Kelet-Magyarország, 1987. április (44. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-23 / 95. szám

1987. április 23. Kelet-M agyarország — Nyíregyházi Élet 3 Kétoldalú sirámok A vendéglátás kérdőjelei Új muzsika csendül... Tisztelgés Kodálynak Csak büszke lehet minden nyíregyházi ar­ra, hogy ötven esztendővel ezelőtt voltak olyan elődök, akik megértettek valamit a kor követelő szavából, s meghívták a város­ba Kodály Zoltánt. Azt a zeneszerzőt, aki akkor már profetikus erővel hirdette a dal­kultúra fontosságát, a közös éneklést, a tisz­ta forrásból merített művészet nélkülözhe­tetlenségéi, a magyar zene emberformáló hatását. Éppen fél évszázada, május máso­dikén volt itt a városban, s hogy akkor mi történt, azt vizsgáljuk meg néhány akkori hírlapi cikk részletével, akkor született írá­sokkal. • \ • Négyszáz dalos éneke A Nyírvidék május 6-i száma írta: „Nyír­egyháza város kultúr társadalmának méretei­ben, jelentőségében felbecsülhetetlen értékű zenei eseménye volt a Kálvineum reformá­tus tanítóképző intézet rendezésében meg­tartott május 2-iki hangverseny. Nem a sze­mélyi kultusz dicsőítése, hanem a magyar dalkultúra és ezzel együtt a magyar nemzet egyetemes érdekeit szolgálva, e város kul­túrtörténetében formáló és irányító hatáso­kat eredményező korszakalkotó kultúrmun- ka!... Bármennyire is hangsúlyozzuk, hogy e nagyszerű hangverseny egyetemes zenei és kulturális érdekeket szolgáltak és bármeny­nyire szeretnök a személyi' kultuszt e most hangoztatott érdekektől elvonatkoztatni, mégsem haladhatunk el szó nélkül amellett az önfeláldozó, áldozatos munkásság mel­lett, amelyet a hangverseny létrehozása kö­rül a Kálvineum református tanítóképző in­tézet fiatal, lelkes, tehetséges zenetanára, Vi- kár Sándor e hangverseny megrendezése kö­rül kifejtett... A hangversenyen kilenc helybeli tanintézet énekkara vett részt, mintegy négyszáz tagot képviselve. Annak műsora felölelte Kodály magyar karirodalma örök becsű alkotásainak jellegzetes sokféle­ségét. ... Emelkedik az ünnepi hangulat, amikor megjelenik a színpadon dr. Kodály Zoltán nemes arcéle, a nagy emberek vele­született szerénységével. Szelíd kék szemével végigtekint a közönség tömött sorain és csendesen elkezd beszélni a magyar mű­veltség típusairól, annak vizuális jellegéről. Beszél a nagy külföldi központok zenei kor­szakairól, melyek vizsgálata közben kutatja a mi zenei kultúránkat és megállapítja, hogy annak ősforrásai a magyar néplélekben gyö­kereznek.” A cikk, mely lelkesen szól a művekről, a' szereplőkről, Kodályról ma is érezhetően su­gározza azt, hogy ünnep volt a Mester itt­léte. De most nézzük, hogyan ír erről most, 1987-ben egy szereplő, aki maga is énekelt a nevezetes hangversenyen. Dr. Margócsy József a jubileumi eseményre készülő kiad­vány előszavában így emlékezik: „Az jogosít fel ennek a bevezetőnek a megírására, hogy ötven évvel ezelőtt, ezen a nyíregyházi, szín­házi Kodály-ünnepélyen én is énekeltem. Előbb Krecsák László tanár úr vezetésével, majd a Magyarokhoz együttes éneklésekor Vikár Sándor intésére. Lényegében csak most, e kis gyűjtemény végigolvasásakor és mai fejjel foghattam fel ennek a hajdani eseménynek a lényegét. Olyan városi-állami vezetők, egészen másféle előképzettségű ze­nei szakemberek ekkor már támogatják Ko­dály mozgalmát. És a részvevő együttesek: a tisztviselő dalkörön nem csodálkozom, ők mindenütt szerepeltek ebben az időben, de aztán: elemi iskola és tanítóképző, polgári iskola és gimnázium ... mind külön végvár, elszigetelt ^bástyája a közoktatásnak, ame­lyeknek nincs közös szervezetük, ahol veze­tők és pedagógusok szót érthetnének, talál­kozhatnának. És most, itt, egyszerre, a Ko- dály-kórusműveket megértve, azok hatásá­ra hajlandók és képesek nemcsak ugyan­abban a műsorban egymás után fellépni, hanem együtt is énekelni a Magyarokhoz sorait, hangjait, egyakarattal, együttes öröm­mel. Rendkívüli alkalom volt ez akkor.” Méltó utódok És most nézzük részletesen, kik is voltak azok, akik akkor a színház deszkáira léptek. A tisztviselő dalkör, az állami tanítóképző intézet elemi iskola, az evangélikus leány- gimnázium énekkara, az egyesített énekkar, a Kossuth gimnázium vegyeskara, a görög katolikus elemi iskola gyermekkórusa, a községi polgári fiúiskola kórusa, a Kálvine­um leánypolgári énekkara, a községi polgári fiúiskola egyesített énekesed. És a karmes­terek, megérdemlik, hogy fél évszázad múl­tán nevüket idézzük: Vikár Sándor, Kovách Árpád, Krecsák László, Bánhidy Ödön, La­katos Emil, Szilvássy József, Lamping Fülöp. Kodály egyik nyíregyházi fellépésének tisz­teleg a város. Ez a felsorolás is jelzi: hatalmas örökség marad ránk, amit folytatni kellett, s az idő azt bizonyítja: a nyíregyháziak éltek a le­hetőséggel és teljesítették kötelességüket. Ma is sorolhatnék az énekkarokat, a négyes iskoláét, a főiskoláét, a vegyes kart, a kon­zervgyári kórust, az iskolai énekeseket. Ma Fehér Ottó, Gebri József, Tárcái Zoltán, Fe- renczi Erzsébet — nem teljes a felsorolás! — művészeti vezetése országos és nemzet­közi hírű énekkarokat ad. De hadd szóljunk a szakmunkásiskola énekeseiről, a vidéki vá­rosokban, falvakban működő kórusokról, 'Fe­hérgyarmatról, Nyírbátorról, Vásárosna- ményról, Kömöröről. A Kodály-örökség jó kezekben van, s igencsak jogos, hogy ötven év után emlékező és összegző ünnepségre készüljön a város. Tóth Aladár, a magyar zenekrítika óriása 1937-ben, a nyíregyházi hangversenyt köve­tően írta azokat a sorokat, amelyek érvé­nyességén ma is elgondolkodhatunk: „Nos, Nyíregyházán most újra megmozdult a ze­neélet. Üj muzsika csendült fel, melyet azon­ban nem fővárosi vagy külföldi művészek hoztak vendégségbe. Ha a pesti kritikus ír­ni akar róla, nem hallhatja ugyanazt a fő­városban: le kell utaznia Szabolcs székvá­rosába. És ez a szabolcsi muzsika már nem a magyar vidéki városok tragikus zenei múltjáról fog beszélni, hanem a magyar vi­déki város szebb zenei jövőjéről... Nyír­egyháza dalosai ezzel a Kodály-muzsikával ajkukon indították meg harcukat műveltsé­gért, magyarságért. A Kálvineum tanítókép­zőjének rendezésében nagyszabású Kodály- hangversenyt tartottak a városi színházban. A műsoron nem kevesebb, mint huszonkét kórusprodukció szerepelt, közöttük három újdonság, melynek bemutatásával Nyíregy­háza megelőzte a fővárost. Nagyszerű példá­ja volt ez a hangverseny annak az erőnek, hitnek és kitartásnak, melyet a magyarság Kodály zeneköltészetéből meríthet.” ...mint az éltető eső A Képes Szabolcs című lap 1937 májusá­ban így fejezte be cikkét: Az utolsó műsor­számot, a Magyarokhoz c. kánont a szerző Itt hallotta először vegyes kartól. 400 énekes megrendítően fennséges hatású teljesítmé­nye volt ez, aminek hatását szavakkal jelle­meznünk lehetetlen. Ezt a monstre énekkart is Vikár Sándor vezényelte. A magyar dal ősi fája kivirágzott Szabolcs szívében dús virágzással, ennek nyomában pedig dús ter­més szokott járni, csak a fagy meg ne ölje ezt az életképes rügyezést.” A Magyar Kodály Társaság megyei cso­portja, a népfront, a megyei tanács, a vá­rosi tanács, a színház, a Váci művelődési ház most együttesen készül arra, hogy emlé­kezzék. Tarcai Zoltán főiskolai tanár, zene­tudós irányításával állt össze a program, amely méltón kíván tisztelegni az ötven év előtti nyíregyházi műpártolók előtt, s egyben megidézi Kodály szellemét. Nézzük, kik is lépnek színpadra: a kisvárdai Kodály Zol­tán Általános Iskola kórusa, a 4-es iskola Cantemus kórusa, a nyíregyházi egyesített férfikar, az egyesített női kar, és a Magya­rokhoz című művet az összkar és a közön­ség. Május másodika az idén is ünnep lesz. Igaz, hiányzik a Mester, Kodály, hiányzik az akkori lelkes tanítvány, az életműért ál­lami díjat kapott Vikár Sándor, és hiányoz­nak sokan a régiek közül. De itt van már egy nemzedék, mely Kodály módszerén nőtt fel, egy fiatal gárda, mely számára a Ko- dály-dal olyan, mint az éltető eső. Jó lenne, ha mai zenekultúránkról is sok olyan szép, lelkes, hozzáértő írás jelenne meg, mint akkor, örvendenénk, ha a helyi újság mellett az ország kritikusai is idefi­gyelnének. Hiszen aligha lehet valami ta­nulságosabb, mint megnézni: mivé lett az ötven év előtt elültetett magból. Érdekes és szép látni, hogy Szabolcs-Szatmár ma is büszke lehet: az örökség él. B. L. Mit lát' a vendég? Látja mindenekelőtt az árakat, amelyeket általában nem az ő zse­béhez méreteztek; az étlapot, ami az egyik helyen éppúgy marhapörköltet, ríaitúrszele- tet, rántott bordát és babgulyást kínál, mint a másikon; maguk az éttermek is hasonlato­sak egymáshoz — túl nagyok, túl jellegte­lenek ahhoz, hogy hangulatosak lehessenek, pusztán légkörükkel csalogassák a vendége­ket. Mit kell szem előtt tartania a vendéglős­nek? Jó, ugyanakkor olcsó ételeket ajánl­jon, kulturált körülmények között fogadja a vendégeket, és ügyeljen rá, hogy minél több legyen a nyereség — mindez manapság any- nyit tesz, mintha valakinek gúzsba kötve is tudni kellene táncolni. A szakma legalábbis úgy érzi, hogy az 1979-es, jelentős mértékű áremelés szinte tönkretette a vendéglátóipart: olyan gödör­be kerültek, amiből alig-alig tudtak maga­sabbra kecmeregni, most pedig félő, hogy ismét visszacsúsznak a mélypontra. A ma­gyarázat mindenekelőtt az árakban keresen­dő, amelyek nálunk igen messzire szaladtak a bérektől; csak egy viszonylag szűk réteg engedheti meg magának, hogy több-kevesebb rendszerességgel vendéglátóhelyen étkezzen. Hol van már az az idő, amikor életforma volt elmenni valahová megebédelni, megva­csorázni ... Nincs már törzshelye az iparo­soknak, a tisztviselőiknek ... Mi tagadás, nem is nagy a kísértés. — lámpással kell keresni Nyíregyházán (de a megyében is) a hangulatos, barátságos, meg­fizethető vendéglőket. Amiben egyébiránt magunk vagyunk a ludasak, mert abban a reményben, hogy tömegek étkeznek majd az éttermekben — nagy, sivár, és mostan­ság délidőben is jószerivel az ürességtől kon­gó helyiségeket alakítottunk ki. Ha nem lenne az előfizetéses étkeztetés, a megyei vendéglátó vállalat (január 1-től Szabolcs Vendéglátó Vállalat, amelyhez két leányvállalat, a Nyírség és a Nyírhotel csat­lakozik) alighanem lehúzhatná a rolót. Ez a tevékenységük viszont egyre bővül (a gyer­mekétkeztetéssel egyetemben), ugyanis a munkahelyek számára ma már veszteséges saját dolgozóik helyben történő étkeztetése, pedig sokáig ez volt a kedvezőbb. No, nem mintha a vállalat fillérekért tudná kínálni az előfizetéses menüt, de még mindig ez a — viszonylag — legolcsóbb. Szóval, az embe­reknek aligha van más választásuk, ha me­leg ebédet akarnak enni. Időzzünk még egy kicsit az áraknál, amit mi, vendégek természetesen sokallunk, a szakma pedig — ugyancsak természetesen — kevesell. A tömegétkeztetésben a vállalat 35 százalékos árréssel dolgozik, vagyis az étel­hez szükséges nyersanyag kivételével min­den költséget ebből kell fedezni — márpedig a vendéglátás a szó szoros értelmében igen költséges szakma, bérígényes, állandó gond a fogyóeszközök pótlása, a karbantartás, fel­újítás, korszerűsítés. Valamelyes nyereségre úgy tudnak szert tenni, hogy az imént em­lített 35 százalékot — támogatás formájában — az állam megtoldja további 20 százalék­kal. Mindazonáltal jó ideig csak hajszál híján kerülte el a vállalat a veszteséget — minden fillért a Korona rekonstrukciójára költöttek, ez elvitt 20 milliót. Túlvannak rajta, tavaly már 16 millió forintos nyereséggel zárták az esztendőt. Az idei kilátások? — erről egye­lőre jobb nem beszélni ... Maradjunk a kellemesebb témánál. Az utóbbi két évben annyi eredményt mutat­hatnak fel, mint amennyit az azt megelőző évtizedben sem. Űj éttermet nyitottak Zá­honyban közösen az élelmiszer-kiskereske­delmi vállalattal, Nyíregyházán elkészült a Művész presszó, az örökösföldi Otthon étte­rem és az Ifiíanyá. Több mint 5 millió fo­rintot költöttek a Szabolcs és a Krúdy, va­lamint Mátészalkán a Szatmár szálloda kor­szerűsítésére — a felújított, illetve zuha­nyozófülkével bővített 78 szállodai szobában 150 vendéget tudnak fogadni a korábbinál lé­nyegesen kulturáltabb körülmények között. Kevéssé látványos ugyan, mégis számot­tevő az a javulás, amit a gyermekélelmezés­ben értek el — 15 millió forintot költöttek karbantartásra, az evőeszközök, edények cseréjére. A helyzet persze így sem ideális, hiszen a konyhák jó részének sokkal több gyerekre kell főznie, mint amennyire ere­dendően tervezték őket; csak napi 4—5 tur­nusban tudnak ebédeltetni. Ami az étel mi­nőségét illeti: mindenekelőtt a személyze­ten múlik, hogy ml kerül a gyerekek tányér­jába, hiszen a tapasztalatok azt bizonyítják, hogy — akárcsak a háztartásban — ugyan­abból a nyersanyagból hozzáértéssel fino­mat, ellenkező esetben viszont kevéssé ízle­tes ételt lehet készíteni. Itt célszerű megemlíteni azokat az erő­feszítéseket, amelyeket — másokkal egye­temben — az egészséges, hazai hagyomá­nyainknál korszerűbb táplálkozásért tesz a vállalat, megküzdve olykor — s néha alul­maradva — nem a gyerekek, hanem a fel­nőttek ízlésével." Csak részben váltották be a hozzájuk fű­zött reményeket a szerződéses üzletek: va­lamelyest olcsóbbak ugyan, de a színvonalat nem emelték, s mint az eléggé ismeretes, tevékenységük nem az étel-, hanem az ital- forgalom növekedését eredményezte (a ven­déglátó vállalat árbevételének mindössze 30 százaléka származik az alkoholtartalmú ita­lok forgalmazásából, ami országosan is igen jó eredménynek számít). Talán csak az utóbbi időben kezdik egy kicsit „összekapni magukat” — korszerűsítenek, csinosítják az üzletet, mert muszáj, ha talpon akarnak maradni, hiszen a vendéglátást érintő hi­deg légáramlatok őket sem kerülik el, jólle­het ma is kedvezőbb feltételek között mű­ködhetnek, mint az állami vállalatok. Az embereket persze elsősorban az érdek­li, mi várható a jövőben. Nos, ami azt ille­ti, Galambvári Tibornak, a Szabolcs Ven­déglátó Vállalat igazgatójának valóban nem sok oka lehet a derűlátásra. Az elképzelések megvalósításához — Nyíregyházán az inten­zív fejlesztéshez, hiszen itt elegendő étte­rem van — kellene vagy 30 millió. Akkor szó lehetne róla, hogy sajátos arculatot kap­jon egy-egy vendéglátóhely, miközben je­lentősen emelhetnék a sokat — és joggal — kifogásolt színvonalat is. Az utazók kultu­rált, gyors étkezésre alkalmas vendéglője le­hetne a Szindbád; igazi, elegáns kávéházzal gyarapodhatna Nyíregyháza az Omnia át­alakításával; imbiszjellegű üzlet lehetne a Dominóból; a művészek és az értelmiség törzshelye lehetne a Művész presszó, ami ma inkább a pénzes fiatalok tanyája. Ami viszont több, mint elképzelés: még a tavasszal megnyílik a Tisza, amely nem­csak arculatot, de nevet is cserél az átala­kítással — Ungvár étterem lesz belőle, ahol évszakonkén más és más specialitások vár­ják majd a betérőt. A korábban bizony na­gyon sivár helyiségre — remélhetően — rá sem ismerünk majd: intim hangulatú boxok, megszépült környezet ígérkezik — első osz­tályú színvonal, egyelőre még nem dőlt el, hányadósztályú áron ... Ráfér a felújítás a Szabolcs étteremre is, amely 17 éve épült. Ha mindazt sikerülne megvalósítani, amit terveznek, talán újra első osztályú lehet majd a Szabolcs — szín­vonalban mindenképpen. Járható útnak látszik az utcai árusítás bő­vítése. Szeretnék visszahódítani a fagylalt- kedvelők elpártolt táborát is. Már most is 30 féle (!) fagylaltot tudnak készíteni, amin e sorok írója őszintén elcsodálkozott, látván a csokoládé-puncs-vanília szentháromsá­gát ... De ha minden igaz, most fordul a kocka: a vendéglátó üzleteiben is visszatér­nek a hagyományos, gombócos fagylalthoz, amiből — ígéretük szerint — egy-egy üz­letben egyszerre vagy hatfélét is fognak kí­nálni. Gönczi Mária „Közétkezők” a Koronában — 1987 április.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents