Kelet-Magyarország, 1987. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-07 / 32. szám

1937. február 7. ^ §ff|j HÉTVÉGI MEU.ÉKLET ' ---------------------------------------------------------- ' '" ....... ■' ! Város, nagyközség, társközség? LÁTOGATÓBAN Közelebb a valósághoz Nem vitatkozni kívánok Kun Istvánnal, amikor a Kelet-Magyarország Valóságunk közelképben sorozatban a többszörösen hát­rányos helyzetű településekről szenvedélye­sen kifejtett véleményéhez egy pár gondo­latot hozzáfűzök. Suhanó koromban olyan „pozíciót” töltöt­tem be, hogy legalább hetenként „hivatal­ból” fel kellett keresnem — többek között — Győröcskét, Tiszamogyoróst, Benket, Ká- longa-tanyát, tehát mindazokat a lakott te­rületéket, amelyeket a cikk megemlít és a többi községet is, ahol kocsmák és boltok léteztek Mándok közelségében. Előre kell bocsátanom, hogy ez nem volt mindig köny- nyű utazás, hisz Benkre kövesút nem veze­tett. A homo'kúton alig bírta a ló a „hintát”. Oda vagy onnan csak az közlekedett, akinek muszáj volt. Nosztalgia nélkül Bár ismerős környezetről volt szó, Kun István írása mégsem keltette fel bennem a nosztalgiát a „régi szép idők” iránt, amikor nyugodtan igazgathatott a hatóság, mert hisz nem az ő feladataihoz tartozott a lakos­ság ellátási gondja. A Hangya szövetkezet pedig nem volt jótékonysági intézmény, hogy odatelepüljön, ahol kockázatos a kereske­delmi tevékenység. Érdekes volt, amit Kun István elmondott angliai tapasztalatairól, ahol a tanya, amely 8—9 kilométernyire épült a legközelebbi la­kott településtől, el volt látva vízvezetékkel, szennyvízcsatornával, vezetékes gázzal és te­lefonnal. Angliában még nem jártam és feltehető­en már nem is fogok. Voltam azonban a fel- szabadulás után három évvel huzamosabb ideig a Veres Péter-fóle mozgalom jóvoltá­ból Dániában. Másodmagammal egy 40 hek­táros farm tulajdonosánál dolgoztam. Köz­műből biztosított víz nem volt, de a tulaj­donos saját vízellátó berendezéssel rendel­kezett, amely nemcsak az összkomfortos la­kás, hanem az állati férőhelyek vízszükség­letét is kielégítette. Vezetékes gáz nem volt, azonban rendszeres időközönként megjelent egy tehergépkocsi, amelyről a pébé gázpa­lackokat kicserélték. A farm központi fű­téssel volt ellátva, de a tulajdonos — bár volt tehergépkocsija — sohasem ment tüze­lőt vásárolni, mert Árhusból megrendelte a szenet, és azt hozták vállalati gépkocsival. A megrendelőnek hozzá sem kellett nyúlni, lerakták a pincébe. Ebből már kiderülhetett az is, hogy telefon is volt a farmon. A leg­közelebbi farm 5—6 kilométerre lehetett, de az ember mégse érezte úgy magát, mintha a sivatagban élne, mert telefonon a legszük­ségesebb szolgáltatást el lehetett érni. Oda, vagy vissza? összehasonlítva az angliai tapasztalatok­kal, egy új kérdés kezd engem foglalkoztat­ni. Vajon nem arról van-e szó. hogy a fej­lett nyugati országokban a farmok, illetve a tanyák települtek az infrastruktúrához, és nem az infrastruktúrát vitték a tanyákhoz? Vagyis már eleve odatelepültek a tanyák, ahol nem nagy ráfordítással rá lehetett kap­csolódni a vízvezetékre, a szennyvízcsator­nára, a telefonhálózatra, a villanyvezetékre. Dánia esetében biztos vágyók benne, hogy ezt a fajta infrastrukturális szolgáltatást nem tekintették hatósági feladatnak. Nálunk a helyzet éppen a fordítottja. A több évszázad alatt kialakult kistelepülé­sekhez kell csatlakoztatni