Kelet-Magyarország, 1987. július (44. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-11 / 162. szám
1987. július 11. O Morvái Miklós, a Felső-tiszai Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság tiszalöki üzemigazgatója ez év novemberének 21. napján lesz 64 éves. Nem tévedés! Húsz éve dolgozik a vállalatnál Tiszalökön. Korábban tizennyolc évig ugyanebben a beosztásban üzemvezető. — Nem kértem a nyugdíjazásomat, de nem is feledkeztem meg róla. Nagyon jól esett, amikor négy évvel ezelőtt, a mostani vezérigazgató Osztrogonácz János felkeresett, köszöntött, s átadta a Kiváló Munkáért miniszteri kitüntetést, s azt mondta: „Miklós bátyáim! Ha úgy érzed, hogy az egészségi állapotod megengedi, szeretném, ha a jövőben is vállalnád a tiszalöki üzem vezetését.” Könnyes lett a szemem, — emlékezik az üzemigazgató. Négy esztendeje múlt. Morvái Miklós azóta is vezeti az üzemet. Honnan van benne a kiapadhatatlan energia? Mi serkenti hatvanon túl is az újra? Különben, hogyan is lettek volna kiváló üzemigazgatóság? Immár tíz esztendeje, hogy a dobogósok között foglalnak helyet a tiszalöki ek. A titok nyitja Morvái Miklós élete. Ö ilyen szép szavakkal fogalmaz: „hajszás életem voilt”. Valóban, mert megjárta a frontot, a lövészánkakat, a hadifogságban ismerkedett meg Boriszovban a fafeldolgozás fortélyaival, igyekezett minden műveletet ellesni, megtanulni. S az egykori eselédember gyereke traktoros lett a tiszavasvári gépállomáson. — Három esztendeig szántottam-vetettem- arattam az egykori tiszalöki járás területén. Alig van olyan dűlőút, amit én ne ismernék — mondja. Innen, a barázdák közül avanzsált brigádelszámolóvá, majd üzemgazdász, később a gépállomás főmezőgazdásza. Bújta a könyveket, járta a határt, s felnőtt fejjel iskolába iratkozott. — Egyszer kiszámoltam: amíg az iskoláimat végeztem Nyíregyházán, kétezer (!) kilométert gyalogoltam Tiszalök és Tiszavas- várti között, mert abban az időben még nem volt buszjárat. Húsz esztendeje múlt április 1-én, hogy Tiszalökre került az üzembe. Nem volt szá- ' mára új a ládagyártás, s talán még az elhanyagolt környezet, a sártenger, az embertelen viszonyok sem. Lavórból mosakodtak a munkások, nem volt ebédlő, melegedő, s az egykori cselédgyerek akkor megfogadta magában, hogy „megforgatja” a világot. CsaJk az tudja igazán lemérni a fejlődést itt, aki látta es tapasztalta, milyen munkakörülmények uralkodtak itt, s hová fejlődtek! Morvái Miklósnak az üzem nemcsak a munkahelye volt, hanem az otthona is. Ö honosította meg a rakodólapgyártást. A sártenger helyén ma betonozott üzemudvar van. Űj üzemet hozott tető alá, a gyártáshoz szükséges gépeket házilag állították elő. Hasítóüzemet, korszerű szociális létesítményt építtetett, raktárt, gépjavító csarnokot, ebédlőt. <5 a zsigereiben érezte, mit jelent a nehéz fizikai munka. Gépesítettek! Vásároltak kézi anyagmozgató kocsikat, megoldották a ládagyártás gépesítését, munkások tucatját nevelte, iskoláztatott technikusokat, művezetőket. Igyekezett nemcsak munkatársai megújulását biztosítani, hanem maga is tanult. Elvégezte a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemet, beiratkozott két éves gazdaságpolitikai kurzusra. S ma, amikor az igazgatókról a bizonyítványt a hatékonyság, a jövedelmezőség, a kockázatvállalás, a kezdeményezőkészség, a piac igényeihez való gyors alkalmazkodás minősíti, akkor Morvái Miklós ebben is állja a sarat hatvannégy évesen. — Nem születtek maguktól a sikerek. Ezekhez olyan háttér, olyan gazda is szükségeltetett, mint amilyent az erdőgazdaságban kaptunk," 1970, január elsejével, — említi szerényen. Tizenhét évvel ezelőtt a munkások éves bérszíintje olyan nevetségesen alacsony volt, hogy leírni is szégyen. Szorgalmuk, szüntelen útkeresésük, teljesítésük révén tornászták fel idén évi 63 ezer forintra. S, amikor az első évet zárták:1970-ben, mindössze 2 milliós eredményt könyvelhettek el. Tavaly, amikor a Kiváló Üzemigazgatóság címet is nyerték, már 24 millió volt a nyereségük. Nem mamut üzem. Olyan, ahol mindenki mindenkit ismer, ahol az igazgató sokaknak Miklós bácsi, mert olyan közel áll a szívükhöz, mintha apjuk lenne. Ha ő valamit kér, azt teljesíti mindenki. Józan fejjel gondolkodik, helyén van a szíve, s ha egy-egy új termék gyártásáról dönt, akkor abban már az egész kollektíva véleménye szerepel. Morvái Miklósról elmondható: őt a munka élteti. A szüntelen tenniakarás, az új keresése, a becsületes helytállás. Még traktoros korában megszokta a hajnal négy órai felkelést. Most is ilyen tájban ébred, s már 5, fél 6-kor benn van. Meddig marad? Mikor válik meg az igazgatói széktől? Nem tudom. Nem tudja ő sem. Nem olyan típus, aki ragaszkodik a funkcióhoz. Számára az igazgatói ..hatalom” — ha ez az volt — szolgálatot jelent. Példája azonban sok egyéb mellett egy tanulsággal mindenképpen szolgál. Éspedig azzal, hogy nem korhoz kötött a megújulási készség. Vannak fiatal öregek, s olyanok is, mint ő, aki hatvannégy évesen is képes a kor szelleme és követelménye szerint gondolkozni és cselekedni. Farkas Kálmán Kam era töltőtoll A címbeli fogalom, a camera stylo Alexandre Astruc francia rendezőtől származik. A filmelmélet gyakran hivatkozik híressé vált kiáltványára, amelyben azt hangsúlyozza, számán a kamera olyan eszköz, í. .nt r írónak a toll. ’ l'igha "1, volna ez az -...szeha^nlí- tás oly gyakran h^awo zási alappá ha 'ma mindössze , c ■ yí t hogy egybe-. -. i művé. . eszközeit, m.-.l utókor akár festő ecsetje’ így a szobrász vésőjét ,. behelyettesíthetnénk a képletbe. Astruc szerint a kamera azért mutat nagy fokú hasonlóságot az író tollával, mert a mozgóképek rendje ugyanolyan szabályrendszer alapján jön létre, mint ahogy az írott szöveg alakul, formálódik. Eszerint tehát a film is nyelv, azaz jelrendszer, amelynek a beszéltírott nyelvhez hasonlóan van szótana, mondattana, s vannak szövegszerkesztési sza- ibályai. E gondolatmenet nyomán vált önálló kutatási területté az úgynevezett ftlmszemioti- ka, amely azonban lépten- nyomon beleütközik abba a feloldhatatlannak tetsző ellentmondásba, hogy míg a beszélt nyelv elemi egységei, amit ez a tudományág jeleknek nevez, minden összefüggésben ugyanazt jelentik, a fiLmnyelvben ilyen jeleket viszont izolálni nem lehet. A filmbeli jelek ugyanis mindig az őket körülvevő jelkörnyezet következtében értelmeződnek, ezáltal ugyanaz a jel más-más jelentővé válhat. E tételt pontosan igazolni lehet a Jancsó-filmek lemeztelenített nőalakjaival, azoknak a jeleknek — ma radjunk meg a szemiotika kategóriájánál! — vizsgálatával, amelyek annyi értetlenkedő, néha gúnyos megjegyzést szültek már. Bár Jancsó korai filmjeit leszámítva mindegyikben láthatunk meztelen nőt, a leginkább az a figyelemre méltó, hogy az általános gyakorlattal ellentétben nála a lehető legritkábhan jelenti ez a nőiesség megmutatását, a szexualitásra való készséget. A Csillagosok, katonák kórházi jelenetében az ápolónő vetkőzése ugyan kétségkívül ilyen jellegű, de hogy ez a hagyományos tartalmú jel mennyi más jelentéstartalmat hordozhat, mutatják további munkái. Említhetjük például az Égi bárány-ban látható ruhátlan kislányt, akinek a meztelensége a kiszolgáltatottságot fejezi ki, a Szegénylegények-b&n a vesz- szőfutás-jelenet nőalakjáé a Egy újságíróira magánjegyzetei Az alföldi parasztember ízes beszédét, bölcs mondását a székelyek sajátos humorát, a kolozsvári és a pesti újságírók sokszínű műhelymunkáját, az olasz városok néhány történelmet idéző építményét, a szépséges svájci táj hegykoszorúját, a koncentrációs tábor szögesdrótját, a Kossuth rádió 1956 végi műsorpolitikáját, az utóbbi évtizedek magyar tanyavilágát mind-mind felvillantja, elénk tárja az a könyv, amelyet Ábel Olga, a Népszava nyugdíjas újságírónője írt. A könyv a Tények és tanúk sorozatban jelent meg Egy újságírónő magán jegyzetei címmel 1987-ben. A nagy műveltségű Ábel Olga valóban sok tény ismerője, rengeteg történelmi esemény tanúja. A könyv címe megtévesztő is lehet: korántsem egy magánember magánjegyzeteiről, nagyon is közérdekű, sokakat érdeklő témákról szól a könyv. Néhány olvasó talán szét- esőnek, összefüggéstelennek tartja a kötetet, mások talán hiányolhatják a tiszta műfajt. A sokfelé ágazó, sok helyszínen játszódó történeteket az írónő személye tartja össze. Személyiség ő, aki könnyen szót ért a „kisemberrel” és a miniszterrel egyaránt. A 323 oldalon valóban a dokumentum, a riport, a portré, az útleírás és az esszé műfaja keveredik. A váltakozó műfajok azonban változatosabbá, színesebbé teszik az írást. Emberi tulajdonságok, érdekes sorsú személyek, a régi politika alakítói villannak fel a könyvben, hosszú oldalakon bepillanthatunk a háború előtti és utáni újságírás kulisszatitkaiba is. A sokféle helyszín és téma miatt is sokféle gondolat ébred az emberben e könyv olvasása közben. Az elgondolkodtató, itt-ott szórakoztató tények és tanúk közül csak néhányat említünk. A sötét öltözetű (és lelkű) végrehajtók korát idézi ez az epizód: „A kilakoltatás után, költözés közben a végrehajtó ravaszul megkérdezte apámtól: »Hány óra, Ábel úr«? Apám gyanútlanul kivette zsebóráját, a végrehajtó rácsapott, és azt is lefoglalta.” A régi zsurnalisztákra így emlékszik az írónő: „Furcsa érzés volt látnom a szerkesztőségbe időnként betipegő, matuzsálemi korú írókat, a 48-as szabadságharc előtt két évvel született Jékey Aladár bácsit, a költőt és a szabadságharc leverése után tíz évvel született Sebesi Samu bácsi novellistát. A csupa intellektus, irodalommal, képzőművészettel, zenével átitatott, zömök Kőmives Nagy Lajos egyike volt Kolozsvár legszínesebb egyéniségeinek. Újságírásból csak szerényen lehetett akkor megélni, így ő festmények becsüseként, közvetítőiéként is működött.” Egy jóval későbbi már a Népszavánál játszódó epizódból idézünk: „Sohasem szerettem, ha a főszerkesztők hívattak. Nem volt okom■ aggodalomra, megszégyenítéttséget, a Fényes szelek kollégista lányaié, a „jókedvű bűnösöké”, ahogy a filmbéli pap nevezi őket, a feLszabadultságot, s ezzel a négy példával aligha teljes a Jancsó-ikonográfia egyetlen elemének vizsgálata. A példa nem zárja ki per- w> hogy a filmet valóban .”nek tekintsük, pusztán a figyelmeztet, hogy kü- lön ’s nye" ként kell kezelünk azar felismerhetjük benn ' zi -Ívvel való rendki v ín ’ í. óságot, de az ar ilóg ’k jése minden osszetüg i - erőltetett, kényszere^ ’ u. " fásokig vezet el. S ha igaz az, iOgy az írott nyelv lehetőséget nyújt „a sorok közötti” olvasásra, akkor a filmnyelv esetében is feltételezhetjük, hogy „a képek mögötti” jelentéstartalom ugyancsak megfejthető. Ahol nincs, ott ne keress — tartja a mondás, és ez igaz a filmre is, ha a képek többletjelentésére utalunk, mert azért a gyakoribb eset mégis inkább az, hogy a látvány önmagát jelenti pusztán, s felesleges újabb jelentésréteg után kutatnunk. De hiba, ha ott van, és figyelmünk mégis átsiklik fölötte. Spielberg a Cápó-ban a nagy hal ellen induló vadászhajó elindulását megmutathatta volna például a klasz- szikus montázsszerkesztés szabályai szerint: külön beállításban a hajó totálképéí, aztán külön a kormánykeréknél álló szereplőt és így tovább; vagy vágás nélkül egyetlen képsorban a technika képközelítési és távolítási eszközeit használva, de mindez csak eseménymesélés lett volna. Ehelyett úgy állítja be a kamerát, hogy annak lencséje a parttól távolodó hajót egy, a parti épületben felfüggesztett, preparált cápafogsor ovális gyűrűjén keresztül szemléli. Ugyanazt az eseményt figyelhetjük, de egyúttal a helyzet értelmezését is kapjuk. A távolban kicsinnyé zsugorodó hajó és a közeli cápafogsor felnagyítódó képének az arányai és a kettő egymáshoz való viszonya jelzi az akció veszélyességét, azt, hogy aligha érhető el a cél áldozatok nélkül. De azt is sugallja a kép, hogy az a cápa, amely ellen indulnak, ugyanúgy legyőzhető, mint az, amelynek preparált fogsora ott látható a kép előterében. Egy másik példa még egyértelműbbé teheti, mit jelent a fiLmnyelvben a mögöttes jelentéstartalom; hogyan oldható meg az, hogy a néző olyasmiről is tudjon, amit a kép nem mutat meg és a szöveg sem utal rá. A tévében nemrég játszott Budapesti tavasz egyik emlékezetes képsoréban nincs egyetlen személy sem, a kamera végig- kocsizik a Duna mellett, s a rakpart kövén sok-sok pár különféle cipőt látunk. Az ezt megelőző jelenetből tudjuk, hogy zsidókat vezettek a Duna-partra. Nem láttuk, hogyan kerültek az áldozatok a folyóba, de az elárvult tárgyak látványa döbbenetes erővel idézi fel gazdájuk hiányát, s tudatunk a két, látható képsor közé odaiktatja az embertelenül kegyetlen akciót. Ha Máriássy ezt is megmutatta volna, távolság- tartásra kárhoztatja a nézőt, így viszont bekapcsolja, cselekvő együttgondolkodásra készteti, s a látvány érzelemmozgósító erejét is megnöveli. A látvány jelentéstartalmának rétegzettsége illetve ennek hiánya is egy, nem is lényegtelen szempont annak mérlegelésében, hogy az adott film valódi értéket képvisel-e, avagy napi fogyasztásra szánt termék. Hamar Péter mert épp az előző napi rovatértekezleten vont »dicsfényt« fejem köré a régi, jó, kedves kolléga, Gedeon Pál, mondván: információmban sohasem szorítkoztam csupán tájékoztatásra, észrevettem n hibákat és hangot is adtam azoknak.” Az újságíró „robotmunkától” távol, egy egészen más világban érezheti magát az olvasó, amikor a Karcag és Túrkeve környékén lezajló tsz-szervezést idézi az írónő: „Iványi tudott agitálni, s hozzátette: »A be- kötetlen kévét széthordja a szél«. Szinte szürcsöltem az ilyen bölcs szólásokkal megtűzdelt párbeszédeket." Az agitáló arra célzott: egyénileg, szétszórtan rosz- szabb élni, mint egységben, a kéve kohéziót, összetartó erőt jelent. Abel Olga sem tett mást, mint hogy a könyvben „kévébe kötötte” a saját élete és a magyar történelem utóbbi 5—6 évtizedét. A múltat idézik, de a ma emberéhez szólnak az újságírónő „magánjegyzetei”. Nábrádi Lajos Könnyű nyári szórakozást ígér az „Asterix és Kleopátra" című francia rajzfilm. Szépen magyarul — szépen emberül Aki, amely, ami E főnévi vonatkozó névmások használatában nagyon sok hibát követnek el, pedig elég könnyű a használatuk. Személyt jelentő főnévre az aki névmással utalunk. „Aki mer, az nyer.” Megnevezett dologra, fogalomra, állatokra az amely vonatkozik. „Elolvastad már a könyvet, amelyet ajánlottam?” A mindennapi beszédben amely helyett ami is használható. „Elolvastam minden könyvet, amihez hozzájutottam.” És végül a főnévvel meg nem nevezett dologra, egész mondat tartalmára az ami vonatkozik: „Ami késik, nem múlik.” Régi alakjuk ki, mely, mi volt. De mivel sokszor a főmondat rámutató szava tapadt hozzájuk, az az ki-ből aki, az az mely-bői amely, és az az mi-ből ami lett. Ma már egyaránt használjuk a rövidebb és hosszabb változatokat, néha jelentésben különbséggel. „Ki korán kel, aranyat lel.” „Aki a rózsáját igazán szereti, záporeső esik, mégis megkeresi.” „Ki az urát nem szereti, sárgarépát főzzön neki.” „Ugyanígy váltakozik a mely az amely-lyel. Ez az a könyv, amelyet ajánlottam. Az ami, mi változatok közül a hosszú használatos: „Ez az, amit régen kerestem.” A mindennapi beszédben bizonyos esetekben használjuk a ki, mi névmásokat is. Például: „írnék ha volna kinek” (azaz ha volna olyan ember, akinek írhatnék). Ha valamit megköszönnek, azt szoktuk mondani: „Nincs mit” — azaz nincsen semmi, amit meg kellene köszönni. Jegyezzük meg azt is, hogy jelzőként mindig a hosszabb névmásokat használjuk. Például: „Aki áldója van!” „Ami pénzem volt, már mind elköltöttem”; „Amely gyermek megijed, anyja ölébe siet.” Kiss István ; film ■ KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Aki nem ment nyugdíjba
