Kelet-Magyarország, 1987. július (44. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-11 / 162. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1987. július 11. 0 VÁRSZÍNHÁZI BEMUTATÓ LÁTOGATÓBAN II. Rákóczi Ferenc fogsága Á homok hasznosítóinál A nyíregyházi Móricz Zsig- mond Színház a kisvárdai Várszínházban július 3-án, mutatta be Szigligeti Ede: II. Rákóczi Ferenc fogsága című történelmi drámáját, Léner Péter rendezésében. A dráma cselekménytörténete freskókat rajzol elénk, melyek a fiatal Rákóczi személyes harcát jeleníti meg az udvarral, az egyházzal, s saját maga koravén önmérsékletével. A tettetés mesterévé kell válnia, hiszen az első freskón kilenc évi jezsuita neveltetésének végnapjait láthatjuk. Mély vallásosságban gyökerező jezsuita világ- képűségének álarcával — melyet utolsó próbaként anyjával, Zrínyi Ilonával való találkozásakor sem adhat fel — sikerül meggyőznie gyámapját, Kolonits esztergomi érseket arról, hogy neveltetése elérte célját, nem kell félni a „lázadó hajlam” öröklődésétől. Anyja számára pillanatnyilag meghal ugyan, de visszakapja hatalmas birtokait, ezzel anyagi alapot teremtve Munkács védelme óta szívében gyökerező szándékához. A következő freskón Buc- cellini kancellár szándékainak megfelelően politikai halottként szerepelteti magát, mellyel eléri, hogy magyar- országi birtokaira hazaengedjék. Igaz viszont, hogy Bercsényi gróf személyén keresztül a magyar főnemesség megvetését érdemli ki. Ellenben szerelemmel szereti Hes- seni Amáliát, aki egy új Zrínyi Ilonaként akar társa lenni. A háziasság meghozta neki a német birodalmi hercegi rangot, amely személyes védelmet is nyújt számára. A freskók mindegyikén kémekkel van körülvéve, akik minden szavát, minden pillantását ellesik. Közülük Longueval francia kapitány emelkedik ki, aki árulásával egyrészt ürügyet ad az osztrák udvarnak Rákóczi elfo- gatásához, másrészt francia királyát szolgálva provokálja az ifjú fejedelem önmérsékletét, ha kell, Amália segítségével. A tettetés másik mestere Lehman, porosz tiszt, akit Rákóczi halálos ellenségeként ismernek, holott kettejüket örök barátság — hű- ségeskű köti össze. Végül halálával biztosítja Rákóczi szökését, lehetőséget adva a végső elszánáshoz, az utolsó freskó megrajzolásához, a tokaji zászlóbontáshoz. A látott produkció magán viselte a nyári bemutatók fogyatékosságait. Nem volt, nem lehetett elég idő az elmélyült jellemformáláshoz, karakterizáláshoz. A gondolati ív pontos visszaadásán túl Juhász György Rákóczi- formálása talán kissé túl maira sikerült, dinamikus szerepfelfogása elnyomta a higgadt, az ország sorsáért aggódó főnemesi vér méltóságát. Zrínyi Ilona szerepében Gaál Erzsébet a várvédő fejedelmi vérű, meg nem törhető asszonyt formált, azonban a jelenet teret engedett volna az érzékenyebb anyaként való jelenlétre is. Bárány Frigyes hesseni fejedelme, Csikós Sándor Kolonits, esztergomi érseke árnyalt személyiséget, pontos emberábrázolást rajzolt. Stettner Ottó páter Knitelliu- sa hitelt érdemlően ábrázolta a jezsuita fanatizmusnak a cél érdekében eszközszentesítő magatartásformáját. Szigeti András nyers, faragatlan, csak hazája ügyét tekintő Bercsényi-ábrázolása méltóan csatlakozott Rákóczi személyiségfejlődésének gondolati ívéhez. Lehman, Gados Béla értelmezésében nemcsak a barátjáért halni tudó társat, hanem a szabadság és függetlenség mellett hitet tevő személyiség benyomását keltette. Orosz Helga bemutatkozása Amália szerepében kellemes színfoltja volt az előadásnak, annak ellenére, hogy szerepköre meglehetősen egyoldalúan formálható a szerző elgondolása szerint. Longueval, francia kapitány megjelenítése adja talán a legtöbb lehetőséget a talányos szerepértelmezésre. Mátrai Tamás él a lehetőséggel, személye időnként vibrál a színpadon, hol a gáláns széptevő, hol a hűen ravasz, felkészült személyi titkár, hol pedig a kettős ügynök szerepében. Léner Péter rendező érdeme, hogy kijelölve a dráma mának üzenő gondolati ívét, teret hagyott színészei egyéni szerepértelmezésének is. Munkáját jól szolgálták Mi- alkovszki Erzsébet korhű, színpompás jelmezei, Székely László díszlete, Palásti Pál zenéje. M. Kecskés András pantomimművész nagy biztonsággal mozgatta az egyébként nagyszámú statisztériát. Dobos László Népművészetünk — ma Jókedvében díszesre formázza kéz alá való használati eszközeit az ember. Mintát vés a szaruba, csontba, tűzben hajlítja a vasat, megfonja a szalmát, csuhéjt, gyékényt, szeggel veri ki a lószerszámot, díszes cirádát sző, fon a textíliába, karcsú virággal szegi a tükrös szélét, hogy a kedvesnek még jobban tessék. Hol tart ma hazánk népművészete, milyen táji jellegzetességek szerint alakul a hagyomány továbbvitele, miként formálja, alakítja szű- kebb környezetét az ember ma, a holdutazás és számításcsúcstechnológia korában? Egyáltalán van-e még igénye arra az embernek, hogy egykor volt technikákat életben tartson, az utókornak megőrizzen? Egyértelműen igen a válasz, ha szétnézünk az országos népművészeti kiállításon, amelyet ma nyitnak meg a nyíregyházi Váci Mihály művelődési házban. Az idei pályázatra 256 alkotó és 283 szakkör munkáiból 2545 darabot javasolt bemutatni a zsűri. Az ország mai népművészetének keresztmetszete látható a művelődési ház termeiben augusztus végéig. A legrangosabb elismerést, a Gránátalma nívódíjat 13 alkotónak, illetve csoportnak ítélte oda a zsűri. A díjazottak névsorát hétfői lapunkban közöljük. A fóti gyermekváros kollekciója. (Elek Emil felvételei) Nagykálló és Űjfehértó között, a kanyargó jegenyefák szegte kis mellékút mentén — valahol az Érpatakra nyíló elágazás közelében van egy kis telep. Nem örvend túl nagy közismertségnek, pedig nagyon fontos munka folyik itt. A Vetőmag Vállalat Nyírségi Kutató Központjának található egy darabban 100 hektárnyi földje, amelyen néhány ember a legmodernebb technikával kutatja, miként lehetne hasznosabbá tenni nyírségi földjeinket. Egy kis szolgálati lakás, mellette még kisebb irodahelyiség, nem nagy távolságra pedig ebédlő és szociális épületek. Hátul valami fészer, — és nincs is több épület.' A falak mellett gondozott ágyások virágokkal, fölébük néhány szép ezüstfenyő magasodik. Gondozott tanyabelső, milyet is lehetne elvárni egy kutatóhelytől... A gazda, dr. Goes László kutató-telepvezető. Társaságában indulunk határszemlére, kettőnk között botladozik a forró porban Liza, a tacskó. — Telepünkön nem is olyan rég még agrotechnikai kísérletek folytak, de a közelmúltban jelentős változás következett be — áll meg egy kisparcellás kísérleti tábla mellett Goes László. — A Növénytermesztési Minősítő Intézet 1986-ban idehozta fajtakísérleteit. Magyarországon egyedüli hely ez, ahol ilyen homokon vizsgáznak a jövő fajtái. Éppen a közelmúltban tartottunk egy országos bemutatót, amelyen közel másfélszáz szakember nézhette meg az eredményeket. Erről az eseményről lapunk is beszámolt arínak idején, de a részletekről a szűkre szabott tudósítás nem nagyon beszélhetett. Érte néhány meglepetés mindazokat, akik homokon még nem látták nőni a teljes magyarországi fajta- és fajtajelölt-választé- kot. Az MV—14-es, a martonvásáriak nagy reménysége például nem ugrott úgy ki, mint a többi jó földű kísérleti telepen. Hasznos tanulság valamennyi nyírségi gazdának: csupán újdonság ’volta miatt, no meg a jó előzetes híre okán, nem biztos hogy érdemes erőltetni. Némely szegedi fajta pedig éppen télállóságával bizonyította be létjogosultságát. Ami az itteni rozsokat illeti, mármint az intézet kisvárdai telepének nemesítését, jól megállták a helyüket. A nyugati fajták közül azonban néhány „kitűnt” majdnem arasszal kisebb termetével, és erősebb szárával. Már gondolkodnak is a ne- mesítők a kettő keresztezésén. Röviden talán ennyi is elegendő abból a terjedelmes előadásból, amelyet Goes László a néhány négyzetméteres kis parcellák tövében tartott. Természetesen sokkal mélyebben elmerült a szakmai dolgokban, mint azt itt idézhetnénk. Egy tanulság azonban szakembernek és laikusnak egyaránt megállapítható: tényleg fontos volt bevezetni a homoki próbát a kalászosok számára. A hely kiválasztása pedig keresve sem lehetett volna jobb. — Ezen a telepen, hiába 100 hektár mindössze, megtalálható valamennyi nyírségi adottság, — hordozza körbe tekintetét a telepvezető. — Tőlünk nem messze, ahol az a hatalmas lóbab sötétlik, egészen jó adottságú feketébb föld van. Ami pedig itt mellettünk látható, az bizony olyan futóhomok, amilyet a Nyírségről tud mindenki, aki csak a homokjáról ismeri. Még egy táblán belül is, néhány hektáros méretben, eltérő földeket találunk. Majdhogynem provokációs terület ez a mienk. Nincsenek fasorok, így a szél vígan nyargal át rajta. Meg is vert bennünket a homok, különösen a napraforgót. Télen meg lehordta a havat a búzáról. Így aztán vizsgázhatott télállóságból a mínusz harminc fokban. Természetesen domb is található ebben a mini Nyírségben. A virágágyszerűen gondozott táblák mellett húzódó nyílegyenes utak egyike egy ilyenre visz. A búzában, amelynek csak napjai lehetnek az aratásig, haragoszöld nád leveleit ringatja a könnyű szellő, egy víznyomásos folt közepén pedig széltippan selymes bugáit lengeti. — Legveszedelmesebb gyamjaink, — tép ki néhányat közülük Goes László. — A nagyüzemek is ezekkel küszködnek, meglehetősen eredmény nélkül. Feljött a sor között az acat is, de az normális időjárásban aratásig nem nő ekkorára. Van ugyan vegyszere ezeknek a gyomoknak is, de a megfelelő vetésváltás még inkább megritkítaná őket — állítja a kutató, és nem véletlenül. Sajnos búzát búza után vetünk, és még más kultúráknál sem tartjuk be legalább a vetésváltást, ha már a vetésforgóról le is mondtunk. A legellenállóbb gyamok, amelyeket a vegyszerezéssel egyébként maga az ember „nemesített”, oly mértékben lépnek fel, hogy ellenük a védekezés időnként reménytelen. Az egyik kísérleti parcella mellett a kutató A kalászos táblák után, közel a kis er- dőcskéhez, aimi még a telephez tartozik, akkora lóbab fogad bennünket, amekkorát még nem láttam. Nem túlzás, majdnem embermagasságú. — Néhány száz öl nagyságú területen nagyon jó termőképességű, zsíros talaj ékelődik itt a többi közé, — világosít fel kalauzom. — Ha másutt is megnézzük (ez a „másutt” itteni viszonyók között néhány tíz métert jelent) bizony olyan a méret, amihez a szem különben szokott. A homokon pedig egyenesen gyatra. Jól meglátható, hogy a könnyű talajon nem versenytárs a régi jó csillagfürttel szemben. Talán egy kissé elfogult a hang, de megérthető ha tudjuk: dr. Goes László a csillag- fürt agrotechnikájából írt dolgozata megvédése óta használhatja a címet neve előtt. Többre lenne érdemes a csillagfürt, védi tovább, hozzátehetjük rá is szorul az aggódó szavakra, mert mostanában a lóbab divatja visszaszorította a Nyírség tősgyökeres táj- növényét. — Sajnos, a fehórvirágú édes csillagfürt nem azt a helyet kapja ma, amelyre érdemes lenne, — tép le egy hosszú szárú lóbabot. — Jól betartott agrotechnikával hatalmasat terem, és jövedelmezőségét meg sem közelíti néhány termesztett növény... A homoki vetésforgóban pedig, amelynek legalább az elve azért változatlanul él, fix helye van. Ilyen jó agresszív növényt, amelyik felhozza azt a tápanyagot amit a búza gyökere el sem ér, nem lehet még egyet említeni. A lóbabnál tudomásul kell venni, hogy a vízellátás a limitáló tényező, íme ezen a darabon azért ilyen dzsungel az állománya. Míg a csillagfürt, ha túl van a terméskötésen, jóval többet kibír. Ez a vita egyelőre tart, és még nem látszik milyen irányba dől el. A telepen nem ez most a sarkalatos gond. Közeleg az aratás, és hiába a zsebkendőnyi terület, úgy gondolnak rá dr. Goes Lászlóék, mintha legalábbis ezer hektárról lenne szó. Hogyan is lesz? — Ahhoz, hogy a kísérletek eredményét értékelni lehessen, természetesen minden parcella termését külön kell learatni, és megmérni, tárolni. Régen kézzel végezték ezt a szaporátlan munkát, nemrég azonban a vállalat vásárolt egy parcellaművelő gépsort. Ebben az eszközkollekcióban megvan a mini aratógép is. De még ezzel a legkorszerűbb masinával is el fog tartani legalább egy hétig amíg valamennyi parcella termése zsákba kerül. Azzal pedig véget ér egy esztendő a kis kutatótelepen. Az új pedig rögtön utána kezdődik, mint a mezőgazdaságban általában. Dr. Goes Lászlónak folytatódnak dolgos hétköznapjai. Fenológiai megfigyeléseket végez. így hívják azt, amikor — búzánál például — bokrosodáskor, szárbainduláskor, virágzáskor minden egyes parcellánál leírja, amit lát. Azt, hogy miként áll meg ezen a mi tájegységünkön a messze földön élő kutatók, nemesítők keze munkája: az új fajta, amelytől a mi gazdászaink is sokat várnak a mi földjeinken. Tapasztalatai alapján (is) születik a döntés, érdemes-e velük nagyüzemben is megpróbálkozni? Lesz-e általuk nagyobb termés, több kenyér az asztalunkra? Esik Sándor KM
