Kelet-Magyarország, 1987. február (44. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-07 / 32. szám
1987. február 7. O Mosolygós és közvetlen fiatalember. Abból a fajtából, akit régi, kedves ismerősnek érzünk akkor is, ha először ’találkozunk vele. Harminckét éves. Nyíregyházán született, itt is érettségizett. A Krúdy Gimnáziumból a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem gépészmérnöki karára vitte érdeklődése, ahol 1980-ban vehette át diplomáját. A Taurus nyíregyházi gyárában kezdett dolgozni, majd — a katonai szolgálata letöltése után — az Universil Elektroakusztikai Gyárban helyezkedett el fejlesztőmérnökként. Nős, egy négy és fél éves kislány édesapja. Kevés dologról cikkeznek az újságok, vitatkoznak tévében, rádióban és különböző fórumokon annyit mostanság, mint a műszaki értelmiség helyzetéről. Mondhatnám úgy is, rólatok van szó. Vagy nem csak rólatok? — Nem bizony'. Akik a műszaki értelmiségről beszélnek, az ország gazdasági állapotát is jellemzik, akik pedig jövőjüket tervezgetik, az ország holnapját formálgatják. örvendetes, hogy megindult egy folyamat, amely „helyére akarja tenni" a műszakiakat. (Bár félő, a közvéleményből előbb- utóbb ellenérzéseket fog kiváltani az a dobverés, amit körülöttünk csinálnak.) Elszomorító viszont, hogy jócskán megkésve. Év- ről-évre erősödő oly'an jelzések hatására, amelyek arról tudósítottak, baj van az ipari termelésben dolgozó diplomások házalóján. Talán ha korábban történtek volna lépések a kedvezőtlen tendenciák megállítására, nem értékelődött volna le annyira a műszaki agymunka, amennyire leértékelődött. Ma már ott tartunk, hogy — bizonyos divatos területektől eltekintve — úgy kell toborozni a fiatalokat a műszaki egyetemekre, és felelőtlennek számít az a szülő, aki mérnököt akar nevelni a gyerekéből. Ha az ember végiggondolja, az érdeklődés ilyen megcsappanásának beláthatatlan következményei lesznek, (alán már vannak is. Hiszen így a közepes, sőt rossz képességű felvételizők is egyetemre kerülhetnek, s belőlük legfeljebb önmagukhoz mérten lesz jó szakember. Mit gondolsz, hogyan lehetne változtatni ezen az áldatlan állapoton? — Már annyi helyen, annyiszor, annyian elmondták, hogy én csak suttogom: jobban meg kellene becsülni anyagilag a mérnököket. Ez jótékony hatással volna a műszaki értelmiség kiválasztódására és munkakedvére, következésképpen a produktivitására. Meggyőződésem, hogy a műszakiak gondjainak megoldását pénzzel kellene elkezdeni. Lehet, hogy nem hangzik valami íean- költen, de a világ már csak olyan, amilyen — elsősorban anyagi összefüggések mozgatják. Ameddig azoknak az embereknek, akiknek minden energiájukkal a közvetlen társadalmi létfeltételek előállításán kellene dolgozniuk, mindenféle keresetkiegészítő tevékenységet kell végezniük addig nem várható el tőlük, hogy maradéktalanul betöltsék a szerepüket. Hogy csak egy dolgot említsek, a technikai fejlődés — különösen az elektronika területén — állandó tájékozódást kívánna meg. A szakmai lét eme igénye azonban nem egyeztethető össze a mindennapok anyagi szorításával. Hisz a mérnök akinek könyveket, folyóiratokat kellene böngésznie, vgmk-zik. vagy rohan haza elvegezni olyan munkákat, amelyeket elvégeztetne, ha lenne pénze. Nemrég egy gyári főmérnökkel beszélgettem, aki azt mondta, olyan kis fizetés mellett, ami a beosztottjainak van, nincs erkölcsi alapja tőlük plusz munkát elvárni, akármennyire is sokat jelentene az a gyárnak Ügy tűnik, mérnökkörökben általános a vélemény, hogy minden baj forrása a műszaki értelmiség alulfizetettsége. Ezek után kíváncsi lennék, ha rajtad múlna, hány százalékkal emelnéd meg például a magadkorúak fizetését? — Ez egy nehéz kérdés, hiszen az igények a lehetőségekkel együtt nőnek, és mindenki szeretne több pénzt látni a bukszájában, mint amennyi van — akármennyi is az. Mégis, szerintem, ha átlagban duplájára nőnének a béreink, már felszabadulna az az idő, amit keresetkiegészítésre fordítunk — mi, harmincasok. Ha a szakmában lehetne többlet teljesítménnyel többlet jövedelemhez jutni, mindenki teljes erejével a munkára koncentrálna. Mert ezeket a fizetés- emeléseket természetesen differenciáltan, a produktumokkal arányosan kellene alkalmazni.. Ennek azonban ki kellene dolgozni a rendszerét, hogy mérhetők és összevethetők legyenek a különböző tevékenységek. Annyit beszéltünk már az anyagi megbecsülésről. Mi a helyzet az erkölcsivel? — Attól függ, hol vizsgáljuk: a gyáron belül vagy kívül. Ha az előbbi szempont szerint nézzük, azt hiszem nem ártana némi szemléletváltozás, mert — tapasztalataim szerint — sok kétkezi munkás vélekedik úgy rólunk: „Csak ülnek az irodában, nem dolgoznak.” Holott, ha sikerül „kieszelnünk" egy új, vagy tökéletesítenünk egy régi terméket, esetleg ésszerűbbé tenni valamely gyártási folyamatot, az talán nagyobb nyereség a gyárnak, mintha évekig kevésbé kelendő cikkeket állítunk elő. Ami a „civil” életet illeti, minden gond ellenére van még „súlya” a mérnököknek. S megbecsülésünk alighanem azzal a társadalmi felismeréssel nő majd, hogy az ország bajainak leghivatottabb orvoslója most ez a réteg. Az ifjú diplomások maguk között gyakran panaszkodnak a főnökeikre, akik „hozzánőttek a székeikhez”, és már puszta létükkel a fejlődés kerékkötői. Jogosak ezek a sirámok? Egyáltalán, mindig a legalkalmasabbakból lesznek a vezetők? — Rövid pályafutásom alatt mindig nagy szakmai felkészültségű főnökeim voltak, akik nem alaptalanul álltak fölöttem. Ennek ellenére tudom, hogy néhol élő probléma az, amire utalsz. Megfelelő rálátás híján nem merek véleményt mondani arról, műszaki berkekben általában mennyire helyes, vagy helytelen a vezetők kiválasztása. Legfeljebb adalék lehet e kérdéshez az, hogy voltak olyan gyengébb képességű évfolyam- társaim, akikből már rég vezető lett. Persze az egyetemi teljesítmények alapján csalóka az ilyesmit megítélni, hiszen a vezetői erények és a szakmai kiválóság nem mindig esik egybe. Igen ám, ha valaki nem vezető, addig nem fedezhető fel ilyetén vénája... — Szó mi szó, ebben valóban van némi ellentmondás. A gyakorlat tényleg az, hogy a szakmai tudásuk alapján szemelik ki a majdani vezetőket, ami majdnem azt jelenti: a legjobb szakembereket „emelik ki" a termelésből. Aztán majd elválik, képes-e szervezni a munkát, bánni az emberekkel... Ha egy mesebeli tündér holnap az Universil igazgatói székébe ültetne, milyen változtatásokat hajtanál végre a gyárban? — Először is, valamilyen módon kísérletet tennék a különböző termelési területek egymástól való elkülönülésének megszüntetésére. A területek ugyanis csak a maguk feladatát igyekeznek ellátni, a másikra már nincsenek tekintettel. Emiatt aztán nem kevés munka vész kárba, idő fecsérlődik el. Sokszor személyes ismertségek kellenek egy-egy munkafolyamat zavartalan végigvi- teléhez. Az a faramuci helyzet áll tehát elő, hogy míg a részek igyekeznek megfelelni a velük szemben támasztott követelményeknek. kárt okoznak az egésznek. Ez egyébként a fejlesztés közben is megmutatkozik. Mivel mi csak papíron dolgozunk, az általunk kitalált kísérleti gyármányokat, vagy annak alkatrészeit a termelőegységekkel kell elkészíttetnünk. Csakhogy ők csupán a késztermék termelésben érdekeltek, így nyűgnek érzik, ha nekünk kell segíteni, s legtöbbször csak hosszas könyörgésre csinálják meg azt, amit kérünk. Addig pedig áll a fejlesztés, vagy jobb esetben, magad uram, ha szolgád nincs alapon, mi kezdünk el fúrni-faragni, esztergálni. Így vész el a sok bába közt a gyermek — a termelési területek érdekei közt, a gyári, népgazdasági érdek. De visszatérve a kérdésre! Megszigorítanám a határidők tartásának ellenőrzését is, és — hogy haza beszéljek egy kicsit — lehetőséget biztosítanék a fejlesztőknek arra, hogy „világot lássanak”, utazgatva ismerkedhessenek más gyárak technológiájával. Kollégáidtól tudom: a gyár KlSZ-alap- szervezete több elismeréssel büszkélkedhet, s idén jó eséllyel pályázhat „A megye kiváló KISZ-szervezete” címre. Mint KISZ-bizottsági tag és pártcsoportvezető, hogy látod: a fiatal műszaki értelmiségiek milyen lendülettel vesznek részt az ifjúsági szövetség és a párt által kijelölt feladatok végrehajtásában? — Mint mindenütt, nálunk is a fiatalok a legtettrekészebbek, legmozgékonyabbak. Ugyanakkor a legkritikusabbak, és a legérzékenyebbek is. Hogy a bennük rejlő energiákat mennyire lehet jó értelemben kihasználni, az attól függ, milyen kézzelfogható célokat tűzünk eléjük. Be kell láni: puszta jelszavak nem hoznak tűzbe senkit. Ma már nem lehet azzal agitálni, hogy gyerünk, menjünk építeni a szocializmust! Le kell „fordítani” az egyes csoportok számára érthetően a nagy társadalmi programokat. Amikor ez sikerül, mindig egy emberként mozdulnak meg a fiatalok. Beszélnek mostanság a KISZ-töl való elfordulásról, közömbösségről. Tagadhatatlan, hogy vannak ilyenek, de szerintem ez a jelenség azzal magyarázható: sokan egzisztenciális gondjaikkal vannak elfoglalva. Én még soha nem találkoztam olyan fiatalllal, aki az ifjúsági szövetség, vagy a párt alapvető céljaival nem értett volna egyet, csak olyanokkal, akik a végrehajtás torzulásai miatt dohogtak. Rövidke életrajzodból kiderül, az egyetem elvégzése után a gumigyárban helyezkedtél el. Lehet, illetlenségre késztet a kíváncsiságom, de érdekelne, miért váltál meg attól a vállalattól, amely- lyel ösztöndíjszerződésed volt, míg tanultál? — Nem titok, de sokkal több tényező alakította ki bennem a munkahelyváltoztatás elhatározását, semhogy azt hirtelen fel lehetne sorolni. A lényeg talán az: nem tudtam igazán beilleszkedni azon a munkaterületen, ahová kerültem. Annak idején másodéves egyetemistaként azért kötöttem tanulmányi szerződést, hogy majdani elhelyezkedésemet biztosítsam és szert tegyek némi anyagi támogatásra. A szerződés meg.- kötésekor annyit tudtam a gumigyárról, amennyit egy órás bemutató séta után tudni lehet. Nem ismertem a munkakörülményeket, nem sejtettem mire vállalkozom. Bizonyosan így van ezzel ,a legtöbb egyetemista. Aztán az egyiknek sikerül, a másiknak nem ... Nekem nem sikerült. De érdemes volt keresni a helyemet, mert a mostani munkámat szeretem, kedvvel csinálom. Örömmel megyek be reggelente dolgozni, és ha valami olyan problémára bukkanok, ami nem hagy nyugodni, munkaidő után próbálok a végére járni. Pedig még nem valósult meg az az anyagi ösztönzési rendszer, amiről korábban beszéltél... — Bár változatlanul kitartok amellett a véleményem mellett, hogy a műszakiakkal kapcsolatos nehézségek megoldásának anyagi előfeltételei vannak, természetesen nem gondolom, hogy a pénz automatikusan mindent megold. Nem hagyható figyelmen kívül, az „emberi tényező”, hiszen létezik szakmaszeretet* és önigényesség is, amely tulajdonságok sok-sok mérnökben munkálnak. Ök becsülettel teszik a dolgukat, és nem elsősorban arra figyelnek, mivel menynyit lehet keresni. Milyen elképzeléseid vannak a jövőre nézve? — Egyelőre szeretném folytatni a fejlesztő munkát, amit jelenleg is végzek, a későbbiekben pedig — ha kapok rá lehetőséget — szívesen próbára tenném a képességeimet mint vezető.. Köszönöm, hogy vállaltad a beszélgetést. Czine Gáspár----------------...tavasszal rügyeznek a fák, nyáron tűz a nap. őszszel rozsdaszínre váltanak a lombok, és télen — nos. télen hideg van. esik a hó. s nem ritka az erős szél sem. Hogy ez nem igazán korszakalkotó felfedezés? Nem bizony. Mégis, mintha időnként elfeledkeznénk róla. hogy egy évvel korábban milyen idő járta. A magyar újságírás egyik nagy öregje. Feleki László (aki nem átall sportról ' is írni) fogalmazta meg a Képes Sportban — egy zárójeles megjegyzés erejéig — véleményét az úgynevezett rendkívüli időjárásról. Esett a hó.' Januárban! Micsoda világ?! Nem a csomót kutatom ama bizonyos kákán, amikor kicsit bővebben beszélek most ugyanerről. Még csak az sincsen szándékomban, hogy netán kissebbítsem azoknak az érdemeit, erőfeszítéseit, akik a valóban embert próbáló körülmények között is tudták hol a helyük, mit kell tenniük. Az összefogás, a segíteni akarás és — ami fontosabb — a segíteni tudás szép példáiból mi is idézgettünk korábban lapunkban. Szó esett az árnyoldalról is. Hogy némely úrvezetők gátlástalanul beálltak a más által fáradságos munkával eltakarított parkolóba hogy egy-két helyre hiába jutott el — hóeke segítségével — az élelmet szállító jármű, mert az üzletek környékén nem akadt, aki elkolorta volna az akadályt: hogy rengeteg galibát okoztak az út szélén felejtett gépkocsik, amiket többszöri felszólításra sem próbáltak elvontatni; hogy a nagy vesződséggel egy nyomsávban eltakarított utcákat használták többen is parkírozónak, nehogy beindulhasson végre a forgalom ... Mindezek még csak nem is új jelenségek. Alapigazság, hogy különleges helyzetekben felerősödnek nem csupán a jó, de bizony a rossz tulajdonságaink is. Tegyük túl magunkat rajta, hiszen — legalábbis amikor e sorokat fogalmazom — odakint vakítanak a napsütötte havas tetők. Talán túl vagyunk már a nagy veszélyen erre az évre — hacsak a szeszélyes öregúr, az időjárás-felelős másként nem dönt... Van viszont valami, amit nem lenne szabad elfelejtenünk. Ez a havas-szeles két hét olyan hiányosságokra derített fényt, amit saját érdekünkben jól észben kell tartanunk. Megtudhattunk sok olyat, aminek nem szabadna megismétlődnie a következő teleken. Kifacsarom kicsit a mondást: békében készüljünk a háborúra, hogy minél kisebb veszteséggel érjük meg az új békét. (Ugye nem kell lefordítani?) Már csak a vészhelyzetben derült ki például, hogy hiányoznak olyan adalékanyagok, amelyek segítségével a mínuszok támadásakor is viszonylag nagy biztonsággal indíthatók a járművek. (Pedig ugye — a szokásos nyilatkozatok modorában — felkészültünk a télre.) A közlekedési eszközök egy jelentős része olyan műszaki állapotban volt, ami kellemes, langyos időben sem garantálja, hogy időben célt érhetünk velük, hát még mostohább körülmények között. (És itt nem csak az intézményekre, vállalatokra, de a magánautósokra is gondolok. Más kérdés, hogy ez utóbbiak otthon hagyhatták volna a kocsijukat, ha hallgatnak a jó szóra.) Vagy az a példa, amikor azért nem tudtak jó ideig útnak indulni á cégek járművei, mert nem sikerült kikapaszkodniuk a hóból. Előre, erre a célra elkészített homok ugyanis se közel, se távol nem akadt. Nagy lelkesedéssel indultak járdát takarítani (önként, ingyen!) a diákok, csak éppen kiderült, hogy szerszámot nem tudnak mindenkinek a kezébe adni. S ha már itt tartunk: az elcsépelt ügy a hólapátokkal... (Azóta már szállítottak egy nagyobb meny- nyiséget az üzletekbe, bízzunk penne, hogy csak jövőre lesz szükség rájuk legközelebb!) Citálhatnám még a példákat tovább, de talán ennyiből is látszik: akad tanulnivalónk bőven a januári eseményekből. Elsősorban nem is pénzkérdés lenne, „csak” nagyobb odafigyelés, gondosabb szervezés. Mondhatná bárki, s' igaza is lenne, nem lehet úgy élni, hogy mindig a legrosszabbra készülünk, s még gazdaságossági szempontok is ez ellen szólnának. Valóban, szerintem is így van, de számítani nemcsak lehet, de kell is az esélyére. Jól vizsgáztak az operatív bizottságok, döntéseik határozottak, célratöröek voltak. Valami hasonló el- kélne a szürke hétköznapokon is. KM HÉTVÉGI melléklet Hétvégi interjú Kisgéti Istvánnal a fiatal műszaki közérzetéről
