Kelet-Magyarország, 1987. április (44. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-25 / 97. szám
Á „népies kismester" Tömörkényről, aki az élet egy-egy kis darabját ábrázolta Móra Ferenc „a próza Petőfijének” hívta, Juhász Gyula pedig a földművesszegénység legnagyobb írójának hirdette. De ha a szegedjeiket elfogultsággal vádolnánk, más példa is akad: Krúdy Gyula „a magyar Alföld költőjének” minősítette, Móricz Zsigmond a magyar embör legjobb barátjának mondta, és Ady is azt vallotta, hogy nem volt senki hűségesebb olvasója nála. Így és hasonlóan nyilatkoztak Tömörkényről az ízlésükben megbízható kortársak. De hogy helyezte el az utókor Tömörkény művét a magyar irodalom és szellemi élet folyamatában? Schöflin Aladár szerint a népi íróic mozgalmának Tömörkény volt az őse. Illyés Gyula az egyszerűség óriásának nevezte őt, parasztszemléletének értékét, hitelességét méltatta, realizmusának, életábrázolásának minőségét — a kicsit a nagyhoz hasonlítva —■ a nagy orosz íróéval roko- nította: „Akkora lett, amekkora: de Tolsztojjal szőtték egy bordában«Nébnejh László a nyugatot meg'é 'iiő irodalmi forradalom elbeszélői közül Tömörkényt tartja a legnagyobbnak, a jövőbe mutatónak: „Nemcsak azzal, hogy ő volt az első — alaposságban, odaadásban alig felülmúlt — „falukutatónk", de ő kereste ki elsőül a hiteles alföldi színt, azt a sárga ragyogást, amely Móricz Zsigmond könyveiben árasztotta el prózánkat.” Tömörkény István alig élt többet fél évszázadnál. 186G. december 21-én született Cegléden, a vasútállomás vendéglőjében, amelynek akkor édesapja Steringassner József volt a bérlője. Az író mégis Szegedet vallja szellemi szülővárosának, hiszen még csak kétéves volt, amikor a család oda költözött. Szegeden járja az iskoláit is, itt lesz patikus gyakornok, de már 18 évesen kacérkodik a tollal, a Szegedi Híradóba kezd írogatni. Nincs még húszéves, amikor belép a szerkesztőség munkatársai közé. ALig dolgozik két évet, besorozzák katonának. A szerkesztőségben Gárdonyi Géza lép helyére, ő búcsúztatja, amikor elindul a csupa Szeged környéki parasztbakával Törökországba. „Az a három esztendő" nagy iskola volt és amikor 1891 nyarán letette az ezüstcsillagos őrmesteri mundért, egy életre való szellemi poggyászt hozott magával. Leszerelése után a függetlenségi Szegedi Naplóhoz szegődött, s ki is M alacot hizlalni mostanában sok vergődés meg gond. Sok mindenféle úri betegség ütött bele az utolsó évek folyamán a malacba, azután meg az ennivaló is drága, néha pénzért sem lehet kapni. Hol korpa nincsen, hol kukorica nincsen,, hol pedig egyik sincsen. Ilyenkor, mint mondani szokás, a malac vigályos életet él, sovány koszton van, mert a konyhákból nem ikerül most ki annyi kenyérhaj, meg egyéb ólbavaló, mint ezeknek előtte. A kenyérhajat maguk is megeszik az emberek, a zsírosfazékba pedig nem nagyon merítik meg a pofozókanalat a gazdasszo- nyok. Már régebb idő óta mondás, ha valaminek a ritkaságáról volt szó, hogy ritka madár az, mint az arasztos szalonna. De most már nemhogy az arasztos, de a két- ujjnyi vastag is majd csodaszamba megy, ha sokáig így tart az idő. Kég volt az, amikor a világ legegyszetübb takarékpénztára a malac volt. Megvették kiskorában, ellátták azzal, ami a konyháról maradt, olykor vettek neki a piacon olyasmit, amit kevertek neki, s mire a hideg eljött, ott volt a kész disznó, csak meg kellett szúrni. Akkor mondják felőle, hogy nem úgy kellene hívni a disznót, hogy disznó, hanem ágy, hogy öszömadta. Ez azonban már elmúlt. S hogy elmúlt, áll elő az ilyenféle korkép: A gazda, aki még vergődik \ néhány malaccal, ahogy néz- ! né a társaságot az ólban, arra határozza magát, hogy ezt a leggömbölyűbbet legjobb s lesz megszúrni. Mert most • már ez sem úgy megy, mint régente, hogy maguk szúrták j meg, maguk pörkölték, mi- 1 egyéb, hanem csak úgy át- ! adják bizományba a hentes- ! nek elevenen az öszömadtát. Az azután elintézi a vágóhí- j dón, s hazahozza darabok- ! ban, kocsiban, kosárban, {kendőben, fazékban, már rhogy milyen része milyen j edényben akar hazautazni a j halála után. A gazda tehát megegyez- I vén a hentessel az ügyben, ! kora hajnalban kihajtja a I gömbölyűséget az utcára az j ólból, a többi mellől, s ott- I hagyja. Nem lehet mondani, j hogy ne volna szép jószág, I mert gyönyörűszép, rövid és I kövér, csaknem olyan kerek, I mint a labda, azonfölül sző- | ke és olyan rózsaszín bőre I van, mint a kisasszonynak. A malac lassan halad ki az I udvaron át az utcáig, mert I sok húst visz a kurta lábain. I olykor még vissza is fordul I a gazda felé, kérdezve tőle, I hogy mit hajkurászol? — Nono — mondja neki a | gazda —, ne panaszkodj, [ nemsokára kocsira jutsz.t Így kihaladt az öszömadta Tömörkény István Korkép a ház elébe, az útra, s mert a gazda nem noszogatja tovább, oft mindjárt le is pihen. A két első lábát maga alá húzza, a tokáját a föllocsolt hús-aszfaltra fekteti — mert aszfalt van ám itt, a jó reggelét neki, nem úgy, mint szegény helyen —, a malacnak ez jó, a malacnak ez tetszik, a kilátás is egészen más innen, mint az ólból. Ahogy a malac elfeküdt teljes kényelemben, a gazda visszamegy a házba. Majd jön érte nemsokára a hentes, hogy vigye darabolásra. Nem .kell a malacot félteni az utcán, mert elsősorban nem kutya, hogy tán valami fur- fanggal el lehetne csalni, másodsorban pedig nem macska, hogy föl lehetne kapni a küszöbről a kötőbe, ahogy a macska közönségesen ellopódni szokott. Ahhoz nehéz lenne. Olyan megátalkodott ember pedig nincsen, aki világos hajnalon kocsin ellopni akarná, mert oda a kocsi mellé legalább három ember kellene, s azután majd ordítana torkaszakadtából a malac is. Mert bizonyára megállapítaná, hogy nem illetékes kezekbe került. A gazda tehát nyugodtan visszamegy a házba, a malac pedig pihen az aszfalton. Az idő múlik, a nap is fölkel, mert a víz túlsó partján föltolták az égre a tótok, akik erre a célra ott alkalmazva vannak, s a nap fölkelése után az emberek is fölkelvén, elhagyják fekvőhelyeiket, hogy a kenyérkereső élet dolgaiban ténferegjenek ide s tova. Halad az ember az utcán, s bámulattal áll meg a malac előtt. — Nini, hát még ilyen is van? Nézi, odább megy. Jön a másik. Ejnye, de szép malac. Megvakarja a fülit. Odajön egy úrforma, az is nézi. gumitok van a botja végin, azzal vakarja a malac hátát. Ejnye, de szép kis lúd, kár, hogy szárnya nincsen. A harmadik ember is megáll a gömbölyűség csodálatára és szintén azt kérdezi: — Hát ilyen is van még a világon? Arra mondja az úr forma: — Alighanem a budapesti állatkertből szabadult ki. mert ott még tartanak ilyen ritkaságokat emlékbe. Kocsival halad az út közepén egy fuvaros, az megáll a lóval a malac előtt, hogy nézhesse. Miért ne nézné, mikor ingyen mutogatják. Nézi, szemléli, nem szól egy szót sem. csak megcsóválja a fejét, s azután szól a lónak, hogy gyerünk tovább. mert a világ nem tisztán élvezetekből áll. így jönnek és mennek a népek, de közülük senki sem állhatja meg, hogy a malacot meg ne tekintse, s ne gondolná .mély, belső sóhajtással magában: de jó volna, hogyha az enyim volna. öregasszony halad arrafelé, törődött szüle, a kékfestő ruha egyszerűségeiben. A malac előtt leguggol, simogatja a fejét, vakargatja az orrát, s fölfelé borzolja a fehér sörtét a hátán. Szinte elömlik a szeretete rajta, mint olyan holmin, ami manap már ritkán látható. — Jaj, de szép vagy — — mondja neki becézve —, pocika. Milyen szépségös szép vagy. Ugyan mért heversz itten az úton? Ugyan hogy nem gyüssz el mifelénk, a mi kis udvarunkba? Nagyot sóhajtott a szülém, hogy óh, szerelmes Isten, minek is adtál erre a világra, azzal aztán odébb is ment. Mert mit szaggassa tovább a szívét. Ha megmondta volna a malacnak a mesz- szi városszéli utcát és a házszámot, ahova mennie kellett volna, az sem ért volna úgysem semmit, mert közben jött a hentes és föltessékelte a gömbölyűséget a bádoggal kivert állathintóba. tartott mellette holta napjáig, még akkor is, amikor tárcáit országos lapok közölték. Katonaemlékei mellett a puszták és tanyák világának embereit, sorsuk apró örömeit és nagy tragédiáit rajzolta. A kilencvenes évek elején, közepén, amikor az agrárszocialista mozgalmak kezdődnek az Alföldön, Tömörkény a Szegedi Napló tudósítójaként a vásárhelyi zendülés vádlottjainak tárgyalásán is ott van, „Amely napon — írta beszámolójában — a jobbágyság felszabadításának eszméjét Magyarországon proklamálták. 47 év múlva azon a napon egy csomó volt jobbágyot tesznek rabbá, mert nagyon sok volt nekik a szabadság.” 1894-ben megnősült, apósa sdbőkhegyi tanyája élményeinek forrása lett. A népélet még behatóbb tanulmányozására azonban nemcsak házassága sarkallta, hanem új hivatása is: 1899-ben a Somogyi-könyvtár és a városi múzeum tisztviselője, majd 1904-től igazgatója. Tudós dolgozatokat írt, ásatásokat végzett, megalapozta a múzeum néprajzi gyűjteményét. Gyűjtőkedve nem hagyta elveszni a tanyavilág szóbeli hagyományait sem. „Minden könyve versenyez egy-egy néprajzi múzeummal" — írta nekrológjában Móricz Zsigmond. Tömörkény István nem volt nagy realista, mint Tolsztoj, csupán „népies kismester". Tartózkodó volt a modern irodalmi törekvésekkel szemben, az élet egy-egy kis darabját ábrázolta jobbadán villanásnyi epizódokban. Tömörkény hősei „viselik” sorsukat. Tömörkény sohasem szentimentális: érzelmeit férfias mértéktartással rejti tárgyilagos szavai mögé, azt tartja, amit népe: „a könnyek nem a piacra valók”. Az író a háborúban is azt tette, amit népe: vállalta, amit rámért a sors. ö is úgy érezte, mint Balázs Béla, hogy ott a helyé, ahol az emberek legtöbbjének: a fronton, önként jelentkezett katonának, de a betegsége és a polgármester az útjába állt. Egy gyors tüdőgyulladás az amúgy is tüdőbeteg emberrel 1917. április 24-én végzett. „Ilyen súlyos nevet még a háború alatt sem írtunk az irodalom veszteséglistájára" — írta a Pesti Napló nekrológjában Kosztolányi Dezső, éppen hetven esztendeje. Zámbó Ildikó A titokzatos Kuruc Vay Ádám vajai kastélya ma múzeum. Második emeletének mennyezetét egy különös freskó díszíti. Egyrészt megtompult színei miatt kevéssé jól tanulmányozható, másrészt meg legföljebb ha annyit silabizálhat ki belőle a látogató, hogy valami koronás fő menekül rajta egy víz szabdalta vidéken. Vajának ez a képzőművészeti ékessége valóban titkokat rejteget, s ezek egy része még ma sincs megfejtve! Szinte semmit sem tudunk alkotójáról. Csupán annyi ismeretes, hogy Lohr Ferencnek hívták, 1871 és 1946 között élt, és a Vay családnak ezt a megbízatását 1896-ban. a millenniumi esztendőben teljesítette. Az akkor 25 éves fiatalembernek ez az egyetlen nem egyházi témájú faliképé. Különben csak templomokat díszített, egyebek között Kalocsán, Kecskeméten, Gyöngyösön és Miskolcon. Hol élt, kitől és hogyan sajátította el azt a jellegzetesen historizáló stílust, amely a vajai freskót is jellemzi — minderre nincs válasz. Arra sem .volt sokáig, hogy kiket ültetett'a paripák nyergébe a honfoglalás ezredéves ünnepségei alkalmával az ősi fészket felékesítő Vay-utód. Ezt a rejtélyt azonban némi fejtörés után fel lehet oldani. A fehér habos kék víz előterében egy uralkodói rangú férfi menekül. Melyik magyar uralkodó kényszerült ilyen megfutamodásra? Zsigmond. Kik ugrasztották meg? Nyilván az Európa északibb tájai felé kacsingató törökök. Melyik folyó vagy folyam mentén próbálkoztak a följebb jutással? A Dunát szemelték ki erre a célra. Hanem hogy melyik esztendőben került sor erre, már újból több válasz kínálkozik. Azon egyszerű oknál, fogva, hogy a Luxemburgi uralkodóháznak ez a legutolsó tagja kétszer is kénytelen volt tapasztalni a szultán alattvalóinak katonai fölényét. Előbb 1396-iban a nikápolyi csatából szalasztották meg, majd 1428- ban Galambóc vára alól. S mind a kétszer a Dunán tudott egérutat nyerni. Innen bizony már a családfakutatás eredményeit is figyelembe kell venni, hiszen A mei csak olyan csatakép kerülhetett ki a festő ecsetje alól, ahol egy Vay-származék feltétlenül jelen volt. A szorgalmas oklevélolvasók ezt a gordiuszi csomót is átvágták, és megállapították, hogy egy bizonyos Vay Tihamér az utóbbi, tehát a galambod ütközetben forgatta fegyverét, illetőleg vett részt Zsigmond megmentésében. , Galambóc? Ugye milyen ismerős nevet visel ez az erősség! Arany János örökítette meg ezt a bizonyos kalandot a Rozgonyl Cicelléről szóló szép balladájában. „Galambócon vár a török, ne várjon hiába!" — mondja ennek a költeménynek a talán legismertebb sora. Alább pedig már a megénc- kelt főúri hölgy jelenti hősiesen: „Én, én hozom, gyönge asszony, ide azt a gályát!" Örkény István:* Legmerészebb álmaink is megvalósíthatók! — Kedves Feri, az a harmadik kutya nem húz. — Sajnos egy kissé rövid az ostorom. — Sőt úgy veszem észre, mintha bicegne is egy kicsit. — Hogyne bicegne, mikor csak három lába van! — Jé, tényleg . .. Nem kár egy nyomorék állatot kocsi elé fogni ? — Nézze meg jobban, Ilonka. Mind a tizenkét kutyám három lábú. — Jaj, szegények! — Inkább engem sajnáljon, Ilonkám! Az összes pintéreket végigjártam, amíg sikerült összeszednem tizenkét háromlábú kutyát. — Lehet, hogy nem értek hozzá, de az ember azt hinné, hogy egy normális kutya jobban és kitartóbban húz. — Ezt nem vitatom. Én azonban vérbeli városlakó vagyok. Mit kezdjek tizenkét négylábú kutyával? — Csák nem fél tőlük, Feri? — Én a szúnyogcsípéstől is félék. A természet erőivel csínján kell bánni. Mondjuk, hogy ezek a kutyák négylábúak. Mondjuk, hogy megbolondulnak valamitől. Mondjuk, hogy kitépik a gyeplőt a kezemből ... Jobb erre nem is gondolni, Ilonkám! — Akkor se érteni. Ha fél a kutyáktól, akkor miért velük húzatja az autóját? — Mert rosszul vezetek. — Azt meg lehet tanulni. — Félig-meddig, Ilonkám .. . Az ember és az autó nem egyenrangú fél. — Nézzen körül! Egyetlen kutyavontatású autót se lehet látni! — Elég baj az! Pedig az ember, sajnos, már nem bírja utolérni a technikát. Használni használja, valójában azonban retteg tőle. — Én nem félek az autótól. — Csakhogy ez a Simca óránként százötven kilométert tud megtenni. .. — Ne fájdítsa a szívem, Feri.. . Imádom a rohanást! — Maga egy kissé telhetetlen. Tíz napja indultunk el Pestről és nézze, már Siófokon vagyunk. — Tizenkét kutyával ez nem is olyan nagy teljesítmény. — Hát persze, hogy nem Csakhogy én már Pesten behúztam a kéziféket. — Nem túl óvatos maga egy kicsit? — Pontosan éz az a tempó, amelyre teremtve vagyunk. — Látja, mennyi ember? És mindenki minket bámul. — Irigykednek. — Egészen ki van dülledve a szemük. — Mert látják, hogy legszebb álmaink is megvalósíthatók. Makacs sajtóhiba Lapunk keddi számában adtunk arról, hogy a svéd dományos akadémia dísze torrá avatott egy magyar dóst, — akit —, őszinte sa, latunkra —, „dr. Pálpéter tér Pál” néven említett' Ráadásul nemcsak a sző’ ben, hanem a tudósítás cí ben is hibásan közöltük a péter Péter Pál nevet. . A jeles magyar tudós i helyesen: doktor Pálpéter tér Pál. Hír Ágyában dohányzott borsod- bányai lakásán Haris Márton vájár. Miután végigszívta cigarettáját, lámpát oltott, falnak fordult és elaludt. Apróhirdetés „Joliot Curie emeleti, kétszobás épített konyhába reit. Sashegyre m sürgősen, ráfizeti rélném Joliot Cur emeleti, kétszoba. épített konyhabú relt lakásra, a S, kilátással.” téri, ötödik alkóvos, be- orral fölsze- ző lakásomat ssel is elcse- téri, ötödik alkóvos, be- orrál íölsze- .hegyre néző Jelenség Egy parafadugó, mely : miben sem különbözött a bi parafadugőtól (Hirt G. : dórnak mondta magát, de jelent egy név? Egy név : mit se jelent), beleesett a be. Egy ideig, amint az vár volt, úszott a víz színén, e különös dolog történt. Le merülni kezdett, lesüllye fenekére és nem jött föl ti Magyarázat nincs. Örkény István most let éves. Ebből az alkalomb züljük egyperceseit. KM Hétvégi melléklet
