Kelet-Magyarország, 1987. március (44. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-07 / 56. szám
KMhétvégí melléklet Bármikor is kerestem telefonon, szinte mindig férfiak vették fel a kagylót. Ebben igazából nincs semmi különös, hiszen az építőiparban — így a Szabolcs megyei Állami Építőipari Vállalatnál is — nagyrészt férfiak dolgoznak. Annál szokatlanabb, hogy olyan nagy vállalkozásokon, mint a nyíregyházi Örökösföld, a dombház, a Korányi Frigyes utca, az Erdő sor építése egy asszony legyen az első ember. A felsorolt területeken Kovács Istvánná főépítésvezető irányítja a munkát. Sorsa nem tipikus. Már csak azért sem, mert kevés nőnek adatik meg, hogy rangja, szava legyen egy férfias szakmában. Ha valaki, ö bizonyosan tudja mit jelent elérni és megtartani az egyenjogúságot. A megfogalmazás persze így nem egészen pontos. Szerintem napjainkban inkább a nők egyenrangúsága lehet vitatéma. Mi a véleménye erről? — Szerencsés helyzetben vagyok, mert egyen jogúnak és egyenrangúnak érzem magam a férfiakkal. Hiszen a munkám minősége és mennyisége alapján olyan felelősséget bíztak rám, mint a hasonló felkészültséggel, gyakorlattal rendelkező férfikéi lé- gákra. A számonkérésnél is a teljesítmény számít, nem pedig az, hogy nő vagy férfi válaszol a kérdésekre. Szerintem általában a munkahelyeken a munkakörtől és az ott dolgozó vezetőtől is függ, hogy milyen feladatokat kapnak a nők. Mert ahol a vezető elég önbizalommal rendelkezik és demokratikus is, akkor bizonyosan észreveszi, hogy a nők szeretnek és tudnak dolgozni. Vagyis alkalmasak a nehezebb megbízatásokra. Persze nem biztos, hogy mindig a vezetőben van a hiba, ha inkább férfiakat választ a felelős beosztásokra. Az ilyen terhelést ugyanis nem tudja mindenki felvállalni. A felelősségteljes munka egész embert kíván, s ezt nagyon nehéz egyeztetni a családi kötelességekkel. Nincs mindenütt nagymama, aki vállalja a háztartást, a gyermeknevelés gondjait. Az az asszony, aki magasabb posztra kerül csak úgy vághat bele, ha a férje is részt vesz az otthoni munkában. Manapság sokat beszélnek egyes pályák ^ elnőiesedéséről. Ügy vélem, hogy az építőiparra ez nem vonatkozik, ön hogyan választotta ezt a foglalkozást? — Véletlenül. A családban senki sem dolgozott az építőiparban. Mi nagyhalásziak vagyunk, nyolcéves korom óta élünk Nyíregyházán. Édesapám géplakatos volt, édesanyám háztartásbeli. Tőlük a tanulás lehetőségét kaptam útravalóul. Engem a matematika és a fizika érdekelt. Sokáig nem tudtam eldönteni, mi legyek. A szomszédunkban egy építész lakott, aki rengeteget mesélt a munkájáról, felkeltette az érdeklődésemet. Szüleim nem kis meglepetésére a műszaki egyetemre jelentkeztem. Féltettek, főleg azért, hogy mi lesz az egyetem után. Joggal aggódtak, mert a kivitelező építőiparban csak elvétve dolgoznak asszonyok. Az építészmérnök kolléganők inkább a tervezésben, vágj' bonyolítói területen vállalnak állást. Itt a vállalatnál rajtam kívül egy építésvezetőnő dolgozott. Már nincs a SZÁÉV-nél: beruházói területre ment át ^ Hogyan került a jelenlegi beosztásába? — Kezdetben szerkesztőként, majd tervezőként foglalkoztattak. 1970-ben a 3-as főépítésvezetőségre helyeztek műszaki előadónak. Hét évvel később lettem főépítésvezető. ön volt az egyetlen alkalmas jelölt erre a feladatra? — Nem. Rajtam kívül dolgoztak itt komoly gyakorlattal rendelkező férfi szakemberek, akik számíthattak a kinevezésre. Az én személyem mellett az szólt, hogy én rendelkeztem a legmagasabb szakmai végzettséggel. Emellett nem voltam én sem „új lány”. Főnökeim hétévi munkám alapján ismerték felkészültségemet, emberi tulajdonságaimat. Egyszerűen bíztak bennem és ez nagy dolog. Hétvégi interjú Kovács István né főépítésvezetővel A női egyenjogúságról 9 Sokan úgy tartják: egy nőnek többet kell produkálnia ahhoz, hogy azonos módon értékeljék a férfiakkal. Mi erről a személyes tapasztalata? — Nem tudom biztosan megítélni, hogy voltam-e ilyen helyzetben. Szorgalmas természetű vagyok. A diákévek alatt és a munkámban is mindig arra törekedtem, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsam. Meglehet, esetenként nagyobb erőfeszítéssel dolgozom, mint mások. De számomra ez nem a környezet, hanem a lelkiismeret kényszene. ^ Hogyan sikerült elfogadtatnia magát ebben a munkakörben? — A kollégák nagyon korrekten fogadták a kinevezésemet. Még az is, aki különösen számított erre az állásra. Az ő emberi nagyszerűségének köszönhető, hogy hamar túllépett a csalódottságán. Eredményesen tudtunk együtt dolgozni. Igaz — főleg kezdetben — keményen küzdeni kellett azért, hogy elismerjenek. 0 Itt az örökösföldön mintegy félezer ember munkáját irányítja, akik többsége .munkás. Könnyen boldogul a fizikai dolgozókkal is? — Amíg nem ismertek, bizony szaftos megjegyzésekkel, füttykoncerttel kísértek, ha végigjártam a területet. De ez nagyon régen történt. Addig tartott, míg az első értekezleten el nem mondtam ki vagyok és mi a feladatom. Elfogadtak. Sőt, ha új emberek jönnek, a régiek megkövetelik tőlük a tisztességes viselkedést velem szemben. Az építőipar persze nem leánynevelő intézet. Nehéz, fáradságos munka, túlzás lenne elvárni mindig mindenkitől a választékos modort. Megtanultam, hogy ha valaki durvábban fogalmaz, azt egyszerűen nem kell észrevenni ... ^ ön milyen főnöknek tartja magát? — Hát... Ezt talán nem tőlem kellene megkérdezni. Számomra sokat elárul, hogy — érzésem szerint — szeretnek velem dolgozni. (Megjegyzem: ez nem biztos, hogy pozitívum.) Legfontosabb az eredmény, amibe néha sajnos hiba csúszik. A mi szakmánkban rengeteg a bizonytalansági tényező. Mindennapos bosszúság az akadozó anyagellátás. Gond, hogy többnyire elhasználódott munkagépekkel, járművekkel kell beérnünk. Egy-egy feladat megoldásához nincs mindig elegendő ember — különösen a szakmai összetétel nem megfelelő. Ráadásul nem dolgozik mindenki egyformán lelkiismeretesen. így aztán előfordulnak csúszások. Az átadás előtt gyakran hajrázunk, ami pedig könnyen a minőség rovására megy. — Lehet, hogy keményebben kellene fogni a munkatársakat. Én viszont alkalmatlan vagyok a diktatórikus vezetésre. A köáas akarásra, az ésszerűségre hivatkozom, nem pedig arra, hogy én vagyok a főnök, tehát csak nekem lehet igazam. Rám az a jellemző, hogy szeretem megbeszélni a feladatokat, Közösen keressük a megoldás lehetőségeit is a kollégákkal. így közös a munka, de együtt örülhetünk a sikereknek és együtt viseljük a kudarcot. 0 A férfiakkal, vagy inkább a nőkkel szeret jobban dolgozni? — Erre nem könnjrű válaszolni, mert kevés lány és asszony van a környezetemben. Igazából nem is tudok különbséget tenni, kikkel könnyebb boldogulni. A legnehezebb feladatokon a férfiakkal osztozom, akik többségében jól megállják a helyüket. A nők szinte kizárólag adminisztrátorok, technikusok a főépítésvezetőségen. Nekik annyival egyszerűbb, hogy kéznél van a gép és a papír, vagyis a feltételek adottak a munkához. Mondják, hogy az asszonyok pletykásak és sértődékenyek. Én ilyesmit nem tapasztalok, igaz nem is igen jutnak el hozzám a kis panaszok. Rosszat nem tudok a női munkatársakra mondani. Sőt! Roppant lelkiismeretesek. A összességében milyennek látja ma Ma- W gyarországon a nők helyzetét? — Nem is tudom... Én nem tartom túl rossznak a helyzetüket és nem érzem alá- becsültnek őket. De az tény, hogy nincs könnyű soruk. Különösen azért, mert nem túl demokratikus a férfiak felfogása az otthoni dolgokról. A második műszak az asszonyoké. Bár türelemmel, szeretettel rá lehel venni a férjeket, hogy segítsenek egy kicsit. Ha ez nem így van, abban nem feltétlenül a feleség a hibás. Rengeteg múlik a fiús anyákon. Sajnos hajlamosak vagyunk rá, hogy megsajnáljuk a csemetéinket. A gyerek tanítás után különórára szalad és késő este ül le a tankönyv mellé. Olyankor pedig melyik anya képes rá, hogy kizavarja zoknit mosni, vagy mosogatni a fiacskáját? Ezt én sem teszem meg, pedig az eszemmel tudom, hogy hibát követek el. Az én fiaim is ezt a kényelemszeretetet viszik majd tovább a saját családjukba. Persze ha igazán szeretik a feleségüket, akkor — remélem — a házi munkában is osztoznak velük. Erről jut eszembe egy történet. Az egyik idősebb munkás minden restelkedés nélkül elismerte, hogy ő bizony papucsférj. Szívesen elvégez minden háza munkát, mert azt szereti, ha egy jókedvű, vidám, boldog, nem pedig agyonstrapált asszony van mellette. — Az ilyen férfi sajnos a kivételek közé tartozik. Ha sokat nem is, de a legtöbb kollégám segít a párjának. Mint ahogy én sem vagyok egyedül a háztartásban. Már az is sokat számít, ha a másik megkérdezi: győzöm-e egyedül a tennivalókat. Ha ennyit sem kapnék egy mártírnak érezném otthon magam... A; Az előbb úgy fogalmazott, hogy a fele- ” lősségteljes munkakör egész embert kíván. Hoeyan tudja egyeztetni a munkát és a családot?-- Nagyon nehezen. Az energiáim jelentős részét a munkahelyem köti le. Naponta átlagosan 9 órát dolgozom. Néha tízet tizenegyet. Időnként előfordul, hogy hazaviszek egy paksamétát, mert az építkezésen nincs mód rá, hogy elmélyüljön az ember egy-egy témában. A családom persze zokon veszi, ha vacsoratözés helyett jelentéseket, kimutatásokat forgatok. g A szülői háztól, a neveltetéstől is függ, hogy ki milyen szerepet tölt be a családban. ön egyenrangúnak érzi magát otthon? — Igen. Ez még akkor is így van, ha rám hárul a házi munkák nagyobb része. Gyermek- és ifjúkoromban sem ért hátrány pusztán azért, mert lánynak születtem. Sőt, a szüleim nagyon respektálják, hogy tanultam és „többre vittem” mint ők. Persze édes- anyámék még a régi hagyományok szerint éltek. Ez abból is következett, hogy csak édesapám dolgozott. Az ő elsőbbsége leginkább abban nyilvánult meg, hogy a fontosabb kérdésekben egyedül határozott. Nálunk ez már másképpen van. Mindent megbeszélünk és közösen döntünk. Ez természetesen nem megy mindig viták nélkül. Vannak dogok, amiket másképpen gondolok mint a férjem. Ő közgazdász, esetenként nagyobb az előrelátása. Néha be kell vallanom, hogy neki van igaza. A viták úgy gondolom, természetesek egy házasságban. Az ilyesmi sosem okozott törést az életünkben. £ Tapasztalatom szerint nagyon sok asz- szony szenved attól, hogy képtelen jól gazdálkodni az erejével. Gyakran úgy érzik, hogy sem a munkában, sem otthon nem felelnek meg az elvárásoknak. — Magam is jól ismerem ezt az érzést. Tisztában vagyok például azzal, hogy fontos lenne folyamatosan képezni magam. Állandó hiányérzetem van, mert néhány szakcikk és szakkönyv elolvasásán túl az önképzésre nincs időm. Az érem másik oldala, hogy örökös lelkiismeretfurdalás gyötör a családom miatt. Friss energiáim nagy részét a munkám köti le. Rendszerint fáradtan érkezem haza. Ez nagy baj. Hiszen aki fáradt, abban kevesebb a megértés, a türelem. Pedig a mai gyermekek éppen úgy igénylik az édesanyjukat — a figyelmet, a gondoskodást, vagy egyszerűen a beszélgetést — mint ahogy az én korosztályom igényelte. Két fiam van. A nagyobbik 19, a kicsi'14 éves. Kettőjük közül a kisebbiknek nagy szüksége van — lenne — a közelségemre. Ö meg is keresi a lehetőséget arra, hogy beszélgessen velem. Csakhát az idő... Mivel sportol a gyerek, sokszor csak este találkozunk. Ma már tudom, milyen szerencsém volt, hogy az édesanyám nem dolgozott, csak nekünk, a családjának élt. Én képtelen vagyok ugyanezt nyújtani a fiaimnak. Keveset lehetünk , együtt, ráadásul az együtt töltött órák sem mindig felhőtlenek. Hibás vagyok abban, hogy nehezen lépek túl a munkahelyi bosz- szúságokon. 1 • Ha újra kezdhetné, vállalná-e, hogy csak feleség és anya legyen? — Nem! Biztosan tudom, hogy kevés lett volna számomra kizárólag a családanya státusa. Miikor megszülettek a gyerekek, megpróbáltam, milyen tartósan otthon lenni. Kezdetben csodálatos volt. Ám egy idő után már nem találtam a helyemet. Úgy éreztem, ! kisiklott az idő a kezemből és boldogtalan vagyok. ^ Szerencsés embernek tartja magát? — Feltétlenül. Először is azért, mert szeretek dolgozni. Aztán: mert erre lehetőségem is van. A mélypontoktól eltekintve optimistának vallom magam. Megtanultam, hogy a sikerhez talpraesettség, csökönyösség, jó adag elszántság kell. Akarat, hogy amit elhatároztam, azt végig is tudjam vinni. (Ezért mondja néha a férjem, hogy konok vagyok.) Talán még abban is szerencsés voltam, hogy semmit sem kaptam ingyen. Saját bőrömön éreztem azt az igazságot, hogy aki a küzdés feladatát nem ismeri fel, az nem lehet más, csak boldogtalan. Ezt szeretném a fiaimmal is megértetni. Köszönöm a válaszait. Házi Zsuzsa ... pokol az a munkahely, ahol a vezető és a beosztott úgy kerülgeti egymást, mintha ismeretlennel találkozna, méreggel teli az a légkör, amelyben még ott lebegnek az egymásra szórt gyilkos átkok, és keserűség lakik azok lelkében, akik nap mint nap ilyen helyen kell, hogy nyolc órát lehúzzanak egymás társaságában. A történet, ami miatt az írógéphez ültem, a következő. Az egyik termelőszövetkezetben — jobb ha nem tudjuk melyikben, majd később kiderül miért — él egy asszony, aki beosztására nézve személyzetis. Ebben a munkakörben a gazdaság gondja-bajának csak egy része érné, ő mégis valamennyivel tisztában van, mindegyikért aggódik. Eddig nem is lenne baj, hiszen akár természetesnek is tekinthető a közös dolgaival törődni. A probléma ott kezdődik, ha ezek megítélése nem egyezik a vezetők álláspontjával. A még nagyobb gond, majdnem katasztrófa pedig ott és akkor van, ha e vita során — tettlegességgé fajul az ügy. No de ne vágjunk a dolgok elébe. Hogyan is kezdődött? Innentől két verziót is vizsgálnunk kell, mert mindkét felet illik meghallgatni. Az elnök szerint a személyzetis kést rántott a vita során. A személyzetis azt mondja, hogy az elnök belerúgott. Megvan a látlelet. Tanú viszont egyikük állítására sincs. Az elnök véleménye az, hogy a személyzetis olyan dolgokba ártja bele magát, amikhez nincs köze. A személyzetis aggódik a közös vagyon elherdálása miatt. A maga nemében egyik sem dicséretes magatartás, ha igaz. De hát akkor is: hogyan kerül a csizma az asztalra? Hol élünk? Korcsma ez a tsz- iroda, hogy itt késeinek, és rugdosódnak? Ráadásul férfi nőt? Egyáltalán van-e igazságtartalma ennek a minősíthetetlen botránynak? Tanúk híján állást foglalni bűn lenne. Az is majdnem a tisztesség határát súrolja, hogy egy újság hasábján egyáltalán felemlíti étik. Mégis megteszem, de nem azért, hogy valamelyiküknek is igazat adjak. Pedig sokkal könnyebb lenne a dolgom, mert legalább egyiküknek örömet szereznék, az is lehet, hogy igazságot szolgáltatnék. Egy szavammal sem szavazok azonban egyikük mellett sem. Az, hogy a közvélemény elé viszem mégis ezt az ügyet, egy célt szolgál, feltenni a kérdést: hogyan mérgesedhet el idáig egy konfliktus? Tűrheti-e, és hogyan tűrheti ennek a tsz-nek a pártszervezete, amelynek egyébként mindketten tagjai? A nagyközségi, a városi párt- és tanácsi irányítás talán nem is hallott az egészről? Mit gondolnak azok az emberek, akik itt és a környékbeli községekben laknak, erről a mi társadalmunkról? Az olvasók, akik nevek nélkül bár, de íme beavattattak a történetbe, nyilván nem szakadnak két pártra, hanem egyként döbbennek meg. A szűkebben vett közösség tagjai viszont eltérő ismeretek birtokában külön-külön csoportra bomlanak. A gyászruhás fiatalasszony szavai őszintén hangzanak, a dokumentumok sikertelen ön- gyilkosságáról beszélnek. Folyamatba lévő perei, ügyei kuszáitok, a tsz-ért való aggódása hitelesnek tűnik. Az elnök kemény vonásain nem ülnek ugyan kinn a belső feldúltság tünetei, de szavai hiánytalanul erről tanúskodnak. Azóta megerősítették elnöki tisztségében egy választás során és bírja a tagság rá szavazó részének, valamint a felsőbb szerveknek a bizalmát. Mellette szólnak a gazdaság utóbbi években elért eredményei is. A szó szerint késhegyig menő vita azonban amellett szól, hogy valaki elkésett. Mégpedig az, akinek meg kellett volna akadályozni az indulatok elmérgesedését. így ugyanis még az is felvetődhet, hogy talán mindkettejüknek van vaj a fején, és ezért nem bírnak egymással. Ha így volna, az csak eggyel több ok lenne a tisztázásra. Ha pedig egyikőjük ártatlan, az eddig nagyon súlyosan bűnhődött a másik helyett. 1987. március 7.^)