az infrastruktú­rát, amelyhez valóban jelentős összeggel já­rul hozzá a lakosság, de a kiadások nagyobb része mégiscsak az államháztartás kasszáját terheli. Azt a kasszát pedig jelentős adós­ságok nyomasztják. Ezért a településfejlesz­tési koncepciókat alaposan át kellene -fogal­mazni, és olyan álláspontokat kialakítani, amelyek az eddigieknél jobban igazodnak az állami erőforrások lehetőségeihez, és a lakosság igényeihez . . . Gyűrűfű esetében a tömegkommunikáció jóvoltából ország-világ értesülhetett arról, micsoda igazságtalanság történt egy telepü­lés lakóival, akik kénytelenek voltak a szék­helyközségbe és a városokba költözni. Nem vagyok ismerős azon a vidéken, de meg va­gyok győződve arról, hogy Gyűrűfű egykori lakói, akik már élvezhetik a nagyobb tele­pülések infrastruktúrájának előnyeit, nem kötöznének vissza hajdani lakásukba. Nem titkolom, én a szőrösszívűekhez tartozom, de éppen a hátrányos helyzetűek érdekében. Nem lenne szabad a szentimentalizmust mesterségesen éleszteni. Hi kerül kevesebbe? Ha .Dombrádról elindulunk Gégény irá­nyába és érintjük Kacsavártól kezdve a ta­nyai településeket, vajon biztosak lehetünk abban, hogy ezeknek a tanyáknak a lakói, ha ahhoz tanácsi, állami segítséget kapná­nak nem szívesebben költöznének a szék­helyközségekbe? Egyáltalán felkínált neki valaha valaki ilyen alternatívát? És ha az arra illetékesek — mondjuk a Hazafias Nép­front megyei bizottsága — felmérnék, hány olyan tanya van a megyében, amelynek la­kója, ha ahhoz segítséget kapna, szívesen költözne a nagyobb községbe, akkor lehetne tenni valamit ezek érdekében? Van-e egy­általán valamilyen anyagi alap, amellyel elő lehetne segíteni a tanyán élő emberek­nek a székhelyközségekbe való áttelepülé- sét, ahol állampolgári jogon élvezhetnék mindazt, amit a tanyán nélkülözni kényte­lenek? Vagyis az én konzervatív szemléletemben még most is az motoszkál: meg kell győződ­ni arról, melyek azok a kistelepülések, ame­lyek hosszú ideig élni fognak, és melyek azok, ahonnan a lakók szívesen elköltöznek. Ez utóbbiak számára meg kellene találni azokat az anyagi forrásokat, amelyek igénybevételével más, nagyobb települése­ken folytathatnák korábbihoz hasonló élet­módjukat, de kedvezőbb körülmények kö­zött. Ez még mindig kevesebbe kerül a köz­nek (az államnak), mint odavinni a tanyára mindazt, ami a XXI. század emberének lét- szükséglet. Minden bizonnyal igaz, amit Kun István állít, hogy a Skála Metró beruházási költ­sége nagyobb összeget emésztett fel, mint amennyit a SZÖVOSZ a kistelepülések ke­reskedelmi hálózatára fordított. Ez azzal együtt igaz, hogy a Skála Metró, a Kelet Áruház, s a többi nagy forgalmú és nyeresé­ges vállalat már az első évi nyereségéből nö­velte a SZÖVOSZ kölcsönös fejlesztési és támogatási alapját, amelyekből finanszíroz­ni lehetséges a kistelepüléseken a hálózat- fejlesztést. Hátrány és utópia A kistiszaháti, a tölgyes-tanyai boltokat nem veszik át szerződéses üzemeltetésre. Feltételezem, hasonló a helyzet. Győröcskén és Kálonga-tanyán is. Ezek a boltok vesz­teségesek. Működésük feltételeit az Áfész nagyobb forgalmú egységei által előállított nyereség teremti meg. Felróható-e a ripor­ternek, ha áldozatnak nevezi, amit a kiste­lepülések kereskedelmi egységeinek fejlesz­tésére fordítanak? Hisz a SZÖVOSZ csupán fejlesztési, beruházási célokra ad hozzájáru­lást, míg a fenntartási költségeket a na­gyobb települések lakóinak vásárlásából származó nyereség fedezi. Igényt tarthatna arra, hogy a nyereséget: ott használják fel, ahol az képződött. Minden bizonnyal olyan áldozatról tett említést a riporter, amit a hátrányos helyzetű állampolgár hoz a nálá­nál hátrányosabb helyzetű állampolgárért. A SZÖVOSZ és más központi szervek által kezelt és elosztható pénzeszközök felhasz­nálását úgy kellene tervezni, hogy azokból mind nagyobb rész jusson azokra a vidé­kekre, amelyek a leghátrányosabb helyzet­ben vannak ebben a főváros-centrikus or­szágban. Ahogy ón látom, ez a hátrányos helyzet úgy növekszik, ahogy a távolság nö­vekszik a fővárostól keleti irányba. A hátrányos helyzet teljes eltüntetésére való törekvés egyébként is csak utópia. Kép­letesen szólva, nem épülhet minden faluban Nemzeti Színház. Az általam említett, jó­módú dán farmer hátrányban van azokkal szemben, akik a városban, Árhusban lak­nak. A buzgó lutheránus család csak jeles ünnepeken juthatott el a 20 kilométernyire található templomba. Ugyanolyan távolság­ra találhatták mozit, amit egyébként nem emlékszem, hogy látogattak volna, pedig televízió akkor még ott sem volt. Az árhusi állampolgár pedig minden bizonnyal hát­rányban érezte magát a koppenhágai lakos­sal szemben. És így tovább... Igaz, ez a lépcsőzetesen hátrányos helyzet a dán farmer esetében nem volt olyan ki­rívó, mint mondjuk a kistiszaháti lakos ese­tében. A dán farmer — mint ahogy már említettem — telefonon a számára fontos szinte valamennyi szolgáltatáshoz hozzá tu­dott jutni. Nálunk azonban nemcsak a tele­fonellátás rossz, hanem a szolgáltatás szín­vonala is. Ennek javításához nem kellene állami pénzeszköz. Csupán állami támoga­tás. Azaz egyértelmű, világos jogszabály, amely ösztönző hatással lehetne a mobili­zálható szakképzett munkaerőre (amelyből megyénkben nincs hiány), hogy lakossági szolgáltatásokat végezzenek kistelepülése­ken. Az ilyen szolgáltatásokat ellátó kiskö­zösségek létrejöttét hátrányosan befolyásoló tényezőket Kun István egy országos heti­lapban részletesen kifejtette, amelyet az ar­ra illetékes hatóságok figyelmébe ajánlott. Megkönnyítené a kistelepülések helyzetét, ha mini gázcseretelepek, és tápárusító bol­tok helyett — melyek nyereséget nem hoz­nak — megszerveznék a takarmánytáp és a palackos gáz házhoz szállítását, térítés elle­nében. Sok ilyen apró, nem „áldozat”-jelle- gű. hanem a felek részére előnyös szolgál­tatások bevezetésével lehetne a kistelepülé­sek hátrányos helyzetén javítani. Az igények felmérése a lakossággal foly­tatott aktív párbeszéd keretében és a lehe­tőségek összehangolása a gazdálkodó szer­vekkel a tanácsok, és a népfrontbizottsá­gok legnemesebb cselekvési programját ké­pezhetné. Gábor Jenő Dombrád Van egy különleges mun­kakör, amely a kevés kivéte­lezettek kiváltsága. Márcsak amiatt is, mert semmilyen iskolában nem tanítják, sőt, munka mellett, felnőttképzés keretében sem lehet elsajátí­tani. így nem is nevezhetjük — amint a hétköznapi szak­mákat szoktuk — beosztás­nak, foglalkozásnak. Hivatás ez, amire születni kell. A színházi ügyelők munkájá­ról van szó. Bármilyen pályáról lehet ide érkezni, ezt igazolja a Móricz Zsdgmond Színház ügyelőinek példája is. Kováts István főügyelő a könnyű­ipari, illetve vendéglátós szakmából, Dévai Péter ügyelő különféle ipari szak­mák kitanulása és némi szí­nészmesterség után, Majoros Zoltán ügyelő pedig katonai­pedagógiai képzettséggel je­lentkezett ügyelőnek. Nem tudom, kinek volt már része abban, hogy egy­szerre három ügyelő társa­ságában tölthetett el közel két órát — míg a munkáju­kat bemutató cikk „alap­anyagát” összeraktuk — kü­lönleges élmény. Petárda­ként robbannak a sztorik, sziporkáznak az egymás ug­ratására rögtönzött ötletek. Koncentrált figyelmet köve­tel intellektuális szellemisé­gük, amelyben élnék, ugyan­akkor se vége, se hossza a felszabadult mókázásnak, amibe beszélgetőpartnerüket is könnyen belevonják. Azt mondják, a színész egy jó poénért eladná még a saját anyját is. Aki ezt kita­lálta, annak nemigen volt al­kalma közelebbi ismeretség­be kerülni ügyelőkkel, ami­kor elemükben vannak. Hi­szen annyi a sztori, az em­lék, mivel nincs két egyfajta előadás, és az rendszeresen nem fordul elő, hogy ne tör­ténne valami. A „ne történ­ne valami” kifejezésen ter­mészetesen azt értik, hogy valami gubanc, előre nem látott hiba mindig akad. Ami a váratlan szituációban gyors helyzetfelismerést és az azonnali döntés képességét igényli az ügyelőktől. Mert elvileg a színházi gé­pezet előre kidolgozott ola- jozottsággal működik — de csak elvileg. Egy példa: ki köteles észrevenni, hogy egy színész nem érkezett be elő­adás, vagy próba előtt a meghatározott időre? Elvi­leg az öltöztető, illetve az ügyeletes rendező. Az ügyelő viszont köteles mindenről meggyőződni. Olyan, mint a karmester, vagy éppen ő a szürke eminenciás. A diplo­mata, aki kellő emberisme­rettel rendelkezve kitapasz­talja, melyik színésszel mi­lyen kapcsolatot érdemes ki­alakítania, kivel szemben hatásosabb a kérésnél a han­gos szó. Neki kell döntenie, mi legyen, ha az adott pilla­natban nem szólal meg a ze­ne, nem hangzik el a végszó, vagy előadás közben derül ki, hogy az a színész, akiinek most be kellene lépnie a színpadra, nincs a színház­ban, elfelejtett bejönni. Min­denes az ügyelő, mert hozzá tartozik a rivaldáig minden. A Dévai-féle meghatározás szerint a legjobb, ha min­Áz ügyelőknél Kováts István denhez ért, a BTK-tól a „ho­gyan főzzünk túróscsuszát” című receptig. Mert mindig olyasmi adó­dik, amire senki se számí­tott. Megelevenednek régi híres történetek, hiszen Ko­váts István és Dévai Péter több mint húsz esztendőt töltött el az ügyelői pultnál, és már Majoros is a hatodik esztendeje van színházunk­ban. Például: Hová esik egy tőr, ha a főszereplő kezéből kicsúszik? Egy bukfencet vet, bele a zenekari árokba, rá egyenesen a hegedűhúrra. Arra a hegedűre, ami 60 ezer forintba került. Kováts István meséli: Ső­tér drámáját játszották, a Judást. A rendező esőfüg­gönyt kért, ami rendesen működött, a lehullott záport egy csatorna szépen elvezet­te. Egy ideig. Egy előadáson eldugult, és a nézők számára láthatatlan medence kezdett fokozatosan megtelni. Per­cenként mérték a vízszint- emelkedést, közben riasztot­ták a műszaki vezetőt, kibír­ja-e a színpad a megnöveke­dett súlyt? Dermesztő pilla­natok — és amikor a végszó elhangzott, megtelt a tartály. De akkor már el lehetett zárni a műesőt... Sok mindentől félnek, de azért az ügyelő legnagyobb rémálma a tűz. Majoros Zol­tán idézi fel a borzasztó per­ceket, amikor a színpadon kigyulladt a díszlet. A Se­gítsd a királyt! egyik jelene­tében ötven szál gyertya ég. Ilyen esetekben előírják: hol kell állnia a tűz közelében a tűzoltónak és egy díszítőnek, vödörrel. Az ügyelő megdöb­benve észlelte, hogy tüzet fogott az oltár, de nem oltja senki. Át kellett futnia a színpad mögött a túlsó ol­dalra, és mielőtt a többiek is észrevették volna, mi tör­tént, sikerült eloltania a tü­zet. Máskor persze éppen az ügyelők gyújtogatnak — például az Űri muriban volt emlékezetes a lángoló gabo­nakoszorú — természetesen tűzoltói segédlettel, ök keze­lik a színfalak mögött azokat a lőfegyvereket, amelyek a színpadon eldördülnek: olyan ez a megoldás, mint amikor a szép színésznő tá- tog a kamerába, de hangja nem az övé, hanem a szép hangú, de nem kifejezetten Dévai Péter képernyőképes énekesnőé. Speciális kiképzésük van a fegyverhasználatra, ám baleset mégis adódik. Kováts Istvánnal történt meg, hogy egy kipattanó vaktöltény­szilánk megsebesítette — az ügyelőpult mellől vitték kór­házba. Alapvető ügyelői törvény: ha a 20 ezredik előadásig nem történt semmi, akkor a 21 ezrediken meg fog tör­ténni. Vagyis, az előadások számának növekedésével hatványozódik a „Valami lesz” lehetősége. A színész azt hiszi, a kisujjában van a szerep — és akkor blok­kol le. Az ügyelő a felelős azért, hogy az akárhányadik előadás színvonala se változ­zon ahhoz képest, amilyet premierre a rendező kért. Ha a színész „elmegy” erre-arra, elfelejti a szövegét, mást mond, vagy nyílt játékot kezd, esetleg jópofáskodik, az ügyelő felírja, és annak min­dig következménye van. Az ügyelő az „őr” emiatt aztán olykor kutya-macska szintű a barátság. Néha fegyelmi lesz az ügyből, például ha a színész elfelejti, hogy elő­adása van. Így járt legutóbb Dévai Péter Az atyai ház egyik szereplőjével. Későn vette észre, hogy hiányzik, már je­lenésre szólította. Gyors dön­tés: kimarad az a jelenet, amelyikben szerepe van. Szerencsére laza epizódfű- zér a darab, aki nem ismeri, annak nem hiányzott az a részlet. Vannak igazgatók — mondják — akik hasonló esetben X összegű büntetést Majoros Zoltán fizettetnek az ügyelővel kö­telesség elmulasztásáért, és ugyanannyival megjutalmaz­zák őket a helyes döntés és az előadás megmentése miatt. Milyen vajon az ügyelő „respektusa"? Ügy fogal­maznak: egy adott társulat szabja meg az ügyelő helyét, tekintélyét, lehet, ha elmegy máshová, kiderülnek más tulajdonságai, másként kell alkalmazkodnia stb. Az tény, ha a színész biztonságosan, tud próbálni és játszani, ak­kor maximálisan elismerik az ügyelőt. A néző számára láthatat­lan munkahelyük a színpad jobb oldalán az ügyelőpult. Elég jó felszereltségűnek számít, monitorján változ- tathatóak a helyszínek, be­látják a teljes színpadot, il­letve az öltözők előtti folyo­sót. Időnként, egy-egy perc­re elhagyják őrhelyüket: mi­vel „kéznél” vannak, a ren­dezők gyakran „dobják be” őket statisztálni. Ez is min­dentudó szerepkör — pap. katona, pincér, cigány — minden, ami adódik. Persze a játék közben is nyitva tart­ják a szemüket... És holnap (...) ismét föl­megy a függöny, illetve el­jön az előadás előkészületei­nek ideje. Az ügyelők fél hétkor üdvözli k a szereplő­ket a hangszórókból, feltűnés nélkül ellenőrzik a „stáb” tagjait, majd 7 órakor el­foglalják helyüket a pult­nál. Talán arra gondolnak: „navigare necesse est” (ha­józni pedig szükséges) — és azzal megkezdődik az ö min­dennapi utazásuk. Olyan vi­lágban, amely néha félelme­tesebb. mint a viharos ten­ger. De éppen ezért sze­retik ... Baraksó Erzsébet

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents