Kelet-Magyarország, 1987. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-14 / 62. szám

i tesz említést a szin­tes felbukkanásáról. A szultán 1601-ben vörös- ■hér-zöld-vörös-fehér- hatszínű, vagyis hát ól álló zászlót adott Bá- Zsigmond erdélyi feje­inek. 1608-ban II. Mátyás (ázásakor a pozsonyi ko- ó templomhoz vezető fa- piros-fehér-zöíd szó­iéi terítették le. 1611-ben a katonaság részére sza- k 60 darab „nemzetiszí- abogót, bár ezek a zászlók nem nemzeti zászlóként peltek. XVIII. században mind >ribbá vált, hogy az egy- csapatzászlókat ünnepi makkor piros-fehér­pántlikákkal díszítették kor már ezekét a színeket íivatalos fekete-sárga ourg-színekkel ' szemben „magyar szineknek” tekintet ték. Tudjuk például azt is, hogy 1795-ben a jakobinus szervezkedés vezetői a fran­cia forradalom példája nyo­mán a piros-fehér-zöld szín- együttest akarták nemzeti szí­nemként bevezettetni. A nemzetiszínű trikolor eszméje, majd meghonosítása végül az ugyancsak a francia forradalom eszméjén nevelke­dett, haladó szellemű mozgal­maknak, a reformnemzedék XIX. század eleji harcainak eredményeként sikerült. A Franciaországban nemzeti zászlóvá lett és onnan elterje­dő trikolor (három színű zászló) ugyanis ekkor válik széles körben ismertté és nép­szerűvé, mint a haladó és nemzeti függetlenségi törekvé­sek egyik legfontosabb jelképe. A pesti céhmesterek 1814- ből ránk maradt céhzászlaját már nemzetiszínű szalagok­kal díszítették. 1836-ban a Ma­darász fivérek (József és László) már, nyilvánosan is szót emeltek a nemzeti szí­nekért. 1840. június 8-án a pestiek Széchenyi István tisz­teletére olyan fáklyás felvonu­lást rendeztek, amelynek ke­retében alkotmány—akadémia —'ipar feliratú nemzetiszínű zászlót ajándékoztak „a legna­gyobb magyarnak”. A negyvenes években mind több hétköznapi, használati tárgyon is felbukkantak ezek a színek, s végül az 1847—48- as országgyűlés törvényjavas­latai közé is beiktatták a köz­akaratot rriegfogalmazó követe­lést. 1848-ban a 21. törvény­cikk 1. §-a avatta a három- színű piros-fehér-zöld zászlót a magyar nép hivatalos zász­lajává. Csodálatos jelkép a zászló, egyszerű és közérthető, egyben felemelő, szinte bűvös erejű. Mint Kosztolányi írja: „Csak bot és vászon, / de nem bot és vászon, / hanem zászló. Min­dig beszél. I Mindig lo­bog. /’ Mindig lázas. / Min­dig önkívületben van / az utca fölött, / föllengő magasan egész az égben, / s hirdet va­lamit / rajongva.” Orosz Szilárd Búsongó Kossuth és társai Dpmbóváron, egy emlékpark sétányain Egyedi példaként emleget­ték, a köztéri szobrászat ki­rívó darabjaként. Évtizede­ken át a fővárosban állt, majd a második világháborút követő történelmi sorsfordu­ló száműzte addigi helyükről a szoboralakokat. Előbb Kos­suth Lajos „indult el”, majd követték sorban a többiek, az első magyar független fele­lős minisztérium tagjai. Ab­ban a jellegzetes testtartás­ban, ahogy a szobrász meg- mintáztá őket. Szemlesütve, lehajtott fejjel. • Mikor állhatták így, a nemzetet fenyegető rettenet árnyékában? Talán a , és a mélységes szomorúságot árasztó szoborcsoport Dombóváron. A búsuló Kossuth .. Batthyány-kormány utolsó kétségbeesett próbálkozásai­nak idején, amikor még re­ménykedtek abban, sikerül a forradalom vívmányait meg­menteni a támadásba lendülő bécsi udvarral szemben. Ta­lán akkor, amikor a Bécsbe utazó miniszterelnökhöz Széchenyi István a következő sorokat intézte: „Meggyőző­désem, hogy el vagyunk vesz­ve, ha most Jellasits-csal nem állapodunk meg béké­ben vagy fegyvernyugvásban. A rend és a jog férfiainak most haladéktalanul össze kell fogniuk az anarchia és a rablósöpredék ellenében ...” Végül az országgyűlési kül­döttség eredménytelenül tért vissza, a kormány 1848 szep­temberében benyújtotta le­mondását. A felelősség súlyát hordozó politikusokat újra áthatja a nemzethalál láto­mása. Ezzel a tragikus pillanattal tudott leginkább azonosulni — többek között, de min- nzonnyal az első sorban az iskola, a soproni lí- is segített elsajátítani, n nem az ósdi, a konzer- a reakciós magyarság e és mentsvára volt Sop- Kis János szuperinten- uram, akit ugyan megala- lanul helyezett Kölcsey enyi fölé költői rangját nulmánykötetben (A soproni líceum) idézi az iskola törté­netét. De azt is hiszem, hogy példázat erejű ez az iskolatör­ténet. A korszerű hazafiság egyik jó példatára lehet. Mert az a véleményem, hogy mostanság túlságosan sokat beszélünk általában a magyar­ságtudatról, a hazafiasságról, a hazafiság es az internaciona­nemcsak azok az elemei vol­tak meg, amelyekre ma épít­kezni szeretnének (kezdve a szegénység romantikájától, be­fejezve az „egyedül vagyunk” tragikumáig), hanem azok a jellegzetességek is, amelyekre ez az új magyarságtudat most, a valóságban épül. A nosztal­gia mellett az is oka lehet en­nek a tévesztett helyzetértéke­tve, de kétségtelen, hogy íczy és a reformok mel- kiállásával a haladás élharcosa volt —, nem énül lehetett itt szellemi •, döntő erővé. És Petőfi ft voksoltak a soproni ik —, nem pedig hajda- népszerűbb kortársai, íjuk Pompéry János vagy y Lajos mellett. És szá- ík harmincas éveiben is irciusi Front mozgalma visszhangot, s nem pedig Iksbund, illetve magyar elelői. Persze, emezeknek ltak híveik, sajnos, nem zámban, de a jövőnek el- ezetten nem ők dolgoz­óéin ők tudták, hogy mi az hazaszeretet, hanem azok, Veres Pétert, Darvas Jó- t hívták meg, hogy tő- az ő szavaikból ismerjék az igazságot, a vállalt ma- ;ág valós érdekeit, ért is eszembe juthatott réges-régi emlék, mert a önyvkiadó egy remek ta­lizmus igényes, belső kapcso­latáról. Sokan szeretik megle­hetősen erős hangon (és fölöt­tébb gyenge érvekkel) a ma­gyarságtudat, a hazához való kötődés zavarait és csak zava­rait szóvá tenni. Kizárólag ar­ra figyelni, hogy a magyarság- tudatnak az utóbbi három év­tizedben végbement gyökeres átalakulása során zavarok is támadtak (az lett volna a cso­da ha nem támadnak egy ilyen méretű változásban), s közben figyelmen kívül hagyják ma­gának a változásnak lényegét. Nosztalgiával telített ez a kri­tika, egy olyan társadalmi mo­dell erkölcsi szokásait igyek­szik — mesterséges légzéssel — új életre kelteni, amely a gazdasági fejlődés következté­ben visszavonhatatlanul el­tűnt. S a nosztalgiától elhomá­lyosított szemek — a legtöbb­ször kétségtelen jó szándékkal — nem veszik észre, hogy a múltban a magyarságtudatnak lésnek, hogy vitáinkban, el­mélkedéseinkben előszeretet­tel mellőzik sokan a tényeket. Általánosságban beszélnek, és csak az érzelmekről beszélnek, holott az adatok és az érzel­mek mellett az értelem min­dent átvilágító ereje fonto­sabb eszköz lehet. A soproni líceum évszázadai, például, azt a fejlődést ás pél­dázzák, hogy miként lesz a vé­dekező jellegű magyarságtudat — építő jellegűvé. A birodal­mi főváros nyomasztó fölénye fokozatosan előnnyé változott. Bizonyára a kereskedő és ipa­ros polgárság gazdasági érde­kei kényszerítették ki, hogy a nemzeti lét törésvonalán dol­gozó város ne az ellentétekre építve a bezárkózás, a sértő­dött konzervativizmus alterna­tíváját válassza, hanem az egyetemes haladás lehetőségeit aknázza ki. Bizonyára minden soproni polgár, minden sopro­ni diák tudta, hogy vallásának, a luteránizmusnak a Habsbur­gok mily ádáz ellenfelei, nem lehetett titok előttük, hogy a Habsburg-birodalom gyarma­ti létre kívánja kárhoztatni Magyarországot, és azt napon­ta érzékelhették, hogy a nem­magyar nyelvek áradata mi­ként keríti hatalmába a vá­rost. A gondolkodó fők még­sem a bezárkózás mellett dön­töttek, mégsem a gyors, német irányú asszimiláció útját vá­lasztották. Az evangélikus to­leranciát — emberi türelem­ként értelmezték, a nyelveket megtanulták, a kultúrákat a város építőanyagává szelídítet­ték, a gazdasági nyomást pedig nyitottsággal és szorgalmas munkával igyekeztek semle­gesíteni. Az ország, a város ér­dekeit a világ tendenciákkal egyeztették. Bécs nemcsak nyomasztó fölényt jelentett, hanem Európát is, a világra nyitható ablakot is. Könnyű észlelni, hogy ebben az évszázadok során kialakult magatartásban (korántsem va­lamiféle csupán a legendákban létező „soproni lélek” titokza­tos munkájának következmé­nyeként, hanem pontosan ki­mutatható gazdasági és törté­nelmi folyamatok hatására) a szilárd alapelvek mellett rend­kívül fontos szerepet játszik az alkalmazkodás a kor igé­nyeihez. Nem a behódolás, ha­nem az okos elemzéssel kikö­vetkeztetett járható út. Nem a merev ragaszkodás, hanem a variációk felkutatása a jellem­zője ennek a magyarságtudat­nak. Annak a tudatosítása, hogy a magyarság érdekei sokirányúak, a lehetőségek pe­Horvay János szobrász az 1920-as években, budapesti Kossuth-szobrának készítése­kor. A fő- és mellékalakok egyaránt mélységes letargiát, kétségbeesést árasztanak. A dicsőséges forradalmi neki­buzdulás helyett az elkerül­hetetlen kudarcot, a fény he­lyett az árnyékot mutatta fel köztéri alkotásával. Az utcáinkon, tőreinken látható, történelmünk jeles alakjait ábrázoló szobrokat pátosz lengi körül. Hitet, lendületet sugároznak. Hogy ritka ellenpontként fennma­radhatott Horvay János mű­ve, az a dombóváriaknak kö­szönhető. Az eredeti helyéről eltávolított szoborcsoportot megvették, és 1972—1973-ban egy emlékpark sétányain ál­lították fel az első magyar minisztérium tagjainak szob­rait. Amikor március idusán a kései utódok elhelyezik Batthyány, Deák, Kossuth és dig szűkösebbek, de sohasem szűkíthetők le egyetlen útra, netán ösvényre. Ez a tartás vonzotta német nemzetiségű honfitársainkat, kezdve Fran­kenburg Adolftól egészen a századunkig, mondjuk a kitű­nő emlékezetű Becht Rezsőig, azokat is, akik zsidó vallásuk­ban való identitásukat nem — mondjuk — a cionizmusban, hanem a magyarság szoros vállalásában találták meg, mint Papp Károly, és azokat a szlovákokat (Makovicky mel­lett Martin Kukucint említhe­tem, a klasszikus írót, az ő emléktáblája ugyancsak ott van a gimnázium falán), akik ebben a légkörben vállalhat­ták nemzetüket. A nyitott magyarságtudat is­kolája is volt ez a líceum. így nevelte diákjait, így ne­velte a várost. így hatott az is­kolára a város, azaz maga az élet. Szükséges-é ezek után még a tanulságot is ideírnom? Hogy azt hiszem, ez a nyitottság nél­külözhetetlen magyarságtuda­tunkhoz manapság is? Hogy akkor lesz veszélyben hazánk­hoz való kötődésünk, ha elfe­ledkezünk a világról, ha csak a körülmények szorítását ér­zékeljük, s nem azt is, hogy a valóság mindig új kihívásai­ban új lehetőségeket is kínál? A nagy igazságok mellett ezért érdemes a hétköznapok, a történelmi köznapok tényeit is szemügyre venni. Magyar­ságtudatunknak pontosan ezek az adatok lehetnek igazán hasznos iránytűi: a többiek lábánál a kegyelet virágait, eltöprenghetünk a szabadságharc bukása után fájdalmat hozó gyászos hóna­pokról is, melyekben újból erőt tudnak meríteni a ma­gyarságért felelősen gondol­kodók. Reszler Gábor E. Fehér Pál Reviczky Gyula: Petőfi él! (Arra az álhírre, hogy Pe­tőfi a szibériai ólombá- nyákban raboskodik) Petőfi él! De nem, mint hiszitek, Nem mint bágyadt tekintetű öreg. A kor arcára nem vésett redőt, Fehér hajjal ne képzeljétek őt. Fejét fenn hordja most is; szeme fényes; Oly fiatal még: csak huszonhat éves! Petőfi él! De nem volt soha rab. Ne higgyétek, nem hord ő láncokat! Kard van kezében, ajkán harci dal; Előre száguld, mint a bősz vihar, És túlharsogja az ágyuk moraját Szent himnusza, egy szó: Világszabadság! Petőfi él! Lánglelke fenn virraszt. Vénség, halál sohasem érik azt. Lázas szívével, ifjan, szabadon Él és fog élni, édes magyarom. Lesz trónok és országok pusztulása; — De az ő sírja mégse lesz megásva! rTÉNETÉRÖL d a magyar zászló? vénycikk l.§-a értelmében 1987. március 14. Q

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents