Kelet-Magyarország, 1987. április (44. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-11 / 86. szám
Rákos Sándor Bodnár István Á vers halála mondják délebbre költözik a sarkkör e a föld forgása mélyhűtött spirálján ■gyre csikorgóbb holnap elzuzmósodnak ligeteink és csengve hull az énekesmqdár fagyott égből a kőkemény avarra mássá lesz noha fonákul hasonló ez a nagyjából gömb alakú bolygó másként süt (vagy pislákol) napja-holdja fűrészfogú árnyékát a fenyő köszörű sziklán élesíti i kisértethangja kél a hangnak földalatti folyosókként ugatnak a jégdühű űrbéli terek igen lehet, hogy eljegesedünk éjszakai dombok közt hófúvásban úttalan úton utat vesztvén toporgunk befútt nyomon s nesztelen tollpihetakarónk nyakig belep a ihó halálosan s bár a koronás agancsú napkorong ez a tavaszt játszó ősz ennek az írásnak meteorológiai jelenideje neveti a telet a zord látomás ha mégis — aki tévedt úgy el fagyban sötétben hogy legbelső zsebe rejtek-mélyén néhány szál gyufát épen megőrzött az tudja jól a fény Ígérete máris fénylik s melegít a melegé é3 otthont varázsol az otthoné íme a vers lángra lobbantható s mécslángja vagy máglyatüze az ember arcát világítja meg és ha kihuny a lét is meghasad jegesen villámlik verstelenül s a fagy kígyója a teremtés szívére kúszik Itászet napján Nagy István Attila: dalom, s különösen a köl- sökkenéséről. Nem kevesen ira haláláról beszélnek, ezte két évtizeddel ezelőtt: nár inkább így vetődik fel költö? adnak hangot az ilyenfajta kban is gyakran lesz úrrá 'vei ezelőtt épp egy költé- atal költő: erset írni? vagyunk, erset írni? k az aggodalmak nem egé- ogy hajszás világunk nem önösen nem a tartós elmé- versolvasásnak. Bármeny- a félelmek, jóvátehetetlen tárnánk a verset, ha elfo- ícs többé helye életünkben, lyanok, akik — iskolás kőit sem olvasnak el életükét amellett, hogy a költé- : nélkül a világ lenne sze- a pótolhatatlanul csorba, hozások következtek be az s ezek a funkcióváltozá- nélkül mentek és mennek :éppen sem jelentheti azt, :ellene iktatnunk az emberi :ti korszakban — vagy a iból — rövid időre a líra nyszerül, meg nem halhat erben él a szépség, a jóság, •tét utáni vágy, s az igény, elsivatago^odása ellen vé:rre emlékeztet bennünket ésének évfordulója, a KölKatona Béla |SÚ •r madárnak övét. r származik, gyűlölet. ízül futt i, rágalomnak, j hazát latomnak. nem jövök fölött am nyoma. Mozdulatok A7 izmok elvadult ösvényein éjszaka útra kelnek a mozdulatok, messziről, a kamaszkor elhagyott állomásairól, ahol derékig nő a fű a céltalan sínek- között, csodára vágyó óvatos tenyerekből, hallgatások ihlető szorongásaiból indul, az első hálószoba falaiból, az elhagyottság olcsó pózaiból. Felparázslanak az elfelejtett mozdulatok, tiltakoznak, gátakat emelnek, vágyakat, csókokat fenyegetnek. Múltam némán tátongó őrei, haláltól menekülő vérerek csatornáiban fuldokló partot nem érő látomások, ne engedjetek a múltamba visszahullani, fel kell oldódnotok az időben, mert maga alá temet az élet. Si%talanság Sebestyén Sándor műve Ars poetica Csak akkor élsz ha útra kélsz ha nem tart vissza bűn s a félsz amíg az égen semmi árny csak hósirály csak hósirály ha semmid sincs csak bocskorod se palotád se ostorod s a gomblyukadban szegfű ég iránytűd csak a messziség Csak semmi félsz hát indulás nem élsz ha sorsod hallgatás Berecz András: A nap árnyéka Madár János:* Gyanútlan világ Hangjegyek. Ágak billentyűin a szél. Törékeny vers — béke. Csillagok rajzanak körénk. Zászlók hirdetik. A kizöldült eget. Tavasz van. Induljunk mi is. Gerinclázító vitézek. Szabad a táj. Élhetsz most sokáig — szépségre fölszentelt gyermek — a kéktől gyanútlan világban. A fák mind hazaszállnak. Nézd csak, kiváncsi bogárka szalad. Nyüzsgi fűszálnyi életét, majd hirtelen megáll, és benéz a föld repedésein. Mester Attila: * A költészet napján jelent meg a szerző „Rovátkáit ének” című kötete a Szépirodalmi Kiadónál. Jánosi Zoltán: Az a határtalan Barátok, én még itt vagyok, s már ésszel is fölértem: e tájon élni, — s bárhol — nem büntetés, sem érdem. Felőletek ha hallok, már irigy sem vagyok, légyen az isten lába amit megfogtatok. Szülőbozótom ez a város itt nyűgöz annyi ág, ha rendre elmesélem, meghajnallik reánk. Emlékeztek a Sasra? A legszebb kocsma tán. Halk nóta dünnyög ott, már kora délután. „Hogy élek meg, ha nem lopok”, — így dünnyög ott a nóta, s fokossal Angyal Bandi áll blokkért mögénk a sorba. S a régi Nyíri fészek? — Túl flancos mostanában — Csipke nyílt, mint a hóvirág a pincérnők hajában. Jaj, és a Három rózsa ... — Nagyapám odajárt, most is látom a füstben világló homlokát. Sört ivott? Bort? — Már nem tudom, csak azt hogy messze van, mint a dal, amit hallok, az a határtalan. Dúsa Lajos: A Szamos partján A folyó — mintha sorsom lenne: némán sodródik bgnne gondom, s a part, hogy szemem megsebezze lepkét vergődtet tüskebokron. Meztelen fekszem a kiégett fű közt. Most sárga, nagy aszály van. Szép vagyok így is. De mit érhet sorsom e lassú pusztulásban? A szükség énrám visszahárul akárhogy nincsen benne bűnöm. Ki megölel, az majd elárul egy új sodrással messzetűnőn ... A folyón törött fénydarabok, s nézzük egymást: én és a Szamos. Márciusi sapka-vers Sapkám, te elnyűtt, naftalin szagú téli korona, sötétre festett egykori nyúl — mondd, meleged hová \ lesz, ha e sárban megnyíló sírból madarak: vörössipkák röpülnek föl, és tüzük még melegít mindig — Pedig jég-szemünk közönnyel forog üregében — De ti, új sapkák, hód-, sarki róka-, vidra-, sőt patkányprémből kivarrott, most levetett forró kis bundák! — egy gyermekmarék meleg, csak annyi marad-e bennetek, amennyi most (majd) elindul innen, el e piros-fehér- zöld tavaszból, és eljut — mert el akar jutni — valahová?! ■■■■ 1987. április J1 O© világ lenne febb -
