Kelet-Magyarország, 1987. május (44. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-30 / 126. szám

MM HÉTVÉGI MELLÉKLET |Az erdők védőj nak az emberek — vagy ha isszák, mérgezik magúikat. Abban az időben, mikor mindez kezdődött, a népfront környezetvédelmi csoportjá­nak titkára voltam, és sok más mellett javasoltuk az il­letékes szerveknek, hogy szüntessék meg ezt az áldat­lan állapotot, de nem tettek semmit. Végül belefáradtam ■az egészbe. Ügy beszél, mintha. mesét mondana — szinte megfor­gatja szájában a szavakat, mielőtt halkan kimondja őket. Öröm hallgatná — még a jegyzetelésről is megfeled­kezem jó darab ideig. Pedig, mint állítja, nem a szavak embere, és a társaságot sem szereti túlságosan. Amolyan erdészlélek — akkor érzi jól magát igazán, ha az erdők, mezők útjait róhaitja. Most its kirándulásra invitál. Ahogy kocsiba szállóink, ■eszembe ötlik, hogy hozzá a kerékpárt asszociálják a vá­rosban. Baly Jánost írja meg egyszer, ha jó cikket akar kere­kíteni! — ajánlot­ta nemrég valaki vásárosnaményii ritportu tarnen. — Érdekes ember: erdész, természet­védő, bélyeg- és régiséggyűjtő egy­személyiben, biztos tagja vagy hét­nyolc ilyen-olyan szervezetnek. Ráadásul télen-' nyáron egy szál ingben biciklizik a dolgai után, isme­ri mindenki a kör­nyéken ... Az ilyesmi nem hagyhat nyugodni újságírót: robosz­tus, barátságos, jóságos arcú és szemű férfi mutat­kozik be a név­vel, melynek vise­lőjéről már annyit tudok ... — Ugyan... — mosolyog zavartan őszülő bajusza alatt. — Nem vagyok' én érdekes ember, csak sok minden ér­dekel. Persze legjobban az erdészet, hiszen abból élek. erdészeti és faipari ágazat­vezető vagyok itt, a naményi Vörös Csillag téeszben. Husztról származó család­ja mindig közeli kapcsolat­ban állt a természettel; lévén hogy édesapja mezőgazdász volt, s mint ilyen tanyáról tanyára költözött. A gyermek Baly János mégis sokáig ten­gerész akart lenni, ám egy szép napon elolvasta Fekete István híres regényét, a Lat­rát, s döntött: erdész lesz. Lett is, s nem is akármilyen — nem csupán az erdők, de a tágabb értelemben vett em­beri környezet sorsát is szí­vén viselő. Ennek köszönhe­ti, hogy sokian mint környe­zetvédőt ismerik. — Csak annyit teszek, amennyit mindenkinek köte­lessége megtenni — szabad­kozik. — Tőlem telhető mó­don igyekszem megakadá­lyozni a környezet pusztítá­sát és szennyezését. Azért mondom, hogy ezt minden­kinek kötelessége megtenni, mert mindannyian a termé­szet részei vagyunk. Sejtek a természet testében, s ha el­pusztítjuk ezt a testet, abba mi is belehalunk. Évekkel ezelőtt természetvédelmi szakköröket tartottam álta­lános iskolásoknak. Nekik úgy magyaráztam, egy tégla­falnak képzeljék el az élő­világot, melyben minden nö­vény, állat egy-egy tégla. Ha kiütünk egy téglát, még áll a fal, ha kettőt, még akkor is, de egyre bizonytalanab­bul áll, és egyszer összedől. ■— Meg a környező közsé­gekben is — egészít ki derű­sen. — Már nem kerekezek annyit, mint valamikor, mert nemrégiben elszakadt né­hány inam, de azelőtt 10—11 ezer kilométert tettem meg évente biciklin. Menni kel­lett, a naményi járás erdé­szeti szakirány í tó ja voltam, 32 község határában forgo­lódtam. Tudja, akkor szeret­tem meg Bereget és Szat­mári. Nem csupán azért, mert gazdag a növény és ál­latvilága, 'hanem mert