Kelet-Magyarország, 1987. július (44. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-25 / 174. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1987. július 25. 0 Életközeli kutatások LÁTOGATÓBAN Család, iskola, anyanyelv, teh etségg on d ozás A pedagógiai társaság megyei tagozatának teryeiből többek között a családszocializációs folyamatok megyei tapasztalatait, a gyermeki deviáns magatartás okait, a gyermek- és ifjúság- védelem kérdéseit, s olyan újszerű témákat, mint a pedagógiai problémák jelenléte a szépirodalomban. Az óvodákban a közlekedéspedagógia is napirendre került, a gyógypedagógiában a szellemileg sérült gyermekek és a dadogok terápiájának kidolgozása, az elért eredmények hasznosítása. — Mindezek a tudományos, szakmai tapasztalatok sorra látnak napvilágot a megyei és országos szakfolyóiratokban. Az a célunk, hogy a megyében dolgozó nevelők megismerjék a hasznosítható szakmai tapasztalatokat, formálják igényességüket, munkakultúrájukat. Milyen eseményre készülnek a közeljövőben megyénkben? — Ősszel több rendezvényre kerül sor a megyei tagozat kezdeményezésére. Többek között folytatjuk a neveléstörténeti szakbizottság irányításával a pedagógiai felolvasásokat, a neveléstörténeti dolgozatok bemutatását. Készülünk a nagy szovjet pedagógus, Makarenko ősszel sorra kerülő 100. születésnapjának szerény megünneplésére is. Ebből az alkalomból „Makarenko útján” címmel szovjetunióbeli tanulmányúton is részt vehetnek a tagozat tagjai. Páll Géza Nem túl népes a Magyar Pedagógiai Társaság Sza- boLcs-Szatmár megyei tagozata, amely az országban az elsőik között alakult meg. Nyíregyházán. Azóta több mint másfél évtizedes múlt van mögöttük és minden évben életközeli nevelési-oktatási témakörökben adják közre a Legfontosabb kutafá- sdk tapasztalatait. Számszerűit 110 tagja van a megyei tagozatnak, a tagság egyhar- mada az országos szakosztályok tevékenységéiben is részt vesz. Milyen sajátosságokat hordoz munkásságában a társaság megyei tagozata? — kérdeztük dr. Csermely Tibortól, a tagozat tudományos titkárától. — A Magyar Pedagógiai Társaság megyei tagozata azokat a pedagógusokat tömörítetté soraiba, akik az átlagosnál nagyobb felelősséget éreznek a nevelés-oktatás kérdései iránt, s a gyakorlati munka mellett szívesen ösz- szegezik szakmai, tudományos igényű vizsgálódásaik tapasztalatait, segítve ezzel a nevelők megújulását, szakmai kulturáLtságát. — Senki sem tekinti magát a pedagógia „tudósának”, nem kívánunk konkurálni a megyei tudományos koordinációs bizotsággal sem, sőt velük egyetértésben kerülnek sorra a nevelés-oktatás egyes területeit érintő kutatások, melyek kétségtelen, hogy szabolcsi, helyi specialitásokat tartalmaznak, de hozzájárulnak az országos kutatási programok gazdagításához, színesebbé tételéhez. Milyen témakörökben folytatnak kutatásokat a tagozat munkájában résztvevő nevelők? — Először röviden utalni szeretnék a hatvanas évek második felére, amikor a megyében megjelentettünk egy pedagógiai periodikát — évkönyvet — s hozzáférhetővé tettük minden érdeklődő számára a legújabb eredményeket. A mostani kutatások, tudományos igényű munkák közül elsőként említeném az iskolatörténeti dolgozatokat, melyekből kisdoktori disz- szertációk is készültek. Foglalkoznak a kutatók az egyházi iskolák történetével, a falusi kisiskolák történeti fejlődésével a XVII. századtól az 1868-as évekig, örülünk annak is, hogy van érdeklődés Bessenyei kultúrpolitikai és oktatástörténeti hagyatéka, valamint a megye két mártír pedagógusa Váry Emil és Császy László tanácsköztársaságbeli munkássága, életútjuk feldolgozása iránt is. — A másik fontos terület a pedagógusképzéssel függ össze, ezen belül az óvónő- és tanítóképzés tartalmi-tantervi munkájával. Szabolcsi pedagógusok is részt vesznek ebben a Művelődési Minisztérium megbízásából. — Kutatási téma az információáramlás és annak fel- használása az iskoláhan, az iskolavezetés modelljének korszerűsítése. Természetesen részt veszünk a tantárgy- pedagógiai kísérletekben — anyanyelv, matematika, földrajz. Vizsgálják a kutatóink A „Boldog ember" lánya Teremtett lélek sincs az utcán. A lombok között hallgat a madár, a fiókák is némán pihegnek a fészekben. Az árokparton sárgára aszalódéit a fű, a virágokat szürke por fedi. Szatmári nyár, Nagyhódos, a zöld vizű Túr mentén. A Garbolc felőli fatuvégén, a szélső házak egyikének udvarán két öreg ül egy körtefa alatt. A férfi csendesen szívja kialudt pipáját, az asszony egy megkopott nadrágot foltoz. Az előbb még Magos!igeiről beszélték, a „Boldog ember” falujáról. A boldog ember már rég a temetőben porlad, de a lánya még megvan, itt ül előttem, szaporán jár kezében a tű. És azt kérdezi: — Vajon otthon Ligeten is ilyen nagy a szárazság? Papp Róza, Joó Györgynek — igazi, tisztességes nevén, Papp Mihálynak — a harmadik gyermeke, pontosan ötven esztendeje jött ide, Nagyhódosra férjhez. Krakkó Gábor, három holdas hódosi gazda'legény kötötte be a fejét. — Jaj lelkem, volt itt olyan, de olyan lakodalom ... ! A nagy virágkosárt is őrzik még, kint látjuk a tornácán. Az ötven szál piros szegfű elszáradt már ugyan, de a kis tábLácskán olvashatók még a betűk: „Édesanyánknak, édesapánknak ötvenedik házassági évfordulójuk alkalmából gyermekeik, unoikáik .. .” — Hány gyermeket neveltek fel? — Kilenc élő gyermekünk volt nekünk, hatan most is jó egészségben vannak. Csak hát messzire kerültek. És Róza nénémék hányán voltak? — Mi is hatan fiam. Én voltam a harmadik. Már benne volt a korban, mikor eljött érte Krakkó Gábor. A huszadik évet taposta! Akár csak az., após, a regénybeli Joó György, Gábor bátyánk se sokáig halogatta az esküvőt. Nem igen koptatta a csizmája sarkát. Mikor harmadszor ment a lányos házhoz, már úgy indult el hazulról : vagy széna, vagy szalma.... — Nem volt nekem időm a nagy udvarlásra. Meg különben is ösmertem Rózát. Már egészen pici lánykorától. Krakkó Gábor abban az időben nagy vásározó volt. Megvette a jószágokat a környező községekben, feljavította. s hajtotta el Gyaimxat- ra, Jánkra, de még a messzi Nyírbátorba is őket. Huszonnégy éves volt már, de még mindig vígan Legénykedett. — Éppen kifogyott a jószág az istállóból, gondoltam, át kéne lépnii az onokatestvé- remmel Kispaládra venni néhány malacot. Mire átgyalogoltak, a kan- dát már kihajtották a legelőre, jó messzi a falutól. Most mit csináljunk, nézett egymásra a két testvér. Krakkó Gábor azt mondta akkor: — Ha már itt vagyunk, menjünk még egy faluval odéhb. Anyai ágról minden rokona Ligeten élt, azok majdcsak segítenek találni pár süldőt. A nap még nem delelt, már a ligeti főutcán jártaik. Ott könyököllt a kapunak dűlve Papp Mihály, s rászólt a két hódosi legényre. — Hát ti mi járatban vagytok? — Malacot, néznénk M'- hály bátyám. Az öreg csak a fejét csóválta. — Jobb lenne ha valami jány után néznél már Gábor! Krakkó Gábor elnevette magát. — Kommendáljon hát va- Lalkit! — Én nem kommendálok neked senkit. Még nekem is van kettő, azt hinnéd, azokat ajánlgatom. Hej, szeget ütött Krakkó Gábor fejében az imént hallott mondat! Hagyta is a malacokat aznap, visszament inkább a rokonokhoz. Nekik jobban kell ismerniük a Papp-lányokat. Melyikre gondolhatott vajon az apjuk? — Mikor hetedszerre jött, már a násznépet is hozta. A boldog ember lánya azóta is emlegeti, hogy meg- táncoltatták öt akkor. Az apja hetven embernek téríttetett ebédre. Tudják meg azok a hódosiak. milyen helyre házasodott a falubelijük! — Látogattál jöttek. Mindkét illőkre egyegy keszkenőt kötöttem. Az volt akkor a szokás. Láthatták, az új asz- szony szűni is tud, nem csak láncolni. — Szerette az édesapja is a kopogóst? — Abban az időiben nem nagyon volt neki kedve már a csárdást járni. De danoLni nagyon tudott. „Szól a fige- ,madár, mindjárt megvirrad már.. Harminchétben, mikor azt az emlékezetes lakodalmat tartották, a Ligeti örömapa már országosan ismert volt. Móricz róla mintázta tán a huszadik század legigazibb magyar parasztportréját. Nem kisebbítjük azzal az író érdemét, ha azt mondjuk: könnyű dolga volt neki Papp Mihállyal. Mert a magoslige- bi néhány holdas gazda igazi kútfő volt. Kimeríthetetlen források táplálták emlékezetét, s Mórieznak csak méregetni kellett abból a friss vizű kútból. Cá-ak ... ? Papp Mihály öregkorában váltig hajtogatta: Hány forintot kaphatott Zsiga bátyám azért, hogy megírta az én életemet. Mégse adott nekem abból egy krajcárt se. Pedig hány napot eltöltőt- tem vele! — Ó, nem volt pedig arra rászorúlva az én édesapám. Tizenhét holdja volt neki. — A könyvben más áll. — Hát azért volt író Zsiga bátyánk, hogy az ö szája íze szerint formálja az emlbert. A kései rokon — Móricz édesapja, és Papp Róza nagyanyja volt testvér — oly szépen beszél a íróember dolgáról, felelősségéről, hogy a tanult ember se fogalmazhatna szebben. — Olvasta a könyvet? — Hát már csak utóbb, ebben a világban. — Ráismert az apjára? Meg Magosligetre? — Édesapám volt az bizony, csak egészen kicsi eltérések voltak benne. Az én édesanyámat mondjuk nem Kőműves Erzsikének hívták, hanem Kiss Eszternek. Az édes néném apját, a könyvbéli Csereklye Mihályt meg Kiss Pálnak. Csak hát ö ugye elemésztette magát a bánattól, hogy nem vehette el ,yKő- műves Erzsit”. Ök nagy gazdák voltak, az anyja meg nem engedte, hogy összeházasodjanak. Hiába jött a gyermek ... Mikor vitték keresztelni a kis Esztit, akkor akasztotta fel magát az apja. Krakkó Gábor három hold saját földre, saját házra házasodott, mégis úgy döntöttek, Ligeten élnek tovább. Kivettek árendába egy kis házat, meg is reparálták, de fél esztendő múltán a fiatal férjnek elege lett Magosli- getből. — Még a hódosinál is nagyobb szegénység volt ott, úgy higgye meg. A máiét is csak úgy szórva vetették. Harmincnyolc tavaszán először én vetettem sorba. „Elpazarolja ezt a drága fődet” — mondták. De mikor ősszel a félkaromnyi csöveket meglátták ... ! — Mikor jártak utoljára otthon ? — Most a tavaszon. — De nem gyalog mentek!? — Gyalog? Taxival! A fiam vitt át bennünket, körbe a betonon. A boldog ember lányának hat évvel ezelőtt Budapesten megműtötték a csípejét, va- Lami műanyagporcot varrtak a csonthoz. Japánból hozatták azt a „forgót”. Azóta nemigen gyalogol. De Ligetet megkeresi mindig. Évente legalább egyszer. S alig ismer a Batár partjára. A boldog ember falujára. — A boldog ember lánya, veje vajon boldog-e? Egymásra néznek. Szégyenlősön mosolyognak. Felneveltek halt szép gyermeket, ötven éve élnek együtt. S Róza nénénk még most is eljárja a csárdást. A japán műkoronggal. Gábor bátyánk már inkább csak dalolgat „Szól a figemadár, mindjárt megvirrad már, fordulj hozzám rózsám, csókold meg az orcám...” Balogh Géza KM SZÁZ ÉY TÁVLATÁBÓL Az el$í mátészalkai vasút épitáje gyár Északkeleti Vasút által támogatott Schwarcz augusztus 30-án és szeptember 6-án részletesen áttekintette a terveket és megtárgyalta a kivitelezés feltételeit. Időközben megtörtént a hivatalos közigazgatási bejárás — július 26—29. között —, s a végleges engedélyezési tárgyalást szeptember 20-ra tűzték ki. Az engedélyezési tárgyaláson végleges megállapodás született Schwarcz Árminnal. Schwarcz vállalta, hogy megépíti a mátészalkai vasutat, 1 185 000 forintért. (Ez kilométerenként 20 400 forintos költséget jelentett.) A számla kiegyenlítését az előkészítő végrehajtó bizottság készpénzben fizette a vállalkozónak a 494 ezer forintot, 960 ezer forint értékben pedig elsőbbségi részvényt, melyet 72 százalékos árfolyamon vett át. A szerződést aláírták, a munka megkezdésének semmi akadálya nem volt. Az ősz folyamán megérkezett minden engedély és a tél beállta előtt megkezdődtek a földmunkák. Száz év távlatából úgy tűnik, hogy a kivitelező szerepét betöltő Schwarcz Ármin a Magyar Északkeleti Vasút versenytárgyalásokon részt vevő „fekete ember” volt, aki több építési munkát magánemberként vállalt a magánvasút nevében. A véletlen és a kutató szerencse segített abban, hogy az utókor előtt ismertté váljon a feledésre merült név, s ezzel tisztázódjon a Nyíregyházától Mátészalkáig húzódó vasút építésének kivitelezője. Dr. Majdán János történész, Pécs se végett megjelenvén az al- ispáni hivatalnál jelentkeztek működésük tartalmára a hatóság támogatását kérve ki, minthogy ezen vasút kiépítése megyénkre nézve kiváló politikai és közgazdászati fontossággal bír, felhívom t. szolgabíró urat, miszerint járása érdekeit községeinek elöljáróságait haladéktalanul utasítsa, miszerint a vasút vonal felmérésével foglalkozó mérnököket, működésük alatt előzékeny készséggel fogadják, s őket a kívánt hatósági támogatásban részesítsék.” A terep bejárását elvégző mérnökök a következő hónapokban elkészítették a vonal végleges tervét. 1886. május 10-én azonban a cég eddig ismeretlen ok miatt visszalépett a kivitelezéstől. Gre- gerson május végéig fenntartotta elsőbbségi jogát, de úgy tűnik nem sikerült megfelelő megoldást találni az előkészítő testülettel folytatott vitában. A hónap lejártakor végleg lemondott a budapesti cég a mátészalkai vasút megépítéséről, de 25 ezer forintért hajlandó volt eladni az általános és a részletes terveket. Az előkészítők megpróbáltak új kivitelezőt keresni. Először helyi jelentkezőkkel tárgyaltak — Mandel János és Glück Dávid — akik az elsőbbségi részvények átvételével vállalták volna az építkezést. A részvényeket azonban csak 63 százalékos árfolyamon kívánták átvenni, ami nagyon nagy veszteséget jelentett volna a vasutat támogatóknak. Ez a megállapodás nem jött létre. Helyette 1886. június 5-én Schwarcz Árminnal kezdtek el tárgyalni az építkezésekről. A MaA múltat faggató történész gyakran kénytelen úgy megfogalmazni véleményét, hogy nem ismer valamennyi korabeli álláspontot, adatok hiányában. A véletlenek és a szerencse más levéltári anyagot átnézve kezére játszhass teljesen váratlan helyen rá-, bukkan a korábban oly sokat keresett személyre, eseményre. Így jártam az első mátészalkai vasút történetének megírásakor. Valamennyi eddig ismert forrás és könyv egybehangzóan állította, hogy a hírneves budapesti cég a „Gregerson és fiai” építette meg a Nyíregyházától Mátészalkáig húzódó vaspályát. Mivel az írás elkészültekor nem állt más adat rendelkezésre, ezért ez került napvilágra a Szabolcs-Szatmári Szemle hasábjain. Folytatván a nyíregyházi levéltárban található egyéb iratok feldolgozását, meglepő korabeli híradásokkal találkoztam. Ezek szerint a Gregerson cég valóban megkezdte a kivitelezési munkálatokat, de a tényleges vaspálya lefektetését nem ők végezték el. A kutatói öröm — hogy utólag ugyan, de sikerül pontos képet festeni az építkezésekről — és az olvasók lehető legprecízebb tájékoztatása megkívánja e korábbi írás néhány mondatos kiegészítését. A mátészalkai vonalat előkészítő testület 1885. december 12-én elfogadta a Gregerson cég ajánlatát az építkezésre. Néhány nappal később — december 29-én — Zoltán János alispán értesítette Vay István és Kállay Zoltán szolgabíró urakat: „A budapesti Gregerson czég mérnökei a Nyír Egyháza— Máté Szálkái vasút vonal részletes terveinek elkészíté-
