Kelet-Magyarország, 1987. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-28 / 74. szám

A festészettől a szobrászatig Stílusgazdag törekvések Művésznövendékek tárlatai Nyíregyházán Fiatal művésznövendékek seregszemléje néhány hete Nyíregyházán zajlik. Ilyen koncentráltan, együttgondol­kodva a zene-, képző- és iparművészet, a tánc-, a színművészet még nem ka­pott lehetőséget megyénkben, de azt hiszem az ország más vidékein sem. A Budapest közelségét élvező Szentendre lehet a kivétel. A Váci Mihály művelődési központ adott helyet az ipar­művészeti főiskola és a kép­zőművészeti főiskola végzős növendékei alkotásai bemu­tatásának. Várakozás előzte meg a tárlatot, hiszen az or­szág művészképző „fellegvá­rai" mutatták be mai önma­gukat. szemléleti, stílusbeli eazdagságukat. törekvései­ket. Tekintsük meg a szabad­idős térben először az inar- művészeti főiskola kiállítá­sát. Az intézet feladata olyan tervezők képzése, akik az ipar számára képesek művé­szi értéket felmutató, azt hordozó és funkcionális kö­vetelményeknek is megfele­lő tervezőgárdát nevelni. Jó példákat látunk a tárlaton ezen törekvések megvalósu­lására. A nyomott textilek gazdag változatai között Za­lai Mónika és Bényei Tünde munkáiban látszik. hogy rendkívül gazdag grafikai le­hetőségeket talál az alkotó a természeti formák (falevél, fűszál stb.) között. Mészáros László (aki előtanulmányait Nyíregyházán végezte),-a bé­késcsabai kötöttárugyár szá­mára tervezett naptárával je­lentkezett. Lapjai a reklám minden funkcionális elemét felsorakoztatják a fotó gaz­dag eszköztárával. Az alkal­mazott grafikusok közül fi­gyelmet érdemlő még Mátai Attila a Corvina Kiadó szá­mára készített embléma rendszerterve. A képzőművészeti főiskola művésznövendékei izgalmas, belső értékekre figyelő kiál­lítását láthatjuk a Galériá­ban. A főiskola profilgazdag- ságát a bemutatott anyag színvonalas válogatása is jel­zi. A díszlettervezőktől az alkalmazott grafikusokon ke­resztül a festő és szobrászo­kig minden szak képviselte­ti magát., A főiskola hagyo­mányaihoz. híven most is a sokrétűség, az olyan meste­rek egyéniségének a hatása érzékelhető, mint Kokas Ig­nác, Sváby Lajos, Gerzson Pál, Vigh Tamás, Rátonyi József, Nagy Gábor. Díszlettervező képzést a főiskola képzésrendszerébe csak nemrég vették fel, de Szinte Gábor és Bráda Tibor mesterek munkája máris jó irányba mutat. Szellemes megoldást láthatunk Nagy Andrea operaházi „FIK- CIÓ”-tervében, hisz nem ki­sebb feladatra vállalkozik, mint a tér határesetei: „ki­vezető út a térből”, a „bezárt lehetőségek tere”, a „belső tér születése” ... Láthatjuk a kiállításon a festő-restaurátor képzés né­hány példáját, vagy az ana­tómiai tanulmányokat. Az alkalmazott grafikus képzés kvalitásait mutatja néhány jól átgondolt plakát- terv: Auth Attila és Geren- dy Jenő „Május 1.” plak,át- terve, Poszpisek Márta igazi színvonalú filmplakátjai. Szendrei László: Szellő Malier Árpád: Holdfény A képgrafikusok csönde­sen meghúzódnak a kiállítá­son, de munkáik színvonala biztos szakmai tudást láttat. A rézkarc, a litográfia, a különböző vegyes eljárások mesterségbeli kvalitást mu­tatnak. Figyelmet érdemel­nek Miszlai Sándor „kondo- ri” problémákat feszegető ro­mantikus rézkarc lapjai. Gá­bor Imre kőnyomata bravúros rajzi tudást sejtet, biztos kompozíciós érzékre vall. A szobrászati anyag első­sorban (a ma nagyon ked­velt) bronzalkotások formá­jában valósul meg. A gesz­tusokra épülő felület gazdag megjelenítése, csodálatos színvariációs lehetősége év­ezredek óta vonzza a szob­rászt. Szép példáit láthatjuk ennek Gaál Tamás. Vizsolyi János és a megyénkből szár­mazó Bíró Lajos munkáin. A kiállításon igazán átütő erővel a festő-növendékek je­lentkeztek. Szegedi Csaba és Müller Árpád munkái tiszta formai rendet mutatnak, színviszonylataik belső tüzet sugároznak, de magukon vi­selik még mesterük jegyeit. Farkas Balázs vörös-kék- narancs kontrasztjai és szab­dalt figurái az önmegvalpsí- tás irányába mutatnak. A ki­állított munkák közül Szend­rei László: Szellő c. képe ön­álló belső gondolatokat, érzé­seket éreztet hideg, zárt fe­lületi értékeinek viszonyá­ban. Hasonló problémák iz­gatják. de más mentalitást tükröz Szépfalvi Ágnes képe is. B. G. Március 27-éa született II. Rákóczi ferenc Vadvirágok a csatatérről A dokumentumok a Vay Adás Múzeumba kerülnek A fejedelem Értékes gyűjtemény birto­kába jutott nemrégiben a Szabolcs-Szatmár Megyei Múzeumok Igazgatósága. Cseh József, a ' honismereti mozgalom veteránja igen gazdag Rákóczi-anyagot ajándékozott az intézmény­nek. A mintegy 160 db újság­cikk, fotó és egyéb doku­mentum arról tanúskodik, hogy gyűjtőjük nagy érdek­lődéssel kísért figyelemmel minden eseményt, ami a Rá- kóczi-témával kapcsolatos. 1976 márciusában ünnepel­te az ország II. Rákóczi Fe­renc születésének 300. évfor­dulóját. Számos európai or­szág emlékezett akkor velünk együtt. Lengyelországban, Romániában, Szlovákiában, Franciaországban és Török­Á gyász művészete Jó néhány éve döbbenetes kiállítást láttam a vásárosnaményi Beregi Múze­umban. ,,A gyász művészete” ez volt a címe, olyan kikerülhetetlen, ám szíve­sen kikerült téma tárgyi, szellemi, nép­rajzi, népművészeti emlékei, sajátossá­gai kerültek a nyilvánosság elé, ame­lyekkel ritkán találkozhatunk múze­umban. Mert minek is emlékeztetni még itt is a halálra — kérdezhetné az életet védelmező, a halálnak még a gon­dolatát is magától távol tartani igyekvő ember. De a néprajz — a népművészet kutatói, szakemberei aligha térhetnek ki — hunyhatnak szemet — az élet be­fejező nagy drámai pillanata, a halál elől. S íme az egyik legjelentősebb munka — „Temetkezési szokások a be­regi Tiszaháton”, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem néprajzi tan­székének kiadványa — megyénkben született, szerzője Felhősné Csiszár Sa­rolta, a Beregi Múzeum igazgatója. S aki attól tart, hogy egy nyomasztó, lehangoló könyvecskét tart a kezében, amely legfeljebb a szakemberek figyel­mét kötheti le — kellemesen téved. Noha valóban az élet nagy drámája je­lenik meg, annak megannyi kísérőjelen­ségével, szokásrendjével, 29 beregi köz­ségben sok évig szorgalmasan végzett gyűjtőmunka eredményeként — a me­gyei múzeumok igazgatósága és a Beregi Múzeum Baráti Körének támogatásá­val megjelent könyvecske, csaknem 200 oldalas egyébként, az átlag olvasónak is érdekes, színes olvasmány. „A temetés mint népi" dráma” cím­szó alatt a szerző közreadja, hogy egyes községekben, így Tarpán is, a temetés­nek valóságos rendezője van, aki a ha­gyományos keretek közé szorítva tart­ja a temetés körüli teendők rendjét. Iiyen volt a tarpai Kelemen Elek, aki néhány éve halt -meg, s aki a felkéré­seket soha nem utasította vissza. A be­teg, haldokló öreg embereket hetenként végigjárta, megnézte, s akit egészsé­gesnek talált, annak azt mondta: „úgy látom, még nem te következel.” A te­metésnek az idők során kialakult rend­je egyrészről fékezi az indulatokat, másrészről viszont fokozza azt, vagyis megadja a temetésnek a tisztességét. Van sírás, de a sírásban ott van a sze­mérem. Van öröm is, de ezt nem lehet mutatni, ment a hozzátartozók, a közön­ség megróná érte. — Hymodon — folytatta a kutató- szerző ,—, a temetés, sok hagyományos temetés egymás utáni megfigyeléséből kiderül, hogy az valójában egy népi dráma, amely ezeket az indulatokat egy mindenki által elfogadott szokásrendbe szorítja, amely így él tovább sokszor a valóságos helyzettől elvonatkoztatva valódi játékként, mint a temetés paró­diája, a siratás paródiája, amelyeket területünkön farsang idején a fonókban játszottak. Érdekes megfigyelés a sírás és a si­ratás közötti különbség. Ezek szerint a -temetési sírás nem illik bele a temetés kereteibe. Egymás között sírhatnak a családtagok, hozzátartozók sőt a közvé­lemény meg is kívánja, hogy látszanak ezek nyomai, amikor a hozzátartozók a nagyközösség elé lépnek. De akkor már a sírásnak nincs helye. Van viszont si­ratás, amelynek külön krónikája van. Ugyancsak nem volt szabad sírni a hal­dokló mellett, mert a néphit szerint visszatartja, késlelteti a halált, sőt aho­gyan a beregi gyűjtés igazolja, úgy vél­ték, a sírással vissza lehet sírni a halot­tat az életbe, s aztán már csak nehezen tud meghalni. Más néphit is kapcsoló­dik a síráshoz, azért sem volt szabad sírni, mert a hosszú siratástól, a sok könnytől a halott vizes lesz és nem tud megnyugodni a sírjában. Erről a meg­haltak álom által értesítik a hozzátar­tozókat. Külön értékeket képviselnek a sira- tással összefüggő szokások. A siratás hozzá tartozott -a temetés pompájához. A nők feladata volt gondoskodni a megfelelő siratásról. Említ Csiszár Sa­rolta egy híres jó hangú, ugornyai sira­tóasszonyt, bizonyos Dúl Emmát is, akit a „főpróbakor” körülvettek az asszo­nyok és hallgatták, hogyan sirat. S ha valami szokatlant észleltek, szóltak is, „nem így Emma, hanem ahogy szok­tuk." A siratásban csak jót szoktak mon­dani a halottról. Sokáig emlegették az átlagostól mégis eltérő, meghökkentő, vagy éppen humorosan hangzó sirató szövegeket. Beszédtéma volt a faluban a siratás, hisz az embereknek, akik jól ismerték az elhunyt életét, csakúgy, mint a családját, körülményeit, ugyan­csak meglepődték, ha az életében rossz embert túlsiratták, vagy éppen egy ide­gen siratta hangosabban az elhunytat, mint a hozzátartozók. Olykor titkolt szerelmi kapcsolatok, bonyolult viszo­nyok is közszereplést kaptak, vagy ép­pen elszólásos alapon kiderültek a ko­porsónál a siratásból. Mai fülnek szokatlan és megdöbben­tő, hogy sok falusi ember maga nevelte a fejfának való fát, vagy ha találtak a fák között egy arra a legjobban alkal­masat, évekkel, évtizedekkel a haláluk előtt már kiválasztották: „jó lesz fejfá­nak”. A koporsót a falu ezermestere készítette, akinek volt egy mércéje, egy nádszál, amit semmi -másra nem használt, csak a halott mérésére. Eb­ből eredt a Beregben a tréfás szólás: „Nádszállal mérjenek meg . . . ! " Külön fejezet szól a halál előtti idő­szakról, a haldoklás megkönnyítéséről, a lélekről alkotott népi felfogásról, a temetés helyszínének, a halottas szobá­nak a kialakításáról, a virrasztásról és mindenről, ami hozzátartozott a teme­tés rendjéhez. Temetés után mindenki­nek kezet kellett mos-ni, s a kézmosó­vizet nem akárhová, hanem meghatá­rozott helyre volt szabad önteni. Ugyan­csak a néphittel függ össze, hogy falun, nemcsak temetés után. az idegennek nem engedik kiönteni a mosdóvizet. Azt a ház gazdája teszi mindig. P. G. országban — ahol a fejede­lem és hívei megfordultak —, az emlékezés és a kegyelet virágai borították el az em­léktáblákat, épületeket. Az újságcikkek a legkülönfé­lébb helyszínekről szólnak, tudósítanak. Soha nem látott „turistainvázió” indult meg Rodostóba (Tekirdagba), hogy megtekintsék Rákóczi egyko­ri házát, ahol 1720-tól 1735- ig, haláláig élt a nagyságos fejedelem. A hetilapok nem kis figye­lemmel emlékeztek meg pél­dául Vajáról. Ezt a községet a kuruc időkben Rákóczi két látogatása tette nevezetessé. Először 1703. július 19-én ér­kezett ide a fejedelem, hogy megnyerje a felkelés ügyé­nek a Vay-testvéreket és rajtuk keresztül a szabolcsi nemességet. Joggal gondol­hatta, hogy nem jár hiába, hiszen együtt raboskodott a kuruc érzelmű Vayakkal (Lászlóval, Mihállyal és Ádámmal) Bécsújhelyen. Má­sodszor 1711. január 31-én fordult meg Vaján, hogy Pálffy János császári gene­rálissal tárgyaljon egy eset­leges fegyverszünetről, ekkor azonban a szabadságharc ügye már hanyatlott. Az évforduló jó alkalom volt arra, hogy jelenkori történetírásunk tisztázza a Rákóczi-szabadságharc szá­mos fontos összefüggését. Régebbi dokumentumokat is tartalmaz a gyűjtemény, így például a Vasárnapi Új­ság 1906. november 6-i szá­mát, amely Rákóczi hamvai­nak hazahozataláról tudósít képekben is. A szöveg kellő­en ünnepélyes: „ ... míg ide­gen földön, idegen vízen hozta őket a hajó és vasút: várakozó nemzetük öt kül­döttje kísérte őket. Thaly Kálmán, báró Forster Gyula, Fraknói Vilmos püspök, Thallóczi Lajos és Török Aurél. A határon az őrzést átvette a kormány, a kísérést a nemzet. És következett há­rom napja és három éjsza­kája egy példátlan temetés­nek, a nemzeti hála és a nemzeti lelkesedés olyan lán­golásának, amely beragyog­ta Magyarországot a déli ha­tártól az északiig. Ahol a bujdosók hamvai az orszá­gon végigvonultak, Orsová- tól Kassáig és Késmárkig, tüzes pompába borult az út, virág födte a földet és ha­rangzúgással telt meg a leve­gő.” A gyűjtemény természete­sen méltó helyére, a vajai Vay Ádám Múzeumba kerül a közeljövőben azzal a vad­virágcsokorral együtt, amit Cseh József a romhányi csa­tatéren szedett, ahol a Rá­kóczi-szabadságharc utolsó nagy csatája zajlott 1710. 'ja­nuár 22-én, s amelyen II. Rákóczi Ferenc is jelen volt. Zámbó Ildikó IfH HÉTVÉGI MELLÉKLET 1987. március 28. Sírni nem, siratni igen

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents