Kelet-Magyarország, 1987. március (44. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-14 / 62. szám
i tesz említést a szintes felbukkanásáról. A szultán 1601-ben vörös- ■hér-zöld-vörös-fehér- hatszínű, vagyis hát ól álló zászlót adott Bá- Zsigmond erdélyi fejeinek. 1608-ban II. Mátyás (ázásakor a pozsonyi ko- ó templomhoz vezető fa- piros-fehér-zöíd szóiéi terítették le. 1611-ben a katonaság részére sza- k 60 darab „nemzetiszí- abogót, bár ezek a zászlók nem nemzeti zászlóként peltek. XVIII. században mind >ribbá vált, hogy az egy- csapatzászlókat ünnepi makkor piros-fehérpántlikákkal díszítették kor már ezekét a színeket íivatalos fekete-sárga ourg-színekkel ' szemben „magyar szineknek” tekintet ték. Tudjuk például azt is, hogy 1795-ben a jakobinus szervezkedés vezetői a francia forradalom példája nyomán a piros-fehér-zöld szín- együttest akarták nemzeti színemként bevezettetni. A nemzetiszínű trikolor eszméje, majd meghonosítása végül az ugyancsak a francia forradalom eszméjén nevelkedett, haladó szellemű mozgalmaknak, a reformnemzedék XIX. század eleji harcainak eredményeként sikerült. A Franciaországban nemzeti zászlóvá lett és onnan elterjedő trikolor (három színű zászló) ugyanis ekkor válik széles körben ismertté és népszerűvé, mint a haladó és nemzeti függetlenségi törekvések egyik legfontosabb jelképe. A pesti céhmesterek 1814- ből ránk maradt céhzászlaját már nemzetiszínű szalagokkal díszítették. 1836-ban a Madarász fivérek (József és László) már, nyilvánosan is szót emeltek a nemzeti színekért. 1840. június 8-án a pestiek Széchenyi István tiszteletére olyan fáklyás felvonulást rendeztek, amelynek keretében alkotmány—akadémia —'ipar feliratú nemzetiszínű zászlót ajándékoztak „a legnagyobb magyarnak”. A negyvenes években mind több hétköznapi, használati tárgyon is felbukkantak ezek a színek, s végül az 1847—48- as országgyűlés törvényjavaslatai közé is beiktatták a közakaratot rriegfogalmazó követelést. 1848-ban a 21. törvénycikk 1. §-a avatta a három- színű piros-fehér-zöld zászlót a magyar nép hivatalos zászlajává. Csodálatos jelkép a zászló, egyszerű és közérthető, egyben felemelő, szinte bűvös erejű. Mint Kosztolányi írja: „Csak bot és vászon, / de nem bot és vászon, / hanem zászló. Mindig beszél. I Mindig lobog. /’ Mindig lázas. / Mindig önkívületben van / az utca fölött, / föllengő magasan egész az égben, / s hirdet valamit / rajongva.” Orosz Szilárd Búsongó Kossuth és társai Dpmbóváron, egy emlékpark sétányain Egyedi példaként emlegették, a köztéri szobrászat kirívó darabjaként. Évtizedeken át a fővárosban állt, majd a második világháborút követő történelmi sorsforduló száműzte addigi helyükről a szoboralakokat. Előbb Kossuth Lajos „indult el”, majd követték sorban a többiek, az első magyar független felelős minisztérium tagjai. Abban a jellegzetes testtartásban, ahogy a szobrász meg- mintáztá őket. Szemlesütve, lehajtott fejjel. • Mikor állhatták így, a nemzetet fenyegető rettenet árnyékában? Talán a , és a mélységes szomorúságot árasztó szoborcsoport Dombóváron. A búsuló Kossuth .. Batthyány-kormány utolsó kétségbeesett próbálkozásainak idején, amikor még reménykedtek abban, sikerül a forradalom vívmányait megmenteni a támadásba lendülő bécsi udvarral szemben. Talán akkor, amikor a Bécsbe utazó miniszterelnökhöz Széchenyi István a következő sorokat intézte: „Meggyőződésem, hogy el vagyunk veszve, ha most Jellasits-csal nem állapodunk meg békében vagy fegyvernyugvásban. A rend és a jog férfiainak most haladéktalanul össze kell fogniuk az anarchia és a rablósöpredék ellenében ...” Végül az országgyűlési küldöttség eredménytelenül tért vissza, a kormány 1848 szeptemberében benyújtotta lemondását. A felelősség súlyát hordozó politikusokat újra áthatja a nemzethalál látomása. Ezzel a tragikus pillanattal tudott leginkább azonosulni — többek között, de min- nzonnyal az első sorban az iskola, a soproni lí- is segített elsajátítani, n nem az ósdi, a konzer- a reakciós magyarság e és mentsvára volt Sop- Kis János szuperinten- uram, akit ugyan megala- lanul helyezett Kölcsey enyi fölé költői rangját nulmánykötetben (A soproni líceum) idézi az iskola történetét. De azt is hiszem, hogy példázat erejű ez az iskolatörténet. A korszerű hazafiság egyik jó példatára lehet. Mert az a véleményem, hogy mostanság túlságosan sokat beszélünk általában a magyarságtudatról, a hazafiasságról, a hazafiság es az internacionanemcsak azok az elemei voltak meg, amelyekre ma építkezni szeretnének (kezdve a szegénység romantikájától, befejezve az „egyedül vagyunk” tragikumáig), hanem azok a jellegzetességek is, amelyekre ez az új magyarságtudat most, a valóságban épül. A nosztalgia mellett az is oka lehet ennek a tévesztett helyzetértéketve, de kétségtelen, hogy íczy és a reformok mel- kiállásával a haladás élharcosa volt —, nem énül lehetett itt szellemi •, döntő erővé. És Petőfi ft voksoltak a soproni ik —, nem pedig hajda- népszerűbb kortársai, íjuk Pompéry János vagy y Lajos mellett. És szá- ík harmincas éveiben is irciusi Front mozgalma visszhangot, s nem pedig Iksbund, illetve magyar elelői. Persze, emezeknek ltak híveik, sajnos, nem zámban, de a jövőnek el- ezetten nem ők dolgozóéin ők tudták, hogy mi az hazaszeretet, hanem azok, Veres Pétert, Darvas Jó- t hívták meg, hogy tő- az ő szavaikból ismerjék az igazságot, a vállalt ma- ;ág valós érdekeit, ért is eszembe juthatott réges-régi emlék, mert a önyvkiadó egy remek talizmus igényes, belső kapcsolatáról. Sokan szeretik meglehetősen erős hangon (és fölöttébb gyenge érvekkel) a magyarságtudat, a hazához való kötődés zavarait és csak zavarait szóvá tenni. Kizárólag arra figyelni, hogy a magyarság- tudatnak az utóbbi három évtizedben végbement gyökeres átalakulása során zavarok is támadtak (az lett volna a csoda ha nem támadnak egy ilyen méretű változásban), s közben figyelmen kívül hagyják magának a változásnak lényegét. Nosztalgiával telített ez a kritika, egy olyan társadalmi modell erkölcsi szokásait igyekszik — mesterséges légzéssel — új életre kelteni, amely a gazdasági fejlődés következtében visszavonhatatlanul eltűnt. S a nosztalgiától elhomályosított szemek — a legtöbbször kétségtelen jó szándékkal — nem veszik észre, hogy a múltban a magyarságtudatnak lésnek, hogy vitáinkban, elmélkedéseinkben előszeretettel mellőzik sokan a tényeket. Általánosságban beszélnek, és csak az érzelmekről beszélnek, holott az adatok és az érzelmek mellett az értelem mindent átvilágító ereje fontosabb eszköz lehet. A soproni líceum évszázadai, például, azt a fejlődést ás példázzák, hogy miként lesz a védekező jellegű magyarságtudat — építő jellegűvé. A birodalmi főváros nyomasztó fölénye fokozatosan előnnyé változott. Bizonyára a kereskedő és iparos polgárság gazdasági érdekei kényszerítették ki, hogy a nemzeti lét törésvonalán dolgozó város ne az ellentétekre építve a bezárkózás, a sértődött konzervativizmus alternatíváját válassza, hanem az egyetemes haladás lehetőségeit aknázza ki. Bizonyára minden soproni polgár, minden soproni diák tudta, hogy vallásának, a luteránizmusnak a Habsburgok mily ádáz ellenfelei, nem lehetett titok előttük, hogy a Habsburg-birodalom gyarmati létre kívánja kárhoztatni Magyarországot, és azt naponta érzékelhették, hogy a nemmagyar nyelvek áradata miként keríti hatalmába a várost. A gondolkodó fők mégsem a bezárkózás mellett döntöttek, mégsem a gyors, német irányú asszimiláció útját választották. Az evangélikus toleranciát — emberi türelemként értelmezték, a nyelveket megtanulták, a kultúrákat a város építőanyagává szelídítették, a gazdasági nyomást pedig nyitottsággal és szorgalmas munkával igyekeztek semlegesíteni. Az ország, a város érdekeit a világ tendenciákkal egyeztették. Bécs nemcsak nyomasztó fölényt jelentett, hanem Európát is, a világra nyitható ablakot is. Könnyű észlelni, hogy ebben az évszázadok során kialakult magatartásban (korántsem valamiféle csupán a legendákban létező „soproni lélek” titokzatos munkájának következményeként, hanem pontosan kimutatható gazdasági és történelmi folyamatok hatására) a szilárd alapelvek mellett rendkívül fontos szerepet játszik az alkalmazkodás a kor igényeihez. Nem a behódolás, hanem az okos elemzéssel kikövetkeztetett járható út. Nem a merev ragaszkodás, hanem a variációk felkutatása a jellemzője ennek a magyarságtudatnak. Annak a tudatosítása, hogy a magyarság érdekei sokirányúak, a lehetőségek peHorvay János szobrász az 1920-as években, budapesti Kossuth-szobrának készítésekor. A fő- és mellékalakok egyaránt mélységes letargiát, kétségbeesést árasztanak. A dicsőséges forradalmi nekibuzdulás helyett az elkerülhetetlen kudarcot, a fény helyett az árnyékot mutatta fel köztéri alkotásával. Az utcáinkon, tőreinken látható, történelmünk jeles alakjait ábrázoló szobrokat pátosz lengi körül. Hitet, lendületet sugároznak. Hogy ritka ellenpontként fennmaradhatott Horvay János műve, az a dombóváriaknak köszönhető. Az eredeti helyéről eltávolított szoborcsoportot megvették, és 1972—1973-ban egy emlékpark sétányain állították fel az első magyar minisztérium tagjainak szobrait. Amikor március idusán a kései utódok elhelyezik Batthyány, Deák, Kossuth és dig szűkösebbek, de sohasem szűkíthetők le egyetlen útra, netán ösvényre. Ez a tartás vonzotta német nemzetiségű honfitársainkat, kezdve Frankenburg Adolftól egészen a századunkig, mondjuk a kitűnő emlékezetű Becht Rezsőig, azokat is, akik zsidó vallásukban való identitásukat nem — mondjuk — a cionizmusban, hanem a magyarság szoros vállalásában találták meg, mint Papp Károly, és azokat a szlovákokat (Makovicky mellett Martin Kukucint említhetem, a klasszikus írót, az ő emléktáblája ugyancsak ott van a gimnázium falán), akik ebben a légkörben vállalhatták nemzetüket. A nyitott magyarságtudat iskolája is volt ez a líceum. így nevelte diákjait, így nevelte a várost. így hatott az iskolára a város, azaz maga az élet. Szükséges-é ezek után még a tanulságot is ideírnom? Hogy azt hiszem, ez a nyitottság nélkülözhetetlen magyarságtudatunkhoz manapság is? Hogy akkor lesz veszélyben hazánkhoz való kötődésünk, ha elfeledkezünk a világról, ha csak a körülmények szorítását érzékeljük, s nem azt is, hogy a valóság mindig új kihívásaiban új lehetőségeket is kínál? A nagy igazságok mellett ezért érdemes a hétköznapok, a történelmi köznapok tényeit is szemügyre venni. Magyarságtudatunknak pontosan ezek az adatok lehetnek igazán hasznos iránytűi: a többiek lábánál a kegyelet virágait, eltöprenghetünk a szabadságharc bukása után fájdalmat hozó gyászos hónapokról is, melyekben újból erőt tudnak meríteni a magyarságért felelősen gondolkodók. Reszler Gábor E. Fehér Pál Reviczky Gyula: Petőfi él! (Arra az álhírre, hogy Petőfi a szibériai ólombá- nyákban raboskodik) Petőfi él! De nem, mint hiszitek, Nem mint bágyadt tekintetű öreg. A kor arcára nem vésett redőt, Fehér hajjal ne képzeljétek őt. Fejét fenn hordja most is; szeme fényes; Oly fiatal még: csak huszonhat éves! Petőfi él! De nem volt soha rab. Ne higgyétek, nem hord ő láncokat! Kard van kezében, ajkán harci dal; Előre száguld, mint a bősz vihar, És túlharsogja az ágyuk moraját Szent himnusza, egy szó: Világszabadság! Petőfi él! Lánglelke fenn virraszt. Vénség, halál sohasem érik azt. Lázas szívével, ifjan, szabadon Él és fog élni, édes magyarom. Lesz trónok és országok pusztulása; — De az ő sírja mégse lesz megásva! rTÉNETÉRÖL d a magyar zászló? vénycikk l.§-a értelmében 1987. március 14. Q