Kelet-Magyarország, 1987. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-02 / 51. szám

1987. március 2. Kelet-Magyarország 3 Az olyasó kérdésére válaszol: Bürget Lajos újságíró Sok, érdekes kérdés érke­zett ezen a héten is. Van töztük közérdekű, de akad iócskán olyan, mely egyéni ágy elintézésére kér. Volt le- wél, sajnos névtelen, amely a 110-es iskola 1/b osztályában jralkodó állapotokban kérte segítségünket, ezt a megyei anácshoz továbbítottuk, mert gazságot tenni nem tudunk. Sajnos azt sem tudjuk elin- ézni, hogy valaki jobban él­en havi 4000 forintból, igaz, lem vigasz, de hadd tegyem lozzá, van aki még keveseb- lől kénytelen kijönni. Urai ilvasónknak, aki értékes árut ikar behozni Nyugatról, azt anácsoljuk, forduljon a /ámhatósághoz, ebben a kér- lésben ők az illetékesek, így vélem, ebből is látható: íem minden kérdésre térek li részletesen, amire vála- ■zolni lehet, megteszem, ami ntézendő, megfelelő helyre övábbítom. Varsánygyürei olvasónk prob- émájára azonban részletesebben eagálok, mert a levelében fel­ett kérdés, miért nincs író a »Oltókban, mélyebb -ondókat is eszeget. Hogy egy bo.ltban mi van ;s mi nincs, az a legtöbb esetben a boltostó’ az ő ren- lelésétől függ. Az sem vitás, logy az író nem tartozik a egkeresettebb cikkek közé, óllehet levélírónknak igaza •an, a korszerű táplálkozás ■gyík eleme lehetne. De ve- iyük szemügyre egyáltalán íz úgynevezett alapellátást, tt is van gond bőven. Mert bbe a kategóriába az tartó­ik, amit az áfész megfelelő lőadója annak minősít. Te- ;yük hozzá, ez az ellátás se nindig zavartalan, hiszen a zövetkezetnél is konfliktust koz az, hogy egyensúlyban egyen a nyereség és a köte- ező ellátás. Így, megítélésem zerint. először ott kell ren- let tenni, hogy a boltokban döben legyen jó és friss ke- lyér, meglegyen a rendsze- es hús- és töltelékáru-ellá- ás, hogy a túra vigye a szá- azárut, hogy meglegyen az sok minden apróság, ami niatt ma a közeli vagy tá- 'oli városba kell utazni, nem lesó busszal. Egy telefonáló arról tudakoló- lik, vajon lesz-e rend egyszer Hatzel téren, ahol ma az óra- s aranyárusok hemzsegnek. Egy piac életképességét nindig a kínálat és a keres­et egyensúlya határozza neg. Ebből kiderül, hogy .míg lesz balek, aki a Hatzel éren vesz órát, addig a zug- ;rus vállalja a rizikót. Mert •an, a rendőrség rendszere- en ott van a helyszínen. Az >ra- és aranyvásárlás bizal- ni kérdés, így aztán lénye­iében a vásárló naivitása a egjobb szervező erő, ez mű- :ödteti a neppert, a csalót, a ugárust. Értelme ennek alig •an, hiszen ma boltok sorá- >an garantáltan jó órákat tínálnak, olcsón. A Hatzel éri helyzet az a klasszikus zituáció, amikor a piaci ve- 'ő és hatóság együtt tud ha- ékonyan fellépni. Amíg vá- árló lényegében cinkosságot 'állal az eladóval, addig a azzia se sokat segít. Igen írülnénk, ha telefonálónk a aját tapasztalatait megosz- aná azokkal, akik az intéz­kedésre hivatottak. Egy üzemi véradószervező tette zóvá, hogy az utóbbi időben fi­gyelmeztették, a munkaidőalap védelme miatt ne buzgólkodjon, a gazdasági vezetés nem szíve­sen veszi, ha munkaidőben ren­dezik a véradást. Szeretném megnyugtatni kérdezőnket. A véradás olyan fontos társadalmi, egészség- ügyi kérdés, amely nem esik egy súlycsoportba a magán­ügyek intézésével. A legkü-. lönbözőbb országos fórumok egyértelműen úgy foglaltak állást, hogy e fontos kérdést különös gonddal kell kezelni, s nem lehet akadályt gördí­teni elé. Tény, a szervezés arra törekszik, hogy minél kisebb kiesést, gondot