikor bele kell vágni a látszólag ép bőr alatt rejlő sebbe. Még talán tetszik határainkon túl a néptánc fergeteges vadsága, a botot forgató barbár kézügyesség. De csak tetszik, éppúgy mint az afrikai álarc vagy a riói meztelenség. De ára, értéke csak a fejnek van Európában, az olyan fejnek, mely önálló gondolatra képes, mely válságot úgv old meg, hogy közben szellemi erőket szabadít fel, hosszú távú célokra. Európában ma magyarnak lenni azt is jelenti, hogy aranykezek helyett. aranyfejeket mutatunk, nem azért, hogy olcsó külföldi munkahelyen kínáljuk őket eladásra, hanem hogy itthoni művűkkel igazoljuk ezeréves állami létünket. Amikor arról szólunk, s nem is keveset, hogy megkezdett pályánk útvesztőiből ki kell kerülnünk, mégpedig nyertesen, akkor korántsem egy aktuálpoliti- kai témáról van szó. A történelem idővel naggyá váló eseményei keletkezésük és zajlásuk pillanatában alig látszanak olyannak, mint amilyennek későbbi korok ítélik. De azt érezni kell és érezni lehet, ha egy pillanat valóban históriai. A mai helyzet ilyen. Érthető, hogy az egyes ember számára sikerét az bizonyítja, hogy jobban él-e, javul-e pillanatnyi sorsa. Ez se alábecsülendő. De több az, amit a nemzet számára jelent. Mert a mű, amit ma és holnap munkálunk, egy eszme, az ország teremtő életképességének válhat bizonyítékává. Történelmi tehát a feladat, ami reánk hárul. Kellenek a kiművelt emberfők millió. Szükség van a bátor alkotóra. Nélkülözhetetlenek a merészek, akik a puhaállomány kemény értékét vetik a harcba. És szükség van mindenkire, akinek van hite abban, hogy a mű egy nemzet sikerét jelenti. Üzenet lehet ma is Petőfi néhány sora, aki így írt: Hazát kell néktek is teremteni! / Egy új hazát, mely szebb a réginél f És tartósabb is!" Mit tagadjam: magam is megrettenek attól, mily nagy a feladat, amely reánk, ma élőkre hárul. Szembenézni tegnapvolt önmagunkkal, megépíteni holnapi magunkat, nemzeti méretekben, egy válság pillanatában erősíteni a hitet, s hinni is abban, hogy a jobb a mi kezünkben van, talán erőt meghaladónak tűnik. És mégse az! Ha az újak és műveltek frigye valósággá válik, már én sem vagyok egyedül, más se társtalan, minden visszacsatol a nemzetbe való gondolkodás és cselekvés egyetlen alternatívájához. De kemény is az istváni örökség! Nemzetben gondolkodni, Európában magyarnak lenni. Könnyű erről szavalni és szónokolni, de bizony 1987-ben sem könnyű eszerint cselekedni. Vagy könnyebb lenne, ha nem áltattuk volna magunkat a gyors és határtalan siker, a gyors győzelem reményében? Biztosan köny- nyebb lenne, ha nem tévesztünk utakat, nem teszünk kitérőket, nem tévesztjük el a prioritásokat. Történelmünk utolsó har- mincvalahány éve túlságosan huszárosra sikerült, s igencsak leértékelődött a tudás. Ára van és lesz ennek, s nem is kicsi. De feledhetjük-e. hogy élvezői a jónak is mi voltunk? Mutogathatunk-e másra, miközben ami történt, az velünk és általunk történt? Hiába, nem tanították jól velünk a történelmet, senkinek nem derült ki a tankönyvek szürke és kusza oldalairól, hogy a nemzet történelme mindig a nemzet fiaival együtt zajlott. Meri olvashattunk túl sokat is neveket, évszámokat, csatákat és békekötéseket, de az nem derült ki. hogy mióta nemzetek, országok léteznek, a nagy neveken kívül millió és millió más ember is munkáló- ja, szenvedője, kihasználója, élvezője, áldozata volt a történeteknek. A nemzet ma is mi vagyunk. Kesereghetünk néhai boldog napok fölött, de ne feledjük, magunk-okozta nehéz helyzetben tesszük ezt. Szélesedő közakarat, magunk vállalta cselekvés, nemzetre nehezedő teher egyénenkénti váltakra vétele, közös felelősség a jóért és hibáért — ez ma a programunk. Ez már nem kalandozás a Lech mezeje felé. Ehhez már olyan hit és ész kell, mint amilyen Istvánnak volt akkor, amikor államot alapított. Hit abban, hogy helyünk van Európában. Hit abban, hogy a népnek van ereje. Hit abban, hogy egy volt helyzet reformálása nem tüneti kezelés, hanem gyógyító és egészségest tő tett. De vajon van-e hitünk nekünk ma? Vagy még pontosabban: hi- szünk-e abban, amit a jószándék útnak kirajzolt? Hiszünk-e abban, hogy nélkülünk nem megy? Hiszünk-e abban, hogy van erőnk a történelmi lépéshez? Sok kérdés, tudom, magam is fel-felteszem, amikor a túl sűrűre sikerült gondtömeg közepén állónak érzem magam. És érdekes módon, a válasz sosem úgy fogalmazódik meg bennem, hogy történelmi analógiák vigasztaló sorát mormolom, idézve, hogy mily kor milyen kátyújából vezetett már ki a közös akarás. Nem, hiszen lehet ezernyi jó példa, jöhet ugyanannyi ellenpélda is. Itt nem egy egykorvolt helyzet adaptálása kívántatik. Mai hit, mai akarás, új és más európai közösségben új, korszerű, szocialista magyar válasz a követelmény. Szégyenkezhetnénk mi, ma élők, ha tőlünk nem tellene ilyen válaszra. Akik ma és most élünk, jogosan mondogatjuk: nekünk csak a ma és talán a holnap kínál lehetőséget, hogy élvezői legyünk a jónak. Ezért talán türelmetlenek vagyunk, elégedetlenek, hiszen ki terhet hord. munkája közben vigaszt alig talál abban, hogy egyszer majd megpihen. Kevesekben van csak hősi pátosz, olyan tartás, mely feledni képes a ma kudarcát, s szótalan veszi tudomásul, hogy a jelen kor sok gondot, bajt, munkát, kínt, lemondást követel. Azt is elhiszem, hogy nem mindenkit lelkesít a tudat, hogy egykor a tettét hősiesnek minősítik. De vajon ez emberi reflexiók kapitulánssá tehetnek? Gyermekeinkben élünk tovább. A nemzet léte nem évszámokhoz kötött. . Velünk nem múlik el történelme, léte. Gondoljunk Szent Istvánra, kinek legnagyobb gondja az volt, hogy Intelmeiben fiának megjelölje a jövőt, mert hitt a jövőben, s tudta, legyen műve bármilyen nagy, nem ö fogja befejezni, de még csak nem is közvetlen utódai. A csak mának élni epikureusi filozófiája a Horátius által megfogalmazott Carpe diem, ragadd meg a mát, kevés annak, kiben igény, felelősség lakik. Túl kell látni a ma szűk korlátain, hiszen magyarnak maradni Európában nem konjunkturális kérdés. Ez a nemzet jövőjének ügye. Hogy ez valóság legyen, rajtunk múlik. Nem rajtunk is. Rajtunk. B úzaföldön jártam aratáskor. Mor- zsolgattam a tarpai határban a kalászt, ízlelgettem a csodás illatú, ízű szemeket. Ömlött a búza a kombájnból a teherautóba, csodás sugárban millió és millió szem. Ősszel elvetik, jövőre újra kel, s ez így megy, végtelen hosszúsággal, az idő múlása szerint. Élet, mondják ma is, s ez a folytonosságot is jelenti. A folyamatosságot az Istvánkor! búzaőrlő dalos lánytól a máig. Mintha a történelem szemei peregnének, sorba, végtelenül. Vajon tu- dunk-e mi, egy nemzet búzaszemei is így sorakozni, hogy belőlünk sarjadjon az élet? A válaszadás: a mi dolgunk. KM
