Kelet-Magyarország, 1987. február (44. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-07 / 32. szám
A nyíregyháziaknak aligha kell bemutatni Kulifay Lászlót, a rádióriportért. Hiszen nap mint nap itt jár közöttünk vállára akasztott magnójával, s készíti fáradhatatlan szorgalommal a „kis színeseket”, az egyperces beszélgetéseket — rendszerint az utca emberével. Kulifay Lászlót, a rádióbemondót — ha látásból nem is, de a hangjáról — sokkal többen ismerik, mivel évtizedek óta olvassa a híreket, konferálja a műsorokat a nyíregyházi stúdió adásaiban. — Még két hónapig! — mosolyog a rádiós, aki a hosszú szolgálat után nyugdíjba készül. — Lejárt a mandátum, és én átadom a helyem a fiataloknak. A búcsúzás persze nem ilyen egyszerű. Mert akit egyszer megérintett a rádiózás varázsa, az nemigen tudja egyik napról a másikra abbahagyni ezt a munkát. Kulifay László pedig sokáig dolgozott a pályán ahhoz. hogy végleg le tudja tenni a magnót. — Hogyan jegyeztem el magam a mikrofonnal ... ? Azzal kezdődött, hogy a negyvenes évek második felében jónak láttam szakmát tanulni. A legdivatosabb mesterséget választottam: drogista lettem. Friss bizonyítványommal a zsebemben hazajöttem Nyíregyházára és az Állami — ma Centrum — Áruházban helyezkedtem el. — Abban az időben szokás volt, hogy a nagyobb üziletek hangos reklámokkal népszerűsítették a portékájukat. Magam sem tudom miért, de az Államiban engem jelöltek propagandistának. ’54-ben Siklósi Norbert — a megyei újság — a Szabolcs- Szatmári Néplap — főszerkesztője és a két évvel korábban megalakult városi stúdió vezetője — felfigyelt a hangomra és meghallgatásra hívott a rádióba. Nincs az a fiatalember, aki kihagyna az életéből egy ilyen lehetőséget. Természetesen az ifjú drogista is kapott az alkalmon. A felvételi vizsga olyan jól sikerült, hogy azonmód megbízást is kapott kisebb riportok készítésére, és rövid írások felolvasására. Mindezt úgy, hogy közben főállásban továbbra is az áruház propagandistájaként dolgozott. Néhány évvel később — négyórás munkaidőben — bemondóként alkalmazták. — Akkoriban Oláh Klára volt a rádió bemondója. Tőle rengeteget tanultam, mert gyönyörűen beszélt magyarul — igaz, ő korábban színésznőkéit kezdte a pályafutását. Mint manapság is minden rádiósnak, nekem is szükségem volt beszédtechnikai képzésre, bár szerencsésen édesapám hangját örököltem, aki szépen, választékosán beszélt és híres volt nótás kedvéről. Másfél évig jártam Budapestre. Pintér Sándor — a Kossuth Rádióból ismert csodálatos orgánuÁ rádiós mú főbemondó — és Fischer Sándor — a Színművészeti Főiskola és a rádió beszéd- technika tanára — oktatott a szép magyar beszéd művészetére. Ilyen előzmények után 1965-ben véglegesítettek a nyíregyházi stúdiónál. A hatvanas években a szó szoros értelmében véve nehéz volt egy rádiós kenyér- keresete. — Kezdetben 36 kilós magnetofonokkal dolgoztunk. Az idősebbek bizonyosan emlékeznek a konflikra — a kedves „lovas- taxikra" — rendszerint ezekkel jártuk a várost. Eleinte a Krónika adásaihoz készítettem a másfél-két perces riportokat. Délutánonként pedig — mert akkor még főleg esti adások voltak — bemondóként dolgoztam. — Később nagyobb műsorokra is vállalkoztam. Sokáig készítettem Rózsavölgyi Erzsikével — áki ma a pécsi televíziónál dolgozik — a nyugdíjasok műsorát, ami különösen kedves volt számomra. — Az öregek és a gyermekek. Kendőzetlen őszinteségükért ezt a két korosztályt szeretem a legjobban. A szép és kedves