Kelet-Magyarország, 1987. április (44. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-04 / 80. szám

1987. április 4. Viharekével szántott élet A figyelem nagy volt és mély a csend. Az asszony szé­pen és magával ragadóan be­szélt; „Nálunk a hatvanas években az átszervezéskor a gyermekszaporulat az orszá­gos átlagnak a háromszorosát tette ki. Akik a gyermekál­dást vállalták (asszonyok), azokra nehéz súllyal neheze­dett a háztartási és családi gond. Sokan nem is lehettek termelőszövetkezeti tagok. A családtól elvont idejükben a családfő tagkönyvére dolgoz­tak. Akik mégis tsz-tagok let­tek, már csak kevés évet tud­tak ledolgozni. Az élet vihar­ekéje idő előtt kiszántotta belőlük a fizikai teljesítőké­pességet. Így alakult nyugdí­juk, járadékuk a legalacso­nyabb szinten, vagy részesül­nek férjük után özvegyi nyugdíjban. Hagy ne szóljak ennek összegéről. E ve­lünk élő gondokat azért kí­vántam elmondani, hogy együttes figyelmünk ráirá­nyuljon az érintett emberek életére ... Kérem, erről a helyről is, hogy törődjünk többet és megkülönböztetett módon a munkában megfá­radt idős emberekkel.” A szónoki emelvényről he­lyére visszatért a csengeni Mezei Lászlónénak zúgott a taps a kongresszusi terem­ben. Sokáig tartott a varázs. Ba­jainkról ennyire szépen, tisz­ta magyarsággal és őszintén beszélni hivatásos szónoknak is becsületére válna. Mert szólt másról is Mezeiné, Ilon­ka néni. Például a főmunka­időről és az azt követő látás­tól vakulásig munkáról, a mellékesről; „Amikor az eredményeket látom, mindig nagyon örülök, de amikor a következményeire gondolok, félek. Félek attól, hogy ez a megfeszítő munka, az állan­dó időzavar, az emberek fi­zikai elhasználódása már most is, de a jövőben még inkább megbosszulja magát.” Ilonka néni élete? Nem volt arról a beszédben egy szó sem. Illetve áttételesen fa­lán arról szólt iaz egész. Egy asszonyról, aki már hatvan­két éves és nyugdíjas, de nyughatatlan. — Anyám is olyan volt. Felszabadulás után ott volt mindenütt, vitt engem is az MNDSZ-be. Emlékszem, mentünk egy gyűlésre, vittem a guzsalyt is. Dolgoztam ve­le. Akkor itt az asszonyok szőttek-fontak. Pörgött az or­sóm és rámszóltak, Ilonka ne zörögj vele, nem hallani tő­led az előadót. Pedig hát csendes munka volt és csi­nálnom kellett a gyermekek miatt is. Gyermekek és hadifeleség. Az életnek, meglehet, ez volt a legnehezebb szakasza, most csak pár szavas emlék. Mezei Lászlót 42-ben vitték katoná­nak és hat évig volt oda. Fel­villan két epizód. A hentes­üzletben ki volt írva „hadi­özvegyeknek és hadifelesé­geknek soron kívül”. Renge­teg asszony várt húsra, sza­lonnára. Amikor Mezeiné lát­ta, hogy a hentes kivételez, letépte a kiírást és a szavak­kal sem kímélte a hentest. — A hadifeleségeknek járt valamennyi segély. Inflációs pénzben kaptuk, semmit sem ért. 1946 augusztusában a se­gélyt már adópengőben kap­tuk, egy nappal előtte, hogy a forint megjelent. Másnap viszont már kiírták a boltba: árut csak forintért adnak. Na én felmentem a községházá­ra és a sok adópengőt a jegy­zőhöz vágtam és dühömben felkaptam a tintatartót és a tintát is ráöntöttem. Nesze, egyél! De mit egyenek az én gyerekeim, azt mondd meg?! Vannak tiszta érzésű és őszinte emberek. Sokan van­nak, de nem mindenki tudja önmagát gondolatainak meg­felelően kifejezni. Ilonka né­ni kivétel. — Ha mentünk gyűlésbe, vagy bárhová, egymás között olyan jól elmondták az asz- szonyok, ami fájt. De ha már gyűlésen, vezető emberek előtt beszélni kellett, megné- multak. Szóltam én helyet­tük is. Így kerültem bele sok mindenbe. Nem rója fel Mezei László- né, de nagyon leterhelték. Már az 50-es években veze­tőségi tag lett az áfésznél, volt tanácstag, tanácselnök­helyettes a nehéz időkben. — Harminchárom évig vol­tam például népi ülnök a já­rásbíróságon. Két éve dön­töttem, elég volt már nekem a húzd meg, ereszd meg. Csinálja más. A nőpolitikái munkával nem hagyott fel. A tsz elnö­ke győzködte: öt évre vá­lasztották, bírja ki. Külön­ben is a társadalmi munká­ban nincs nyugdíj. — Hát jó. Megyek én, nap mint nap magára hagyom a házat. Csak most már rosz- szabb. Amióta meghalt a fér­jem, nincs, aki várjon. Sokat segített, nagyon megértett. Igaz, én is igyekeztem. Mert nem lehet azt elmondani, mekkora erőfeszítést igényelt a tsz-'ben dolgozni, társadal­mi munkát végezni és a csa­ládot ellátni. Sokat vállal­tunk. Világjárt asszony a csenge­ti Lenin Tsz nőbizottságának elnöke. Hosszan sorolja hol, merre járt. Utazott azért is, mert gyógykezelték. Említi a nagy árvizet, akkor lett be­teg. — Éjjel-nappal dolgoztunk. Éjszaka töltöttük a homok­zsákokat, megfáztam. Később azt mondták az orvosok, asztma, allergia. Négy évig kínzofct... Beszélgettünk a lakásról is. Oka, hogy a ház asszonya kitekintett az ablakon, meg­látott egy villanyszerelőt, el­nézést kért és szaladt. — Nincs áram a boyler­nek. Így van ez most már, minden rám maradt. Meg kell tanulni a férfimunkát is. A ház udvarával együtt — amely körülveszi — tiszta és takaros. Nincs ott semmi, ami hivalkodó, de a rend és ren­dezettség szüntelen szorga­lomról szól. — Ennyi van. Ezt is nehéz volt felépíteni, apránként, ahogy a pénzből tellett be­rendezni. Visszatérünk a felszólalás­ra. Arra, amely olyan nagy sikert aratott a termelőszö­vetkezetek V. kongresszusán. — Nem félt? Nem volt lámpaláza? — Nem féltem. Ahogy kell, köszöntöttem a küldötteket, aztán megfordultam és kö­szöntöttem az elnökséget. Ne mondják azt, hogy nem lát­tak szemtől szembe, hogy ide­áll egy asszony háttal nekünk és csak beszél. A valóság kimondása és tudomásulvétele valóban nem a bátorság kérdése. Mert mit mondott és kért a csengen­ek és minden nő szószólója? Ha már a nők mezei munká­ban és minden munkában annyit fáradoznak, könnyít­sék meg életüket azzal, hogy faluhelyen is legyen jó az áruellátás, a szolgáltatás, le­gyen becsülete a háztáji ter­melésnek. Mint mondta Me­zeiné: jó, hogy a közgazdá­szok elemeznek, az ő dolguk, de a falusi ember nem úgy számol, mint ők. Ha termel, nem számolja a különböző dolgokban a saját munkaere­jét. Hiszen ha számolná, na­gyon sok minden lekerülne a népgazdaság asztaláról. És a záró mondat: „Nem ezért beszéltem töb­bet a gondokról, mert lebe­csülöm az eredményeket. Azok már megvannak és tisztelet érte ...” Ám nem lehet megállni. A cselekvés az éltető erő. Seres Ernő Szigetek és hidak T udod, miért húzódom én be a laká­som falai közé? Miért nem nyüzsgők és szervezek, nem megyek füvet-fát ültetni a ház elé? — kérdezte kissé kese­rűen ismerősöm, amikor lakótelepi új la­kásukban először látogattam meg őket. — Azért, mert mi egy félkész, sőt, néha fél- behagyottnak tűnő városrészbe költöz­tünk. S én hiába teszem ki a lelkem is, az, hogy a házunk előtt három négyzet- méteren satnya fű fog zöldellni vagy sár­gulni, nem sokat segít az alapvető gond­jainkon. Azon, hogy egy csomó dolog hi­ányzik — pedig már nem is tudom, hány ezer ember lakik itt! Miért van az, hogy nálunk mindig lépéshátrányban van min­den? Hogy egy lakótelepet nem tudnak úgy megépíteni, hogy bolt, út, orvosi ren­delő, telefonvonal legyen időben? ... És sorolta tovább — én pedig hallgat­tam. Válaszolhattam volna persze szokvá­nyos mondatokkal. Hivatkozhattam volna a gazdasági helyzetünkre, a pénz hiányá­ra, a lakások átadásának fontosságára és még sok mindenre. De valami azt súgta: neki is igaza van! S meglepett milyen ha­tásos és frappáns érvvel zárta mondan­dóját. — Én azért húzódom a falaim közé, mert itt legalább van látszatja annak, ha teszek valamit. Csinálok egy új polcot, tömítem a réseket, tapétázok és így to­vább. Odakint pedig ... Sokat érek azzal, hogy virágágyás van a házunk előtt, ha tudom, hogy pár méterrel odébb azt a sá­ros, puszta területet csak évek múlva épí­tik be, ha ugyan sor kerül rá — mert, hogy nincs pénz, mondjuk a szolgáltatóházra... Könnyű lenne persze, most azt mondani: ne ágálj, örülj, hogy lakást kaptál! De ez nagyon is papírízű válasz lenne. Azt hi­szem, túl vagyunk már azon, hogy ilyen „érvekkel” lesöpörhetnénk az asztalról az efféle panaszokat. A nyíregyházi örökös­földi lakótelepen — ahonnan a példát vet­tem — nagyon is sok hasonló gondolkodá­sú ember él. S számolni kell velük. Éppen azért, mert nem alaptalanul panaszkod­nak. Különösen, ha azt is figyelembe vesszük, hogy sokan a lakásukért súlyos százezreket fizetnek, komoly hiteleket törlesztenek. Más dolog ésszel megérteni valamit — és más érzelmekkel. Mert hiszen a panasz­kodó is jól tudja, hogy mennyi mindenre nem telik a város kasszájából, hogy csak fokozatosan képesek minden fontosat meg­teremteni a családok ezreinek otthont adó lakótelepen. És mégis: a sok-sok hiányos­ság láttán kialakul sok emberben az a bi­zonyos falak közé húzódást érzés. „Itt bent biztonságosabb, mert a magam ura va­gyok, nem érdekel, mi van odakint, hiszen úgyse tőlem függ, javul-e a helyzet...” — mondják. És felégetik azokat a keskeny pallókat is, melyek összeköthetnék a sok­sok egymáshoz ragasztott „panelszigetet”. Pedig e pallókra, kicsiny hidakra szük­ség lenne. Legalább ennyire. Hogy ne vál­jék magányos szigetté minden lakás. S hogy e hidacskák megmaradjanak, ahhoz mégiscsak hasznos eszköz az ismerős ál­tal olyannyira csepült „fű-fa-virág akció”. Mert való igaz: ha egy ház előtt néhány cserje zöldül, az még nem sokat számít a por- és sártengerben. De ha tucatnyi, két­tucatnyi épület előtt látható ugyanez — már más. Látványnak is — és még valami miatt. Ha tíz-húsz lakó együtt ültetett, gereblyézett, szórt fűmagot, ásott és köz­ben beszélgetett, tréfálkozott — akkor már egy csöppet szélesedtek ama bizonyos pal­lók... Ettől persze, még nem lesz előbb új bolt, szolgáltatóház vagy telefonkábel — de leg­alább oldódik néhány görcs, többször hangzik fel köszönés a lépcsőházakban, ta­lán kevesebb lesz a vitázó szó. És színesedik a lakótelepi „panelsiva­tag” — nemcsak látványában, hanem a látvány mögött, mélyebb rétegekben is. Érzéseiben. Tarnavölgyi György Akiket szeretnek a gólyák A vasárnap varázsa Kállósemjén, vasárnap. Delet harangoznak. Sülthús- iillatot hoz a langyos tavaszi szellő. Az asztalon terítő, tá­nyérok, evőeszközök, mellet­tük családok apraja-nagyja. De rohanó világunkban a va­sárnapi ebédnek vajon van-e még meghitt varázsa? Falato­zás közben van-e még időnk, energiánk egymást meghall­gatni? Léptem a Dózsa György úton vezet. A 38. számú ház udvarán ősz hajú férfi rövid Gaál Gyula: Alkony a pusztán. ujjú garbóingben fürdik a napfényben. Kecskemét Jó­zsef éknél vagyok. Két éve nyugdíjas. A MÁV-nál dol­gozott. A szobában kellemes meleg van, Norbert, Józsi bá­csi unokája a szőnyegen mű­anyag autót tologat. — Régen Nyíregyházán laktam — réved emlékeibe Kecskeméti József. — Hatan voltunk testvérek. A vasár­napi ebédre otthon kellett lennünk. (Rágyújt). Amelyi­künk a harangszóra nem ér­kezett haza, a tányérja fel volt fordítva. Nem kapott ebédet. Anyám mindig levest, pörköltet főzött, tésztát sü­tött. Csendben, meghitt han­gulatban ebédeltünk. Utána mehetett, ki merre látott. Mi, gyerekek, vasárnap legtöbb­ször moziba mentünk. A ház másik részéből kony­hai zaj hallik. Kecskeméti József lánya főz. Gyesen van. A férje, az apja, két gyerme­ke, meg a fiútestvére már várják az ebédet. — Csirkehúslevest és pör­költet főzök — mondja a fi­atalasszony. — Lehet, csiná­lok rántott húst is. Mi ritkáin tudunk összeülni, mindenki akkor eszik, amikor előjön. A férjem meg a testvérem ebéd után futballozni men­nek. — Szereti a vasárnapokat? — Szeretem, — mondja Kecskeméti bácsi lánya. — Az másabb, mint a többi nap. Délután a gyerekekkel anyó­som ék hoz megyünk. — Én pedig a komáméknál ultizni szoktam — szól Józsi bácsi. Kállósemjént szeretik a gó­lyák. Egy villanypózna csú­csán ismét fészek. — Ezek mór több mint húsz éve idejárnak — mond­ja egy öregasszony. — Me­gint megjöttek. Csend, nyugalom, napsütés. Az úton egy-egy kerékpár, autó húz el mellettem. A bi­cikli kormányán szatyorban üvegek kocognak. Az embe­rek borért, sörért, kóláért a vendéglőbe mennek. Takaros ház. Az udvaron kis teherautó, a kapunál két kutya. A gangról szökés hajú, középkorú férfi néz. Kaput nyit és az előszobába vezet. Páll Ottóhoz van szerencsém. A konyhából kellemes meleg, és fűszeres húsillat árad. A házban nyolcán laknak. A házaspár, öt gyerek, egy nagyapa, aki még alszik. A gyerekek a tévét nézik. — Vasárnap reggel miután felkel a család — mondja a csinos, fekete hajú fiatalasz- szony —, a reggeli közös. Ilyenkor itt van mindenki, a nagyfiúnk is hazajön Pestről, a Zalka Máté Katonai Főis­koláról. A vasárnapi menü megszo­kott: húsleves csiga tésztával, rántott hús, sült hús, töltött káposzta. — Ebéd közben miről fo­lyik a szó? — Amíg nincs itt minden­ki, addig nem ebédelünk — folytatja az asszony. — Mivel a két nagyfiú csak hétvége­ken van itthon, beszámolnak a történtekről. A férjemmel a munkahelyünkről meg a gyerekekről szoktunk beszél­getni. Van miről, mert az egyik kislányom ősszel megy iskolába. — Hol dolgoznak? — A férjem a nagykállóí áfésznél: Én a kállósemjéni diákotthonban gyermekfel­ügyelő vagyok. Ottó másod­állásban magánfuvarozik. Minden fillért meg keli fogni. Drágák a ruhák, a gyerekek­re sok kell. Most szépen megvannak, pedig ezelőtt... — Erről nem szívesen be­szélek, — mondja Erika. — Állami gondozott voltam. A saját családomban minden erőmmel igyekszem azt nyúj­tani, ami nekem nagyon hi­ányzott. Cselényi György KM ÜNNEPI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents