Kelet-Magyarország, 1987. március (44. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-21 / 68. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET „Pátriárkái személyisége Illyés alakjához teszi hasonlóvá Lakatos Menyhértet a maga írótörzsében. Ahogy a magyar szellemi főrend csukott nyakú parasztinget viselt Párizsban és művészcsokorba kötött selyemsálat Rácegrespusztán, úgy foglalva el mindenütt a rangját megillető helyet, hogy a máshonnan jöttségét finoman, de egyértelműen hangsúlyozza, Lakatos is viszi mindenhová a maga auráját’’ — írja róla az 1986-ban megjelent Cigányalmanachban Csengey Dénes. Valóban különleges fény lengi körül alakját. Egyik cigány író-költő társa mondta róla: „Menyus a cigányság élő lexikona, kútfője.” Ezt érzem parázsként izzó szavaiból, sorsunkat idéző emlékepizódjaiból, amikor mesél, s meleg pillantással ölel barátként, s invitál a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségének elnöke Budapesten a Hegedűs Gyula utca 14. számú ház emeleti nagyszobájának asztala mellé. Ez a szövetség ideiglenes otthona, de családias, barátságot árasztó. Ki jó szándékkal lépi át küszöbét, testvérként fogadják. Vártam erre a találkozóra. És most itt ülök szemben a cigányok doyenjével. Nem az öregség jogán illeti őt ez az elegáns cím, e megtisztelés, hanem a bölcsnek járóén. Tiszta, felhőtlen tekinteti férfi, fehér nyírt szakállal, s két szemöldöne között az’ ősök stigmájával, szemölcsével. Olyan, mint egy indiai bölcs. Küldetése van. Születése különös. A Békés megyei Vésztő adta a világnak. Ha ennyit mondok, nem pontos. — Anyámnak 14 gyermeke volt. Ebből 9 mindig élő. Szült és temetett. Ez volt az élete. Apám egy-két lóval, anyám tollal és zománcedénnyel kereskedett. Valójában Okány és Vésztő között a legelőn szült meg az anyám. Még az anyakönyvi kivonatomban is az van írva, hogy „született Vésztő község legelője ..” Egy lélek sem volt körülötte. Anyám t ^rakott a kötényébe. Egy ember jött arra kocsival, de nem vette fel az anyámat. Annyi becsület azért volt benne, hogy bekiabált Vésztőn a Párizsba (így nevezték a cigánytelepet) „Bonca! A legelőn vajúdik a feleséged.” (Bonca az apám neve volt. Nagyapám Bonca János erdélyi nemes volt.) Anyám hátán a batyu, a kötényében meg én ... Így érkeztünk meg a Párizsba. A „vésztői Párizsban” legalább nyolcszáz cigány élt. Putrikban, viskókban. Földbe vájt világ nyomorral, szép álmokkal, cigány hiedelmekkel, históriákkal, megszépülő fájdalmas emlékekkel. — Számomra a világ közepét jelentette. Láthatatlan kerítés választott el egy másiktól, amelynek a megismerésére vágytam. Anyám tanult, hat elemis asszony volt. Ö másként látta az életet, mint analfabéta apám. Lakatos Menyhért a vésztői Párizsból járt iskolába. Hatodikos volt, amikor társai nyúlhajtósra hívták napi 20 fillér fizetségért. Az anyját akkor érte a sokkhatás, amikor meg vitték a telepre a szomorú .hírt: Menyust meglőtték. — Eltalált az igazgató vadászpuskával. A község hintáján szállítottak a telepre. Ólommérgezésben, nagy lázban fetrengtem. Anyám feljelentette az igazgatót. A bíróság azt ajánlotta, egyezzenek ki — emlékezik a sorsfordulóját jelentő eseményre. E szerencsétlenség megváltása árán került Menyhért Békésre a gimnáziumba. Sokan gúnyolták. — Anyámnak köszönhettem, hogy lenyeltem a sérelmeket, fogcsikorgatva, s köny- nyeket rejtve tanultam. S rádöbbentem: nem igaz, hogy az okos emberek lenéznek. És amikor ráérzett, ráeszmélt erre az igazságra, akkor kényszerült megválni az iskolától. Deportálták a családot. Kettévágták, mint a kenyeret. Hét gyerek külön, őt az anyjával és két testvérével Ausztriába vitték. Csák a véletlenek és a felszabadítók gyors előrenyomulása mentette meg az. életét. — Egyhónapi gyaloglás után érkeztünk haza Magyarországra. Boldogok voltunk, mert éltünk. Sorsladikját aztán ide-oda csapta, sodorta a szükség szele, az embert próbáló idő. Lakatos Menyhért a legkritikusabb körülmények között is megpróbált talpon maradni. Egyenes gerinccel élt. S járja a maga választotta, de mégis a kijelölt utat. Ezt vállalta a cigányságért Messiásként. Tanult. Volt népi kollégista, mérnöki diplomát szerzett Budapesten, hazament Vésztőre a gépjavítóba. Főnöke megsértette. Kikérte, de ő nem alázkodott meg. Elkényszerült a gyárból. Tanítást vállalt a vésztői gimnáziumban, később Okányban a szakmunkásképzőben tanított matematikát, fizikát. S miután csaknem öt esztendőt szolgált a Nagykőrösi Állami Gazdaságban a segíteni akarás szándéka csalta haza Vésztőre, ötvenezer forintos alapítványa révén megvetette az első magyarországi cigány téglagyár alapját. Elkeseredése, s a remény hajtotta Budapestre Lakatost. Beállt diszpécsernek a Vörös Csillagba, később megismerkedett a nyomdászattal, s amikor napvilágot látott a Minisztertanács határozata a cigány lakosság helyzetéről s a teendőkről, a Magyar Tudományos Akadémia szociológiai csoportjához került. Nyakába vette az országot. Járta a cigánytelepeket. Két évig gyűjtött Szabolcsban is. S azóta is, mindig úton van. Ö igen. De titkon már régen ír. — Gyerekkori szenvedélyem. Írtam a feszültségek feloldására. Éreztem, megköny- nyebbülök általa. írtam a magam megnyugtatására, a megaláztatások levezetésére. És rengeteget olvastam. Mindent. Elsősorban a magyar klasszikusokat, később a világirodalom óriásait. Vendégként Franciaországban járt, amikor az Űj Írásban megjelent pályázatra lánya, Anka beküldi a Szánó című novelláját. Óriási a siker. Hatezer forintos csekkel kopogtat a postás. És érkeznek a felkérések. Megkereste Kardos, a Magvető igazgatója. Rábeszéli egy regény megírására. Megijed, szabadkozik. Barátja, Pilinszky és Pünkösdi rábeszélik, írja meg. Így születik meg a Füstös képek, a szociografikus regény. Lakatos termékeny író. Tíz esztendő alatt tíz műve jelent meg. — Most írom a Káli hét élete című, a cigányság mitológiai történetét feldolgozó munkámat. Remélem hamarosan nyomdába kerülhet. Nagyon sok mondandóm van még a mi világunkról. Szeretném, ha a cigányság belső világát mások is megérthetnék. Azért, hogy ne gyanakvás kísérje életünket, hanem a megértés és a befogadás szándéka. Lakatos Párizsba utazott. Franciául jelenik meg a Füstös képek című regénye. Sajtófogadás volt. Előadásokat tartott a magyarországi cigányok kulturális helyzetéről, elért eredményeinkről, a kezdeti sikerekről. Búcsúzik. Várják. A tévé szeretné bemutatni a cigányok íróját. Farkas Kálmán Szépen magyarul — szépen emberül Lompos réce arabú? Vegyünk kezünkbe néhány verseskötetet. Weöres Sándor pl. így ír: „József napján eltűnik a szél”. Vagyis: nem tűnik, mint a köznyelvben, hanem rövid ü-vel, ahogyan sokan ejtik. Így szinte gyorsabb a szél. A nyelvjárásiasság másutt is gyakran fordul elő stílusértékként: „Ott is hagyta a portyán / a fogát a toportyán”, azaz a farkas, a medve (Cs. Nagy István). Aztán ilyenekkel találkozunk: „A szorgalmas marabu / szépen tanul arabú” (Devecseri Gábor) : „Héj, te kölök fuss ide”; „Reggelije tejeikévé, kávé mellé édes máié” (Kormos István) ; „Mi’ csinál a kis barackfa?” (Bella István); „Petrezselyem, kolompár — mindig üres a kondér!” V_____________ _________________ (Kiss Benedek). Idézzünk a sza- bolcs-szatmári költők Holdrajzóra című kötetéből is! „Vízcsobogás ezer ér. Nem adnám én ezerér” (Madár János) ; „Nád körül réce ring elő (. . .) Hajrá ruca — zúgnak a fák” (Mester Attila). A réce, ruca a köznyelvben kacsa. Tamkó Sirató Károly: Tenge- recki hazaszáll című kötetéből egy csokorra valót válogathatunk. „Merre jár a Pál?” — így névelősen, a ritmus érdekében is. Elrugaszkodhat a köznyelvi ejtésmódtól: „Mind befagyott Bankokba — betétem a bankokba!” (a Bankokban és bankokban helyett). Másutt nem hangalakjában, hanem jelentésében tér el a köznyelvi változattól: „Lapos láp. Lápos lap. Lompos lép. Lépes lomp”. A lompos a köztudatban lógó öltözetre, bozontos szőrzetre, tollazatra vonatkozhat, a nyelvjárásban azonban lépes (méz) a jelentése, mint ahogy a lomp ott a lép. „Sür- gönyözhet Jereván: Tengerec- ki, gyere mán!” Főhősünk végül is hazaszáll. Beutazta a világot, a múltat, a jelent, a jövőt, a természetet, de a korszerű gépek világát is. Szójátékos megnyilatkozásaiba nemcsak a köznyelv, hanem az egyéni lelemények, aztán a szaknyelv, aztán a nyelvjárások világa is belefért. A gyermek lelkivilágához, de mindennapi valóságához is hozzátartoznak a tájszavak, amelyeket lépten-nyomon hallhatunk. Csak éppen élni kell tudni velük, miként a gyermekirodalom is teszi: mértékkel, ízléssel, ha szükség van rájuk. Hogy hangozzon netán arabú az arabul, de mindenképpen magyarán! Csak ne arabusul, vagyis idegenként. Molnár Zoltán Miklós A tudományos-fantasztikus film úgyszólván egyidős a mozgóképpel. Rendkívüli népszerűsége összefügg irodalmi előzményeivel, talán túl is szárnyalja azokat, mert amit az olvásónak a leírt szó alapján el kell képzelnie, azt a film látvány formájában készen nyújtja át. E filmfajta számtalan alakváltozatában egyetlen olyan jellemző jegy akad, amely mindegyikre érvényes: cselekményük az elképzelt jövő viszonylatai között bontakozik ki. A sci-fi- ben — ez az elnevezés a gyakrabban használatos — a fantasztikum többnyire a jövő feltételezett szupertechnikáján, egy mainál jóval fejlettebb tudományos bázison alapul. Hogy mennyire nem homogén filmfajtáról van szó (és ezért nem is célszerű önálló műfajnak tekinteni), azt jelzik azok a szélsőségek, amelyeket leginkább úgy lehet érzékeltetni, ha konkrét filmekre hivatkozunk. Sci-fi a Csillagok háborúja is, valamint a Sztalker is, de Spielberg alkotása a kalandfilm szabályrendszere alapján formálódó izgalmas történet, Tarkovszkij viszont filozófiai érvényességű gondolatokat juttat kifejezésre egy rendkívül szikár, izgalmasnak aligha nevezhető eseménysor segítségével. Piotr Szulkin filmje, az O-bi, o-ba, avagy a civilizáció vége, amely a kortárs klubok hálózatában most került bemutatásra, ahhoz a vonulathoz tartozik, amely nem a szórakoztatást tűzi elsődleges célul maga elé, hanem együttgondolkodást vár a nézőtől. Nem különösebben nehéz észrevenni, hogy a film magán viseli a Sztalker hatását nemcsak képi világában és hangulatában, hanem gondolatiságában is. A művészetek világában az allegorikus ábrázolásmód általában a múlthoz fordul tényanyagért, a történelemnek olyan szeletéhez, amely jól ismert, ezáltal kulcsot ad a megfelelések kereséséhez. Az olyasfajta modellálás, amelyet Piotr Szulkin választ, alaposan megnehezíti a néző dolgát. Egy jövőbe helyezett történetben semmi. nem igazolható még akkor sem, ha koherens logikára épül, és végül is az a feladat, hogy valamiképp mai világunk folytatásának tekintsük — ha áttételekkel is — acse-. lekményt, és a visszafelé következtetés segítségével mai társadalmakra érvényes megállapításokig jussunk el. Itt kell közbeiktatnunk azonban egy szempontot, amelynek figyelembevétele nélkül ieegyszerűsítjük azt a képletet, amelyet meg kellene értenünk. Szulkin nem tartozik a sokat emlegetett rendezők közé, ezért nem indokolatlan, ha jelezzük, a lengyel filmiskola képviselője, aki ezt a filmjét 1984-ben rendezte. Jól ismertek azok a körülmények és események, amelyek Lengyelországot jellemzik az alkotás elkészülésének idején, ezért elég, ha utalunk ezekre. Olyasfajta időszakról van szó, amely óhatatlanul mély lenyomatat hagy a művész tudatvilágában, s lehetetlen, hogy ettől függetleníteni tudja magát, akárha egyetemes érvényű összefüggéseket fejez is ki. Azt, hogy a szocialista országok filmművészetében napjainkra elszaporodtak a pesszimisztikus jegyek, a legegyszerűbb összefüggésbe hozni a gazdasági nehézségek nyomán bekövetkező egyensúlyi zavarokkal, mert ennek a felépítményi szférára gyakorolt közvetlen hatása nyilvánvaló. Hogy ez a lengyel művészeti életben kapja a legnagyobb hangsúlyokat, kézenfekvőnek tetszik. Az O-bi, o-ba, avagy a civilizáció vége erőteljesen pesszimista hangulatú film. Hogy ez a borúlátás mennyire fakad az alkotó nemzeti meghatározottságából, és mennyire abból, hogy részese az emberiségnek, amely az egyetemes fenyegetettség tudatában él, nehezen megválaszolható kérdés. Szulkin gondolatainak érvényességi körét éppen a modellhelyzet sejtelmes és elvont felépítése miatt egyértelműen megragadni aligha lehet. A főgondolat, az alapvető alkotói szándék azonban nyilvánvaló: figyelmeztetés egy lehetséges veszélyre, amely ma még elkerülhetőnek látszik. A film témáját akár divatosnak is nevezhetjük. Mi lesz a nukleáris katasztrófa bekövetkezése után? (Az e tárgykörben legnagyobb hírnévre szert tett The Day Af- ter-t már több szocialista országban játsszák, így remélhetjük, hogy hozzánk is eljut.) Szulkin filmjében az egy-kétezerre tehető túlélő egy barlangrendszer foglyává válik, és egyre kevesebb eséllyel várja a Bárkát, amelyen el lehet menekülni ebből a kiszolgáltatott helyzetből. (A Bárka-szimbólum bibliai vonatkozása félreérthetetlen.) Az időlegesen menedéket nyújtó alagútháló- zatban a társadalmi együttélésnek azok az ellentmondásai, hibái nagyítódnak fel, amelyek mai mindennapjainkat is jellemzik. Különösen talányos a film befejezése. Léghajó érkezik, a főhős énje megkettőződik, az egyik ottmarad a pusztulás biztos tudatában, a másik elrepül kedvese oldalán a léghajóval. Ha az előzmények következetes folytatásaként értelmezzük ezt a megoldást, akkor a jelenetet csak a főhős képzelete játékának tekinthetjük, bár ehhez képi megerősítést, igazolást nem kapunk, és a gondolat látványformát öltő megoldására nincs korábban sem példa e filmben. Ebben a megközelítésben kiteljesedik a film pesszimizmusa. Ha a sci-fi logikai rendje szerint gondoljuk át ugyanezt, ahol a történések magyarázatához mai ismereteink nem elégségesek, meghagy az alkotó némi reményt a jövőt illetően. Nálunk is jól ismert színészekkel találkozhatunk a filmben: Jerzy Stuhr, Krys- tyna Janda, Jan Nowicki alakítja a fontosabb szerepeket. Hamar Péter Édua és Kun László A kortársi prózaírás megújhodásának egyik eleme, hogy a múltunk megismerése iránt feszülő érdeklődést' a történelmi regénnyel is törekszik kielégíteni (Cseres Tibor, Simonffy András, So~ bor Antal, Gergely Mihály). E folyamatba illeszkedik Szentmihályi Szabó Péter igényes vállalkozása, 10 kötetre tervezett regényfolyama a magyarság történetének egy-egy fontosnak ítélt részletéről. Sentmihályi e regénye vér- zivataros múltunkból, történelmünk XIII. századi kavargó évtizedeiből (1270— 1290) idéz. V. István, a király súlyos beteg. Fia, az alig 8 esztendős László „védőőrizetben” él. A királyné, Kun Erzsébet képviseli a hatalmat. V. István halála után a gyermek, László fejére tették a koronát. Király lett, de hatalmát másbk gyakorolják. Tovább tart a tatárjárás utáni állapot: nincs a koronának valódi tisztelete. A kamaszkirály tapasztalatlan, édesanyja elfogult, az urak ramgért-birtokért marakodnak, s „nációk keveredése” nehezíti a kibontakozást. Árulás, pártütés, villongások és csatározások (bel- és külföldön) hol erősítik, hol gyengítik a király hatalmát, tekintélyét. S a királyné eközben a szicíliai Anjouházból hozat feleséget fiának, pedig annak szíve a kun leányért, Éduáért dobog, ki később szeretője is lett. Az események láncolata a lüktetőén erősödő és gyengülő magyar feudális viszonyok között bizonyságtétel arról, miként jutott a hon a kiskirályok uralma alá. Az eltérő közösségi (magyar és kun), valamint az egyéni (király, királyné, főurak, papok) érdekviszonyok határoztak cselekvést, morált, magatartást. Korjelző erről a királyné tapasztalata : bárkivel köthető egyezség, „csak a zsákmányból kell részesítened őket.” A király jegyzője, Kézai Simon is tényfeltáró jellemzést ad: „...Itten ország dolga forog kockán, nem a te felséges bajaid csupán! Hát persze, hogy túsz vagy! Ország túsza! Emberek elsőbbje! Nem saját érdemedből, hanem születésed révén!” S az „élet tanítómestere” e ponton szolgáltat mindenféle be- lemagyarázás nélkül súlyos tapasztalatokat: az eltérő érdekviszonyok feszítésében az erőket felörlő széthúzás, az egyéni és közérdek arányvesztése bukáshoz, többszörös tragédiához vezet. Egy figyelemre méltó mozzanat még kiemelhető: Szentmihályi szimpátiája e regényekben a történeti meghatározottságban élő, a mozgásformákat szellemi energiáikkal befolyásoló személyiségeké (Gellért, P. mester, Kézai Simon). Cselekvés- és mozgásterüket a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyük alapján, a királyi hatalomhoz fűződő viszonyaikban jellemzi. Alapvető kérdésünkre —, hogy koruk, a fejlődést meghatározó feudális viszonyok miért csak a szolgálatot kényszerítik rájuk — a válasz ugyancsak tanulságos: a közjó szolgálata. „A történelem alázatra nevel!” — rögzíti álláspontját Szentmihályi Szabó Péter. Elsősorban a történelem fényeire alapozza ezt. Miért fontos? Mert az általa eddig ismertetett, s a történetírás által is taglalt események valós tényanyaga hiányos. Ebből következik írói módszere, jelesül, hogy színes üvegcserepek mozaikjaiból állít össze történeti tablót, s munka közben a hiányzó darabokat a fantázia alakítja a szükséges színűre és méretűre. hogy kellően illeszkedjenek a többihez. Építkező-, sének ez a módszere azonban nem zárja ki az oksági összefüggések feltárását. Ezért Szentmihályi a változások nyomába ered azzal a szándékkal, hogy a tények és összefüggések történeti és emberi viszonyait megrajzolja. Alkotói módszerének azért fontos eleme ez, mert hősei (mint autonom személyiségek) cselekedeteit meghatározó történelmi közeg (mint a társadalmi mozgásformák általánosabbja) korlátokat szab a valós tények esetenkénti hézagait kötőelemként kitöltő fantázia indokolatlan nekilendüléseinek, s ezzel az objektív viszonyok tiszteletét erősíti az olvasóban is. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986). Miklós Elemér Lakatos Menyhért r r in O-bi, o-ba, avagy a civilizáció vége í7. •iárciu,'. 2
