Kelet-Magyarország, 1987. március (44. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-07 / 56. szám
1987. március 7. C salóka a március eleji nap. Bárhogy ontja sugarát, a hideget nem tudja elűzni. A délelőtti órában fázósan húzzák össze magukon az újból felvett télikabótot az asszonyok. Szaporázzák a lépteiket, legfeljebb a boltnál állnak meg egy kis csevegésre. Odavág a déli nap az ABC elé és a sziélenyhében már elviselhető a levegő. A csizma sarka mégis koppan, a hirtelen jött jég még erősen tartja magát. No, de mit számít az már, amikor vetőmagért jöttek, műtrágya iránt érdeklődnek. Sürget az idő, mert ahogy megenyhül, egymást követik a tennivalók a kertekben. Oros, hétfő délelőtt. Ha nem tudnám, hogy Nyíregyháza egyik kertvárosában vagyunk, bízvást hihetnem, kedves szabolcsi faluba vezetett az utam. Egykori központja ma is őrzi régies hangulatát, a tanácsházával szemben MHSZ-klub, művelődési ház, amott tábla tudatja a gyógyszertárt, emerre az önkiszolgáló bolt, pár lépésre az orvosi rendelő és a mozi. Alig néhány méter és minden együtt, amire az embernek csak szüksége lehet. — Ezért is nem vágytam én semerre innen, pedig, megjártam még Amerikát is. — Egy lehiggadt élet igazsága csendül ki Balázs Antalné született Dicső Mária szavaiból, Oros egyik legidősebb lakója ő, mostanában töltötte be a nyolcvanat. — Még a szüleimis itt születtek. Minden örömmel itt áldott meg az isten, de a bánat súlya is idehúz. Hét gyereket neveltem fél, négynek meg én fogtam le a szemét még gyerekkorában. Az egyik aknát talált ’44-ben, egy felnőtt fiamat fiatalon vitte el a rák. Egy másik fiam meg ’56-ban összebeszélt két falubelivel és meg sem álltak Amerikáig. Magyar lányt vett el, de az unokáim, Liza és Ida már nem beszélnek magyarul. Rózsaszín keretben két szép lány simul egymáshoz, vajon mit tudnak a nagyszülők lelkében dúló viharról? — vallatom a képet. Az idős asszony emlékezése riaszt vissza a jelenbe. — A menyem pénztáros egy irdatlan nagy áruházban, a fiam egy gyárban vízvezetékszerelő. Hetvenévesen ültem repülőre — képzelje csak azt az izgalmat! — és felkerekedtem hozzájuk, látogatóba. Tíz hónapig maradtam. Marasztaltak örökre. Akkorra már megözvegyültem, nem várt a párom idehaza. De az egyik fiam azt írta, hogy szégyelnek az utcára kimenni, mit mondanak az emberek, hogy az ő anyjuk kinn maradt? Hát ne kelljen szegénynek szégyenkezni, meg aztán vágytam én is haza. Tudja, úgy van az, hogy ahol az ember igazán boldog volt, ott kell meghalnia . .. Lánya, Barát ' Istvánná tesz-vesz anyja körül. Lejárt a délelőttös műszak — az iskolában takarít és hivatalsegéd — addig rendet rak itt és a saját háztartását is ellátja, ök is itt építkeztek, Nyíregyházához közelebb. — Itt van a munkahelyem, az otthonom. A férjem a szomszéd községbe, Nyírpazonyba való, természetes volt, hogy itt építkezünk. A lányom a tsz-iro- dán van, a fiam a 110-es- ben burkolónafc tanul. Mi mindent megtalálunk itt és nem vágyunk a világon sehová. Én itt boldog vagyok ... Orost egyre többen választják nemcsak lakhelyül, hanem végleges otthonnak. ötezer lelket számlált a falu, amikor 1979 végén az akkori tanácselnök, Kócsák Zoltán feltette a kérdést a 47 tanácstagnak! rnegsza- vazzák-e, hogy Nyíregyházához csatolják Orost? A légyzümmögést is meg lehetett volna hallani a teremben. Az elnök nem beszélt előtte az úgymond hangadókkal, várta, mit döntenek. Elmondta, milyen előnyökre számíthatnak és mi lesz a hátrány, ha egyesülnek. A mérleg serpenyőjébe a javakból jutott több. Lelkesen igeneitek. de voltak, a falubeliek közül, akik később azért szidták Kócsák Zoltánt, mert „eladta” a falut a városnak. — Sok álmatlan éjszakát akozott nekem az a bizonyos tanácsülés — emlékszik vissza egykori hivatalában a volt elnök, aki ma a tanácsi kirendeltséget vezeti. — Nézze, kevesebb vízdíjat fizetünk — egy önálló községben a víz köbmétere 4—5 forint, nálunk 2—, olcsóbban kapjuk a villanyáramot, és a busz városi járat. De ne hallgassunk a hátrányról sem. Barangolás: Amíg a magunk urai voltunk, többet fejleszthettünk, mint most, amikor a városi nagykalapból „leosztanák” valamennyit. Ha a fejkvóta szerint részesedhetnénk, megnőne a fejlesztésre fordítható pénz. Mostanában a tévében láttunk egy-két riportot olyan falvakról, amelyek ismét visszakérték az önállóságukat. Tőlem is megkérdezték a faluban — látja, nekem már csák így jön a nyelvemre —, nem lehetnénk mi is a magunk urai? Az építkezők is gondosan kiszámolják, hogyan járnak jobban. Aki orosi, csak ritkán kér lakást a városi tanácstól. Évente azért 20— 25 fiatal beköltözik Örökösföldre vagy más lakótelepre. A többség a szülei mellett rak fészket, megosztják a telket. Itt általában ezer öles telkeket talál! A házakat meg, én palotának látom. Három-négyszintesek, amilyenéket néhány éve még nem is álmodott tán a tervező sem. Ma meg ott tartunk, hogy a télen több kazánt szétfűtöttek, mert megszűnt a tiszta szoba, s hogy mindenütt meleg legyen, nem bírta a kisebb megterhelésre szánt kazán. Ma már közel 8 ezren élnek Oroson, ezen a gyönyörű nyíregyházi kertvárosi részen. Lassan összeépül a megyeszékhellyel, de hogy valójában város-e vagy sem, megoszlanak a vélemények. Szögezzük le gyorsan, hogy nem a hivatalos minősítés szerint, mert 1979. december 31-ével Oros Nyíregyháza része lett. Kitették a táblát, átírták az utcaneveket. Akkor volt ám kavarodás, amikor meghallotta Kócsák Zoltán, hogy Orosnak még a nevét is el akarják törölni a föld színéről. A személyi igazolványba nyíregyházi címet írtak, s a hivatalos helyeken nem fogadták el az orosi megjelölést. Kilincselni kellett, hogy legalább a név fennmaradjon. Bölcs döntés nyugtatta meg a kedélyeket, mert a falu- névtáblán Nyíregyháza- Oros szerepel. Jönnek ide idegenek is, akik korábban talán sose hallottak Őrösről. Mint például Németh Jánosné, aki Nyírbéltekről települt át. — Miért jött a városra öregségére? — Nem a városra jöttem én, hanem Orosra — csodálkozik a kérdésre az asz- szony és sehogy nem érti, hogy így is a városon van. — Családi házra vágytunk, közelebb a gyerekekhez, a városhoz. Vass Miklós, aki majdnem három évtizede hivatalsegéd, fűtő és takarító a tanácson, egész életét Oroson élte le. Csak azt fájlalja, hogy régebben össze- jártaík az emberek, szomszédosak esténként. Lassan elmennek a kispadok gazdái, s velük 'együtt sírba száll a szokás, hogy az egymás mellett élők egymáshoz tartoznak. Fiatalkorában volt itt legényegylet, leányegylet, mára megszűnt a közösségi élet iránti igény. Bár ki tudja, Kócsák Zoltánnak gyakran azért fáj a feje, mert a művelődési házat működtető tanárképzősök minduntalan valami újjal állnak elő. Vagy azért kérnek engedélyt, hogy fórumot tartsanak, vagy azért, hogy leértékelt árusítást rendezzenek a kultúra házában. A hétvégén borversenynek adtak otthont. Jól jár velük Oros, mert szellemi pezsgést hoztak azoknak is, akik már nem jutnak másképp a kultúrához. Mert van egy színházba járó réteg, a téesz például bérletet vett a Móricz Zsigmond Színházba, A pedagógusok kijárnak, s nyilván a városban megtalálják a kulturálódás formáit. Falu-e vagy város? — tettük fel a kérdést sokak nevében. Nagyközség volt, amelyhez sok tanya kötötte az életét. Nyírjes, Nagyszállás, Kőlapos, Ilona-, Forgács-, Világos-, Barzó- tanya Oros révén kereste a boldogulást. Ma már viszont a városi ember vesz parcellát a Malomhegy, Pitvarkert, Szárdocska, Nagykert, Ombódásdűlő zártkertjeiben. A vízműtársulat most éppen a víkend- telkekre akarja elvezetni a vizet. A régiek közül ugyanis a legeldugottabb utcában is csapból folyik a víz. Talán a fekvése miatt kapta a Kezdő utca nevet az a sor, amely a legközelebb esik Nyíregyházához. A 8—10 éve épült házak mögött soha nem látott formájú építményeket húznak fel a fiatalok. Viszonylag régi betelepülőnek számít Szviridov Mihály, aki az MHSZ-nél oktatja a gépjárművezetőket és női fodrász felesége. — Egyszerű a mi történetünk. Én ófehértói vagyok, a nejem nyírbátori. A szüleimnél kezdtük a házasság első három évét. összespóroltunk egy OTP-s lakás beugrójára. Nyíregyházán a Toldi utca kétszobás panellakásába költöztünk. Vágytunk a kertes házra. Szétnéztünk a Korányin, drága volt, a Ságvári mesz- sze volt. Oros mellett szólt mindenekelőtt az, hogy olcsón, 56 ezerért vehettünk telket. Édesanyámék a •szomszéd házhelyen építkeztek. Közel lakunk és mégis külön. — Jól érezzük magunkat itt — állítja az édesanyja, Szviridov Ivánné, aki 13 esztendőn át Oros ország- gyűlési képviselőjeként mondta el a véleményét a Parlamentben. — De az is igaz, hogy mi magunknak másképp építettük volna Orost. Ha ránk bízták volna az útépítést, ugyanúgy együtt lapátoltunk volna vasárnaponként, mint amikor a járdát csináltuk. Így 8600 forintot fizetünk és nézze meg, az út feljebb van, mint a ház, befolyik a víz, alig győztük visszanyomatni szivattyúval. Beszélni kellene az emberekkel többet, mert akkor hegyeket mozgatnának meg a köz - ügyeiért. Néhányan még összejárunk, itt ünnep a névnap, a születésnap. Meghívjuk egymást a disznóölésre. Így próbáljuk saját képünkre formálni Orost, az otthonunkat. Csak az a kár, hogy az új betelepülők amolyan városi nép, akik reggel elmennek, este ráfordítják a kulcsot és nem ismerik még a tő- szomszédot sem. Nem divat a nagycsalád, ezekben a kacsalábon forgó várakban már csak egy-két, ritkán három gyereknek jut hely ?! Az ezer kataszteri holdon fekvő Oroson 35 kilométernyi út határolja a telkeket. A poros út és a telefon hiánya bosszantja az itt élőket. De már régen levehetnék a tanács faláról a Taurus toborzó plakátját. A megsárgult képek egy induló üzem első szárnypróbálgatásait örökítik meg. Mára a Taurus is csak a legjobbakat fogadja. Az ingázókat egy kézen meg lehet számolni. A város ad kenyeret, megélhetést. A gyorsabb gyarapodást, a legtöbben szerződött dohánnyal, pár év alatt elérik. Liza és Ida nem értette odahaza Indiana államban, miért vágyik vissza Marika mama. Látogatóba jöttek ök is, de soha nem érezhették meg azt a történelmi változást, aminek tanúja, részese volt itt a nagymama. Ezt csak az érzi, aki együtt élte meg a falu sorsfordulóit. S egyre többen élnek Oroson olyanok, akiket már nem old, hanem köt a tájhoz ez a föld. Tóth Kornélia Az „eladott” fain KIK HÉTVÉGI MELLÉKLET