emlékek mellett a több évtizedes rádiós pályafutás alatt persze ki- sebb-nagyobb kellemetlenségek is előfordultak. — A rádiós — pontosabban a bemondó — egyik fenyegető réme a bakizás. Minden adás előtt legalább kétszer végigolvasom a szöveget, de még így is megtörténik, hogy rosszul mondok egy-egy szót. Az egyik legemlékezetesebb bakizásom — amit észre sem vettem és nem helyesbítettem — hogy kupaverseny helyett kutyaversenyt olvastam. Másnap a Kelet-Magyarországban meg is jelent egy kis glossza az esetről. Nem szégyellem bevallani, hogy ennyi év után is lámpalázas vagyok, ha mikrofon elé ülök a stúdióban. Ez az első két mondatig tart — utána eltűnik a gombóc a torkomból. Riportoknál is megesik, hogy érzem a feszültséget, de a spontán beszélgetéseknél már ritkán. Annál is inkább, mert ahhoz, hogy ol- dottan válaszoljon a riportalany, nekem nyugodt, kellemes légkört kell teremtenem. — Hiába, a mikrofon még a gyakorlott előadókat is zavarba hozza. Találkoztam olyan igazgatóval, akinek bizony megbicsaklott a hangja és a kezében úgy remegett a papír, hogy meg kellett ismételni a felvételt. Ugyanez az ember több százas tömeg előtt tökéletesen, fesztelenül tudott beszélni. Nehéz elhinni, hogy Laci bácsi májustól nyugdíjba megy. — Visszavonulok — de ahogy az egészségem engedi, ezután is vállamra veszem majd a magnót, vagy segítek, ha benn a stúdióban helyettesítőre lesz szükség. Nehéz az elválás, de nem féltem a jövőt, mert tehetséges- fiatalok dolgoznak a nyíregyházi rádióban. Az elmúlt évtizedek alatt rendkívül nagy volt itt a mozgás. Manapság már olyan szigorúak a követelmények, hogy csak a legrátermettebbek léphetnek erre a pályára. Akiről kiderült, hogy nem idevaló, az el is került a rádiótól. Sajnos elmennek a legjobbak is. Kedves kollégáim közül Gyar- maty Béla jelenleg a miskolci Nemzeti Színház igazgatója. Tóth Károly a televízió munkatársa, Pallai János hangját pedig a Kossuth és a Petőfi rádióban hallhatjuk. A régi gárdából egyedül Kulifay László maradt hűséges a nyíregyházi rádióhoz. Pedig hívták őt is sokfelé. Maradt, mert számára ez több, mint munka: hivatás. — Titokban azt reméltem, hogy a két gyermekem közül legalább az egyik a nyomdokaimba lép. Ez az álmom nem teljesült. Három fiúunokám van — talán majd közülük valaki ... ? A legkisebbnek — aki másfél hónapos — olyan nagy hangja van, hogy mondják is a szomszédok: ez a gyerek hangász lesz! Csak arra vágyom, hogy a három kislegény még hallhassa a nagyapja hangját a rádióban ... Ügy legyen! Házi Zsuzsa Rétközi anekdoták (9.) Őszinteség Rebeka még nem volt tizenhat éves, de már szemre való, asszonyos külsővel rendelkezett. Nem csoda hát, hogy a szomszéd fiának is megtetszett, aki éppen arra várt, hogy behívják katonának. Volt ideje bőven nézegetni a lány bájait. A baj akkor kezdődött, amikor suttogni kezdték- a faluban, hogy a fiatalok bizony már jócskán túljutottak a nézelődésen ... Rebekát kérdőre vonta édesanyja, és a lány kénytelen-kelletlen bevallotta, V _________________ hogy a hír valóban igaz, de rögtön hozzátette; ő nem akarta, Péter erőszakoskodott vele. Nem kétséges, gondolta magában az anya, hogy itt erőszak történt, ezért kézen fogta lányát és rohant egyenesen a tanács titkárához. B.-falu tanácstitkára pályakezdő fiatalember volt. Egyébként is pirulás fajta, ezért igen nehezére esett a nem mindennapi tényállás tisztázása. Miután nagy nehezen lecsillapította a síró, szitkozódó édesanyát, a megszeppent nagylányhoz fordult: — Meséld csak el, hogyan is történt az eset! — Hát — kezdte szemlesütve a lány —, akkor este Péter a kert végébe csalt, mert valami fontosat akar mondani. Ott aztán megfogta a kezemet és hátracsavarta. Sőt, még a szájamat is befogta, nehogy kiabáljak! — Na és, — faggatta tovább a titkár. De érthető, a lánynak itt elakadt a beszélőkéje. A titkár sem tudta, hogyan folytassa, mit is kérdezzen. Csakhogy a csendet megtörje, az anyához fordult: — És meddig fogta be a lány száját a csavargó? Az anya helyett azonban hirtelen, mintegy a holtponton túljutva, a lány válaszolt és egy csapásra megoldotta a rejtélyt: — Óh, hát csak az elején! (Nagy Ferenc gyűjtése) _____________________/ Az ellűil szerit! eyinában Jelenet a Szeretet-áradatból. A közönség ítélete a tetszik—nem tetszik végletei között ingadozik, a művészetkritika az értékes—nem értékes ellentétpárjával fejezi ki véleményét egy-egy filmmel kapcsolatban. Csodaszámba megy, ha a két álláspont egészen közel kerül egymáshoz, a jellemzőbb a csendes „polgárháború” a két tábor között: Az unalmas mint minősítés a közönség szóhasználatából való, s ha a szakmai véleményekbe is'bekerül, komoly zavarok forrásává válhat. Annak idéjén Orson Welles, a modern film egyik legjelesebb amerikai rendezője vádolta meg nem kevésbé jeles kortársát, Antonionit, hogy feltalálta filmen az unalmat. Ez a vélekedése azonban aligha ártott a nagy olasz rendező tekintélyének, a filméletben kivívott rangját nem csorbította, legfeljebb arra volt jó, hogy a közönség idegenkedését megerősítse az intellektuális filmmel szemben. Azért időzöm ennél a kérdésnél, mert a minap a legmarkánsabb amerikai rendezők egyikéről szóló friss írásban ezt olvastam: „Igényes nézőnek Cassavetes sohasem unalmas...” A filmművészeti mérföldkőnek tekinthető New York árnyai alkotójának — aki nem gyakori vendég hazai mozijainkban — 1983-as filmje, a Szeretet- áradat most került a magyar közönség elé, így bárkinek alkalma nyílik a lehető legegyszerűbb módon mérlegre tenni saját magát. Ha ugyanis az idézett mondat igaz, és a kedves néző netán unatkoznék a 136 perces vetítési idő alatt, akkor készen kapta a minősítést. (A szelíd lelki terror eszközeként még azt is hozzáteszem: ez a film nyerte el 1984-ben a nyugat-berlini filmfesztivál nagydíját, az Arany Medvét.) Azt gyanítom azonban, hogy a dolog mégsem ilyen egyszerű. Ezt akár a magam védőbeszédének is lehet tekinteni, mert bevallom, előfordult velem a Szeretet- áradat nézése közben, hogy néha unatkoztam. Félreértés ne essék: nem végigunatkoztam a filmet; továbbá hz is lehet, hogy mégis az idézett mondat szerzőjének van igaza. Az unalom azonban nem értékkategória. S ha a szele megérinti a nézőt, az fakadhat abból is, hogy a rendező — még egy olyan nagy igényű vállalkozásnál is, mint amilyen Cassavetesé — vaíahol valamit elhibázott az alkotás folyamatában. A leginkább kísértő a veszély az ilyesfajta művek esetében, amelyek hiteles képet óhajtanak adni a valóság egy szeletéről, és nélkülözik a látványos hatáselemeket, a művi izgalomkeltés eszközeit vagy a szélsőséges konfliktusokat. A Szere- tet-áradat jelenetei, amelyekből egy, valahol az Egyesült Államokban élő, szétesett család viszonyrendszere tárulkodik fel a néző előtt, azért te- tekinthetők laza építménynek (és ez a megállapítás nem értékítélet, pusztán jelzése egy helyénvaló szerkezeti megoldásnak), mert az ábrázolt események nem adnak fejlődési ívet, pusztán állapotrajzot. Minden jelenetnek az adhatja meg az indokoltságát, hogy valamivel gazdagítja akár a filmbeli viszonyrend- szerre, akár az azt alkotók jellemére vonatkozó ismereteinket. De amelyik csak ismétel, funkciótlanná válik, s nyomában megteremtődhet az unalom. Ezt a hibát — úgy vélem — elköveti Cassavetes, s bár kétségkívül tökéletes képet fest egy riasztó módon taszító világról, a drámai sűrítés elvét nem érvényesíti teljes következetességgel. Megnehezíti a néző dolgát a rendező azzal is. hogy nemigen kínál olyan figurát, akivel azonosulni lehetne. Robert. a sikeres író (Cassavetes félelmetesen hiteles alakításában) kezdetben csak bohémnak tűnik, de lassan kiderül róla. hogy erkölcsi értelemben talajvesztett ember. Nem dolgozik, s végül már abban is kételkedünk, hogy azok a könnyű lányok, akikkel néha még gazdagon berendezett házát is benépesíti, egy majdan megírandó dokumentumkönyv anyagának összegyűjtéséhez kellenének segítségül. Sarah a húga (Gena Rowlands, a rendező felesége játssza, s neki van a nehezebb dolga, mert olyan figurát kell hitelesítenie, akinek a viselkedésmódjában néha még a patologikus elemek is előfordulnak), az ő számára a szeretethiány a legnehezebben elviselhető állapot, de éppen ténykedése taszítja azokat, akiktől sze- retetet várhatna. Abban a kiüresedő kapcsolatrendszerben, amely ezt a családot jellemzi, a legnagyobb vesztesek a gyerekek: Robert fia és Sarah lánya. Érzelmileg azonban a jelenetekben érezheti magát a néző leginkább érdekeltnek, ahol az ő esendő sorsuk kockája forog. Ebben a filmben minden szereplő szeretetre vágyik, szeretni akar, de ez valahogy senkinek se sikerül. Mindenki marad „zengő érc”, „pengő cimbalom”, ahogy Pál apostol nevezi a szeretet nélkülieket. Feltámad néha bennük a vágy, tesznek néhány tétova gesztust, de ennél többre nem telik tőlük. A film végül adós marad az indoklással. A Szeretet-áradat fontos film. Híradás egy világról, amelynek hiteles képével a hollywoodi álomgyárak ritkán szolgálnak. Hamar Péter Greguss Ferenc, az Interpress Magazin szerkesztője olyan népszerű ismeretterjesztő könyvet irt, hogy alig egy év leforgása alatt a kétkötetes mű már a második kiadást is megérte. A technika századában be kell vallanunk, hogy ilyen tárgyú műveltségünk kissé hiányos. Pedig melyik műveltségi vetélkedőn ne hangozna el a „Ki találta fel a ..— kezdetű kérdés. Ilyenkor automatikusan vágjuk rá válaszként a neveket, legalábbis a legismertebbeket: Bell, Fulton, Stephenson, Edison vagy éppen Puskás Tivadar. De vajon tisztában vagyunk-e a folyamattal, mondjuk azzal a két évszázados fejlődéssel, amelynek minden eleme szorosan összefügg? A könyv arra világit rá, hogy az egyes találmányok, amelyek óriási szenzációt keltettek a saját korukban, nem egy pillanatnyi zseniális ötletből, szikrából születtek, hanem sokszor több éves, évtizedes lázas kísérletezés, kitartó munka- eredményei voltak. Egy-egy találmány létrejötte esetleg meggyorsította a másik tökéletesítését vagy rádöbbentett feltalálókat arra. hogy az addig járt útjuk tévút volt. Az sem volt ritka, hogy egymástól függetlenül ugyanazon cél érdekében a világ más-más pontjain munkálkodtak feltalálók. Ilyen érdekes történetet ír le például a könyv az izzólámpa megalkotásával kapcsolatban is. Izgalmas történet! A 31 éves Edison New Yorkban úgy látott hozzá a kutatásaihoz, hogy már tudta, pénzügyi támogatás nélkül mit sem ér leendő találmánya. Ügyvédei révén első dolga volt. hogy megalapította az Edison Elektromos Fény Társaságot a leggazdagabb bankárok és pénzügyi szakemberek támogatásával, 300 000 dollár értékű alaptőkével. Izzólámpa-kísérleteit piatinaszá- lakkal kezdte. Közben Joseph Swan is járta a maga útjait Angliában ugyancsak „izzólámpa ügyben”, és ő úgy érezte, hogy a műszénszállal megoldotta a világítás problémáját. Szénszálas izzólámpájának első nyilvános bemutatójára 1878-ban szánta el magát. „Szerényen figyelmet kért a hallgatóságtól, majd bekapcsolta a világ első, gyakorlatilag is használható szénszálas izzóját, és a felfújt szivarra emlékeztető üvegburában felragyogott egy kötőtű vastagságú szénszál a tudósok lelkes tapsorkánja közepette." Erről persze egyelőre a tengeren túl Edison mit sem sejtett. Csalódottan vette sorba a fémeket, miután látta, hogy a platinával nem boldogul. Kísérleti naplója az alábbi fémeket rögzíti : aluminium, ruténium, iridium, arany, ezüst, króm, wolfram. Ám egy idő után vatameny- nyi szál elolvadt! Ekkor figyelt fel a Scientific American egyik cikkére, amelyből megtudta, hogy Joseph Swan egy milliméter átmérőjű szénszálakkal sikeresen állít elő fényt vákuumos üvegburában. Tovább kísérletezett, és tapasztalatai most már megingatták Edisont, hogy csak a fémek használhatók az izzólámpában. 1879. október 21-én 0,33 mm átmérőjű szénszálas ltunkat erősített a kísértet; üveig- burában, és ezt a dátumot az izzólámpa születésnapjaként jegyezték fel az amerikai technikatörténészek — mintha Swan nem is létezett volna. Ettől kezdve indult az Edison-féle szabadalmi gépezet. November 4-én benyújtotta az amerikai szabadalmi kérelmet, november 10-én már Swan hazájában, Angliában is lajstromozták bejelentését. Nem volt véletlen ez a sietség. Mire Joseph Swan felocsúdott, izzólámpájából eltűnt a szénszál, mert Edison lefoglalta, s számára csupán a nagy semmi maradt, pontosabban az a légüres tér, melynek előállítási módját még nem sajátítoltta ki amerikai feltaláló. A könyvből kiragadott történet — nem tagadom — felizgatott. Mint elsősorban humán érdeklődésű embert, a társadalmi, történelmi háttér is foglalkoztat, belegondolok: 1879 már a kegyetlen üzleti verseny ideje volt, különösen Amerikában, ahol nem álmatag ötletekre, hanem „eladható” találmányokra vadásztak az üzletemberek. És lám csak Edison! Milyen tapasztalt, „hivatásos feltaláló” volt! Hogy tudott helyezkedni! És még ahhoz is milyen kiválóan értett, hogy magabiztos nyilatkozatok és nagyszabású reklámok révén miként „adhatja el” önmagát. 1879. december 31-én óriási estélyt rendezett házában. „A meghívott pénzembereket és kormánytisztviselőket zavarba ejtő sötétség fogadta, de aztán hirtelen kigyúltak a házban a villanyégők, és 53 izzólámpa fénye mellett léptek át a vendégek az új esztendőbe.” A könyv sikerének titka valószínűleg közérthetőségében keresendő : hogy nemcsak a matematika, fizika, kémia tudományát alaposan ismerőknek Íródott, hanem csodálatos összhangban tudósít a történelmi eseményekről, közel visz a feltalálók egyéniségéhez, és aki olvassa a könyvet, észrevétlenül az adott korba képzelheti magát. Az elsősorban ifjúságnak készült könyv a felnőttek számára is nagyon érdekes, izgalmas, tanulságos olvasmány, a benne található gazdag képanyag csak emeli az amúgy is magas színvonalát. (Greguss Ferenc: Élhetetlen feltalálók, halhatatlan találmányok. Móra Ferenc Kiadó.) Zámbó Ildiké 111 ftóTVÉGI MmÉKLET '987. február 7. Élhetetlen feltalálók...
