Kelet-Magyarország, 1987. július (44. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-11 / 162. szám
1987. július 11. O® LETETT ft kíván ábrázolni. Ko~ lóságát: azokkal az ál- >s társadalmi és emberi ;kkel és hibákkal :, amelyek az ötvenes- las évek hazai környe- n éltek és hatottak. A llás, a valami nagyot i, ma úgy mondjuk: ivalósítás érdekli a lőiben, azzal együtt, i műveletlenség, föld- jadtság, befelé forduló — megannyi teher a >adulás utáni évtize- n is, s hogy a jóakarat, i akarás, éppen az em- íehézségek miatt, meg- fiaskót vall. (Azegyéb- fgyéni stílusú Sipkay találkozik a hasonló it boncolgató és ugyanban feltűnt Galambos al.) A Határtalan élet, ogtalan boldogság és a musz Rágalom c. kötegy kicsit be is csapta estét. Megnézte; hói hegedű, gondolta, bár >an egy csöppet sem iost erre kíváncsi. Ez- okkal lerúgta magáról rőt, és teljesen éber jlkán az ablakhoz óva- 5tt, nehogy anyu felen a másik szobában, relebbentette a füg- Gyönyörű éjszaka rá, ezernyi távoli ; sziporkáival, fólsar- olddal, lassan vonuló felhőkkel. Viss2afoj- ílegzetét, nehogy ásít- ímuita a ritkán látott ;et, hiszen az éjszaka ire már alva találta, pompás volt a látvány, i fenséges a csend, f tevéjét is odahozta, ■ szorította forró kezé- balkan megcsókolta, irű, ugye, kérdezte itban, és a teve vála- á szavak nélkül: napkor történt, közt, de valamelyest is állt egy bérház. -lyan magas volt, és gy laktak benne, de még épült, nemrégen eszélték, hogy a nyu- iala süllyed. Valamijén, amikor a háború tt nagy gödröket vá- bomba, ezért. A kis- mikor arra járt, elelve kerülgette a ház oldalát, és sajnálta tek bizonyítják az ilyen értelmű útkeresését, emberségkutatását, de ez volt a legelső megjelent regényének témája is (Messzi harangszó, 1963), amelyikben sajátos humora, groteszkba hajló h se- rűsóge egyszerre jelenik »tt. A humor egyébként sem áll tőle távol: a Ny. *■ ban az élei —, amkvik a sors sajátos fintoraként már csak temetése után jelenik meg, épp úgy mutatja ezt, mint a Nincs többé férfi. Ez utóbbi viszont, annak ellenére, hogy a Vidám Könyvtár sorozatban adták ki, sokkal mélyebben foglalkozik a fiatalok valóságos, élő-égető dolgaival, mint azt a címből, vagy a sorozatból gondolhatnánk. Két évtizeddel a megjelenése után sem érezhetjük elavultnak mindazt, amit a magukkal bajlódó, előbbre nehezen jutó húsz év körüliekről írt ebben a könyvében. Egyetlen évtizedre terjed munkássága: Az új erdész c.. Nyíregyházán kiadott, általa illusztrált mesésikönyvétői (1957) — haláláig, s a kezdetekhez számítva A világ peremén c. színdarabját is. Ezt az emberséget, kereső drámát a miskolci színház mutatta be 1963. február 1- jén, később majd Nyíregyházán is, Darvas Ivánnal a főszerepben. A siker időszaka a következő rövid öt esztendő. Van év, hogy két kötete is megjelenik, 1968. jan. 28-i halála után még újabb három, másfél éven belül a Magvetőnél (Rágalom, Nyakamban az élet. Valaki a ködben). A Szabolcs-Szatmári Szemle későbbi évfolyamai hátrahagyott, teljes művekről is tudósítottak, s nem lehetetlen, hogy még további értékes írások várnak kiadásra. Jó lenne ezzel is feleleveníteni a 60 éve született, de már 19 éve elhunyt Sipkay Barna írói és emberi emlékét. Mert jó és szép, hogy a városi tanács a Jósa-város mentén az egyik új utcát róla nevezte el, de még fontosabb lenne, hogy szellemi hagyatékát, kiadott és hátrahagyott műveit az eddiginél alaposabban ismerje meg az olvasóközönség. Margócsy József azokat a gyerekeket, akiknek ott kellett lakniuk. És most, hogy a holdat nézte — amelyen természetesen már ott van valami, de nemsokára ember is repül rá, hát akkor nem is lehet olyan messze —, a holdat és a fényes szigetként úszó felhőket nézte, a szeme sarkából észrevett valamit. Valami retteneteset! Az a süllyedő épület hirtelen, gyorsan, ingani és dőlni kezdett! Anyu! — akarta sikítani, de idejében lenyelte. Mit se használ, egy villanás alatt megértette, anya először is dühibe gurulna, hogy mit keres ő az ablaknál, aztán ... itt csak egyet lehet tenni! És azonnal, és teljes erejével arra gondolt, hogy ne dűlj, ne dűlj, ne dűlj! Állj meg, te épület, sok gyerek alszik, meg kell állnod! Olyan erősen rágondolt, annyira szorította tevéjét, hogy fájni kezdett a bőre a mellén. Az épület pedig játszani kezdett vele, mint valami rossz fiú! Dűljek, ne dűljek! Egyszer nekilendült, aztán szépen vásszabillent. Valahányszor dűlt, a kislány nagyon erősen akarta, hogy ne! Valahányszor visszakozott, a kislány nagyott lélegzett. Izgalmas, félelmes percek voltak. De a kislány mégsem félt. Tudta, hogy az épület engedelmeskedni fog! KülönBudaházi István Főhajtás Sipkay Barna emlékének i. Nincs már tél. A uarjúrajokat elhessentette a tavasz és a nyár. A kertekben, — látod — almafák sorakoznak. Lombjuk nyugtalan: a gallyakon érésre sóvár zöld kölyköket hintáztat a szél. 2. Kopjafák főhajtása. Emléked nem bekerített "rezervátum. Itt élsz, itt: a nyugtalan szívekben a fákban, a hintázó gyümölcsökben. Az első betűk (ceruza) Fényes, élő húsú gesztenyék. Hullanak zöld tokban, kibomlanak, mint csupasz gyermekek. Mártogatja a fa leveleit az ősz rozsdavörös hajnalokba; a nap még új zöldet nevel, s áttüzesíti az arcomot. Itt szoktam ülni, a gesztenyék alatt, ebben a kicsi parkban. Ülök hosszan, átvetett lábbal, s nagyon vigyázok, hogy a szoknyámat szél se lebbentse. Mit szólnának az emberek? Mindenki szeme rajtam. Példát várnak tőlem, példát, tőlem. Tudom. Pedig a lábam — szép. Hosszú, karcsú, izmos. A nap finom szőke pihéket sejtet rajta, és sohasem poros. Naponta többször mosak- szom, szeretem magamon a mandulaszappan illatát. Tanítónő vagyok. Tisztes cím. Itt mindenki tudja. Másutt senki. Itt szeretek ülni, a gesztenyék alatt, mert ha csak a lombokat meg a végtelen eget látom, hihetem, hogy város forgalma zajong kívül a zöldön. Olyan, olyan magányos vagyok. Ezt nem tudja senki, hogy otthon, bérelt szobámban, az esti süket csendben végig- próbálom új fehérneműmet, s félórákig fekszem a párnán, s csak bámulom a meny- nyezet barna gerendáit, mígnem belevörösödik a szemem. A kis asztalon éjjeli lámpa, sárga ködöket pipál szét; alatta kék borítólapos füzetek, tinta. ... Függönyt szerkesztettem az ablakra. Észrevettem, hogy nagyobb fiuk settenkednek az udvaron, ha későben miért is nézett volna éppen most ki az ablakon? És egyszer csak mintha inem mozdult volna többé az épület. De azért még nézte, úgyhogy már könnyezni kezdett a szeme. Tényleg, már nem mozdult, a bárányfelhők is eltakarodtak az épület sarkáról, és a hold tisztán állt mér a messzeségben. A kislány boldogan elmosolyodott. Sikerült. Az volt a szerencse, hogy én néztem ki most, gondolta, és nem valaki más. Mert ha például anyu, hát ő észre se vette volna, mert anyu csak futólag néz ki az ablakon, mindig siet. Boldogságát megosztotta a tevével is. Többször meg simogatta, és bólogatott hozzá. Ne félj, gondolta, reggel neked se hiányzik már a szemöldököd. Most láttad, ugye? De erről he beszéljünk többet. Visszafeküdtek, s nemsokára aludtak. Reggel álomszerűvé vált az egész tegnapi nap, csak amikor kíváncsian a tevére pillantott, akkor riadott benne, hogy minden igaz. A tevének megvolt mind a két szemöldöke! — Anyu! — kiabálta, nevetett, ugrált az ágyon — anyu! Ide nézzetek! Puposka újra egészséges! re jár. Félénk, nagy szemük szégyenkező mohósággal tapadt áttetsző müanyag-kom- binémra. Dühös lettem, később úgy éreztem, mégis jólesett. Ezek a félembemyi férfiak, vörös pattanásokkal áb- rázatukon, izzadt tenyerükkel észrevették. Az iskolában ezt dehogy tapasztaltam! Rohannak az órák, közben készülök. Három éve kezdtem tanítani, érettségivel. Rengeteg a ta- nulnivalóm. És már nem olyan könnyű, mint mikor abbahagytam, s könyvelni kezdtem a városi fatelepen. „Itt akarsz megöregedni?” — kérdezgették a barátnőim. Nem akartam. A gyermekeket mindig szerettem — úgy tízéves korig —, az ország keleti sarkában kevés a tanító Hát eljöttem ... Szeretek itt ülni, a kertben, a gesztenye alatt. Szeretem a magányt, és félek is tőle. Félek önmagámtól. Nem tudom, ki vagyok. Az, hogy tanítónő: puszta fogalom. Bent, ahol negyvenfokos vér áramlik szét húsom szöveteiben, bent, ahol csont és hús azonos minden emberével, mégis, miben különbözöm? Hogy ez a sors jutott nekem? Társtalan vagyok! Nincsenek barátaim!... Sokszor kételkedem. Nem vagyok eléggé nő. De ez nem igaz. Nő vagyok. Én tudom, ha nincs is kiírva a szememre. Azt hiszem, félek a férfiaktól. (Részletek Sipkay Barna 1964-ben megjelent novellás- kötetéből.) Anyu csak nevetett, és kiment a konyhába. A kislány mezítláb utánaszaladt, és még hallotta, hogy apu azt modta: „Nem szeretem az ilyesmit, semmi csodadolgot a gyerekkel.” A kislány megtorpant. Érezte, hogy valami nincs rendben. Nem tudta, mit jelentenek apu szavai, de nem jót, az biztos. Visszabújt az ágyba, és vizsgálgatni kezdte a tevét. A szemöldökök rendben, de a hiányzót sötétebb cérnával varrták fel. Különben semmi. Tovább vizsgálgatta a jól ismert játékszert, s persze hogy felfedezte: a farka rövidebb! Hát anyu! Anyu mégis levágta a farka végét, és abból... Anyu sírva találta a kislányát. — Neked mi bajod? Csak sokára bökte ki: — Miért kellett levágni Puposka farkát! Anyu mérges lett, apu nevetett. Aztán abbamaradt az egész. A kislány egész nap durcás és szomorú maradt. Többször az ablak elé állt, és nézegette a szomszédos épületet. Simogatta a tevét, és arra gondolt: miért kellett levágni Puposka farkát, amikor úgy is sikerült volna. De most már késő. Csatorna (tusrajz) \ Geszte n y é k {AKNA Illusztrációja egy mesekönyvéhez Vízpart (tusrajz) — A rajzokat Sipkay Barna készítette
