Kelet-Magyarország, 1987. május (44. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-09 / 108. szám

iy37. május 9. Régi májusok — kamerával A cigány őshaza a kastély faliképén Bizonyára vélet­len lehet — vagy tudatos Is?! —, hogy éppen május elseje előtt nyílt meg Péli Tamás huszadik tárlata a Marx Károly Közgazdaságtudo­mányi Egyetem aulájában. Dr. Benkő Judit kan­didátus méltatta és ajánlotta a köz­vélemény figyel­mébe Péli ember- központú művé­szetét. Azt nem tudhatom, hogy mit mondott, de azt igen, hogy Péli tudatos művész, aki a festészetet ihletett mesterség­nek tekinti. Péli vászonra képzelt látomásait nem el­adja: ő kitárulko­zik és felvillanyoz, elgondolkodtat és megdöb­bent, felfedezésre inspirál, de mindenképpen befogadást és elfogadást igényel. Mondhat­nám: szeretetre vágyik, ké­peit „felajánlva" közönségé­nek. Péli Tamás nem a galériák festője. Erről így vall min­den mesterkéltség nélkül: „Kifejezett célom és törekvé­sem, hogy elsősorban közmű­velődési intézményékben, otthonokban, iskolákban, könyvtárakban, klubokban állítsak ki. Ahol elsősorban nem vásárolni lehet. Ott, ahol élet veszi körül képei­met, ahol élnek az emberek a munkáim között. Vallom: a képek a falon olyan abla­kok, ahonnan egy más vdlág tárul fel az emberek előtt." Apró, nyiladozó értelmű ember kora óta ezt a világot keresi Péli. Nyolcéves, ami­kor az első aktot megfesti a pesti postásotthon rajzszak­körében. S e pillanattól küz­delmes, ellentmondásokkal terhes, szüntelen megújulást kereső útra vezeti életsorsa. A Mátyás téri kis cigányfiú­nak — aki Amáti hegedűjén először a zene viliágába csak bepillant — a piktúrával egy más világ, más dimenziók nyíltak meg. Kivetettség és megkülön­böztetések ellenére — tehet­ségét felfedezve! — még a képzőművészeti gimnáziumi érettségi előtt (!) meghívja a Holland Királyi Akadémia. Itthon akkoriban még ódz­kodnak, nem bíznak a fiatal­emberben. Cigány! Elherdál­ja majd az ösztöndíjat, „fel­szedi a parkettát", deviáns magatartást tanúsíthat, „csak szégyenünkre lesz". De 1970 április 11-én — tizenhét év­vel a huszadik kiállítása előtt! — Amszterdam mellett az eredeti Harlemben, a fő­várostól alig 30 kilométerre a híres DEARCE művészeti központban elfogadja a mű­vészvilág. Megcsodálják sa­játos látásmódját, techniká­ját. Alig huszonegy esztendős ekkor. Amszterdam után a mű­Péli Tamás festőművész vészetek fővárosa, Párizs nyílik meg előtte. Csodálják képeit Strassbourgban, Cannes-ban, Kölnben, végül „meghajolnak” művészete előtt itthon is. A Fészek klubban, az ország közmű­velődési intézményeiben, mindenütt az országban . .. Péli Tamás tudatos művész. Lelkületéből azonban kitöröl­hetetlen vérsége, de ott vib­rál Rembrandt és Frans Hals hatása, a világhírű németal­földi mesterek ihlető sugal­lata is. Péli ezek együttes ha­tásaként is különös, egyéni. Vállalja a királyi akadé­mia ösztöndíját, amely Tö­rökországba szólítja. A ta­nulmányút felfedező, a ci­gány őshaza keresésének ka­landos vállalkozásává válik. Egy holland festőtársával in­dul Indiába. Eljut Pandzsab- ba, Pakisztán egyes terüle­teire gyalogosan. És csak a háború akadályozza meg cél­ja elérésében. Kéthónapos megpróbáltatás, izgalom után sem mond le véglegesen a nagy vállalkozásról. Ezért születik meg élete eddigi legjelentősebb munkája Sza­bolcsban, Tiszadobon, az egykori Andrássy-kastély- ban, a Gyermekvárosban. Kilenc méter hosszú, csak­nem négy és fél -méter ma­gas. Felülete negyven négy­zetméter. Nem falfestmény, nem vászonra festve — egy­máshoz illesztett farostle­mezekre készült mestermű, amelyet egy hatalmas keret fog körül. Péli 1980-ban kez­dett a festmény eszméjével foglalkozni, s művét 1983-ban avatták. Fő címe a Születés. mondandója a magyarorszá­gi cigányság története. El­mondani, leírni szinte lehe­tetlen. És Pélinek ez a mester­munkája ad választ az ős­haza-kutatás titkára. Erről így vall: „Három évig ké­szültem erre a képre, 35 éves voltam, s három hónapig él­tem Tiszadobon. Hogy miért éppen Dobot választottam? Mert tudtam, hogy ott nem vész el, meg azért, mert ott Szépen magyarul — szépen emberül Á gyengébbek kedvéért... Valamikor tanítóm mondta ezt, amikor a teljes érthetőség kedvéért megismételte más szavakkal a magyarázatát. A gyengébbeknek valóban jót tett, az okosabbak pedig un­ták: nekik ugyanis már nem jelentett semmit. Bizony, felnőtt korunkban is előfordul, hogy meg kell* is­mételni valamit. Ha ezt úgy tesszük, hogy csak mondunk, illetve leírunk valamit — és nem közlünk semmit, hibát kö­vetünk el. Ezt a köznyelv mel­lébeszélésnek nevezi. Lássunk mindennapos életünkből né­hány példát! Az ún. használa­ti utasítások (vagy finomab­ban: tanácsok, kezelési útmu­tatók) sokszor azt (is) közlik velünk, amire éppen nem va­gyunk kíváncsiak, hiszen ma­gától értetődő dologról van szó. Ha valaki pl. nejlonharis­nyát vásárol, annak tudtára adják: „Vasalás: tilos!” Ami­kor az új házicipőt hazavisz- szük, és megnézzük, hogy a mellékelt cédulán mi áll, ne lepődjünk meg. Többek között ez: ..Utcai viseletre alkalmat­lan!” Ha viszont csizmát vá­sárolunk. ezt a tanácsot kap­juk: ,.Kizárólag utcai viselet­re!” Ha már tanácsot kapunk, ak­kor az legyen útbaigazítás, ne kioktatás. Sok szöveg közt el­vész a lényeg, és esetleg any- nyit ,.szövegelünk”, hogy nem mondunk semmit. Mizser Lajos olyan fiatalok élnek apa és anya nélkül, akik számára az identitás nagyon fontos, hiszen a gyerekek 80 száza­léka cigány. S azért válasz­tottam Szabolcs-Szatmárt, mert úgy éreztem, ez egy ki­csit az őshazát jelenti, az ott élő magyarokkal és cigá­nyokkal együtt, ahol a ma­gyarok kicsit magyarabbak és a- cigányok cigányabbak: az emberek EMBEREBBEK. Szabolcsban éreztem mindig, hogy nyitottabbak az embe­rek, s a kevesebből is szíve­sebben nyílnak meg a tenye­rek.” Vallomás ez a kép. Élete, életünk. Péli fogalmazott így: „Tudatosan vállalt tett a po­litika mellett, mesterségem talán eddigi legjelentősebb műve. Talán ezzel az adóssá­gomat róttam le magyar ha­zámmal és a fajtámmal szemben.” Talán, hangsú­lyozta Péli Tamás, mert a sok-sok, itt felsorolni is le­hetetlen munkája mellett a jövő foglalkoztatja. „Mint festő, azt szeretném megtud­ni: az ember, mint EMBER, hová, meddig jut ebben a világmindenségben?” Szüle­tőben van egy újabb nagy léptékű munkája, melyet Amerika felfedezésének 500. évfordulójára (1992) szeretne befejezni. A május 1-jei elő­estéjén nyílt kiállításon be­mutatott 40 olajkép is ennek a „vázlata”, része, elemei. Keresi a helyét, a mecénást, ahol, s aki felvállalja majd. Reméli, lesz rá jelentkező. Péli Tamás a Magyarorszá­gi Cigányok Kulturális Szö­vetsége elnökségének alel- nöke. Választották, s ezt ő örömmel vállalta. Tenni akar. „Hazánkban nem köny- nyü cigánynak lenni, s nem is érdem. Az előítéletek két oldalról érik az embert. Egy­részt a cigányok oldaláról, másrészt a befogadó közös­ségek részéről. Cigánykodás­ból, szennyet kiteregetve, ké­regetéssel, deviáns magatar­tással nem lehetünk megbe­csült cigányok sem, de em­berek sem. Olyan társadalmi aktivitásra, példaadásra van szükség a cigányok részéről, amely a saját, a kis közössé­gek és az ország érdekeit egyaránt szolgálja. Csak ezen az úton bonthatók le a lát­ható és láthatatlan falak.” Farkas Kálmán Szikáran fegyelmezett, és egyben letehetetlen olvas­mány dr. Erdész Sándor ta­nulmánya. Az, mert izgal­mas témát feszeget: létezett-e magyar őseposz, hol lappan- ganak, bujkálnak azok az elemek, melyek egykori léte­zésére utalnak. A szerző, aki a nyíregyházi múzeumfalu igazgatója, kiváló, nemzet­közileg is jegyzett néprajztu­dós. Kérdésfeltevése így a magyarságkutatás e legnagy­szerűbb ágának avatott mes­tere által megfogalmazott ok­nyomozás, amely a múlt jobb megismerését célozza. Az előadásnak készült, majd tanulmánnyá bővült könyv végigveszi a világ nagy nemzeti eposzait. A Gilgamest, az Iliászt és Odüsszeiát, az Aeneaist, a Ka­levalát, a Kalevipoegot, a germán eposzokat. Utal a Beowulf-eposzra, a Medve­énekre. az Igor-énekre. Teszi ezt két okból. Az egyik: ezek létezése bizonyítja, hogy a ......—^*1 Az idei ma­gyár jótékfilim­S film szemle során — I néha szelíd, né- '"'J ha pedig indu­latos formát öltött a vita: érdemes-e, kell-e a verseny- filmnek mezőnyében széjjel­választani a dokumentumjel- jegű alkotásokat a játékfil­mektől, vagy pedig az a jó gyakorlat, amelyet évek óta követnek a szervezők, hogy egyforma eséllyel indítják mindkettőt a díjakért. A vita mögött az a tisztá­zatlanság húzódik meg, amely a dokumentum- és játékfilmek típusának elkü­lönítésében elméleti szinten fennáll. Egy bizonyos vonat­kozásban igaz az a megálla­pítás, hogy végső soron min­den film, a játékfilm is do­kumentummá válik, nemcsak abban az értelemben, hogy egy rendező gondolkodás­módjának pontos lenyomata, hanem úgy is — ábrázoljon bármilyen történelmi idősza­kot —, hogy dokumentálja az elkészülés pontos idejének korviszonyait is. A fordulat évétől az ellen- forradalomig terjedő idő­szaknak a feltárása az utóbbi időben jelentékenyen fel­gyorsult. Némiképp érthető, hogy a feltáró törekvések kö­zéppontjában a konfliktusok­kal terhes mozzanatai állnak ennék az értékeket termelő, ugyanakkor jogos indulato­kat fakasztó, rendkívül el­lentmondásos korszaknak és kevesebb fény vetül azokra a részletekre, amelyek csak kí­sérőjelenségnek tekinthetők. A fontos kérdések tisztázá­sának folyamata után bizo­nyára akad majd, aki szám­ba veszi azt is, miképpen ünnepeltünk abban az idő­ben; mennyi volt ezen alkal­makkor a résztvevők viselke­désében a felszabadult öröm és mennyi az egyéb szempon­tok és tekintetek következ­tében sablonná, kötelező sztereotípiává merevülő gesz­tus. Az ünnepi alkalom most az egykori májusok felé for­dítja a figyelmünket, s a hír­adóanyagok merev ünnepé- lyességű, ám mégis valóságos dökumentumanyagain kívül (több játékfilm is adalékul használja fel a felvonulások, a majálisok mozzanatait. A régi májusi ünnepek kö­zül egyet — röviddel a fel­szabadulás utáni időből — Kosa Ferenc kamerája rögzí­tett számunkra a Tízezer nap című filmjében. Játékfilm ez, tehát nem valóságos doku­mentum, amelyet egy falu életéből megmutat, de ez a filmes majális tökéletes mó­don érzékelteti a nézővel azt a lelki felszabadultságot, amelyet csak azok a kétkezi dolgozók élhettek át, aikik számára korábban az ünnep sothia nem (lehetett valódi ün­nep, ugyanakkor a legfino­mabb alkotói leleménnyel ül­teti be a cselekménybe azo­kat az elemeket, amelyek előrevetítik az árnyékát mindannak, amelyek a ké­sőbbi ünnepi alkalmakat be- felhőzik. Akik látták annak idején ezt a filmet, bizonyára em­lékeznek a jelenetre, amely­ben a falusi párttitkár kiáll gombócevő versenyre egy be- hemót emberrel. A funkcio­nárius szerepében a törékeny alkatú Koltai Jánost látjuk, ellenfele pedig egy jó szem­mel kiválasztott natursze- replő, tekintélyt parancsoló termettel. Nem is a verseny kimenetele a lényeges, hanem a játék maga, az esemény já­tékossága, amelyben annyi finom ellenpont van, hogy rákényszeríti ia nézőt az el­vonatkoztatásra. A nagyda­rab ember vékonyka asszo­nya (Nagy Anna remeklései­nek egyike), aki szinte ba­busgatja férjét, aztán a szék, amelyen Bánó Fülöp ül, s amely egykor főurak kényel­mét szolgálhatta, s a háttér­ben ia rendőr, aki majd ké­sőbb, a majális fénypontját jelentő futballmeccsen beke- rókpározik a játékosok közé. Nem dokumentum a Tíz­ezer nap a szó valódi értel­mében, de már-már doku­mentummá emelkedik azál­tal, hogy Kosa a maga anya­gát a szó szoros értelmében vett bartóki módszerrel gyűj­tötte. (Érdemes tudni, hogy Bánó Fülöp, a falusi párt­titkár meleg emberséggel áb­rázolt alakjának modelljét valahol a mi megyénkben, Kosa szűkebb pátriájában kereshetjük.) És egy másik május elseje, Szabó István első rendezői korszakának méltatlanul el­feledett alkotásában, a Sze­relmesfilmben. 1956 tavaszát idézi, ezt pontosan tudjuk a forgatókönyvből, s a buda­pesti felvonulás előkészüle­teinek lehetünk tanúi. Szabó megmutatja, hogy minden felvonuló, aki egy hatalmas gépezet része, egyúttal egyéni gondjai megoldását kereső ember is, és mi lehetne a má­jussal összefüggő legembe­ribb gond, mint a szerelem. Az érzelmi erővonalak jel­lemző találkozási pontjait mutatja a rendező a teherau­tón a gúlaaiakzat részét je­lentő Jancsi és a mellettük a lovasparádé szereplőjeként elhaladó Kata alakjában. Ünnepeink is kifejeznek bennünket. A hagyományok segítenek megőrizni ünnepe­ink emberi arculatát és a film nemcsak ebben a meg­őrző szerepében válik fon­tossá, hanem abban is, hogy emberségünkre figyelmeztes­sen. Hamar Péter Nagy sikerrel vetítik megyénk mozijaiban a Becéző sza­vak című, négy Oscar-díjjal kitüntetett amerikai filmet. Rendezője: James L. Brooks. A főszereplők: Shirley Mac- Laine, Jack Nicholson, Debra Winger. Dr. Erdész Sándor: Az archaikus eposz kérdései régi népek mindegyike ren­delkezett olyan énekkel, eposszal, hősi emlékkel, mely summázta a történelmet, a hitvilágot, a teremtést, az adott időszak erkölcsét és etoszát. Joggal teszi fel a kérdést: vajon a magyarok­nak volt-e ilyen eposzuk? Mert ma nem ismerünk ilyet, nem került elő, nem tehetjük azok mellé, melyek a kultúr­történet immár nélkülözhe­tetlen elemei. Mint kiderül, ezt a kérdést, mármint azt, hogy létezett-e magyar őseposz, Arany János is feltette, mi több, igenlő választ adott rá. Számos tö­rekvése, Buda halála, Toldi, azt mutatják, feltámasztásán fáradozott is, a maga eszkö­zeivel. De Erdész Sándor en­nél sokkal tovább megy. Sor­ra veszi Anonymus gesztáját, s bizonyítja: abban sok olyan elem, történet, jelkép talál­ható, amely csak és kizárólag egy régi, ismert archaikus eposzból szüremlhetett át oda. De tudjuk azt is, hogy Mátyás, Nagy Lajos udvará­ban a hősi dalokat éneklők olyan históriákról daloltak, melyek egy régi dicsőséget elevenítettek fel. De Erdész Sándor még itt sem áll meg, nem elégszik meg a feltevé­sekkel. Mint köztudott, neves nép­rajztudósunk a magyar nép­mese kiváló ismerője. Neki is megadatott még, hogy olyanoktól gyűjtsön meséket, akik a legősibb elemeket tudták, azokat mondták. És itt jut el a könyv szerintem a legizgalmasabb következte­téshez: azt bizonyítja, hogy a magyar őseposz elemeit a magyar népmesék őrizték meg. Sorra veszi azokat a mitológiai elemeket, történe­ti utalásokat, etikai tartáso­kat mutató jegyeket a ma­gyar népmesében, melyek va­lahonnan nagyon-nagyon messziről és régről érkezhet­tek. Nem is kellett túl mesz- szire menni, csodálatos mese­mondónk, Ami Lajos nem egy históriája is szolgáltat adalékot. És itt csatol vissza dr. Er­dész a kezdetekben említett eposzokhoz, melyek a világ­ban születtek. A magyar nép­meséi elemek és az azokban használt jelképrendszerek számos rokonvonást mutat­nak. Akár a föld teremtése, akár a hitvilágra vonatkozó jegyek nemcsak sejtetik, de quasi bizonyítják,'kellett lé­teznie egy olyan magyar hős- költeménynek, archaikus eposznak, amely a honfogla­lás előtti idők történetét, har­cát, világát foglalta egység­be. Gondolom nem kell bi­zonygatni, izgalma^ az esz­mefuttatás. Egy kiváló ok­nyomozó tudós olyan írását vehetjük kézbe, mely segít abban, hogy erősödjék nem­zettudatunk, s az egykori költészet meglétébe vetett hi­tünk révén még inkább tisz­telettel adózzunk az Európá­ba bejött eleinknek. Kár, hogy ma már alig akad költő, aki prózai anyag­ból nagy lélegzetű művet ír­jon. Pedig ez a tanulmány talán fogódzó lehetne ahhoz, hogy a magyar népmese és dal világát, a magyar ősmí­tosz ismert tényeit valaki versbe szedje, s bár kései Kalevalaként a kezünkbe ad­ja. Így csak e tanulmánnyal lettünk gazdagabbak. Ez se kevés, örüljünk neki. (Folklór és Etnográfia 28. Debrecen, 1986.) Bürget Lajos KM VENPÍGE KH HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
Thumbnails
Contents