okoz­zon egy-egy üzemben, és a megyei gyakorlat azt mutat­ja: eddig sikerrel. A megyei véradások zavartalanul foly­nak, a gazdasági vezetők ál­talában megértik, hogy itt olyan fontos dologról van szó, amit támogatniok kell. Egy szülő azzal fordult hoz­zánk, hogy nézzük meg, meny­nyit költ egy felvételire készü­lő diák családja arra, hogy ma­gántanárral pótolja azt, amit az iskola nem ad meg. Tény, a legtöbb továbbta­nulni készülő gyermeket ta­níttatni kell. Számítások sze­rint ez egy fél esztendőben 15—20 ezer forintba kerül. Ludas ebben az a felvételi rendszer, mely nem tudott összhangot teremteni a kö­zépiskolai anyag és a felvé­teli követelmény között. Biz­tos hibás az iskola, hiszen ott mindenkit egyformán meg akarnak tanítani, ami persze a képességek külön­bözősége miatt lehetetlen, így aztán a legjobbak is csak egy erős középszintig fejlőd­nek, a többit kell, hogy a magánóra rakja rá a tudás­ra. Ez persze nem jó. Addig, amíg az iskolai reform nem jut el olyan szintre, hogy a jókat képes megfelelően me­nedzselni a szelekciót a ké­pességek szerint alakítani, addig sajnos ez a többlet ter­heli a szülőt. Kérdés, igazsá­gos-e ez. Nem — mondom meggyőződéssel — hiszen egyrészt a szülő anyagi te­herbírása nem egyenlő, a ki­sebb helyeken élők számára az esélyek csökkentettek. Ab­ban bízhatunk, hogy az okta­tás a középiskolákban eljut olyan szintre, hogy onnan a legjobbak az ott szerzett tu­dással is eredménnyel star­tolhassanak. Szalagavatót rendeztek a hét végén Nyíregyházán, a 110. számú szakmunkásképző intézetben. Tizennyolc osztályból har­minchárom szakma tanulója tűzte föl a közelgő szakmunkássá avatást jelző szalagocskát. (Jávor László felvétele) Megbukhat-e minden második? Régóta leszámoltunk a bukásmentes iskola egy időben dédelgetett illúziójával. De a jelenlegi, a kevéssé hízelgő tényekkel bátrabban szembenéző, a konfliktusok vállalásá­ra jóval nagyobb hajlandóságot mutató időszakban is meg- hökken az ember, amikor azt hallja, hogy egy középiskolai osztályban most félévkor a tanulóknak több mint a fele megbukott. A nyíregyházi 110-es szá­mú szakmunkásképző és szak- középiskola I/B osztályáról van szó, az évfolyam két szakközépiskolai osztályának egyikéről. Könnyűnek találtatott Az intézményben az 1985 86- os tanévben indították az el­ső két, nappali tagozatos szakközépiskolai osztályt (le­velező tagozatuk már évek óta van). A mostani elsősök úgynevezett „felvételi elbe- szélgetés”-t követően kerül­tek vagy az A osztályba, ahol építőgép-szerelést, vagy a B- be, ahol általános gépszere­lést tanulnak. Mindkét szak­mára nagy szükség van a me­gye gyáraiban, üzemeiben. Mindkét osztályban vannak bejárók, kollégisták, helybe­liek egyaránt. Szinte mind­annyian az első vagy a má­sodik helyen jelölték meg je­lentkezési lapjukon ezt a kép­zési formát. Általános isko­lai előképzettségük is nagy­jából hasonló: közepes vagy annál gyengébb tanulmányi eredménnyel vágtak neki a négyéves képzésnek, amely­nek végén szakmai és elmé­leti ismereteik azonos súly- lyal esnek latba a megmé­rettetéskor. De az egyik osztály zöme már az első próbán vészesen könnyűnek találtatott: a 38 gyerekből 22-en megbuktak félévkor. Igaz, 7-en egy tan­tárgyból, 8-an pedig „csak” kettőből kaptak elégtelent, vagyis nekik minden esélyük megvan arra, hogy az év vé­gére rendbehozzák a széná­jukat. No de azok, akik hat, sőt kilenc . (!) tantárgyból buktak meg?! Szembenézni a tényekkel Ennek a hét tanulónak a helyzetét érzi igazán kritikus­nak az osztályfőnök, Nagy- lucskayné Rózsavölgyi JudU is. De azt nem lehet monda­ni, hogy mindez hidegzu­hanyként érte volna az ér­dekelteket, a szülőket is bele­értve. Egy év eleji felmérés szerint matematikából pél­dául 40 százalékos tudással érkeztek a gyerekek a szak- középiskolába (a megyei át­lag a szakközépiskoláknál 70 r 'len a havas, jeges utcákat homokkal, sóval, fűrészporral szórták. Tavasszal, az olva­dások idején sárosak az utak. A parkolótól a bejára­ti ajtóig még a király is gyalog jár. A cipője, csiz­mája rámáig sáros lesz, tal­pának récéibe megtapad a járda piszka. Az előszobá­ban aztán a hóié, a sár el- kenődik, foltot hagy a pad­lón. Ha a nappaliba, bálte­rembe, színházba, tanácste­rembe, vagy Parlamentbe megyünk be, akkor is. Mi a teendő? Vegye le a sáros cipőjét! Otthon különösen, mert nincs bejárónő — de idegen helyen meg pláne ... Pedáns ember ilyenkor két pár cipőt hord. Egyet a lábán, egyet a kézitáskájá­ban. Ezt a mindenkori tisz­ta küszöb felett egyensú­lyozva veszi fel. Ez lehet gyengén vízálló, nyári vise­let is. Olvadáskor a mérsékelten vízálló és a rossz úszó cipők beáznak. A nehéz bakkan- csokban és csizmákban megizzad a láb. Ha beme­gyünk az előszobába és le­vesszük a lábbelinket — sok Tiúni illik, hogy ii illik minden kiderülhet. Pl.: fe­lemás zoknit hordunk — az egyik lyukas, a másik stop­polt; bütykös a lábunk, ló­patánk van; az izzadt zokni (pláne kapca) — büdös. Bü­dös a nappaliban, a bálte­remben, színházteremben. Parlamentben. Mi a teendő? Jobb helyeken a padló védelmére adnak egy papu­csot. Az előszobában ott so­rakoznak a családtagok pa­pucsai és cipői, és egy so­rozat a vendégek részére is. Meg lehet állapítani, hogy ki van otthon. Ha a férje bakkancsa az előszobában díszeleg, a szerető már ne is húzzon papucsot. A múzeumokban a padló védelmére posztópapucsot adnak. Hátul megkötve, vagy gumisán a cipőre kell húzni. Ez a jó megoldás. Csak olyan tappancsos ben­ne az ember. Es enyhe cél­zás lehet a ház asszonyára, hogy ö egy múzeumi darab, akit a takarítástól óvni kell. Ma már az előszoba mi­nimális mérete az építési szabályzat szerint 1,05 mé­ter is lehet. Hogy keveseb­bet kelljen takarítani. Meg, hogy a zongorát is be lehes­sen vinni a költözéskor. Persze csak láb nélkül, fek­tetve. y^sak az a baj. hogy a mi lábunkat nem le- hét lecsatolni. Én most éppen beszorultam egy ilyen előszobába. Há­tam mögött a WC-ajtó és a télikabátok, előttem egy cipőhalom. Már levettem a papucsokat, de így egy lá­bon egyensúlyozva, nem megy fel a csizma. Megda­gadt a kellemes vendégség­ben a lábam. Most se le. se fel. .. Hát ilyen — nyomdafes­téket tűrő — gondolatok járnak közben az ember fe­jében — papucsban. Kulcsár Attila százalék fölött volt!); volt, aki tízzel, százzal, ezerrel nem tudott biztonsággal osz­tani — márpedig a matema­tika érettségi tárgy. Ráadá­sul — legalábbis a jelekből ítélve — nem voltak tisztá­ban azzal (vagy ha tisztában voltak is, nem vették komo­lyan), hogy csak erőfeszíté­sek, rendszeres tanulás árán képesek megfelelni a köve­telményeknek. Amikor már mutatkoztak a baj első jelei, szóban is, írásban is tájékoz­tatták a szülőket, rendkívüli szülői értekezletet is össze­hívtak emiatt. Sajnos, cse­kély eredménnyel. A félévi bizonyítványosz­táskor a szülőknek is szem­be kellett nézniük a lehan­goló tényekkel, s a pedagó­gusokkal együtt gondolkodni azon, hogyan lehetne helyre­hozni a történteket. Néhány gyerek esetében — jobb, ha ezzel is számolunk — azt is érdemes fontolóra venni, ér­demes-e tovább erőltetni a szakközépiskolát, amely lé­nyegesen magasabb elméleti tudást követel, mint a szak­munkásképző. A mércét ai ólet állítja Gégény János, az iskola igazgatója a realitások em­bere: — Nézze, mi nem áltatjuk magunkat. Pontosan tisztá­ban vagyunk vele, hogy a gyenge tanulók kerülnek hoz­zánk — kivéve persze a diva­tos, nagy keresettel kecseg­tető szakmákat, mert ott any- nyi a jelentkező, hogy van miből válogatni... Tehát már csak emiatt sem lehetnénk maximalisták. De különben nem is akarunk azok lenni. Ügy gondoljuk, az a felada­tunk. hogy a lehetséges leg­többet „kihozzuk” a gyere­kekből, hiszen a gyárak, üze­mek, vállalatok teljes joggal várják el az iskolától, hogy pl. a szakközépiskolát vég­zett fiatalok ennek a végzett­ségnek megfelelő szakmai és elméleti ismeretek birtoká­ban álljanak munkába. Ter­mészetesen erre törekszünk a szakmunkástanulóknál is. Sikeresen: a tanulmányi versenyeken tanúsított sze­replések alapján a 110-es évek óta az ország legjobb intéze­te. Mindig szabad utat adtak a valóságos teljesítményt kö­vetelő, elismerő törekvések­nek. Még akkor is, ha ez az­zal jár, hogy az év végén ál­talában tíz százalék körül'van a bukások aránya (félévkor még magasabb). De nem vál­lalkoznak, nem vállalkozhat­nak elvtelen kompromisszu­mokra — előre kiszámítható, mérhetetlen károkat okozó következményei messze túl­gyűrűznének az iskolán. Gönczi Mária m/em mason, most flf magunkon verem ® el a port. Mit fon­toskodik ez itt, halljuk nemegyszer vissza, amikor az újságíró késztet plusz­munkára valakit. Például, amikor egy idős bágsi jött be néhány esztendeje a szerkesztőségbe, s elme­sélte, hogyan járt. Hibád- zott még néhány dolog fe­lesége rokkantsági nyug­díjához, s hiába szereztek be minden más iratot, nem haladt az ügy. Végre meg­tett a kérdéses papír, a hivatalban azonban közöl­ték velük még mielőtt túlságosán megkönnyeb­bülhettek volna —, hogy akkor most tessék mindent újból beszerezni... Tele­fonunkra a válasz: de­hogyis kell újból kezdem. Csak csatolják az új ira­tot, s hamarosan viheti a nyugdíjat a pénzespostás. Egy másik olvasónk sze­rette volna megtudni, hogy miért és meddig van a telkére építési tilalom, vagy van-e egyáltalán. Szanálják a területet, vagy mégis gondolhat építke­zésre? Innen oda, onnan ide küldték, de még min­dig nem tud semmi bizto­sat. Hozzánk fordult, bár sajnos nem átütő sikerrel. Annyira jutottunk, hogy kérnie kell elvi építési en­gedélyt — okmánybélyeg, térképmásolat stb. —, s az arra adott válaszból minden kiderül. Harmadik történetünk a nagy havazások idején játszódott, amikor a men­tésben dolgozók erőfeszí­téseiről adtunk helyszíni tudósítást. Sürgölödésün- ket látva megjelent két asszony, s panaszkodni kezdett. Véletlenül ugyan­is kárt is okozott a hóma­ró: az útról lefújt hó be­törte a házuk ablakát, nem várt éjszakai megle­petésben részesítve az al­vókat. A szerkesztőségben megint előkerült a telefon, mit tud tenni ilyenkor a vétkes vállalat? Példás gyorsasággal intézkedtek, még aznap a helyszínen kifizették a károsultakat! A morgolódás csak jóval később jutott a fülünkbe: mit fontoskodik ez itt, mi­nek ártja bele magát olyasmibe, amihez semmi köze? Bfl ea culpa! — követek Jwm meg bűnbánóan mindenkit, akinek bosszúságot okoztam. Mentségem csak annyi, az egészből semmi hasznom nem származott. Es higy- gyék el, mi örülnénk a legjobban, ha nem kelle­ne fontoskodnunk! Papp Dénes „...nem áltatjuk magunkat...“

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents