Kelet-Magyarország, 1987. június (44. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-13 / 138. szám
a gyógyszerész A gyógyszerész, vagy ahogy ma is nevezik, a patikus mindenkor nagy tekintélynek örvendett. A patikák titokzatos világa, a tégelyek, kenőcsök és pirulák sora az ismeretlen iránti tisztelettel vette körül művelőit. Meg is becsülte őket a falu. Valamikor nem csak a gyógyító szereket készítették, esetenként akár orvosi murikát is elvégeztek. Ök voltak, azok, akikhez bármiikor fordulhattak segítségért az emberek. Nagyot változott a világ, így a patikák titkaiból is igen sok odaveszett. Nem is csoda. Egyre több a gyári készítmény, s mind kevesebb az, amelyet a patikákban kevernek. Egy valami azonban ma is változatlan. A másokon segítés, a gyógyítás szándéka. Dr. Bárd Tibor immár tizennyolc éve,végzi a gyógyszerészek felelősségteljes munkáját. Tevékenykedése azonban közel sem csak a' gyógyszerekkel való foglalkozás. Sokkal több annál. — Az egészségügy szerteágazó volta, az itt dolgozók teendőéinek sokrétűsége bizonyítja, hogy orvos nem lehet gyógyszerész, gyógyszerész nem létezhet orvos nélkül. — Egy közelmúltban megtartott előadásában kiemelten hangsúlyozta, milyen nagy jelentősége van a gyógyítás szempontjából az orvosok és gyógyszerészek kapcsolatának. Valóban ennyire fontos ez? — Feltétlenül. Az orvos és a gyógyszerész együttműködésén ugyanis nagyon sok múlik. A személyes ismeretség, egymás munkájának megbecsülése nemcsak a munkahelyi légkört javítja, sokkal többet tesz: a beteg emberieken segít, a gyógyítást szolgálja. Nekem szerencsém van. A vezetésem alaitt álló hodászi gyógyszertárba ugyanis olyan orvosok járnak, akikkel nem csak együtt dolgozni, hanem véleményt, eszmét cserélni is kitűnően lehet. A mi beszélg-eíésainiknék a betegek is hasznát veszik. Rendszeres találkozásaink alkalmával kicseréljük az egészségügyről, a betegségekről alkotott nézeteinket is. Szót ejtünk a hiánycikkekről, megbeszéljük, mivel helyettesíthetők azok. Mi azonban nemcsak a patikában találkozunk egymással, hanem a közéletben is. Együttműködésünk ily módon a patika falain túlra is kiterjed. A körzeti orvossal közös beteglátogatások, tisztasági szemlék sem mennek nálunk ritkaságszámba. Mondok még valamit: Ügy gondolom, ha a falu emberei azt látják, hogy az orvos és a patikus megérti egymást, akkor talán ők is így cselekednek. És ez sem utolsó szempont.. . — Valamikor a patikus egy-egy város, falu egészségnevelője is volt. Hogy áll a helyzet manapság? — Ugyanígy. Nekünk ugyanis egyenesen kötelességünk a kiadott gyógyszerek mellé felvilágosító, tájékoztató szavakat is mondani. Emellett azonban még sok egyebet is teszünk. Áruljuk és terjesztjük a különféle kiadványokat (most éppen az AIDS-prospek- tus a legnagyobb „sláger” ...), de felülvizsgáljuk a kézi patikákat is. Igaz, ezt a szolgáltatásunkat nem szívesen veszik igénybe a betegek, hiiszen akkor hamar kiderül: né.- hol kosámyi különféle felesleges gyógyszer is megtalálható. Bárd Tibor ezenkívül a Vöröskereszt, a HNF és a párt helyi szervezeteinek tagja, s ilyen minőségben sem tagadja meg hivatását. Az egészségügyi felvilágosító munkából ezeken a posztokon is kiveszi részét. Van dplga bőven. Hodászon ugyanis köztudottan sok a cigány. Az ő,.életvitelük megváltoztatása a tisztaság megkövetelésénél kezdődik. Elemi dolgokra kell megtanítani, másaknak kézenfekvő tudnivalókkal kell megismertetni őket. — Az orvos—gyógyszerész kapcsolat nem mindenütt ilyen kiegyensúlyozott, mint az ön környezetében. Legutóbb egy konferencián épp arról panaszkodtak a résztvevők, hogy a gyógyítás e két fontos tábora egyre távolabb kerül egymástól. Mi ennek az oka? — Kétségtelenül igaz, amit mond. Véleményem szeriint nagyon sok múlik a személyes kapcsolaton. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az orvosok ma rendkívül leterheltek. A leglényegesebb azonban, hogy mostanra alaposan megváltozott a gyógyszerészek munkája. Régen a patika egy település egészségügyi központjának számított. Ma sem az ormost, sem a gyógyszerészt nem övezi akkora tisztelet, mint valamikor. — A gyógyszertárak dolgozói jól ismerik a falu lakóit. Tudnak gondjaikról, értesülnek örömeikről is ... — így igaz. Talán nem túlzás azt mondani, hogy mi egyfajta szociálpolitikai munkát is végzünk. Sajnos, mind több az olyan ember, aki nem tudja kifizetni a gyógyszer árát. Ilyenkor szóluiik az orvosnak, s javaslatot teszünk közgyógyellátásra. A segélyezés ügye is sók esetben indul el a mi javaslatunkra. Gyakran hallani hiányzó gyógyszerekről. Ez nem lehet jó sem a patikának, sem 'a betegeknek. Ugyanakkor, minit ön is mondta, egyes házaknál szatyorra való gyógyszerek mennek tönkre. — Sok gondot okoz nekünk ez a probléma. A hliánygyógyszenek szinte rendszeresen visszatérnek. Szerintem ennek a gyógyszerek alacsony térítési díja is oka. Nagyon gyakran előfordul, hogy a beteg azt mondja: három forint egy Kaknopyrln? Akkor kérek ötöt. A felhalmozást egyértelműen a gyógyszerek hiánya okozza. A krónikus betegek ugyanis több csatornán is beszerzik gyógyszereiket, mert biztonságra törekednek, és sosem tudhatják, mikor tűnik el a patikákból a számukra nélkülözhetetlen pirula. — Az egészségügy valamennyi területén, így a gyógyszerészetben is nélkülözhetetlen az ismeretek állandó bővítése, a folyamatos továbbképzés, ön szakmájából doktorált, szakgyógyszerész. Hogyan sikerült mindezeket elérnie egy apró faluból? Nem volt könnyű. A gyógyszerésznek azonban állandóan meg kell újulnia, lépést kell tartania a korral. Folyamatosan figyelemmel kísérem a szaklapokat, szakmánk híreit. Az új gyógyszerekről rendszeresen kapunk tájékoztatót, a forgalomból kivont gyógyszerekről is rendszeresen informálnak bennünket. Dr. Bárd Tibor közel két évtizede gyógyszerész. Azóta sók minden megváltozott a világban. Egy dolog azonban változatlan maradt: a gyógyszerész, így beszélgető tár- sam is, a rászorulóikon, a betegeken segít. Teszi ezt lelkesedéssel, nagy-nagy odafigyeléssel, s közben még arra is marad ideje, hogy felvállalja falujának gondját s észrevegye környezetében a bajba jutó, segítségre szoruló embereket. Kovács Éva (----------------------------------------------------Egyes helységneveinket külföldön másképp mondják, esetleg még az íráskép is megváltozhat. Vajon ez ránk, magyarokra nem jellemző? Részben igen. Egyrészt azért adjuk ezt a kitérő választ, mert az évszázadok során változás is történhetett, másrészt igyekszünk megközelíteni az eredeti kiejtést. Ez — nyelvtudás hiján — csak hozzávetőlegesen sikerülhet. Egy lengyel aligha érti meg Lődz városának nevét magyaros ejtésben, miként alakulhatott lengyel ajkon a megyeszékhely neve Nigerházává. Egy franciának fogalma sincs arról, hogy a Párizs ejtés (és írás) a fővárosukra vonatkozik — elég, ha mi tudjuk. A németek Leipzignek írják egyik híres városukat, mi Lipcsének ejtjük és írjuk (tegyük gyorsan hozzá, hogy ez a városnév a magyar nyelvújítás hatására keletkezett), s már alig van olyan hely, amelynek az anyanyelvi, illetve magyar nyelvi megfelelője ne egyezne V*. _______________________________ Lipcsétől meg. Persze, a kérdés nem ilyen egyszerű. Peking, Tokió, Boroszló (Wroclaw), Bodony (Vidin) elnevezések közül az utóbbi kettő bizonyos művelődéstörténeti körülmények között fordul csak elő. A régi térképek nyelve a latin volt* így a 150 évnél régebbi útleírásokban a latin elnevezések szerepelnek, esetleg magyar ejtéssel, pl. Bréma, Wittenberga, Drezda, Koppenhága, Toronya (Torun) stb. Sokszor kimondhatatlannak érezték az idegen nevet, így vált Brzezany (ma: Bzsezsani) városának a neve II. Rákóczi Ferenc idején Bre- zánná, Gdansk pedig Dancká- vá. Éltünk (jelenleg is) a fordítás lehetőségével, igaz, csak nagyon módjával. Ma már keWay óig vesen tudják, hogy Királyhegy a német Königsberg (ma: Ka- linyingrád) fordítása, de ilyen a régiségből Bécsújhely (Wiener Neustadt), a közelebbi múltból Fokváros (Kapstadt), a_ még közelebbi múltból Ho Si Minh-város. ~ Némely neveket (talán a Bodony mintájára) magyarnak éreztek eleink, és magyarosan írták, pl. Váee (Wassen, Svájc), Olabó (Ólaivá, Lengyelország). Erre a megérzésre persze vigyázni kell, mert vannak véletlen egybeesések is. Ha csak a megyénket nézzük, 3 is akad: Búj (város a Szovjetunióban Vologda körzetében), Tarpa (NSZK), végül a legcifrább: Vaja (igaz, így írva: Waya): a Fidzsi-szi- getek egyike. Mizser Lajos ; film « New Ynk fekete-fehérben „Töredelmesen bevallom, hogy A Lakiinger Béla zseb- cirkáló sohasem született volna meg P. Howard, pontosabban Piszkos Fred, Tuskó Hopkins és Wágner úr nélkül. Továbbá tehetetlenül állók néhai Swift Jonathan úr, Ilf és Petrov elvtársiak plágiumvádjával szemben is.” Ha Woody Allen ilyesfajta megjegyzést kapcsolt volna a Broadway Danny Rose című filmje végére, miként azt Moldova György tette kisregénye függelékében, akikor minden bizonnyal Charlie Chaplint és Jaros- lav Haseket említi. A legjelentősebb rendezők sorsa előbb-utóbb az, hogy ízekre szediik műveiket, megkísérlik elválasztani egymástól azokat az elemeket bennük, amelyek bizonyos ihlető forrásokra utalnak, s azokat, amelyeken az egyéniség varázsa fénylik. Ha az lalkotó személyisége eredendően egyéni, akkor az átvett motívumok is feloldódnak a művekben, s csak nagy áttételekkel mutathatók ki, hiszen átfestődve az eredetiség színeivel élnek ott az alkotásban. Ezért ha Chaplinre vagy Hasekre hivatkozunk Woody Allennel kapcsolatban, az nem jelenti lemiinő- sítését, a művészi lelemény, az alkotóerő hiányát vagy korlátozott voltát. Milyen film a Broadway Danny Rose a rendező korábbi munkáihoz viszonyítva? Nemcsak a filmkritika, hanem nyomában a filmtörténet is gyakorta birkózik — más rendezőkkel kapcsolatban is — ilyen kérdéssel. Néha könnyű a válasz, mert a megmérendők között nagy az érték- és mii- inőségbelii távolság. Woody Allen életműve azonban olyan egységes és következetesen egymásra épülő, hogy az ő filmjeivel kapcsolatosán meglehetősen nehéz a differenciálás. Miarad tehát- a szubjektív szempont, amelynek érvényesítése a film- jegyzet műfajában bocsánatos bűn: számomra a Broadway Danny Rose vonzóbb, mint a legutóbb látott Zelig, Pesti arszlánoknak, fiatal és idősb uraknak, kecses úr- hölgyeknek, férjhez menendő kisasszonykákmak bizton ajánlandó e könyvecske. „Legnagyobb részben saját tapasztalása folytán szerzé” K. J. úr, a pesti arsZlán — olvasom a Miagyar Hírmondó sorozat kötetét. A múlt század sokszor kiadott, rendkívül népszerű 'illemtanát a Magvető Kiadó jelentette meg. Máig érvényes tanácsai mindazoknak szólnak: „...kik a társadalmi életben szerepelni akarnak, s a társaságokban magukat megkedvelteim kívánják”. A modern, XX. századi ember életéből hiányzik (vagy legalábbis alig felismerhető), a viselkedési normák szabályozása. Ük-, és dédszü,leink azért tudtak eligazodni a világban, mert ismerték a kötelező illemkódexet: hogyan kell forgolódni a társaságban, ktinek mit lehet mondani, miként kell enni, inni, kártya és más társasjátékot játszani. Ez a kis kézikönyvecske volt számukra az „evilági Biblia”. Bár abban a korban általános volt a görög-latin irodalom ismerete, a művelt társaság csak azt fogadta be, mert annak filozofikus humorával szemben itt a neveltetésnek sokkal populáriisabb elemeit használja a rendező, de az Annie Hall sziporkázó szellemességéig, eredeti megoldásáig most nem tud elérni. Az utőbi években minden esztendőre jut egy Woody Allen-fi lm. (A forgalmazás ugyan némi késésben van: a rendező utolsó három munkája még nem érkezett el hozzánk.) Elképzelni sem tudom, mi történne akkor, ha a — remélhetően — további bemutatók közül valamelyikben a színész-rendező a saját hangján szólalna meg feliratozás kíséretében. Valószínűleg sokunkban egy világ omlana össze. Eddig ugyanis miniden filmjében Kern András kölcsönözte neki a hangját, és mindig, ezúttal is, a képen látható •alakkal olyan összhangban, amely a köztudottan magas színvonalú magyar szinkronban is csúcsteljesítmény. A Broadway Danny Rose- ban némiképp elhalványulnak a már megszokott önéletrajzi elemek, bár nem tűnnek el teljesen. A játék terepe változatlanul New York, a Manhattan, ahová a szerzőt eltéphetetlen szálak kötik. A címszereplő főhős a szórakoztatóipar perifériáján küszködő kisember, akinek előadóként nem volt elég sikere, ezért azzal próbálkozik, hogy másokat menedzsel, de többnyire olyanok kérik segítségét, akliik maguk is csak szerény produkcióra képesek. Készen kapjuk tehát a dhap- iiini kisember képletet, akinek kevés esélye van a sorssal szemben, akinek a létéért keményen meg kell küzdenie, akiben nagy adag íélszegség él, aki csak véletlenszerűen tájékozódik a körülmények szorításában, de akiben azért mindig van elég erő, hogy túljusson a nehézségeken. Olyasfajta ember, akivel szívesen azonosulunk, mert jó- néhány dologban azanosnajk érezhetjük saját helyzetünket az övével. Danny sok tekintetben ro- konvanásokat mutat a rendező korábbi alakmásaival, de itt azáltal helyeződik új megvilágításba figurája, hogy jóval több benne az infantiliizmus, mint az előző filmek hőseiben. Kevésbé érzékeli az őt körülvevő veszélyt, annak súlyát; csoda, hogy egyáltalán létezni tud. Amikor a legcélszerűbb megoldás számára a menekülés lenne, ókkor ehelyett van egy története valakiről — miként Svejlknék is —, aki ugyanolyan helyzetbe került, mint ő. iFilmesztétikai alapszabály, hogy lehetőleg a képek nyelvén -mondja el a rendező, amit fontosnak tart, s a szóbeliséget a lehetőségek határáig keli száműzni. Woody Allen! ez a szabály kevésbé izgatja. Az ő alteregója vé- gigbeszéli, vagy így stílsze- rűbb: végigdumálja a filmet, s ez egyáltalán nem tehertétel, sokkal inkább az alapszabály érvényessége kérdő- jeleződik meg ezáltal Kevés rendező van a mai •mezőnyben, aki olyan bámulatos eszközgazdagsággal rendelkezik, mint Woody Allen. Lehet, hogy figyelmetlen vagyok, s eddig nem tűnt fel nekem, de mintha korábban nem élt volna azzal az eszközzel,, amelyet itt nagyon visszafogottan, mégis következetesen érvényesít. Arcok jelennék meg premier plánban, olyan embereké, akiket a tömegből emel ki a rendező, bár a játékban nincs külön szerepük, de arcuk -karaktere vagy éppen mimikájuk van összhangban a jelenét groteszk vagy ironikus hangvételével. A fiatal Formán filmjeiben lehetett ezzel a megoldással találkozni. (Mellesleg Forman ízlésvilágát és gondolkodásmódját is -nagy mértékben Hasek írásai formálták.) A női főszerepet a rendező élettársa, Mia Farrow alakítja. Eredményes együttmun- kálkodásukna'k nemcsak ez a film a bizonyítéka. Amint -arról a világsajtó hirt adott, a művésznő anyái örömök elé néz. Hamar Péter A pesti mívelt társalgó aki mondandójába ügyesen szőtte bele a görög-római istenek neveit, tudta mondáikat. E klaszikus műveltség alapozásául szolgál a negy- v-enh.at(!) régi isten felsorolása. Miután elsajátítottuk a külső -megjelenésről szóló négyrészes szabályzatot, K. J. úr kézen fogva vezet be minket a társasági életbe. A magatartásról, bókokról, megszólításokról, a játéknál és az asztalnál illő viselkedésről, az utcai, színházi illemszabályokról adott bölcs tanácsai után lakodalmakba, név- és születésnapra, keresztelőre, sőt betegágyhoz és temetésre is ellátogatunk vele. Szórakoztató és megmosolyogtató, (bár nagyon tanulságos!) a Házassági Kis Katekizmus című fejezet, ím-e egy intelem férfiaknak: „Házibarátotok a legnagyobb szépségű férfi lehet, csak szellemi előnyökkel ne bírjon fölötted ...” Kissé továbblapozva bájos, humoros, — de sajnos rég elfeledett — társasjátékokat játszhatnak a csókos kedvű olvasók. Ám K. J. úr beavat minket a kártyatrükkökbe ils, például hogyan lehet egy kártyalapot üvegpohárban táncoltatni, vagy kitalálni, hogy a csomagból melyik lapot szemelték ki a társaság tagjai. A „Tréfás kérdések” némelyikét viccnek is elmesélhetjük, a „Szeszélyszikrák” megnevettetnek, sőt azt is megjósolhatjuk egy táblázatból, hogy ismerősünknek mennyi pénze van. Az angol Whiist-játékot is megtanulhatjuk, de az indiai flakírok -kedvelt mutatványát, az égő parázs kézben tartását is elvégezheti bárki. Mindezekkel kitűnően, és értelmesen múlatjuk az időt, mégis a könyv igazi értéke szerintem (az illemszabályok felsorolása mellett), a színes virágnyelv szótára. Ki emlékszik ma már arra, hogy -nagyanyáink és dédszülaink titkon színekkel és virágokkal üzentek udvarlóiknak? A rózsaszín és kék például forró vágyat jelentett a hű szerelemre, a feh-ér és fekete a szebb jövő reményét vitte hírül a kedvesnek. Az akác- virág maga volt a sóhaj: „Mikor üt a boldog viszontlátás órája?” A fehér gyertyánfa levele viszont arra intett: „Ne légy oly tolakodó, én a szerénységet becsülöm!” Vajha, nem voltak ezzel sokkal gazdagabbak az elődeink? Életünkben pusztuló- féiben van a romantika, e színes világban szürkülnek az álmaink, elkopnak lassan az éltető vágyak. Ez a változatos, sokszínű, élvezetes kézikönyvecske — minit any- nyi régi, kultúrtörténeti dokumentum — most is bízó-, nyossá-g: a tálmi, értéktelen dolgokkal valódi kincset is kiirtottunk haiszon-elvű világunkból. E szép kötésű kötetben újra rájuk találhatunk. Tóth M. Ildikó a|km vendége KM hétvégi melléklet 1987. június 13. 1®
