Kelet-Magyarország, 1987. április (44. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-11 / 86. szám
KM HÉTVÉGI melléklet Soltész Albert: Fésttlkődő Illyés Gyula: i Dolgozom: küzdve alakítom nemcsak magamat, aminő még lehetek, akinek jövőjét az „ihlet óráin” gyanítom; formálom azt is amivé ti válhattak, — azt munkálom én ki: azt próbálom létre idézni, azt a lényt, ki még csak agyag bennetek s halvány akarat; akire vágytok, amikor sürgetve mondjátok: költő, előzd meg korodat! 2 Nagy föladat; mert nemcsak bátor nyelv kell rá, de fül is! Mert valahányszor azt hallani, barátaim, hogy valaki előre rohant a korából egy új, egy tiszta tájig — az csak úgy látszik, a kor maradt csak hátra tőle, még jó, ha nem ekképp süvöltve a föl-fölbukó úttörőre: — Hova fut? Elbújt! Játszik! 3 Játszunk, — így száll csak énekünk fel. Játszunk szavainkkal és életünkkel, mert, jaj, csak az vagyunk, aminek látszunk, Legyetek értelemmel hát irántunk, mert nincs vállalkozóbb s bizakodóbb nemzet minálunk; a rosszat nem szántszándékkal csináljuk, csupán a jót. 4 Ide teszem az akácról az illatot. Ide teszem a Dunáról a fényt, leányról a mosolyt, fiúról a dacot; ebből csinálok költeményt, hogy gazdagodjatok. Mert az illat a fán mégsem kevesebb, sem a vízen a fény; a lány s fiú csak szebb s elevenebb s magam is több vagyok, ha én általam erősödtetek. Semmiből nem lesz semmi? S ára van mindennek, ami valamire jó? Babrálva e világ dolgaiban valami mégis újdonan marad kezünkben, olvasó! József Attila: Óda í. Itt ülök csillámló sziklafalon. Az ifjú nyár könnyű szellője, mint egy kedves vacsora melege, száll. Szoktatom szívemet a csendhez, Nem oly nehéz — , idesereglik, ami tovatűnt, a fej lehajlik és lecsüng a kéz. Nézem a hegyek sörényét — homlokod fényét villantja minden levél. Az úton senki, senki, látom, hogy meglebbenti szoknyád a szél. . És a törékeny lombok alatt látom előrebiccenni hajad, megrezzenni lágy emlőidet és — amint elfut a Szinva-patak — ím újra látom, hogy fakad a kerek fehér köveken, fogaidon a tündér nevetés. 3. Óh mennyire szeretlek téged, ki szóra bírtad egyaránt a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő, fondor magányt s a mindenséget. Ki mint vízesés önnön robajától, elválaszt tőlem és halkan futsz tova, míg én, életem csúcsai közt, a távol közelében, zengem, sikoltom, verődve földön és égbolton, hogy szeretlek, te édes mostoha! 3. Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek, szeretlek, mint a fényt a termek, mint lángot a lélek, test a nyugalmat! Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak. Minden mosolyod, mozdulatod, szavad őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld. Elmémbe, mint a fémbe a savak, ösztöneimmel belemartalak, te kedves, szép alak, fényed ott minden lényeget kitölt. A pillanatok zörögve elvonulnak, de te némán ülsz fülemben. Csillagok gyúlnak és lehullnak, de te megálltál szememben. . Ized, miként a barlangban a csend, számban kihűlve leng s a vizes poháron kezed, rajta a finom erezet, föl-földereng. 4. Óh, hát miféle anyag vagyok én, hogy pillantásod metsz és alakít? Miféle lélek és miféle fény s ámulatra méltó tünemény, hogy bejárhatom a semmiség ködén termékeny tested lankás tájait? S mint megnyílt értelembe az ige, alászállhatok rejtelmeidbe!... Vérköreid, miként a rózsabokrok, reszketnek szüntelen. Viszik az örök áramot, hogy orcádon nyíljon ki a szerelem, s méhednek áldott gyümölcse legyen. Gyomrod érzékeny talaját a sok gyökerecske át meg át hímezi, finom fonalát csomóba szőve, bontva bőgj át — hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját s lombos tüdőd szép cserjéi saját dicsőségük susogják! Az örök anyag boldogan halad benned a belek alagútjain és gazdag életet nyer a salak a buzgó vesék forró kútjain! Hullámzó dombok emelkednek, csillagképek rezegnek benned, tavak mozdulnak, munkálnak gyárak, sürög millió élő állat, bogár, hínár, a kegyetlenség és a jóság; nap süt, homályló északi fény borong — tartalmaidban ott bolyong az öntudatlan örökkévalóság. 5. Mint alvadt vérdarabok úgy hullnak eléd ezek a szavak. A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd. De szorgos szerveim, kik újjászülnek napról napra, már fölkészülnek, hogy elnémuljanak. De addig mind kiált — Kit kétezer millió embernek sokaságából kiszemelnek, te egyetlen, te lágy bölcső, erős sír, eleven ágy, fogadj magadba!... (Milyen magas e hajnali ég! Seregek csillognak érceiben. Bántja szemem a nagy fényesség. El vagyok veszve, azt hiszem. Hallom, amint fölöttem csattog, ver a szívem.) 6. (Mellékdal) (Visz a vonat, megyek utánad, talán ma még meg is talállak, talán kihűl e lángoló arc, talán csendesen meg is szólalsz: Csobog a langyos víz, fürödj meg! Íme a kendő, törülközz meg! Sül a hús, enyhítse étvágyad! Ahol én fekszem, az az ágyad.) Váci Mihály: Nem kell kiabálni A vers sugárzik — nem kell kiabálni. Megírni, elmondani nem kell nagy pódium, elég a sámli, \ a morzsolószék vagy a tornác, a lóca, — és ha írod, szavalod, csak arra ügyelj — hol állsz?! Értelme mély, — de könnyen megérted: — a szerkezete ősi, olyan, akár a mellkasról a „röntgen”, — az emberi lét seb-érzékeny, legbonyolultabb sötétjéről érthető lényeg ragyog e képen. Térkép ez itt a lélek lakhelyéről, madártávlatból, pontos adatokkal; ki követi — csúcsokra jut a mélyből. Emeld magasba, tartsd a fénynek, s áttetszik rajta: — itt a szív, itt égnek útjai a vérnek. Emeld magasba, tartsd a fénynek, s míg sugaras a legparányibb részlet, e képen át az izzó napba nézhetsz. Nagy Mihály: Üzenet Gondolatok Gyakran hallunk i tészet válságáról, presz vannak, akik imár egy< Juhász Ferenc mé| mit tehet a költő? Mos a kérdés: kell-e ma eg S nem is csak a k csüggedésnek, a költők az elbizonytalanodás. I • szét napi versében így Dehát miért Olvashatatla, Dehát miről Kár lenne tagadni, szén alaptalanok. Kéts kedvez a könyvolvasás lyedést és ráhangolódé, nyíre jogosak is azon! hiha lenne, ha máris 1 gadnánk, hogy a költés Az a tény, hogy sokan ruk után — talán egye ben, még nem elégsége szetre nincs is szükség gényebb, életünk érteLn Igaz korunkban léi irodalom társadalmi s: sok nem is mindig kői végbe, ez azonban mé hogy a költészetet végle kultúra kincsesházából. Lehet, hogy egy-e; társadalom, vagy a sa háttérbe szorul, deffen azonban mindaddig, m a tisztaság, az igazság hogy lelkének érzelmi dekezzók. Sok minden egyéb április 11-e, József AU tészet Napja. Ratkó Józsel Szegődi s dobna Szájukt szívemr Kitéve i förtelmi indulok keresni Elhúzok ide töbl Fogadat tündökl [ Vers nélkl Ali A költő fele!
