Kelet-Magyarország, 1987. május (44. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-09 / 108. szám
1987. május 9. KM ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ Osztrogonácz János negyvenegy éves, egy bácskai kis falu szülötte, parasztcsaládból származik. Az erdőgazdálkodással már ifjú korában kapcsolatba került: a gemenci erdőgazdaságban fakitermelőként kezdte, majd elvégezve a szegedi erdészeti technikumot és Leningrádban az Erdészeti Akadémiát, Gemencre került vissza 1970-ben. Végigjárta az összes „lépcsőfokot” s több éven át függetlenített pártmunkásként is dolgozott. Utána a kiskunsági erdőgazdasághoz került, ahol termelési igazgatóhelyettes volt öt éven át. 1980-tól a Felső-tiszai Erdő- és és Fafeldolgozó Gazdaság igazgatója, illetve ez évtől: vezérigazgatója. — Aki figyelemmel kiséri az erdőgazdaság munkáját, észrevehette: az utóbbi esztendőkben felívelt tevékenységük, eredményességük, ennek jele a héten átadott „Kiváló Vállalat” cím is. Mi a titka e fejlődésnek? — Nagy titokról nem számolhatok be: „csak” annyi az egész, hogy igyekszünk lépést tartani a követelményekkel. Ez elsősorban abban jelentkezik, hogy sokkal több felsőfokú és középfokú végzettségű szakemberünk van. és a két megyében — Hajdú-Bi- harban, illetve itt, Szabolcs-Szatm árba n — működő erdészeteinknek, üzemeinknek a lehető legnagyobb önállóságot adtuk, hogy a munkájukat, gazdálkodásukat érintő legfontosabb kérdésekben magúk dönthessenek. Ügy érezzük: a FEFAG igazi nagyvállalattá nőtt, s persze, ezzel a felelőssége is alaposan megváltozott. — E felelősség összetett. Egyrészt minél hatékonyabban, eredményesebben kell gazdálkodniuk az erdővagyonnal — másrészt pedig az erdőnek, amit önök gondoznak-Ultetnek, sok másféle funkciót is be kell töltenie. Ila az erdő- és fagazdálkodásról esik szó, az átlagember többnyire sóhajtozik mondván: kivágják itt is, ott is a gyönyörű fákat, erdőrészeket... — S ugyanakkor gyönyörködik az újra reneszánszát élő, fából készült termékékben vagy éppen keresi-kutatja a megfelelő faanyagot az épülő házához ... No, távol álljon tőlem, hogy ezt visszavágásnak szánjam: de ez a kettősség jelen van életünkben, gondolkodásunkban. Féltjük — sokszor joggal! — erdeinket, fáinkat, ugyanakkor a kiter- melt-feldolgozött fa iránti igény növekszik. Épp itt kell megfelelő egyensúlyt találnia az erdőgazdálkodásnak. Amikor újraéledő érdeklődést említek a fával kapcsolatban, akkor ezzel azt is jeleztem: ahhoz, hogy minden esztendőben megfelelő mennyiségű fát tudjunk kitermelni, nyilván folyamatosan pótolni, sőt, növelni kell az erdőterületeket! S bátran állíthatom: gazdaságunk ebben nem vall szégyent. Igazán nem akarom számokkal terhelni, de mutatóba talán annyit: 1950-ben Szabolcs-Szatmárban összesen mintegy 35 ezer hektárnyi erdő volt — 1985- ben viszont több, mint kétszer ennyi: 71 ezer hektár! A program szerint évente a megyében körülbelül 1300—1500 hektárnyi erdőt telepítenek illetve telepítünk. Ez az ütem kétszerese az országos átlagnak! — A megyében viszont még mindig csak kétharmada az erdőterület az országos átlagnak ... — Sajnos így igaz. Ahogy mi mondjuk: az „erdősültség” ma 12 százalékos a megyében, az országban viszont 18 százalék. ^ — Mit tehetünk? — Üj erdőket kell telepíteni. Ehhez tudni kell: a megyében több tízezer hektárnyi az olyan terület, mely erre igen alkalmas lenne — melyet ma szinte semmire se használnak. Az ezredfordulóig ezt a területet be lehet és kell ültetni fákkal! S ez persze, nemcsak az erdőgazdaság feladata, hiszen már ma is több az erdőterületük a téeszeknek (mintegy 35 ezer hektár), mint a mienk, mely Szabolcs-Szatmárban 28 ezer hektárra rúg. Az említett „parlagterületek” pedig zömmel a termelőszövetkezetek tulajdonában vannak. Hétvégi interjú Osztrogonácz Jánossal, a FEFAG vezérigazgatójával erdőink szerepéről A — A szövetkezeteknél viszont — úgy tűnik — nem túlságosan vonzó cél az erdőtelepítés, hiszen ez nem tartozik a gyorsan megtérülő beruházások közé. Hány esztendő kell egy erdőnek, amíg kitermelhetővé válnak a fái? — Attól függ, milyen fafajról van szó. A leggyorsabban a nyárfa növekszik — húsz- huszonöt év múltán kitermelhető megfelelő minőségben. Az akác 35 év múltán „vágásérett”, míg a tölgy — mely a legértékesebb — 100—120 év múlva. — S milyen hasznot hoz az erdő? — Mai áraikon számolva egy hektár akácos kitermelése közel félmillió forintot jelent, ami, ha elosztjuk a 35 évivel, évi 13-14 ezer forintos hektáronkénti eredményt jelent. S tegyük hozzá a legfontosabbat: mindez értéktelen, másra aligha alkalmas földön „terem”! A mi erdőterületünk átlagos aranykorona-értéke hét és fél... irányban — védőerdősávot telepítsünk. Nagyon fontos lenne! Mindez sajnos, igen kezdeti állapotban van, pedig erdőtelepítésre alkalmas — másra nem jó — földek itt is vannak. Az új földtörvény az elkövetkező években reményeink szerint felgyorsíthatja a földcseréket, így bízhatunk abban, hogy elöbb-utóbb megvalósulnak a terveik, s kevesebb homok száll majd a levegőben. De ez a gond nemcsak nyíregyházi, hiszen, ha körbenézünk a megyében, fájó szívvel látjuk, mennyi fasort, kiserdőt eltűntettek a melioráció, a nagyüzemi táblásítás orvé alatt. Sok helyen nem hajlandók tudomásul venni: apáink, nagyapáink nem véletlenül ültették oda e fákat, ahol azok vannak! S azt is kézlegyintéssel intézik el néhol: az a kevés árnyék, melyet e fák vetnek a táblákra, lényegesen kisebb veszteséget jelent, mint a haszon, amit a termőföld, a növénykultúra védelmében, a talaj vízháztartásának javításában és egyebekben a fák hoznak! — Ha ezt a gondolatot továbbvisszük: a gyenge minőségű földeken jóval több hasznot hozhat az erdő, mint mondjuk a búza, mellyel sokfelé kínlódnak — még úgy is, hogy hosszabb a megtérülési idő. De ha már ennyit beszéltünk az akácról: milyen jövője van? Ez a megye szempontjából se közömbös, hiszen az erdőknek csaknem a fele akác! — Nyugodtan mondhatjuk: nagy jövője van. Egy példa: a bányáknál ma már kifejezetten kérik az akácból készült támfá- kat, jobb, mint a fenyő (és olcsóbb). Az ország bányafaszükségletének egyharmadát itt, az észak-tiszántúli erdőkben termeljük ki! Emellett ma már rendelkezésre állnak a megfelelő szerszámok és technológiák az egyébként nehezen megmunkálható akáchoz — tömbösíthető, toldható, ragasztható és így tovább. Egyre keresettebb itthon és külföldön egyaránt. Van viszont egy nagy bökkenő: a hazai fagazdálkodósban az akác még mindig mostohagyereknek számít. Az állami célcsoportos támogatásnál például lényegesen kevesebbre értékelik az akácerdőt, mint más fafajt. Ez a megye valóságos akácország lehetne — nem kis haszonnal! Ehhez az kellene: ne vegyék egy kalap állá a nyírségi akáoosokat mondjuk egy dunántúlival. Ott sokadrangúnak számít — itt ellenben igen előkelő szerepe van, lehet' Ennek a támogatásban is jelét kellene adni mielőbb. — Visszatérve az erdőtelepítésre, illetve a kitermelésre: nemcsak gazdaságilag, hanem környezetvédelmi és egyéb szempontok miatt is igen lényeges ezen a tájon, hogy minél több erdőnk legyen. Gondoljunk csak arra, hogy például a megyeszékhelyen milyen port kavar — a szó legszorosabb értelmében — egy-egy erős szél. Ilyenkor igencsak csikorgatjuk a fogunkat — s nemcsak a homokszemcsék miatt... — Szép tervek születtek már arra, hogy Nyíregyháza körül — északi-északkeleti áfc — Ha már fasorokat említett: a 41-es számú főút mellett fák kivágása miatt sokan morogtak. A megye, s talán az ország egyik legszebb útja volt — mondják — mi lesz belőle? — A kivágott nyárfákat véleményem szerint nem sajnálhatjuk, hiszen azok egyszerűen megértek a kivágásra. Sőt, ha tíz évvel ezelőtt, tehát húszéves korukban vágjuk ki. még hasznosabb Lett volna. Azt viszont kijelenthetjük: az út szebb lesz, mint volt. Tervszerűen, gondos munkával lesz felújít- va-pótolva a fasor, több fafajt is láthatnak majd az arra járók. Persze, a növekedést siettetni nem lehet, évek kellenek ahhoz, hogy kiteljesedjék a kiültetett fasor látványa. Másutt is megmozgatja a közvéleményt a fakivágás — például a Sóstói erdőben. Sajnos, itt is tudomásul kell vennünk: az öreg, veszélyes fákat ki kell vágni — és persze pótolni! Ügy érezzük, az utóbbi években megértőbb lett a közhangulat, sőt, örömmel mondhatom: az erdő látogatói is „javultak”. Kevesebb a rongálás, a pusztítás. Azt a felbecsülhetetlen értéket, amit egy-egy erdő jelent, egyre többen óvják, vigyázzák — s ezt nagyon jó tapasztalni egy erdésznek . . . A cél egyébként az — s ebben minden segítséget megad a megye vezetése is! —, hogy a települések környezetében minél több erdő legyen. Ügy tartjuk: egy lakóhely komfortjához hozzátartozik az is! Ide kívánkozik valami: tal'án ef .se hiszik sokan. Nyíregyháza, az alföldi megyeszékhelyek közül a legzöldebb város! S még zöldebbé kell tennünk. A Sóstói erdőre 15 éves program készült, jelentős változásaik, felújítások lesznek. Három kiránduló-pihenő központot alakítunk ki. Az egyik a tanárképző főiskola és a Hármasdomb környéke, a másik az erdei tomapálya és környezete, a harmadik pedig a sóstói malegstraindtól északra eső terület. Aztán itt van még — hogy a megye- székhelynél maradjak — a kabal'ásS és a harangod! terület. Nagy jövő előtt áll mindkettő, sőt, az, hogy Harangodon tó is vart. még szélesebb lehetőségeket nyit. Júliustól egyébként egy gazdasági társulás alakul a harangod! fejlesztésre! A — Ha környezetvédelemről esik szó, gyakran elhangzik: pusztulnak az erdők, „öl” a savas eső. Itt, a Felső-Tisza- vidéken is tapasztalható ez? — Nem. Az itteni természeti környezet, a kialakult ökológiai rendszer egyelőre megakadályozta a légszennyezés okozta erdőpusztulást. Itt inkább — mint már említettem — maga az ember, hogy úgy mondjam: saját kezűleg tesz kárt fáiban. Márpedig ahonnan eltűnnek a valaha telepített erdők- fák, ott a természet visszaköveteli elvesztett uralmát a táj fölött. Persze, sok a jó példa is — egyet hadd említsek. Aki a dél-nyírségi tájiat járja, elgyönyörködhet Encsencs környékén a dombos-erdős vidéken. Itt olyan vezetője volt .a téesznek, hadd mondjam a nevét is: Mester Ferenc, aki szívügyének tekintette az erdőt. Van is látszatja! Sok ilyen mezőgazdasági vezető kellene ... 0 — Ha már nem mondja ki, hát hozzáteszem én: mert sok téeszvezetö tized- rangúnak tekinti ezt. — Viszont az utóbbi időben mintha elmozdulást tapasztalnánk. Erdészeti társulások alakultak a megyében, hatvannégy té- esz tagja ezeknek, négy társulásban — mely az erdők kilencven százalékát birtokolja — a FEFAG a gesztor. Igyekszünk minden segítséget megadni a szövetkezeti erdőgazdálkodásnak, hiszen egy a célunk: több és jobb erdő, eredményes gazdálkodás, gondozott, ápolt környezet. ^ — A segítség el is kel, hiszen köztudott, hogy a téeszekben az erdészeti szakemberek kevesen vannak. — E téren is előrelépést láthatunk. A megyének — és gazdaságunknak is — igen jó kapcsolata van a szegedi és a mátrafüredi középfokú erdészeti iskolával, a megyei tanács együttműködési megállapodásokat kötött, a soproni egyetemmel is kitűnőek a kapcsolatok. Jelenleg például 39 ösztöndíjasunk van a középiskolákban, ők visszajönnek, s nálunk vagy termelőszövetkezetekben fognák dolgozni. De az is lényeges, hogy a télen olyan motorfűrész-kezelői tanfolyamot indítottunk — 140-en vettek részt rajta, melyen téeszdolgozók sajátíthatták el a fadöntéshez szükséges tudnivalókat. Az a cél: télen, amikor nincs elegendő munka a mező- gazdaságban, ezek az emberek jól kereshetnek a fakitermelésnél! — Mint pályafutásából is kitűnik. Ön az erdőkhöz kötötte az életét. Milyennek látná legszívesebben a szabolcsi, szatmári tájat? — A válasz a kérdésben benne van: sokkal több erdőt szeretnék látni-járni. A lehetőség megvan erre, már szóltunk róla. S ha szabad még valamit hozzáfűzni, ami úgymond a szívügyem: a vadállományt, a vad- gazdálkodást szeretném jóval magasabb szinten látni a megye erdeiben. Az erdő ugyanis nemcsak növények, fák együttese — hanem sajátos élő világ, madarakkal, vadakkal. Szeretem a vadászatot — de ezzel együtt jár, hogy az eddiginél is többet kell tenni a vadállomány növelésére, minőségi javítására. Ez a táj olyan kincseket rejt, mint a lányai, a ricsikai vagy a baktai erdő, s még sorolhatnék jó párat — ezeknek a vidékeknek igen nagy értékük: a vadak. Az erdőgazdálkodással párhuzamosan — pontosabban annak szerves részeként — tehát fejleszteni lehet és kell a vadgazdálkodásunkat is. Ezt már mondanom se kell: ez komoly bevételi forrást is jelent, mégpedig javarészt devizában. S végül egy olyan kívánság, mely bizonyára meg is valósul: szeretném, ha minden falunak és városnak lenne egy „saját” erdője — ahová pihenni, sétálni járhatnának az emberek; vissza-visszatérve a természethez ... — Köszönöm a válaszait! Tarnavölgyi György ... nem lehetünk elégedettek a jelenlegi közbiztonsággal és a közlekedési morállal sem. Amíg nap mint nap érkeznek a hírek halálos balesetekről, amíg országúti vandálok garázdálkodnak, addig minden közlekedőnek tennie kell valamit ezek ellen — saját és mások biztonsága érdekében. Elég csak a Híradó csütörtökönkénti „Sokkolójára” gondolni, s máris be- leborzong az ember. Borzalmasabbnál borzalmasabb dolgok történnek az aszfalton, tragédiák sorozata játszódik le. Nem véletlenül fogalmazódik meg sokunkban: ebből elég! Úgy gondolom, nem is kellene tovább ecsetelni mindezt, ám az autós lép- ten-nyomon találkozik effélékkel. Túlzás nélkül mondható, nincs egy nyugodt perce a közlekedőnek, állandó veszély leselkedik rá. Ezt támasztja alá a nemrég tartott közlekedésbiztonsági nap is, amikor az igazoltatónak tizedrészét valamilyen hiányosság, a közlekedési rend megszegése miatt büntetni kellett. Első helyen állt a gyorshajtás, aztán a műszaki felkészítésben is nagyon sok kivetnivalót találtak az intézkedő rendőrök. Szinte megszokottá vált a tükörsima gumival való közlekedés, holott a korábbi esztendők gumiínséges időszaka után már nem lehet hiányra panaszkodni. Az új és felújított abroncsok garmadája áll az autósok rendelkezésére. Volt ennek a közlekedési napnak egy nagy felfedezése is. Nevezetesen az, hogy a vártnál sokkal kevesebb ittas vezető közlekedett, mint az előző időszakban. Ez rendkívül kedvező, s egyben elgondolkodtató is. A magyarázata több irányú lehet. Először is, az ellenőrzést áprilisban tartották, meglehet, ha valamikor ősszel van, akkor több ittas emberrel találkoztak volna a rendőrök a volán mögött. Hiszen akkor forr a bor, akkor főzik a pálinkát. (Ilyenkor már fogytán a házi alkohol?!) A másik, amit őszintén hiszek, a vezetők jobban megfogadják az intelmeket, nem ülnek ittasan, netán részegen autóba. Ez mindenképpen becsülendő, és mindenki részére követendő. A kétezer igazoltatás során mindössze két részeg vezetővel találkoztak a rendőrök. Ez pedig már- csak ezrelékben fejezhető ki úgy, mint a vér alkohol- tartalma. S ha még ezt is tovább lehetne csökkenteni... De maradjunk meg a realitás talaján. Mert a nyíregyházi városi közlekedés- biztonsági tanács legutóbbi ülésén hangzott el, hogy ha kis mértékben is, de emelkedett az ittasan elkövetett balesetek száma. Ez persze nem mond ellent az előbbieknek, hiszen az egy kétnapos felmérés eredménye, az utóbbi viszont egy hosszabb időszak összegzése végén készült. Egészen pontosan, a balesetek negyedrészét olyan vezetők okozták, akik előzőleg alkoholt fogyasztottak. Ez viszont már figyelmeztető lehet valamennyiünkre nézve. A tavalyi esztendőt alapul véve — ki hinné — a hétfői napokon nőtt leginkább a balesetek száma. Ez megint csak gondolkodásra készteti az embert. Hogyan lehet ez, miért nem a hét végén, az úgynevezett vasárnapi autósok okozzák a legtöbb galibát. A következtetés: a vasárnapi vezetők óvatosabbak, jobban betartják a közlekedés szabályait. Ugyanakkor megfigyelhető: vasárnap több a női vezető, mint a férfi. Ebből arra lehet következtetni, hogy a férfiak ilyenkor elengedik magukat, nyugodtabban söröznek, még késő este is, majd másnap, korán reggel autóba ülnek. Nem érzik magukat ittasnak, ám fáradtabbak, mint más napokon, lassúbbak a reflexek, ami nem éppen kedvez az autóvezetésnek. S ha valaki arra gondolna, hogy ezek csak eszmefuttatások, az téved. Ezt bizonyítják — sajnos — a hétfői baleseti jegyzőkönyvek ... Azt hiszem voltak, vannak és ezután is lesznek „bátor” emberek, akik fity- tyet hánynak a közlekedési szabályokra. Mert ők az erősek; a vagányok és főként: a szemtelenek. Állandóan előznek, szlalompályának tekintik a több sávos utakat, nehéz helyzetbe hozzák a másik autóst, parkolásnál csak magukra gondolnak, s lehetne még folytatni a sort. Tudom, nem lehet egy-egy udvarias mozdulattal, vagy gesztussal senkit sem leszoktatni az ilyesmiről, de hátha lassítani, csillapítani lehet a tempójukat, s netán holnap már udvariasabbak lesznek. Nem akartam „feketére festeni az eget" ezzel az írással, hiszen a közlekedők nagy többsége szabálytisz- telö, betartja a közlekedés rendjét. Éppen ezért a kisebbséget kell felemelni a többséghez, hogy valóban rend és fegyelem uralkodjon útjainkon.