értel­mes, aranyszívű nép lakja. Hányszor aluditam idegen házakban, ha valamelyik er­dőben ért az éjszaka! Beko­poghattam bárhová, minde­nütt akadt egy ágy meg egy tál meleg étel. — Akkor is ingben járt té­— Gondolnak erre az em­berek? — Nem mindenki. Hogy csak egy példát említsek: mikor bevitték a naményi házaikba a vezetékes vizet, sóik helyén a kútba enged­ték a szennyvizet, és enge­dik a mai napig, mert a csa­tornarendszer nem' bővült együtt a vizvezetékhálózát- tal. Szóval elkezdődött szeny nyeződrei az ivóvízréteg, és már olyan áilapotban van, hogy ott sem lehet inni, ahoi még ásott kútra szorulná­len is? — Aki a szabadban éi. hozzászokik a hideghez. Azért persze aláöltözöm, most is van egy trikó az in­gem alatt... A Vásárosnaményból Nyír­egyháza felé futó műúton autózunk. Ahogy elmaradnak mögöttünk az utolsó házak, kalauzom megélénkül — ez már az ő bifbdalma. — Azon a dombon — mu­tat balra — bronzkori eszkö­zöket találtam. Ezen a kör­nyéken biztos sóik emberi te­lepülés volt, hiszen eddig nyúlhatott a Tisza és a Kraszna ártere. Látszik is a földön, hogy itt kezdődik a Nyírség. Letérünk a sűrűbe. Lábunk alá milliónyi éppen virágzó növény terít sárga szőnyeget. — Ez a vérehulló fecskefű — szakít le egyet. — Leve­gőn vörössé váló nedve le­marja a szemölcsöt, gyógyít­ja a sebeket, ezen kívül erős szívgyógyszer és epékőelbaj- tó. Ez a vitkai Púpos-hegy — érünk fel egy magaslatra. — Abban a lyukban, ott az oldalában, rókák élnek. Ha szerencsénk van, még látha­tunk is egy komáit. Nincs — a ravaszdiak rneg- neszelték, hogy látogatóik vannak. Ám kárpótlásul gyö­nyörű platánsorokat, nyír- és d'iófacsoportokat csodálha­tok meg. — Ezek az én diadalaim — teszi hozzá a látványhoz. — Mármint: hogy még meg­vannak. Az alkimisták műhelyei le­hettek ilyenek, állapítom meg, belépve vendéglátóm nyári konyhájába. Az aszta­lon állati koponyák, kémcsö­vek, a falon régi fegyverek, egy polcon ódon hangulatú üvegek, cserépedények, és persze könyvek mindenütt, — Már kiszorultam ide a lakásból — magyarázza, mi­közben előkeresi a pénzgyűj­teményét. — Ez iitt a legré­gibb — emel fel egy papínvé- ikony érmét a sok közül. — 1526-os ezüst dénár. A pénz után jön a többi gyűjtemény: bélyegek, leve­lezőlapok, térképek, régi könyvek, eszközök, fegyve­rek, csigák, kagylók, és ke­vésbé látványosak, anekdo­ták, babonák, erdőkre vonat­kozó adatok. — Fiatal koromban azt terveztem, megírom Bereg lerdőtörténetét — mondja ez utóbbi kapcsán, búcsúzóul Baly János —, de rájöttem, hogy keveset tudok róla, így nem lett belőle semmi... Ha nem is, a szándék nem volt hiába. Mint ahogy nem hiábavaló hadakozni a ter­mészet rombolóival, érdek­lődni régiségek iránt, meg­látni a szépet — egyáltalán: rácsodálkozni a világra. Czine Gáspár 0} kötettel gyarapodott a kék-fehér borítójáról köny- nyen felismerhető Finn Iro­dalom Könyvtára sorozat. A finn kisregények legjobbjait bemutató kötet után most a modern önn elbeszélők ántp­ADOTT A TOVÁBBKÉPZÉS? A továbbképzés tehetőségéről ma már azt mondják, hogy adott, pedig a helyes alak adva van lenne. Ma már cslik ilyen mondato­kat hallunk: az öltözők zuha­nyozókkal felszereltek; megál­lapítása bizonyított; beindítása a jövő évre tervezett; a prob­léma megoldott; egyáltalán nem kizárt; a sor még nem lezárt. Helyettük mindenütt a létigével összekapcsolt határo­zói igenév a helyes: az öltözők zuhanyozóval vannak felszerel­ve, megállapítása be van bizo­nyítva. Ugyanígy a többi mon­datban is. A határozói igenevek haszná­latától való félelem nyelvhe­lyességi babona. A létigével összetett szerkezetet germaniz- musnak vélték. Pedig sok .meg­győző példával igazolhatjuk he­lyességét. Pl, Balassi Bálint így fejezi be egyik versét: „Az versszerzö neve fel vagyon je­gyezve”. Károli Gáspár biblia­fordításában sokszor él ezzel a kifejezéssel: „Meg vagyon ír­va”. Arany Toldi-jában olvas­hatjuk: „A király sátora i vala ott felvonva”. Mikszáth Kálmán is nyugodtan leírta: „A Fehér- Lónál öt sörös hordó lesz csap­ra ütve”. Madách is ezt írta: „Be van fejezve a nagy mű, igen”. A germanizmusnak vélt „ír­va van, volt, lesz" használatát már majd egy évszázada igy védte meg Simonyi Zsigmond a Magyar Nyelvőrben: „Országo­san el van terjedve azóa bal­vélemény, hogy minden ilyen kifejezés hibás.,, magyartalan". El van terjedve így írta ó is. lógiáját veheti kézbe az ol­vasó. A kötetben 32 finnor­szági — közöttük öt svéd nyelvű —- író 38 elbeszélését olvashatjuk. Többük neve — Hannu Saiamaé, Júhani Pel- tonené, Kerttu—Kaarina Suosalmié,, Veijo Merié, : Paavo Hiaavikkoé és Hannu Makőlaé — ismerősen cseng a finn iránt érdeklődök szá­mára, hiszen korábban már regényt vagy vens'esfcötetet is olvashattak tőlük magyarul. Novelláéköteteklben és kü­lönböző antológiákban a leg­fiatalabbak kivételiével szin­tié mindegy! küktől jelent már meg . novella vagy vers rna- gj'-arul. ; Az idősebb nemzedék kép­viselői, Elvi ■■ Sinervo, Ella Arckép homályos kontárokkal Az idő a leg- ■ kíméletlenebb ; film kritikus. Jaj | annak a mű­^ nek, amelyet az utókor nem emleget, nem vesz elő újra és újra. Any- nyiszor bebizonyosodott már, hogy az újdonságok áradatá­val szemben a régiek közül csak a valódi értékeket hor­dozó alkotások állják .a ver­senyt, a többieket lassacskán a feledés jótékony homálya borítja, még akikor is, ha a kortársi kritika valamilyen oknál fogva túl hangosan di­csérte is őket. De iaz időivel futott versenyben a filmalko­tások minden művészethez képest .hátrányosabb helyzet­ből indulnák. A könyvet, a zeneművet,. a festményt az érdeklődő bármikor újra elő- veheti, ám hogy egy filmmel, amely egykor élményt jelen­tett, sikerül-e évek múlva is­mét találkozni, az ma még jobbára a véletlen függvénye. Az is a véletlenek közé tartozik, hogy a televízió az elmúlt hetekben éppen Mári- ássy Félix filmjeit mutatta be, hiszen sem évfordulós, sem egyéb apropója nem volt műsorra tűzésüknek. Szeren­csés véletlen ez egyébként, hiszen az 1975-ben ' elhunyt rendező elévülhetetlen érde­meket szerzett a magyar filmművészetben. Nem ké­szített egyetlen színes filmet sem, munkássága mégis rendkívül sokszínű, ma is figyelmet érdemlő. • Amikor egy életmű-sorozat képernyőre kerül, keveset tudhatunk meg arról, milyen szempontok vezették a válo­gatók munkáját. Nem mind­egy, mi 'kerül a műsorba, s ml marad dobozban. Az ide­ális az lenne, ha a legfonto­sabb művek mellett láthatók lennének azok is, amelyek a pályakép teljességéhez tar­toznak még akkor is, h.a mű­vészi értékük csekély, de az alkotói karakter megrajzolá­sához nélkülözhetetlenek. Ha külföldi rendezőről van szó, a sorozat összeállítóinak dol­ga nyilván megnehezül jog- díj és egyéb problémák mi­att, de hazai alkotó esetében elvárnánk a körültekintőbb válogatást. Mi hiányzott a Máriássy- sorozatból? Leginkább a Szabóné, a rendező legelső munkája, amelyet 1949-ben forgatott. (Pedig a cím sze­repelt abban a sorozatterv­ben, amelyet a Mozgó Képek közölt.) Korabeli szovjet mintára készült termelési film ez, amely a személyi kultusz korának nevezett időben játszódik, és a sema­tizmus sok-sok jegye figyel­hető meg benne. Érdekességét ma már kordokumentáló jel­lege adja. Ennek az időszak­nak a megismerése iránt oly nagy ma az érdeklődés, hogy a film műsorra tűzése min­denképp indokolt lett volna. Nem került a válogatásba a Rokonok, Móricz regényé­nek adaptációja sem, holott ez mai mércével mérve is igényes, nézhető alkotás, mindenképp jobb, mint pél­dául az Álmatlan évek vagy a Karambol. Időrendiben a Bu­dapesti tavasz volt az első a tévében láthatók köziül, ho­lott ez sorrendben már a ha­todik filmje Máriássynafc. Egy izgalmas 'korszak tükör­képei maradnak így háttér­ben. De háttérben maradt a do- kumentumfilm-rendező Má- riássy is. Ilyen jellegű mun­kái zömmel élete vége felié születtek, jelezvén, hogy az alkotó fontosnak tartja ezt a közlési formát is. S amit ki­fejezetten sajnálok: nem lát­hatták a nézők a Merzuch és a szamár című rövidfilmet, amelyben ember ugyan nem jelenik meg, de a mű lírával átszőtt tanulságai nyilvánva­lóan az emberre vonatkoz­nak. Bizonyos, hogy a jövő szá­zadban még többször is újra­írják a magyar film történe­tét, s hiányozni fog az ak­kori mérlegből jónéhány olyan mű, amelynek ma még jelentőséget tulajdonítunk. Hogy mi marad meg akkorra Máriássy életművéből? A Budapesti tavasz bizonyosán. Néhány, hamisan csengő pa- tetikus felhangot leszámítva — s ezeket is inkább a kelet­kezés korának számlájára ír­hatjuk — ma is rendkívül hatásos, kristálytiszta film, nem vesztett semmit frisses­ségéből. A' többi? A rendkí­vüli mesterségbeli tudás va­lamennyiből kiolvasható, de a Karinthy-regény nyomán készült munka színvonalát egyik sem éri el. (Érdekes­ségként megemlíthető, hogy a Magyar filmkalauz, amely negyven év száz magyar nagyjátékfilmj-ét mutatja be, s amely bár elhárítja a rang­sor felelősségét, de végül rangsorai kimondatlanul is, négy Máriássy-műről ad elemzésit: a Budapesti tavasz­ról, az Egy pikoló világosról, a Csempészekről és a Füge­falevélről; egyébként vala­mennyi látható volt a soro­zatban.) Ma este a rendező utolsó játékfilmje, az 1969-ben ké­szült Imposztorok kerül kép­ernyőre. A cím önmagában akár félrevezető is lehet, mert eredeti jelentésében kedveskedően elmarasztaló, itt viszont olyan személyisé­geket jelölt, akik legkisíebb szimpátiánkra sem tarthat­nak számot. De ha a film ironikus hangvételét figye­lembe vesszük, érthetővé vá­lik a címadó szándék. A tör­ténet 1921-iben játszódik, a rövid életű Lajitabánság his­tóriáját ismerhetjük meg be­lőle. Történelmi hitelességét szavatolja, hogy a forgató- könyvet Máriássy Judit, a rendező felesége Prónay Pál (a filmben Doborján) napló­jának felhasználásával írta meg. Végezetül tartózunk Márli- ássy Félix emlékének azzal, hogy megemlítjük fiimpeda- gógiiai munkásságát. Aligha mondható el nagyobb dicsé­ret erről a tevékenységről, mint az: Huszárik Zoltán és Szabó István is tőle tanulták a mesterség titkait. Hamar Péter Szépleányok — film az első (és utolsó?) magyar szépségki- rálynö-választásról. Rendezte: Martai László és Dér András. Finn elbeszélők Pennanen és Kerttu—Kaiari- na Suosalmi mellett ott ta­láljuk a fiatalokat is, Tommy Tabermannt, Jarko Latoét és Arja Tiainent is. Férfi és nő, szülő és gyer­mek kapcsolata, az elbűvö­lően szép finn táj mellett a mindennapi megélhetés gondjai a zord éghajlati vi­szonyok között, a magány és a társkeresés, az öregedés és a gyermekvállalás, az em­beri élet megannyi mozzana­ta villan fel egy-egy pilla­natra. S közben a háttérben ott a finn táj és a természet az év minden szakáiban. A télre forduló időben a kopár nyírek mezítelenül didereg­nek a hűvös esőben, az acél- kék fagy megfékezi a ködöt lehelő tavakat, s a repedé­sek kusza vonalakat rajzol­nak a kékeszöld jégpáncélra. De a táj, az időjárás szim­bólummá is válhat, akár a címadó novellában: „télidő, havazás előtt, december ele­je ... a hó az erdők.mentén északra menekül... hó nél­küli föld, föld nélküli hó ... hó nélküli .idő, sötét idő. Sö­tét idő, a lojalitás ideje. De­cember eléje, gyenge lég­mozgások, közepesen felhős vagy felhős. égbolt,” (Európa Könyvkiadó, 1987). A másik finn témájú könyv egészen más jellegű, hisz az magát az országot, az embereket mutatja ibe olyan­nak, amilyennek mi, magya­rok látjuk: őket. A Világjá­rók sorozatban jelent meg Koczogh . Ákos Otthon, Finn­országban, című könyve, amely a szerző élményein, emlékein és. megfigyelésem keresztül tárja elénk nagyon egyéni módon és hangon a finn tájat és .művészetét, Rövidebb-hosszabb írások­ban többen is megtették már ugyanezt, de Koczogh Ákos apró észrevételeivel, lendü­letes stílusával mindvégig le­köti az olvasó figyelmét, még azét is, aki már járt Finnor­szágban, hisz a könyv segít­ségével felelevenítheti, újra­élheti és újraértékelheti em­lékeit, aki viszont nem ju­tott miég el oda, bizonyára kedvet kap az utazáshoz. A táj, a szauna, a finn ün­nepek vagy a finn gazdaság felvillantása mellett hosszan foglalkozik a finn képző- és iparművészettel, Akseli Gal- len-Kallela és Álp-o Saislo magyarországi kapcsolatai­val, de a híres finn üvegtár­gyak vagy q. sokak _átóal mert Marimekko cég bemu­tatása mellett kitér olyan köznapi tárgyra is, mint a finn Fiskiars-ollók. Szép vallomás ez a rokon nép országáról, ahol már annyi más honfitársunk is otthon érezte magát. „Suomí csendje felbecsülhetett' ér­ték” — írja ,a bevezetőben. Nemcsak fizikailag érzékel­hető csend ez, h iszen ma már az utca zaja Finnországot is felveri. A csend lényege a vonzó: a befelé forduló em­ber magatartása. Mert mire jó a csend? Számot vetek ön­magámmal, figyelemmel va­gyak mások iránt, tisztelet­ben tartam a .természetet, a környezetemet, nem helye­zem magam mások elé.” Ez­zel a gondolattal indítja a könyvet, s az utolsó fejezet­ben, Balogh László író és irodalomtudóssal beszélgetve ehhez a gondolathoz ju/tvisz- sza: „Suomi ma is a csend országa, mert polgárai tisz­teletben tartják a másik em­ber nyugalomhoz való jógát, s a létezés elkerülhetetlen zaklatásai elől riem a gépze- ne félelmetes zörejébe mene­külnék, hanem a természet csendjébe.'’ (Gondolat, 1987.) Bodnár István □EEIEUHHíAz erdők védője

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents