Kelet-Magyarország, 1987. július (44. évfolyam, 153-179. szám)

1987-07-25 / 174. szám

1987. július 25. O KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Saatmár némely falvában lehet látni olyan szép szilvafákkal szegélyezett utcákat, mint Nyírbogdányban. Róva őket az idegennek furcsa gondolata támadhat: a most éppen kélküllő termésűikkel teli fákat tévedésből dugdosta nyíri porták elé a szórakozott ter­mészet. Kicsit még csalódik is, mikor meg­tudja az igazat: — Volt a faluban egy férfi, egy tanácstag, ő szervezte meg a fásítást annak idején, ho­zatta vafliaihonnan a csemetéket, aztán min­denki elültette — mondja Simon Lászlóné különösnek tűnő kíváncsiskodásomra, ahogy beljebb invitál a Rákóczi úti kisajtóból. — Finom borbencei szilva ez, jó lekvár van bellőde. Az udvaron ülünk le, egy zizegő lombú diófa árnyékába. — Azt hallattam, hogy kitüntetést tetszett kapni nemrég... — térek rá jövetelem cél­jára. — Hát igen — sóhajt szerényen, mosoly­gósán. — Harminckét egészségügyben ledol­gozott év után néhány napja mentem nyug­díjba, ebiből az alkalomból kaptam meg az „Érdemes Társadalmi Munkás” kitüntetést. De mi köze a gyógyszertári asszisztensség- nek — ekként fejezte be aktív életét — a társadalmi munkához? Kevés is meg sok is. Kevés, mert a szóbanforgó elismerést csak azért kapta, amit a közösségért tett, meg sok is, mert a közmegbizatások mellett fő- munkáját maradéktalanul el kellett látnia. Hogy az előbbi nem volt az utóbbi kárára, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy ta­valy óta a „Kiváló Dolgozó” cím birtokosa isi — Főimunkám sokszor segített abban, amit azon felüli vállaltam — emlékezik. — Hiszen egy gyógyszeritáirfban so-kan megfordulnak, sóik emberrel lehet szót váltani. Arról nem beszélve, hogy az évek során mindenkit meg- lismentem, s engem is ismer már mindenki a fáluban. Tudom, kivel hogyan lehet vitat­kozni, kit hogyan lehet meggyőzni. És meggyőzésre bizony, a jó érdekében is sokszor szükség van: — Gyakran történt olyasmi, hogy rábe- széliem valakit valamire, s később hálálko­dott — folytatja. — Itt volt például a vízmű ügye. Voltaik, akik nem örültek annak, hogy tíz év alatt ki kell fizetni húsz ezer forin­tot, de ha majd jövőre vagy '89-iben kész lesz, ők is bizonyosan be fogják látni, mi­lyen kényelmet és egészséget jelent, ha nem ásott kútböl kell fölhúzni a vizet. Hiszen így volt ez a ravatalozóval is; Hogy két éve közadakozásból összegyűlt félmillió forin­tom fel,tudtuk építeni, arra egy kiicsiit büsz­ke az egész falu. Aztán lehetne sorolni: a parmeaáí§S Utak és az ABC építése, a TEHO megszavazása, most az általános iskola bő­vítése szakelőadókkal, konyhával, tormate- remmd ellátott modern létesítménnyé... Ezek mind-mind olyan ügyek, melyekhez társadalmi aktivisták kellettek, hogy meg­magyarázzák ennek vagy annak a hasznát, meggyőzzék az embereket arról; össze kell fognunk, ha egy fejlődő községben akarunk élni. Simonné húsz éve végez társadalmi mun­kát. 1967-iben szavazatszedő bizottsági tag­ként kezdte, aztán tanácstag lett, majd a nőbizottság elnöke. Ez utóbbi minőségében sokat tett a cigánylak osság beilleszkedése érdiekében. Ennek is köszönhető, hogy ké­„Érdemes Társadalmi Munkás" sőbb tagja lett a községi tanács végrehajtó bizottságának, és sok éven át a Hazafias Népfront megyei küldötteként dolgozott. Ez utóbbi kivételével mindezeket a tisztsége­ket ma is viseli. Szinte idegeibe ivódott a közösségért való cselekvés: — A múltkor például egy héttel koráb­ban mentem el vb-ülésre, mint ahogy tar­tották — meséli nevetve, hogyan tréfálta meg önnön buzgalma, — csak akkor jöttem rá, miért tebtem meg az utat feleslegesen, miikor hazajöttem: Hozzá vagyok már szok­va, hogy minidig azután való hét hétfőjén vám az ülés, amiikor megkapom a meghívót, nem szoktam megnézni a dátumot. És hát akkor egy héttel előbb küldték. Akkor... Vajon hány történetet tudna mesélni közéleti munkásságáról, melyben benne e múltait őrző szó? Akkor, mikor a falu villamosításakor az oszlopokat kellett hordani . . . Akkor, mikor az ünnepi ebédtől kellett föláll™ . . . Akkor, mikor szociális se­gélyeket kellett elosztani ... És mennyi tör­ténet, melyet már a feledés homálya fed. — Most, hogy nyugdíjas lettem több időm jut majd a családra, és arra is, hogy telje­sítem a feladatokat, amelyekkel megbíznak. Mert továbbra is szeretnék úgy tevékeny­kedni, ahogy immár húsz éve. Még bírom, habár a járás már nehezemre esik az utóbbi időben. Búcsúzóul megmutatja kitüntetését. Piros dobozkában fehér bársonyon fekvő érem, rajta Magyarország kicsiny térképe és a szöveg: „Érdemes Társadalmi Munkás”. Meghatottam nézi, s büszkén mutat mellé egy levelet: „A Szabolos-Szatmár Megyei Tanács Gyógyszertári Központjának vezető­sége nevében nyugalomba vonulása alkal­mából három évtizedet meghaladó szorgal­mas és áldozatkész munkássságáért, melyet az egészségügy területén a gyógyszerellátás szolgálatában eltöltött, fogadja őszinte elis­merésiünket, köszön etünket, s egyben ki­emelkedően becsületes munkájának elisme­réséül rendkívüli jutalomban részesítjük.” Czine Gáspár------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------. Szépen magyarul — szépen emberül Mi (ne) legyen a neve? Vezetéknevét mindenki örökli, keresztnevét viszont kapja. Ez annyit is jelent, hogy nem árt vigyázni ar­ra, milyen nevet adunk gyermekeinknek. Termé­szetesen mindenkinek ele­mi joga, hogy maga vá­lasszon, és olyat, amilyet jónak lát; megszokottat, ritkát, divatosat stb. Mi itt most nem ezekkel akarunk foglalkozni, hanem három — szerintünk nem éppen szerencsés — formára hív­juk fel a figyelmet. És ki­ki döntse el, hogy ízlésé­nek megfelelnek-e. Vannak úgynevezett dadogó nevek; a vezetéknév utolsó és a keresztnév első szótagja megegyezik, pl. Holló Lóránt, Konía Tamás, Ba­lassa Sarolta, Káli Lili stb. Máskor viszont ellentét le­het a két névelem közszói jelentése között pl. Bárány Farkas, Bornemissza Ivó, Bús Vidor, Esti Hajnalka, Szőke Barna, Tompa Zseni stb. A harmadik eset az, ami­kor a névelemeket vagy egybe mondjuk, vagy ép­pen másként tagoljuk. Ah­hoz hasonlóan, amelyet Hegedűs Géza írt le „A költői mesterség” című munkájában, a kínrímeket kigúnyolva: „Ámbár várta — Márta másé. (Igen, Már­ta) már Tamásé”. Bizonyos keresztnevekre különösen vigyázni kell. Ilyen pl. Elek, Kálmán, Zoltán, il­letve Anna, Dalma, Virág stb. Van olyan is, amely egyszersmind összetett mondat is pl. Futaky Bá­tor (azaz: fut, aki bátor). Ha fellapozzuk a telefon­könyveket, bőségesen talá­lunk példákat. Az alábbi neveket telefonkönyvekből, újságokból gyűjtöttük, s az olvasóra bízzuk annak el­döntését, hogy helyesen választott-e nevet a szülő. A felsoroltaknál jóval több adat gyűlt már össze, íze­lítőnek talán elég lesz ennyi is: Aradi Róza, Ar- mancsik Olga, Bagó Zoltán, Bálik Anna, Beél Sára, Borza Dalma, Boros Alóma, Csincsi Lajos, Fáy Dalma, Hani Bálint, Kukucska Kálmán, Mitka Pál, Nagy Apor, Nemoda Buda, Pász­tor Botond, Para Zita, Risch Elek, Szép Emese, Telek Anna. Ne is folytas­suk tovább! Mizser Lajos V Múzsák mostihatestvérisége Isimét szegényebbek let­tünk! Vészi Endre halálával olyan alkotót vesztettünk, alkat még a Nyugat avatott íróvá, s aki a verstől a drá­máig maradandó művek so­rával gazdagította irodal­munkat. Távozása teszi ak­tuálissá annak vizsgálatát, milyen a viszony ma Magyar- országon a toll művészei és a filmeseik tábora között. Valljuk, hogy a film ön­törvényű, autonóm művészet, amely önálló formanyeivvel rendelkezik de nem feled­hetjük, hogy a mozgókép (az­zal a hangzásvilággal együtt, amely nélkül ma már ezt a médiumot elképzelni sem tudjuk) úgy formálódik min­den esetben, hogy integrálja más művészetek eredményeit is. Abban a különös csapat­munkában, amelynek nyo­mán a film Létrejön, az írót fontos szerep illeti meg, és igazán jelentős érték ritkán születhetiik közreműködése nélkül. A játékfilm mindig eseményeket tükröz, mindig van cselekménye, még akkor is, ha ezt néha pár mondat­ban össze lehet foglalni. A történetet meg keli szerkesz­teni, a benne mozgó figurá­kat ki kell Hálálni, a dialógu­sokat hozzá kell rendelni az élethelyzetekhez, s ezek a feladatok alapvetően az írói mesterség körébe utalhatók. A filmrendező dolga akkor kezdődök, amikor mindez már megszületett. A képlet némiképp leegy­szerűsített, mert előfordul az is, hogy a rendező keresi meg témájával az írót, s kö­zösen gondolkodva alakítják kd a forgatókönyv irodaim i változatát, de ebben az együttmunkálkodásban szük­ségképp az íróé a főszerep, miként ez a helyzet fordítva alakul a forgatás folyamatá­ban, ahol minden további kérdésben vagy új ötlet elő­kerülésekor a rendező szava iszerat. Mi a helyzet ma a magyar film világában? Milyen az együttműködési készség a két művészeti ág alkotói között? A jegyzet műfaji és terjedel­mi keretei itt is némi leegy­szerűsítő álláspontot enged­nek csak körvonalazni, de ha azt mondjuk, még sok a ki­használatlan lehetőség, ak­kor úgy fogalmaztunk, hogy ezzel talán nem élezzük azo­kat a mélyben húzódó, de kétségkívül meglévő ellenté­teket, amelyek évtizedek óta fékezik a fejlődés lendületét. Mintha az előbbi megjegy­zésnek ellentmondani látsza­na az, hogy akadnak olyan alkotópárosok, akik hosszú évek óta dolgoznak együtt, s munkájuk nyomán értékek, világsikerek sora született. Megemlíthetjük mindenek­előtt Jancsó Miklós és Her­nádi Gyula kettősét: 1964, az így jöttem óta tart ez a kap­csolat, s az eredmények kö­zött a legjelentősebb a Sze­génylegények, amelyet egy néhány évvel ezelőtti szava­záson minden idők legjobb magyar filmjének minősített a szakemberek tábora. Kezdi kiállni az idők pró­báját a Szabó István—Dobál Péter páros is. Immár har­madik közös filmjüket készí­tik, s az előzőek: az Oscar- díjas Mephisto és a Reál ez­redes azt igazolják, hogy jó szövetséget kötöttek. Hasonló volt, most már — sajnos — csak múlt időben beszédhetünk róla, a kapcso­lat Gábor Pál és Vészi Endre között. Első közös munkájuk a Tiltott terület volt (az író Füstszagúak című novellája alapján íródott a forgató­könyv), s ez azon kevés ma­gyar film egyike, amelyek a munkástematikát nem viszik el sem a hurrá-optimizmus, sem a naturalista közhelyek világába, hanem hús-vér em- bereket ábrázol nagyon va­lóságos é lethely zetekben. A következő közös munkájuk, egyben legértékesebb ered­ményük az Angi Vera, amely szinte kivételképpen megje­lenhetett az USA széles for­galmazásában is, s ami több ennél, egy hétig a huszas népszerűségi listára is felke­rült ott. (Ezt természetesen csak mint forgalmazási érde­kességet említem, művészi értéke ettől teljesen függet­len.) Ezt követte a Kettévált mennyezet, amely az előző­höz hasonlóan a személyi kultusz időszakában játszó­dik. Alkalmi kapcsolatokat író és rendező között említhet­nénk bőven, de profi forga­tókönyvíró hiányában (az egy Kardos Istvánt leszámít­va) és az írók többségének tartózkodó magatartása miatt inkább az a helyzet, hogy rendezőink közül többen ma­guk írják a forgatókönyvet is. Ezt a megoldást elvileg kárhoztatni nem lehet, mert előfordul, hogy valakiben kétfajta tehetség is munkál magas szinten, de Ingmar Bergiman vagy Voody Allen kevés van, ezért aztán az esetek töbségében felemás megoldás születik. Az idei filmszemle utáni szakmai vi­ták egyikén Illés György, az operatőrök doyenje félig tré­fásan úgy említette ezt a helyzetet, hogy azért alakul­tak így a dolgok, mert a ren­dezőik keveselték a munkáju­kért kapott pénzt és az írói tisziteletdíjjal akarták ezt ki­egészíteni. Fellini forgatókönyveit hárman-uégyen írják, Bacsó Péter a rendezés mellett ezt egyedül végzi, pedig az ered­mények azt igazolják, hogy néha nem ártana, ha író is közreműködne a munkában. Kosa Ferenc utóbbi filmjei nem közelítik azt a színvo­nalat, amelyet Csoórival együtt elértek, saját dialógu­sai néha túlírtak. Az eLsőfil- mes Tolimár Tamás is túlbe­csülte képességeit, amikor a Zuhanás közben-t írói alkotó­társ nélkül vitte vászonra, s a példákat sorolhatnánk to­vább.- Ugyanakkor Moldova György például a sokadik re­gény után idén először kerül a mozikba (Malom a pokol­ban), miként Ottlik Géza is (Hajnali háztetők), és hosszú lenne azon írók névsorát megadni, akik részben saját, részben mások kedvezőtlen tapasztalatai miatt nem ke­resik, vagy közeledésre sem vállalják a kapcsolatot a filmvilággal. Hogy miért, ez már egy másik jegyzet témá­ja lehetne. Hamar Péter A MÁV — tartja a honi közvélemény szetereotíp íté­lete — állam az államban. Az egyszerű utas többnyire ebben a versenytársak nél­küli monopolhelyzetben lát­ja a sokszor mostoha utazá­si körülmények legfőbb okát. Hogy mennyire kényszerű és kínkeserves a vasút eme monopóliuma, azt csak azok tudják, akik vasútország lelkes vagy éppen mogorva polgárai. Kaszala Sándor írói látle­lete erről a zárt és meglehe­tősen sokarcú világról tudó­sít. Metszőén pontosak, s a valóság iránt kérlelhetetle­nül elkötelezettek ezek a ri­portok és szociográfiák. A tények feltétlen tisztelete vezeti Kaszala diagnosztizá­ló tollát. Ebből következően illúziótlan, s rosszkedvű ez a valóságkutatás. Látlelet a A vasút (s az őt magába foglaló nagyobb közösség: a társadalom) neuralgikus pontjait feltérképező írói tu­datosság az „érted harag­szom, nem ellened” József Attila-i szellemben, a vasút közkatonáinak jogos indula­tát közvetítve sürgeti a vál­tozást. Kaszala riportjainak hite­lessége is az írói (emberi) módszer tisztességében rej­lik. Ezek az írások érezhető­en belső kényszerből — a valóság elodázhatatlan „pa­rancsára” születtek, s min­denkor a hierarchikus pira­mis teherhordozóinak érde­kében. Az író-újságíró az egyes ember sorskonfliktu- sától halad az általános helyzetelemzés felé, ahogy ezt a szakmában mondják: alulról kezdi megírni az éle­tet. Megértő szeretettel for­dul a „vezéreik”, a siarusok;a forgalmisták azaz a sima va­sutasok felé, problémáikat nem csupán megérti, de ké­pes átérezni is. Empátia fe­szül a riportokban, szociog­rafikus értékű portrékban. vasútról Riportjai helyszínein — a Ferencvárosban, éppen úgy, mint az isten háta mögötti Börgönd-pusztai állomáson — ugyanazok a gondok és feszültségek köszönnek visz- sza: az áldatlan, s úgy tet­szik, megoldhatatlan lét­számproblémák, a dolgozó emberhez méltatlan szociális állapotok, a vasutasok nyo­masztó túlterheltsége, s a belőlük következő rossz köz­érzet. Meddig lehet lelkesed­ni? — kérdezi Kaszala egyik riportjának címével, s a di­agnózisokat lapozgatva, a gyógyítást sürgetve maga a recenzens is. És mi lesz, ha elfogy a vasutasok türelme, lelkesedése? Mindennél job­ban szükség lenne az állam- nyi vasutas „zenekar” össz­hangjára, a partitúrából ol­vasni tudó, felelős „karmes­terekre”. Mert ha ez további kése­delmet szenved, előfordul­hat, hogy az utasoknak kell majd tolniuk a vonatot... (Antikva — 1987.) T. J.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents