Kelet-Magyarország, 1987. július (44. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-11 / 162. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET — Mit adsz ma? — kérdezte a hatvanas évek közepén minden reggel a lap akkori olvasószerkesztője, Sip- kay Barna. Alit az ajtóban szőkén, soványan, magasan, kissé hajlott háttal és az ablakon betűző fény visszaverődött a szemüvegéről. — Egy riport jó lenne, de ha volna egy kis színesed ... — Milyen riport? — Jó. Életízű. Hiszen tudod. Történt, hogy odaadó figyelemmel olvasta dolgozatomat. Ezt tette minden kézirattal, mindenki kéziratával. Tisztelte a szó, a szavak szerzőjét, még akkor is, ha unta a banánt. Más szerkesztők a fércműveket — és mennyi ilyen termett az íróasztaloknál — marókra gyűrték és a szemétkosárba vágták. Barna nem tett ilyet. Elolvasta az írást, majd még egyszer, aztán bocsánatért esdeklő tekintettel kimondta: — Jó ez az írás. Tulajdonképpen nagyon jó, de van egy icike-picike hibája. Dramatizálni kellene. Bólintottam, meglesz a kívánság, de milyen a szerzői hiúság! Restellem bevallani, hogy nem tudom azt, amit ő tud, hogy miként kell egy újságcikket dramatizálni. A rovatnál aztán kifakadtam: — Azt mondja, dramatizáljam. Hát mit akar tulajdonképpen? — Talán, hogy írjál bele párbeszédeket — jegyezte meg a rovatvezető. — Új bekezdés, gondolatjel, új bekezdés, gondolatjel... Ráment egy fél napom, de az írásban szereplő újítók — úgy csevegtek, mint a ráérő öreglányok az Anna presszóban egy szimpla feketénél. Vállveregetés, egy bal karos átölelés, ez volt a prémium. És Barna lelkesedése. — Ez az igazi! Csak ilyeneket írjál. Mást sohase. Az ilyen írásokat eszi az olvasó. Hittem is, nem is. Aztán megjelent a „Nyakamban az élet”, majd egy novelláskötet és nem tudtam letenni. Barna úgy szerkesztette a mondatokat, olyan természetes egyszerűséggel és közvetlenséggel, és annyira érdekesen írt, hogy a regénye, novellája olvastatta magát. Talán ezért is támadt a haragom, amikor azt írta rólam: — Mesélj még Kövér ke. Fizetek! Mi az, hogy fizet?! Persze, hogy fizetett. De miért kell Például azt is mondhatom, hogy az álom fontos hogy ki hiszi el a gyermek álmodozását hogy ki hisz az ember vágyaiban hogy a gyermek vágyai őszinték hogy a felnőttek szégyellik vágyaikat hogy a felnőttek saját képmásukra torzítják a gyermek tiszta arcát holott ők is csak álarcot viselnek A teve elvesztette a szemöldökét. Sárga posztódarabka volt. A kislány nagyon szerette a tevéjét, este a párnájára fektette. Amikor észrevette, hogy a kis tevének fekete gombszeme fölött hiányzik az egyik szemöldöke, nagyon elkeseredett. Először keresni kezdte, aztán az anyját kérdezte. — Micsoda? A tevéd szemöldöke? — nevetett az anyja. — Majd megkerül. Majd megkerül, gondolta a gyerek, könnyű azt mondani. Hol kerül meg? Ha megvolna, már rátaláltam volna. És mit ér az én kis tevém, ha hiányzik az egyik szemöldöke? Bezzeg, ha anyu elveszíti a rúzsát, nincs tőle maradás a házban. Pedig az csak rúzs, nem szemöldök, Barna azt kifecsegni, ö írni szeretett, én meg beszélni. Jó pár estét eltöltöttünk a Koronában. Hatalmasakat ettem és ittam és szántam a szerkesztőmet a diéta miatt. Gyomorfekélye volt. Akkoriban tördeltem a lapot, most tervező szerkesztésnek titulálják ezt a melót. Szóval: én tördeltem, Barna olvasott. A nyomdában a szűkre szabott szerkesztői szoba délután hatig-hétig mindig tele volt. Főszerkesztő, rovatvezetők, munkatársak nem tudtak úgy hazamenni, hogy be ne ugorjának. Némi fecsegés, s a kíváncsiság, hogy végül is mi lesz a másnapi lapban, vonzotta a szerkesztői szobába a kollegákat. Amikor már mindenki hazament, Barna még maradt, mentem a vacsorámért. Kenyér, paprikás szalonna, olasz szalámi, vagy jókora lecsókolbász, az kellett az én gyomor savamnak. Barna viszont:----Ha megkérhetnélek: két kiflit, egy joghurtot, esetleg tejfölt. — Nem unod még? Megszagolta az olasz szalámit, beitta a tokaszalonna fokhagymás illatát és hétrét görnyedve fogta a gyomrát. — A fekélyem. Már a szagtól is. így aztán amíg a Koronában este tíz körül ettem a hagymás rostélyost, ittam a nagyfröccsöket, ő hunyorogva bambizott. Miért ült mégis velem? Minden érdekelte. Kétszer meséltette el, hogyan léptem éjjel a lavórba. Pedig nem volt nagy sztori. Friss albérletbe mentem éppen és a szállásadóm (egy különben rendes öreglány, zugkocsmás és hithű katolikus) féltette tőlem az ártatlanságát. Amikor lefeküdtem és elaludtam, az ágyam elé tett egy lavór vizet. Arra számított, ami bekövetkezett. Hajnaltájt ki kellett mennem. Gyanútlanul szálltam le az ágyról, bele a jéghideg vízbe. A meglepetéstől szinte táncba kezdtem. Csörömpölés és káromkodás. Erre benéz a mama fehér hálóingben, csipkés főkötőben, égő gyertyaszállal. — Mi történt? — Mi volt ez? Ki az isten rakta ide azt a francos lavórt? Mosolygott, mint a halál. Szépen elmagyarázta, hogy ő fél. Egyszer egy lakója már meglepte álmában, és még egyszer nem kockáztat. A csörömpölésre mindig felébred, és nincs többé meglepetés. — Lám, maga is leszállt az ágyról. Miért szállt le? — Meri szétmegy a hólyagom! — mondtam dühösen, és olyan erővel rúgtam a sarokba a bádoglavórt, hogy hetekig sántítottam. — Mesélj még Kövérke, fizetek egy fröccsöt! — biztatott Barna. Mérges voltam rá, de azért nem volt nagy a haragom. Türelemmel és osztatlan figyelemmel tudott történeteket hallgatni, hogy otthon hajnalig verje az írógépet ... író volt. Seres Ernő Falusi utcarészlet (tus) 60 ÉVE Nyíregyházán született, 1927. július 10-én. Édesapja sokoldalúi, barkácsoló, tekintélyes pedagógus a központi iskolában: technikai művészeti érdeklődését tőle örökölhette. A Kossuth gimnázium diákja, abban az időben, amikor a háború keserves esztendei, kötelező nyári táborai várnak rá; de ezek az évek teszik őt igazán férfivá: nehéz helyzeteket is áttekintő emberré. A háborús idők helyzetei majd a későbbi novellákban kerülnek elő. Sip- kayt nem a világégés borzalmai érdeklik elsősorban, hanem az emberség, a másokat segítő önfeláldozás, hogy a legnehezebb időkben is lehet számítani az emberre, emberségre. Ilyen alakok főleg majd a Hajnali hinta c. kötet elbeszéléseiben találhatók. A felszabadulás utáni új élet, a továbbtanulás lehetőségei szinte a gazdagság zavarával hullottak az ő friss érettségi bizonyítványos fiatalságára: jó rajzkészsége a művészpálya felé vonzza, a családi szándék valamilyen felsőfokú tanulmányt sugall. Végül marad a közelben kínálkozó hivatali íróasztal: a villanytelepen helyezkedik el, családot alapít s legföljebb abból vehető észre ennek az állapotnak az átmenetisége, hogy szabadidejében ír, sokat ír, két kislányának készít meséskonyveket s az illusztrációkat is ő maga készíti. Szerencsés fordulat, hogy 1954-ben a megyei napilap munkatársa lett. Az a majdnem másfél évtized, amelyet a szerkesztőségben töltött, sokfélé kitágította Sip- kay szemléletét —, azzal együtt, hogy a napi munka egyszersmint a szépirodalmi törekvéseknek gátjául is szolgált. Valamilyen sajátságosán kettős életet élt. Az egyik írógépbe befűzte a sorokat számozó papírt, hogy a feladatként kapott riportot, színes életképet, glosszát pontosan a megadott terjedelemben tehesse majd le a főszerkesztő asztalára. A másik gépben pedig annak a készülő szépirodalmi igényű írásnak a papírja várta a to- vábbgépelóst, amelyik akkor éppen foglalkoztatta. S ságos, hogy főleg a rövi novellái, kisregényei m nak ma több életerőt, fri séget: minden bizonnyá újságírói mesterség íegy szoktatta a tömörítésr már említett novelláskö kívül főleg a Gyűlölet, é ka, szerelem és a már h után kiadott Valaki a ben c. gyűjteményben \ tő ez észre. A regényei már szék hömpölygésűek. A cs ményt több szálon fűti sok szereplőjének széle ecsetvonásokkal felv portréját éles, finom zal egyéniti, különbé meg a többiektől. Nem rekszik a rokonszenves \ sok előtérbe tolására a szereplők bemutatás sem, hiszen nem idillso: tot. hanem élő alakokat, ami nélkül, hát ami nélkül olyan egy teve, mint az ember, ha elveszíti a fülét. Hogy élhet egy teve szemöldök nélkül? Éveken át nem volt vele semmi, és most egyszerre ez a nagy baj. Rettentő csodálkozott a dolgon, hogy a tevéjével előfordulhat váratlan és elképesztő dolog. Eddig azt hitte, sohasem lesz másként, csak ahogy eddig volt. A kedves teve egészségesen és vidáman ól vele, kíséri asztalhoz és ágyba, alszik és várakozik, mindig úgy, amint éppen kell. De hogy elveszítse az egyik szemöldökét? Nem nagyon kereste, mert még nem nagyon hitte. Sokszor oldalt a tevére pillantott, reménykedve, hogy nem igaz, ami történt, és nem is hiányzik az a szemöldök. Miért ne? Annyi furcsa dolog megesik, egyszer például anyut kórházba vitték, és apu sírt, úgy tűnt, vége a világnak. Aztán anyu hazajött, és már nem is volt baj, minden úgy ment tovább, ahogy eddig. Lehetséges, hogy igazi tevével, és egy felnőtt tevével nagyon komoly volna ez a szemöldök elvesztés, de Puposkával és ilyen gyermekkorban, nem lehet az igazi. Hanem a szemöldök nem kerüllt meg. Este, az ágyban, amikor magához szorította a félszemöldökű tevét, és erősen arra gondolt, hogy milyen rossz lehet szegénynek, köny- nyes lett a szeme. Miért történik ilyesmi pontosan Puposkával? Mennyi más teve él a világon, miért pont ennék kell ilyen bajba jutnia? — Te csak nem sírsz? — nevetett az anyja. — Siratod a teve szemöldökét, csacsifcám? talán nem tartják fontosnak? Képtelenség. Na, de ha így van! Lesz itt csodálkozás reggel! Még nem tudta, hogyan és miért ámuldoznak majd anyu és apu, de ehhez egy kis gondolkodás kell. Először is, hogy megkerül Puposka életét. Például valamelyik nap világosan emlékszik, hogy elfelejtette magával vinni az ágyba, otthagyta a szekrénye előtt, a többi, heverő játék között. Mert mér nagyon elálmosodott. Vendégek voltak, senki sem érdeklődött, hogy nem szomjas-e, nem akar-e lefeküdni. Hát — Neked nem fáj, ugye? — a kislány haragos lett. — Mit is tudod te, hogy ez milyen baj! — Ne félj, neki se fáj. Egy posztódarab az egész. Majd holnap vágok a farkából, és varrók neki. — Azt már nem! — Miért ne? — Mert az nem igazi. — Na, akkor aludj. A kislány összeszorította ajkát, és behunyta a szemét. Csak egy posztódarab? Anyu ezt igazán úgy gondolja? Valami sejlett előtte, hogy ez így lehet. Máskor is észrevette, hogy egész más dolgokat emlegetnek a szülei komolyan, és valahányszor az ő dolgairól érdeklődnek, mosolyognak. Lehetséges, hogy őt és az ő dolgait egyálszemöldöke. És nem akárhogyan. De hogyan is? Hát úgy, hogy nagyon akarja az ember. Erősen rágondol, hogy reggel ne hiányozzon az a szemöldök, és akkor reggel ott lesz a helyén, mintha sose veszett volna el. Miiért ne? Amikor a múlt héten egyedül ébredt, apa, anyu elmentek, és ő félni kezdett, mert esett az eső, és olyan barátságtalan volt a világ, erősen arra gondolt, bárcsak most jönne nagymama, és abban a pillanatban ki nyomta meg a csengőt? Nagymama. És különben is. Ez a teve, nos, ez a teve nem csak posztóból van. Ezt ugyan kevesen tudják. Egy ilyen teve — persze titokban — éli a saját elálmosodott. És reggel a teve ott feküdt a párnáján! Meg is kérdezte anyut, nem ő tette-e oda Puposkát, miután elaludt, de .anyu nem emlékezett rá. Hát csak világos, hogyan történt; de ez maradjon csak titok. Anyu úgyis mosolyogna. Mit is tudnak a felnőttek ezekről a dolgokról! Ott van például apa sötétszürke kalapja. Az a kalap egy rettentő dög. Csak meg ne hallja. Amióta eszét tudja, undorodik ettől a félelmes, alaktalan szörnyűségtől, de valahányszor kéri anyut, hogy dugják már a tűzbe, nem és és nem .„Apu ebben hoz fát a pincéből. Kalap ez, te csacsi, öreg és piszkos, de nézd meg, csak egy kalap ” Csak egy kalap? Hogy lehet megmagyarázni, hogy nem csak egy ki Mióta egyszer apu, p< régen, hazajött vele, és kor se vette le, amil szobába jött, és nagyo dított, az a kalap azóta folytában csupa fenyeget Jó vicc. Persze hogy k De milyen kalap! Meni más, mint a sárga állóié Ezt a kislány sokszor érintette, amint mellett* ment. Szerette érezni val a kedves lámpát. Szóval, erősen rá kell dőlni, hogy nem is veszi a teve szemöldöke. Reg semmi baj. Nem lehet Eddig se volt. Anyu is lyett, hogy sokszor sir; zik, erősen gondolna r; nem volna semmi ha anyu ideges, rögtön ka Pedig alapjában sose te olyasmi, amitől előre jásakat kapott, és csak keserű feketét, szed gyógyszert, hiába méi dött apu is miatta. A kislány megrezzent, talkapta> magát, hogy i nem álomba zuhant, még nem is gondolt ere teve szemöldökére. Égj lanatig viaskodott ma: hogy ráér holnap is, nem tudja mozdítani a sem, de aztán az együt kezdett pengeni benne, az a távoli hegedűhúr, nek hangja áthatolt a cs ablakokon is. Erőt vet KM SIPKÁI
