Kelet-Magyarország, 1987. június (44. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-27 / 150. szám

1987. június 27. * Kétségbeesetten segítségért sikolt... Feltárják lelkűk titkait Az emberi lélek a világ­mindenség máig legnagyobb talánya. Az ókori bölcsek úgy tartották, hogy a tüdőben la­kozik. Ma már tudjuk, hogy voltaképpen az agy bonyolult működése irányítja érzelme­inket, itt van lelkünk „fész­ke”. A betegségek gyakori oka, hogy a pszichikum ké­nyes egyensúlya, a lélek egészséges harmóniája a ku­darcok, csalódások, hirtelen tragédiák átélése, feldolgo- zatlansága miatt megbomlik. Az embert félelem keríti ha­talmába, érthetetlen szoron­gással jár-kel otthon, a mun­kahelyen. A jövője sötét, a ma és a holnap reménytelen­né válik, keze, teste reszket, szíve a torkában dobog ... Nem veszik észre... A neurózis, a magányos, helyét nem találó ember „magatartásformája”. A be­teggé tevő kór tapintással, műszerekkel nem diagnoszti­zálható, a leletek „negatí­vak”, a szervek épek. A lé­lek sérülésétől azonban — ha nincs értő orvosa —, csakha­mar a test is gyengülni, sor­vadni kezd és bekövetkezik a baj, a valódi szervi beteg­ség, kórházi, klinikai kezelés­re válik szükség. Korunkban — és ezt a század felgyorsult, rohanó tempójának tulajdo­nítják — a neurózis világje­lenséggé vált. Vajon valóban szükségsze­rű, hogy ez így legyen? Azok a pszichológusok, orvosok és mások, akik a lelki segély- szolgálat telefonjainál ül­nek, hiszik, hogy nem! A végsőkig elkeseredett em­ber előbb kiutat keres az ital­ban, a szép és színes álmo­kat adó hódító- vágy kábító­szerekben ... míg gyógyszer­hez, késhez, kötélhez nyúl, mert környezete, társai va­kok és süketek és nem veszik észre, hogy cselekedeteivel kétségbeesetten segítségért sikolt. A magány, a társtalanság leginkább özvegyasszonyok, elvált nők, idős, elcsüggedt hajadonok közül szedi áldoza­tait. Lakásukban kongó üres­ség, ágyuk hideg, az esték, éjszakák elviselhetetlenül hosszúra nyúlnak. És néha elég csupán egy telefonbe­szélgetés, megértő, tapintatos hallgatás, kellemes, vigaszta­ló, reményt adó hang a vonal másik végén, hogy meg­mentse őket az életnek! Csak valaki kell, hogy elmondhas­sák bújukat, bánatukat, va­laki, akinek őszinte együttér­zését a telefondróton keresz­tül is érzik... • Tönkrement házasságok, kihunyt szerelmek Nagyon sokan tárcsázzák a lelki „mentőszolgálat” tele­fonszámát a szexuális bajok­ban szenvedők közül. Az ősi megkapaszkodási ösztön munkál azokban a kielégítet­len, az ölelkezésben gyönyört nem lelő nőkben, az impo­tenciában szenvedő és ezért önmaga értékét, fontosságát elveszettnek hitt férfiakban, akik sírva tárják fel lelkűk legféltettebb titkait. Tönkre­ment házasságok, hirtelen ki­hunyt szerelmek, gyermeki hálátlanságok, sivár létek tu­dói a segélytelefonnál ülők. Arcuk, alakjuk nincs, egy- egy számot viselnek csupán, ök tudják, hogy az ember védekezik a szorongás ellen, és még a legutolsó pillanat­ban is kétségbeesetten küzd a halál tudata ellen... Kondul a lélekharang... A félelmek, a szorongás el­fojtását, tagadását csak az emberi szó, gesztus, mozdu­lat tudja feloldani. A baráti beszélgatés kórosan görcsös lelkiállapotokat tud feszínre hozni, és ha a baj oka kide­rül, maga a csüggedt, neuro­tikus vagy az öngyilkosság gondolatával foglalkozó em­ber is megkönnyebbül', és valahol a lelke mélyén oszla­tó kezd a sűrű sötétség, hal­ványan előbukkan egy fény­pászma ... Megyénkben még csak részben megoldott a lelki se­gélyszolgálat. Az éjjel-nappal hívható telefonszolgálat fon­tosságát nem lehet vitatni, hisz az életről van szó a ha­lál ellenében. Mindaddig szükség lesz rá, amíg újra meg nem tanuljuk, hogy köz­érzetünk minősége, életünk milyensége önmagunknak és embertársainknak magatar­tásán, humánumán, vagy embertelenségén alapul. Vagy nem vesszük észre, hogy már régen rakni kéne a tüzet, ami mellett megmelegedhetnénk közösen ? Tóth M. Ildikó A színész megőrizte ímos Imre bibliája Az alábbi történet ihletője Ámos Imre emlékkiállítása, melyet a közelmúltban ren­deztek Nyíregyházán a me­gyei és városi könyvtárban. Simor Ottó színművész 1958-ban szerződött Debre­cenbe. A Csapó utcában ka­pott szállást egy idős néninél, Miskolczi (Moskovics) Bor­bálánál. A népszerű bonviván Bori nénitől hallott először Ámos Imre festőművészről. Ámos Imre nágykállói zsi­dó családban született, erede­tileg Ungár Imrének hívták. Anyja korán elhalt, később apja is. Testvérével együtt Bori néni özvegy édesanyja vette magához, a saját hat gyereke mellé a két árvát. Később a fiú Budapestre ke­rült, festőművész lett, is­mert, jelentős művész. Meg­járta Párizst, 1937-től a szentendrei iskola nevű progresszív csoporthoz tar­tozott. A negyvenes évek elejétől őt is a munkaszolgá­lat várfa. Többször is, egyre hosszabb ideig. Utoljára 1944-ben látták, már Né­metországban. Eltűnt, ma sem tudják, hol a sírja. Miskolczi Miklós, Bori né­ni testvére Nyíregyházán élt. Halála után a hagyatékból égy kis héber nyelvű biblia hozzá került. Az első és az utolsó lapokon kézírással: Ungár Imre fg V. o. t. Simor Ottó és Bori néni változatla­nul kapcsolatban álltak egy­mással. A hetvenes évek ele­jén együtt nézték meg Deb­recenben Ámos Imre emlék- kiállítását. Feltűnt nekik, hogy milyen sok kakas sze­repel a képeken. A kakasmotívum a kállói zsidóhagyományokból ered. 1751—1821 között élt Taub Ei zik Izsák, aki negyven éven át volt a szabolcsi zsidó hit­községek főrabbija, az első magyarországi cádik. A nagy tekintélyű, szent életű bölcs sírjához ma is zarándokolnak a világ minden tájáról. Ö gyűjtötte és emelte be a zsi­dó folklórba az ismert nép­dalt: „Szól a kakas már, Majd megvirrad már, Zöld erdőben, zöld mezőben, Sétál egy madár”. A kállói csoda­rabbi városában született Un­gár Imre otthonról hozta a virradatra váró kakas jelké­pét. Simor Ottó is ismerte, éne­kelte már ezt a dalt, csak ép­pen eredetét, történetét nem ismerte. 1944-ben a művésze­ti főiskolásokból két front­színházat is szerveztek. Az egyiknek tagja volt a főisko­lás Simor. A Kárpátokat jár­ták, az Árpád-vonal mentén énekelték: Szól a kakas már, Majd megvirrad már ... Un- gár-Ámos Imre akkoriban „zöld erdőben, zöld mező­ben”, éppen az örökkévalóság felé menetelt. Úgy is tűnt el, mint egy madár, nyomtala­nul, a levegő-égben. Miskolczi Bori néni halála után a bibliát Simor Ottó örökölte meg. Akkor már Nyíregyházán játszott, a Mó­ricz Zsigmond Színházban. A relikviát felajánlotta a Jósa András Múzeumnak, ahol ma is őrzik. A közelmúltban megrende­zett nyíregyházi Ámos-em- lékkiállításon több mint A héber nyelvű biblia cím­lapja negyven grafikát és olaj- képet mutattak be, amellett a festőről megjelent mo­nográfiák, könyvek nyújtot­tak bepillantást az életmű egészébe. Ez a kis biblia odakívánkozik, no nem az életmű, de az életút elejére. Orbán György Vízpart stégekkel (Krutilla József grafikája) LÁTOGATÓBAN A szakíró tanárnál Van valami nyugtalanító számomra a Nyíregyházi Mezőgazdasági Főiskola „Tech­nológia” feliratú épületében. A folyosók dísztelen fehérsége, már-már túlzott puri­tánsága olyan érzést kelt, mintha még min­dig diák lennék, aki vizsgázni jött egy ne­héz és bonyolult tantárgyból. Dr. Gyovai Ernő tanszékvezető tanár ba­rátságos mozdulattal tárja ki előttem irodá­ja ajtaját. Odabenn meglepő kép fogad: a dohányzóasztalon legalább tucatnyi, szép mívű fafaragás sorakozik. Kicsit szokatlan látvány ez egy olyan szakember irodájában, aki fémismeretre és gyártástechnológiára oktatja a hallgatókat. — A fafaragás a hobbim — ad magyarán zatot vendéglátóm. — Szakkört szerveztem a hallgatóknak. Ezek a dobozok, figurák, tá­lak az ő munkáik. Most volt kiállításuk az V. Agrárközművelödési napokon Debrecen­ben, utána pedig itthon, a főiskolán. Szívesen érdeklődnék még erről, de a ta­nár úr elejét veszi a kérdezősködésnek. — Nagyon büszke vagyok a diákjaim és a magam munkáira is. Debrecenből például számos díjat hoztak el a növendékeim. De tudja néha már szinte sért, hogy engem mindig csak a hobbimról kérdeznek. Mint­ha soha semmi mással nem foglalkoztam volna... Dr. Gyovai Ernőnek igaza van. Hiszen az elmúlt néhány évtizedben — mióta elvégez­te az agrártudományi egyetemet — nemcsak annyi történt vele, hogy kedvet kapott a fa megmunkálásához. Szakkönyvek, főiskolai jegyzetek kerültek ki a keze alól. Részt vett valamennyi gépész tanterv készítésében. Ar­ra különösen büszke, hogy oroszlánrésze le­hetett a nyíregyházi főiskolai repülősképzés megszervezésében. — Abban az időben, 1968-ban igazgatóhe­lyettesként dolgoztam. Hozzám tartozott a gépészképzés, s ebbe a kategóriába sorolták a repülősoktatást is. A MÉM repülőgépes növényvédő szolgálatának sok jól felkészült pilótára volt szüksége, ez indokolta az új szak létrehozását. Gyakorlatilag két hét alatt kellett letenni az asztalra a teljes oktatási programot. Júliusban kaptuk a megbízást, s szeptemberben már beülhetett az iskola­padba az első harminc hallgató. Velük egyidőben kezdte tanulni a repülés titkait Gyovai tanár úr is. — Úgy gondoltam, ha már az irányításom alá került a pilóták oktatása, nem árt, ha értek is hozzá. 1973-ban szakszolgálati en­gedélyt szereztem. Nagyon örülök, hogy megpróbáltam a repülést — még most is nosztalgiával gondolok rá. Sajnos kevés volt az időm. Három-négy hónapos kihagyások­kal nem lehet repülni ... — Ügy mondják, az embernek csak arra nincs ideje, amire nem akarja — jegyzem meg. Elmosolyodik: — Néha olyan helyzetbe kényszerülünk, hogy választató kell a feladatok között — szól, és rágyújt a sokadik cigarettára. — Számomra mindig a gépészet volt a legfontosabb. Csongrád megyében, Szegvá­ron nőttem fel, egy tanyán. Kisgyermek ko­romban folyton ott lábatlankodtam a trak­torok, cséplőgépek közelében. Ez érdekelt, ezért is jelentkeztem agrár egyetemre. A diplomaosztás után ’59-ben a szentesi tan­gazdaságban lettem főmérnök. Ekkor kerül­tem kapcsolatba a MÉM szakoktatási főosz­tályával. Az ő közvetítésükkel kapcsolódtam be Pápán a traktorosiskola munkájába. Két év alatt jó pár ezer traktorost bocsátottunk útra. Ekkor jegyeztem el magam végérvé­nyesen a felnőtt oktatással. Több helyen is tanítottam, míg 1966-ban a_ nyíregyházi fő­iskolára kerültem tanszékvezetőként. Itt ek­kor indult a gépész szak, amiben nagy fan­táziát láttam. Nincs semmi túlzás abban, hogy dr. Gyo­vai Ernő volt a főiskolán a gépészképzés fő szervezője. Amellett, hogy évről évre sok tu­cat fiatalt tanít, elmélyült kutatómunkára, publikálásra is jut ideje. — Tíz könyv, s tizenöt főiskolai jegyzet. Melyik a legkedvesebb? Talán ez — emel ki egy kötetet a szekrényből. Traktorgenerátorok — olvasom a címla­pon, amely alól egy levélpapír hullik az asz­talra. Értesítés arról, hogy a kötetet Nívódíj­jal jutalmazták. —• Nem az elismerés miatt áll hozzám ez a munka a legközelebb — forgatja szeretet­tel a lapokat a szerző. — Ennek külön tör­ténete van. Sok évvel ezelőtt Jánoshalmán a mezőgazdasági gépek elektromos berende­zéseit tanítottam a felnőtt szakmunkástanu­lóknak. Később, mikor elkerültem onnan — s a hegesztés, meg a fémismeret lett a szak­területem — egyszer csak észrevettem, jó­formán hozzá szólni sem tudok a régi tan­tárgyamhoz. Egyáltalán nem értettem az új, tranzisztoros technikát. Kezembe akadt egy szaikkönyv a témáról — de mintha latinul írták volna. Gondoltam: ha ez nekem is ma­gas, vajon hogyan boldogulnak vele a régi szerelők, traktorosok? Azt tapasztalom, hogy a felsőbb tudományokat egyszerűen nem tudják köznyelvre fordítani a szerzők. Bár nem tudok angolul, mégis egy angol nyelvű kiadványból értettem meg az új technika lényegét. Ilyen előzmények után ír­tam meg a Traktorgenerátorokat. Nagyon büszke vagyok rá, mert pillanatok alatt el­kapkodták. Ajánlott irodalom az egyetemen, s hamarosan megjelenik a második »kiadás. A Traktorgenerátorok megírása óta jó né­hány jegyzet, tankönyv jelent meg dr. Gyo­vai Ernő tollából. Egy év alatt tíz ívet — vagyis 220 gépelt oldalt — szokott vállalni. Az idén jóval több tennivalója van, mert egyszerre két könyve is készül. — Az egyik, a „Mezőgazdasági automati­zálás” közös munka két kollégámmal. Igaz, a neheze rám marad, mert nemcsak írom, hanem szerkesztem is a kötetet. A másik mű • pedig az ars poeticám. Témája az agrár-fel­nőttoktatás fejlődése, amivel egész eddigi életemben foglalkoztam. Most ezeken dolgo­zom. — Hogyan? — Az ember egyszerűen nekiül és ír — mutatja egy mappában készülő munkája kéziratát. — „Mellesleg” figyelni kell a szak- tudományok fejlődését: rendszeresen olvas­ni magyar és külföldi szerzőktől. Életem nagy adóssága, hogy nem tanultam nyelve­ket. Pedig legalább oroszul, németül, ango­lul, franciául tudnom kellene. Persze azért segítek magamon: szótárazva szoktam for­dítani. Ha valakinek sok dolga van, nem is olyan egyszerű gazdálkodnia nap huszonnégy órá­jával. Főleg akkor nem, ha az ember tár­sadalmi munkát is végez. Gyovai tanár úr tizennegyedik éve munkásőr. — Én elhivatottságból, kötelességtudásból léptem be a testületbe. Egyszerű parasztcsa­ládból származom. Ha nem jön ’45, legfel­jebb cseléd lehettem volna. Amit elértem, azt ennek a rendszernek köszönhetem. Ezért vagyok immár negyedszázada párttag, s majd’ másfél évtizede munkásőr. Szívesen vállaltam, mert a társadalmi munkám ugyanaz, mint a hivatásom: tanítok. A nyír­egyházi városi egység kiképzési munkatársa vagyok. Ha majd eljön az az idő, mikor le­szerelek, lesz aki a helyembe lépjen: a fi­am. Elkoptatott kérdés, de nem állom meg. hogy fel ne tegyem: — Mik a tervei? — Most már semmi különös — pontosab­ban: azt szeretném folytatni, amivel eddig is foglalkoztam. Fölöttem sem múlik nyom­talanul az idő. Ahogy szaladnak az évek egyre jobban érzem: fáradok, csökken a tel­jesítőképességem. Úgy érzem sok mindent elértem az életben. Szakmailag rendkívül fontosnak tartom, hogy a hallgatók szeretik a tantárgyaimat. Általában 3,5 az évfolyam- átlag. A kollégák néha már azt mondogat­ják: biztosan baj van a színvonallal, ha ilyen jó jegyeket osztogatok. Én ezen csak nevetni szoktam. Persze van, ami nekem is rosszul esik. Elégedett ember vagyok, de csöppet sem tartom magam sikeresnek. Ná­lunk sajnos, nem bánnak bőkezűen az elis­merésekkel. Néha egy kézfogás vagy egy jó szó többet ér akármennyi pénznél. Ez na­gyon sokszor hiányzott. Úgy tervezem, hogy hatvanévesen szeretnék nyugdíjba menni, ezért egy kicsit aggaszt, amit az új nyugdíj- rendszerről hallok. Persze azután sem he- verészni - akarok, hanem könyveket írni, dol­gozni a munkásőrségben, faragni. És ... egy kicsit pihenni. Házi Zsuzsa KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents