Kelet-Magyarország, 1987. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-14 / 62. szám

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET A magyar nyelvtudományban kevés olyan tudóst ismerünk, akinek a munkássága any- nyira színes, változatos és eredményes len­ne, mint Kálmán Béla akadémikusé. Nyelv­művelő, tudományos ismeretterjesztő írásai­nak a száma megközelíti az 500-at, egy egész könyvespolcnyi könyvet írt, s mint tu­dós tanítványa, Sebestyén Árpád állapítja meg róla, a legtermékenyebb magyar nyelv­művelők sorába tartozik. A jövőre 75. szü­letésnapját ünneplő akadémikus egyik leg­ismertebb nyelvészünk. A nyelvművelés kérdései több mint ötven éve foglalkoztat­ják. Tudományos kutatásainak gyakori té­mája a nyelvjáráskutatás, a grammatikai rendszerek, nyelvtörténet, leírónyelvészet, névtan. De talán a finnugrisztikával. nyel­vünk eredetével és rokonságával foglalkozik legszívesebben. Jó néhány nyélvet beszél. Ért németül, franciául, angolul, de finnül, észtül és vo- gulul is tud. Gyakran és szívesen fordít más nyelvekből, „Leszállt a medve az égből" cí­mű kötetben például a vogu‘1 népköltészet­tel ismertette meg a magyar közönséget. Sokan ismerik A nevek világa című köny­vet is, ami több kiadást ért meg, s jó né­hány hónapja jelent meg a Wogulische Wörterbuch vogul—német—magyar szótár, ami a nyelvtudomány újabb állomása. Az akadémikus több nemzedéket tanított a debreceni Kossuth Lajos Tudományegye­tem finnugor nyelvtudományi tanszékén, ahol ma is óraadó tanár. Diákjai szeretik, hiszen, mint a beszélgetés során is meggyő­ződtünk róla, a laikus számára is színesen és élvezetesen beszél bármiről, ami a kívül­álló számára a száraznak tűnő nyelvtudo­mányok körébe tartozik. Megyénkben is so­kan ismerik Kálmán Bélát, hiszen rendsze­resen tesz eleget meghívásoknak, felkéré­seknek, most például a magyar nyelv bete alkalmából is több előadást tartott. (Első kérdésem a bennünket éltető ma­gyar nyelvre vonatkozik. Közismert a mon­dás: Nyelvében él a nemzet. Nem kétséges, a bölcső fölött a legszebb magyar szavak­kal babusgat édesanyánk, a nyelv közvetí­tésével ismerjük meg szűkebb és tágabb környezetünket, s a nyelv helyes vagy hely­telen használatával tartjuk a kapcsolatot a külvilággal, és utolsó utunkon is szavakkal vesznek végső búcsút tőlünk.) — Egy nemzetnek a legfőbb kritériuma a nyelv — mondja az akadémikus. Végső so­ron azt a népet tekinthetjük kihaltnak, amely a nyelvét elvesztette. A történelem olvasztótégelyében nemzetek sora süllyedt el. Még itt, a Kárpát-medencében is, gon­doljunk például a besenyőkre, kunokra, já­szokra vagy avarokra. Érdekes, hogy a ma­gyar nyelvnek mindig megvolt a vonzóere­je. A betelepített lakosság minden kénysze­rítés nélkül átvette a magyar nyelvet. (Ná­lunk a nemzetiségi elnyomás, amely a ki­egyezés után kezdődött, csak néhány évti­zedig tartott. A múltkorában a székesfehér­vári püspökség levéltári anyagában kutat­tam, ahol írásos bizonyítékok tanúsítják a nemzetiségekkel szemben tanúsított türel­münket. Mária Terézia korában az iskolák­ban például olyan nyelven tanítottak, ami­lyen nyelven azon a vidéken beszéltek. (A beszélgetés elején máris izgalmas té­mára tértünk át. A nyelv és a politika kap­csolatára. Mennyire lehet a nemzetiségeket figyelmen kívül hagyó politika fegyvere a nyelv, illetve elérheti-e célját ez a politi­ka?) — A hibás nemzetiségi politika eredeti célkitűzésével ellenkező hatást is kelthet. Bár meglehet, hogy a többnemzetiségű or­szágban, ahol helytelen nemzetiségi politikát folytatnak, az elszigetelt szórványtelepülése­ken az anyanyelvet sikerül elsorvasztani, ám ahol van közösségi élet és értelmiség, ott a nyelv nem hal el. De ha még elsorvad­na is. Izrael, amely mint állam, mintegy 40 évvel ezelőtt alakult meg, olyan kihalt nyélvet tett nemzeti nyelvvé, amely évszá­zadokig csák az egyházi közösségekben élt. Tehát a nyelv, ha vannak írásos emlékéi, és ha bármilyen formában is, de használ­ják, nem halhat ki. (Égyik nemzeti gondunk a kishitűség. Kishitűék vagyunk, mert történelmi tapasz­talataink nem mindig kedvezőek, kishitűék vagyunk, mert úgy érezzük, hogy sok ver­senyben alul maradunk, kishitűék vagyunk, ■mert úgy érezzük, hogy kis ország állam­polgárai vagyunk. Sokan a magyar nyelv kevésbé elterjedt volta miatt is kishitűék.) — El kell oszlatni egy indokolatlan babo­Kálmán Béla akadémikus nát. A magyar nyelv nem a kis nyelvek kö­zé tartozik; a nagy nyelvek táborába sorol­ják. Az orosz, német, angol vagy francia nyelv semmivel sem gazdagabb, mint a ma­gyar. Ki lehet próbálni. Hiszen nem lehet­ne egyik nyelvet sem egyenértékűként le­fordítani, ha nem így lenne. Tessék megnéz­ni az angol—magyar vagy a magyar—angol szótárt. Melyik a vastagabb? Meglehet, a nyelvtani rendszer más. De bármelyik ide­gen nyelv minden színárnyalatát, ízét és za­matét vissza lehet 'adni magyarul. Nem a kis nyelvek közé tartozik a magyar. A vilá­gon mintegy négyezer nyelvet tartunk szá­mon, Európában 94-et. Nyelvünk az előke­lő 29. helyen van. Európában a mi nyelvünk a 12. Egyébként a magyar egyike a legré­gibb európai nyelveknek. Nyelvemlékeink is bizonyítják ezt, hiszen már a XII. század végéről van írott magyar szövegünk. (A nyelv állandó változása, megújulása kívánatos és természetes folyamat. Felgyor­sult tempójú világunkban táguló környeze­tünknek újabb és újabb tárgyait kell meg­neveznünk. De nem mindegy hogyan, mi­ként. A változások befogadása mellett ápol­nunk kell nyelvünket, óvnunk kell tiszta­ságát. Ki más, mint a nyelvek tudósa a leg­illetékesebb ebben. Talán a gyógyírt is ő adhatja meg.) — Nyelvünket számtalan betegség fenye­geti. Hadd említsek néhányat. Terpeszkedik a magyar nyelv. Sok szóval keveset mon­dunk. Egy példa erre: jellemző, hogy mon­danivalónkat gyakran így kezdjük, tulajdon­képpen ... Jó hosszú szó, és semmi értelme sincsen. Míg kimondjuk, gondolkodhatunk, hogyan is folytassuk tovább. Olykor mes­terkélt a beszédünk. Divatos kifejezés a „köztudott”. Az Országh-féle szótárban nincs is benne. Gyakran elmarad a mondat­ból az ige. Igenévvel pótoljuk. Pl.: Minden­ki előtt ismert volt. Nem pontosabb, hogy mindenki ismerte? Fölöslegesen használjuk a névutókat is; nem azt mondják, hogy „baj van az iparral”, hanem azt, hogy „baj van az iparral kapcsolatban”. Az idegen szavak túlburjánzásától is félthetjük ma a nyelvün­ket. Egy-egy üzletsoron már alig található magyar felirat. A trágárság is fenyegető je­lenség. Ez a szókincs hiányosságával ma­gyarázható; erre vezethető vissza, hogy in­dulatainkat csak trágár szavakkal tudjuk kifejezni. A bajok részben a nevelés hiányosságaira vezethetők vissza. Nagy baj, ha a gyerekek nem tudnák mesélni. Négy fiam van, akik kis korukban megkövetelték tőlem, hogy mesét mondjak. Így aztán jó ízes, fordula­tos beszédet tanultak. Sajnos az iskolában sem követelik meg a szövegmondást. Pedig az iskolának kellene megtanítania a gyere­keket a választékos beszédre. Sokkal jobban érvényesül az életben az, aki világosan, sza­batosan fejezi ki magát. Bodnár István Szépen magyarul — szépen emberül Mi az igazság? Napjainkban sokat beszélünk az igazságról. Azaz: hogy még pontosabbak legyünk, nagyon sokszor használjuk az igazság szót. Inkább már elterjedt és nem terjedő jelenségre hívjuk fel a figyelmet. A televízióban, a rádióban gyakran hallunk olyan nyilatkozatokat, amelyek így kezdődnek: „Az az igaz­ság, hogy ...” Mostanság már úton-útfélen és unos-untalan találkozunk ezzel a mondat-, illetve nyilatkozatkezdéssel. Formailag, azaz nyelvtani szer­kezetét tekintve, teljesen sza­bályos. Ennek ellenére gyako­ri használatát — enyhén szólva — kifogásoljuk. Ez a kifejezés ugyanis egy egész sor egészen más, esetenként árnyaltabb megfelelőket szőrit ki nyel­vünkből. Csak mutatóba emlí­tünk néhányat: valóban, való­jában, úgy gondolom (vélem), az a véleményem, azt hiszem, úgy látom, azt fűzöm hozzá, az a válaszom stb., valamint tel­jes mondatok: Nem úgy van (másként van), ahogy ön gon­dolja, rosszul tájékoztatták önt stb. így tehát az „Az az igaz­ság, hogy ...” szűkíti szókin­csünket, szegényiti stílusunkat. Üressé, nyelvi töltelék-kifeje­zéssé vált, ún. nyelvi „panel” lett belőle. Sűrű használata mindenképpen káros. Nem is beszélve arról, hogy sokszor nyugodtan elhanyagolható, hi­szen a mondat nélküle is ugyanazt fejezi ki. Üj abban nemcsak a mondat, a nyilat­kozat elején találkozhatunk vele, mivel sok vita, nyilatko­zat, beszélgetés fejeződik be így: „Ez az igazság”. Persze, itt sem az igazságról esik szó, csupán véleményről, és ezt az igazság szóval kívánták nyo- mósítani. Jogosan vetődhet fel a kérdés: milyen nyomósító ér­téke lehet egy nagyon gyakran használt kifejezésnek? A kér­dés egyúttal válasz is. Mizser Lajos Az elszalasztott lehetőségek filmje Gyarmathy Lí­via filmje, a Vakvilágban már jó egy éve rejtőzködött a filmgyári kerek alumínium­dobozokban, s csak mosta­nában került a nézők elé. Mivel manapság sokat ol­vashatunk olyan szovjet fil­mekről, amelyek ugyancsak dobozok mélyén várták „fel­támadásukat”, hajlamosak vagyunk ilyen helyzetben ar­ra gondolni, hogy a késői megjelenés mögött netán po­litikai természetű aggályokat kell feltételezzünk. Szó sincs erről, az okok sokkal pró­zaibbak. Pusztán arról van szó. hogy a filmgyári „ter­melés” időbeli egyenetlensé­geit a forgalmazás igyekszik a megjelentetés arányossá­gával kiigazítani. A Vakvi­lágban képviselte tavaly a Karlovy Vary-i filmfeszti­válon hazánkat, és nyerte el ott a zsűri különdíját. Anél­kül, hogy különösebben nagy jelentőséget tulajdonítanánk egy-egy fesztiváldíjnak, azt azért mindenképp jelzi egy ilyen minősítés, hogy az adott film kiemelkedik a mozgóképipar sorozattermé­séből. Olyan közel vagyunk még az idei játékfilmszemléhez, hogy egy filmről szólva óha­tatlanul is kínálja magát a viszonyítás, az összehasonlí­tás az ott vetített alkotások­ból kibontakozó összképhez. Ez azért is csábító módszer, mert Gyarmathy Lívia mun­kájában szinte minden olyan lényeges jegy és összefüggés megfigyelhető, amely a já­tékfilmes kínálat egészére volt jellemző. A V akvilágban-hoz ki­adott háttérinformációk kö­zött hiába keressük a dra­maturg nevét, nem szerepel ott. Bár bizonyára ellátta va­laki ezt a munkát, szemé­lyének nyilván nem tulajdo- tottak különösebb jelentősé­get, ha a nyomtatott anyag­ra nem került rá. Nem azért keresem én sem, hogy bűn­baknak tegyem meg a film hibái miatt, hanem mert ar­ra a jelenségre szeretném a figyelmet felhívni, amely nemcsak e film, hanem a friss magyar termés általá­nos hibája: a cselekmény­szervezés helyenkénti átgon­dolatlansága, bizonyos jele­netek valósághitelének meg­kérdőjelezhetősége. És ez a jelenség lényegében a ma­gyar filmek immár régi, tar­tós betegsége. Gyarmathy Lívia filmje két szálon fut, akár azt is mondhatjuk, két önálló fil­met látunk. Az egyikben egy gumigyári munkásbrigád sorsa tárul fel előttünk, és azt föltétlenül az alkotó ja­vára kell írnunk, hogy in­dulásától kezdve mindmáig ragaszkodik a munkástema­tikához, hiteles környezet­rajzot ad, s olyan emberek világába vezeti el nézőit, akiknek életét kevés rende­zőnk kíséri figyelemmel. Ez a szál az erőteljesebb, a megformáltabb, és nemcsak azért, mert itt kap a rende­ző több segítséget a színé­szektől. Szabó Lajos az „iparbáró” szerepében né­hány jelenetből tud sorsot formálni, teljesítménye csak a legmagasabb mércével mérhető színészi remeklés. Lukáts Andor már nem elő­ször bizonyítja, hogy nevét a legjobbak között kell em­legessük. Kevesen tudnak belső feszültséget, érzelmi ritmusváltást olyan hitelesen eljátszani, ahogy ő teszi. A másik szál szerelmi tör­ténet tátrai kirándulással, zsarnoki módon szerető anyával, színészileg és írói- lag jóval kevésbé hitelesített élethelyzetekkel. E két szál párhuzamosan történő futtatása ha nem is eredeti alkotó lelemény, mégis indokolt és jogosult lehet, ha sikerül végiggon­dolni azokat a hatásokat, amelyeket a nézőben kelt, és ha ennek megfelelően tudja az alkotó közelíteni, egy­másra vonatkoztatni, össze­kapcsolni a szálakat. Itt saj­nos nem ez történik. A pár­huzamosan futó cselekmény természetszerűleg kelti fel és fokozza a néző érdeklődését, várakozását a feleletre, mi köze egyiknek a másikhoz. Egy idő után azonban, mert nem ion a felelet, lanyhul az érdeklődés, elvész a feszült­ség, s még jó. ha a néző a várakozását a tudata mélyé­re süllyeszti, és nem nyug­szik bele abba. hogv két kü­lönálló történetet lát. E két szál végül a film utolsó jelenetében fut össze, mintegy igazolván a film cí­mét, egyúttal mintha a vélet­lent a törvényszerű rangjára emelné. Hogy a Vakvilágban pesszimista hangvételű film, aligha tagadható. De a cím és befejezés keserűbb annál, mint amit a korábbi látvány indokolttá tesz. Ami az egyenetlenségek ellenére figyelemre méltóvá teszi G'/armathy filmjét, az a legjobb jelenetek mikro- realizmusa, munkásábrázo­lásának az a hitelessége, amely csak „belülről” old­ható meg. Nem a munkás- osztái elenik meg a brosú­raszövegek és jelszavak se- matizá s< > megközelítésében, hanem íús-vér emberek, ér­zelmer és gondolatok hordo­zói, akjk mellesleg, vagy ta­lán neu is mellesleg munká­sok. A jutalomátadási jele­net olyasfajta társadalmi erő- vonalp-;- «kialakulására utal, amelyiket aligha lehet je­lenték elennek vélni. A so­kat emlegetett demokratiz­mus is ipró mozaikkövekből épül, . a rendező ritka lele­ménnyel mutatja meg itt, hogyat lehet úgy elismerést adni, - így közben a meg­alázás láthatatlan tüskéi szó­ródnak a kitüntetettekbe. Ascher Tamás rendkívüli empátiával elemezte a Vak- világban egyik kulcsjelene­tét a "ársadalmi zsűri vitá­jában. Azért érdemes gondo­latait felidézni, mert mai vi­lágunk hiteles képének mű­vészi feltárása ilyesfajta módon képzelhető csak el. Arról .. jelenetről van szó, amelyben a Lukáts Andor megformálta munkás haza­érkezik a jutalomosztás után, tele van feszültséggel, indu­latokkal, hiszen az adott helyzetben kénytelen volt végiggondolni lehetőségei és korlátái ellentmondásait, de amikor kislánya elkezd a pianínón játszani, abban a pillanatban más dimenzióba helyeződnek át a gondolatai. Ez a zene számára egy má­sik világ, amelynek ő a ma­ga gyerekkorában részese nem lehetett, de amelynek a lehetőségét már ő maga te­remtette meg a gyereke szá­mára, .. Ez el- a mély emberisme­retről. az ábrázolt világ irán­ti szerctetről tanúskodó jele­netek teszik emlékezetessé a Vakvilágban-t, s csak saj­nálni lehet, hogy a drama­turgiai hibák miatt nem si­került a témában rejlő lehe­tőségeket jobban kihasznál­ni. Hamar Péter Bánszki István: így él köztünk Bessenyei György Korábbi, 1982-ben napvilá­got látott Bessenyi-tü- k ö r című kötetében Bánszki István az elmúlt 200 év Bes­senyeiről szóló értékítéletei­nek, kritikáinak rendszerező bemutatására vállalkozott, s kimondott célja a Bessenyei- sors és életmű további kuta­tásának elősegítése volt. E szakemberek számára ké­szült könyvet most újabb hi­ánypótló munka követte. A Szabolcsi TÉKA sorozatban megjelent kötet alcíme: „A Bessenyei-hagyomány ápolá­sa Szabőlcs-Szatmár megyé­ben — tények és dokumentu­mok tükrében — 1884— 1986”. A nagy író nevéhez fűződő eseményeket a szerző három fejezetben tárgyalja. Az elsőben a hagyományápo­lás kezdeteiről, a Bessenyei Kör megalakulásáról, s a Kallós Ede által alkotott szo­bor leleplezésének körülmé­nyeiről olvashatunk. A szo­boravatáson elhangzott köl­teményből, beszédekből kö­zölt részletek hűen idézik ama 1899. május 9-i esős nap ünnepélyességét, lelkes han­gulatát. Íme az egyik elhang­zott mondat: „Kegyelettel tekintsetek ez érc szoborra, mert az, kinek porhüvelyét ábrázolja, egy nehéz kor­szakban eszmélt fel, tanult és dolgozott; műveltségét nem rejté fösvényen el, hanem örökül hagyta reátok .. A következő fejezet a Bes- senyei-kultusz eseménytör­ténetét 1901-től 1944-ig kísé­ri figyelemmel. A szerző vizsgálódásának középpont­jában a megye kulturális éle­tében egyre jelentősebb sze­repet játszó Bessenyei Kör — 1940-től Bessenyei Társa­ság — tevékenységének jel­lemzése áll, de szól a nyír­egyházi Kossuth Gimnázium Bessenyei önképzőkörének, s a kisvárdai gimnázium taná­rainak és diákjainak áldoza­tos munkájáról is. Megtud­hatjuk továbbá a fejezetből, hogyan kerültek Bessenyei hamvai 1940. májusában Nyíregyházára. A bakonszegi exhumálásról készült jegy­zőkönyv s az eseményről a Szabolcsi Szemlében megje­lent tudósítás — mindkettőt megtaláljuk a kötetben — ma is képzeletet megmozga­tó olvasmány. „A sírt kis be­kerített kert vette körül. Cserkészek készítették né­hány évvel ezelőtt. Csinos, faragott székelykaput is ácsoltak hozzá. Apró nyírfák bólogattak a kis sírkertben. Az első ásónyomra mindenki megilletődik. A kalapok is lekerülnek” — olvashatjuk dr. Juhász Margit egykori cikkében. A hamvak ünne­pélyes elhelyezésére két nap múlva, május 4-én került sor a nyíregyházi temetőben. Üj tartalommal, s új for­mák Között folytatódott a Bessenyei-hagyomány ápolá­sa a felszabadulás után. „A Bessenyei Társaság háború előtti vezetőségét, tagságának jelentőd részét ugyanis elso­dorták az események — írja a szerző a könyv harmadik fejezetében. Elmondja, hogy történtek ugyan lépések az újjászervezésre, ám 1949-től a szervezet nem folytathat­ta tovább tevékenységét. Sze­repét, feladatát különböző korábban is létező, illetve új intézmények, fórumok vet­ték át, köztük a tanárképző főiskola, mely 1972-ben fel­vette Bessenyei György ne­vét, s a Bessenyei-kutatások legfontosabb megyei műhe­lyévé vált. A jövőről szólva a szerző megjegyzi, hogy csak az író-filozófus összes Műveinek kritikai kiadása teremtheti meg a továbblé­pés lehetőségét. A kötetet dokumentum­gyűjtemény zárja, melyben a korabeli újságcikkek, jegy­zőkönyvek, hivatalos iratok, évkönyvek részletei mellett az egykori ünnepi költemé­nyek, alkalmi versek kaptak helyet. Antal Attila 19H7. március 14.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents