Kelet-Magyarország, 1987. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-10 / 8. szám

4 stúdiószínpad bemutatója után

illái fenyeget. A születendő yerek, vagy a világgal felve- ető természetes kapcsolat tain más irányba terelhette olna viszonyukat. Ehelyett em maradt más, mint a rög- szmék világa, a beszűkült tu- at torzulása. Aki fut az élet lől, aki körül csak ólálkodik z élet, aki nem emberként éli íeg lehetőségeit, az a patká- yok sorsára jut, halálra ítélteit, vagy megbolondul.

A rendezőt az foglalkoztal- í: mivé válhat két ember gymás számára, hova jutha- ink el, ha feladjuk emberi irtásunkat, a külvilághoz fű- 5 értelmes viszonyunkat. A arab igen érdekes játéktérbe ívitál, sokféle erős akusztikus > látványhatás éri a nézőt, em könnyű eligazodni a több- >le „idézőjelbe” tett jelenet özött. Igen sok feszült, nagy atású rész van az előadásban, mely talán kicsit hosszúra sí- eredetit. A térben levő kevés izközt, díszletet sokrétűen asználják. A víz, amely egy agy edényben áll megvilágít- a, a tisztulás képe, de a tom- aságnak, a vízben való lapudnak, a nem emberi létfor- lának a jele — egyben igen ekoratív színpadképet is ad.

jelmezek megfelelően sze- ett-vedettek, különösen a atkánykirály koronája one's. (Díszlet és jelmez: Bene- sfc Mari). A zene (Dés László) omszerű, lírai, illúziókeltő.

A színészektől rendkívüli :ellemi és fizikai felkészültjét kíván az előadás, inten- v jelenlétet, őszinte játékot. ifranek Károly jól érezteti a

nyúlszívű, elkényeztetett kisfiút, aki becsöppen ebbe az odúba. A második részben már felnőtt, tudja, hogy létezését egyedül a szerepjátékokkal tudja igazolni, ez jelenti számára az életet, ezekben a szituációkban sokféle izgalmas játékra képes. Az átmenetet a hóbortos, sokszínű gyerekből a merev, mániákus felnőttbe jól érzékelteti. Jó humora van, néha önmaga paródiáját is eljátssza. Gaál Erzsébet szerepe talán súlyosabb, több nagy „áriája" van, mint a fiúnak. Arcjátéka, mozgása, beszéde rendkívül változatos, egy pillanat alatt tud gyöngéd vagy utálatos, dühös vagy kedves lenni. Mindent el tud hitetni a nézővel: ő egy személyben a józan asszony, az elegáns dáma, az odaadó szerelmes, az átkozódó vén banya, a szerencsétlen magányos, vak öregasszony. Tragikus hangjai igen mélyről fakadnak, redkívüli átéléssel játszik. Kettősük megrendítő, bensőséges jeleneteket produkál. (Például: a

gyerekről szóló rész, az idő- játék, vagy a második rész sziporkázó ötletei.)

A kiváló színészi teljesítmények, a színdarab, a rendezés erényei, az előadás gondolati és érzelmi gazdagsága, a látvány és a zene hangulatkeltő mozzanatai remélhetően kedvező visszhangot kapnak majd a közönségtől.

Margócsy Klára

tál. Annál is inkább, mivel agyomány, hogy minden ki- lítást követően minden ama- ir művész egy-egy zsűrizett lűve a dohánygyár tulajdoná- an marad a dolgozók gyönyö- iségére.

— Szólna a terveikről?

— Itt az ideje, hogy tovább lenjünk az úton, tömörítsük, mosítsuk a kifejezni valót, lindig is arra törekedtem, ogy realista hangvételre ta- ítsam a szakkör tagjait. Szentem egyáltalán nem közöm- ös, hogy a valóságot tükrözik valósághűen az emberekek, akik legyenek képesek be- >gadni a művészet közvetítet- ; élményt. Kifejezésünk tech- ikai módja sokféle: olaj, tem- era, akvarell, ceruza és szén- ijzok. A szakkör tagjai sokat

vannak a szabadban, szabad idejük jó részét a festészet köti le. A zsűri — pedig nem akármilyen nevekből áll — is megdöbbent, milyen sok művel — elsősorban tájképpel — jelentkeznek egy-egy kiállításra. Tessék csak elképzelni, milyen nagy dolog, ha egy ilyen amatőr gárdától 38 képet fogadnak el kiállításra! Elfogadott művészek jelentették ki, hogy néhány profi munkát is felfedeztek. Lehet-e ennél nagyobb boldogság egy üzemi szakkör irányítójának? Ügy érzem, ezért hosszú távon is érdemes időt, fáradságot áldozni. A további jelentkezésről most any- nyit: a népfront megyei székházába kaptunk kiállítási meghívást, amelynek a közeli jövőben teszünk eleget. A budapesti művészetbarátok egyesületében immár harmadik bemutatkozása lesz szakkörünk tagjainak. És — eddigi munkájuk koronájaként — ez évben beneveznek az országos amatőr képzőművészeti kiállításra is.

(k)

Veres Péter, a legújabb kori magyar irodalom és közélet jeles képviselője most lenne kilencven éves. Írói, politikusi pályája során számos alkalommal megfordult az országnak ezen a részén, a Nyírségben, Szatmárban. Élményeinek jó része is innen származott, sokan ismerték, tisztelték őt személyesen. Regényei, novellái, elbeszélései ma is kedvelt olvasmányok. Esszéi — amelyekben életünk szinte minden kérdéséről elmélkedik — halála után tizenhét esztendővel is aktuális mondanivalót hordoznak.

Születésnapjára is ezért emlékezünk alábbi írásával.

S

ok szó esik mostanában erről — különösen Nyugaton —, é6 én, mint mindemre, amit a történelem feldob, vagy elénk (terít, erre is odafigyelek, és gondolkozom. Fogyasztói társadalom? Ennek persze előfeltétele a „termelői társadalom", amelynek viszont a viliágarányokban való kialakulásától még nagyon messze vagyunk. De ha össze nem zavarodik minden, mégiscsak arrafelé haladunk.

Az mindegy lesz, hogy ebben majd mindinkább a gépek termelnek, mert az emberek megszolgálnak és kiszolgálnak. A gépékeit és más embereket. Az automa- itikával párhuzamosan meglepő arányban fejlődnek majd a szolgáltatási ágaza- g tok. Az ember- kötöttségei nem szűnnek meg. Nem lesz hippi módra „szabad”.

Az ón töprengéseim azon- ban nem e körül forognak (ennek vannak bőven specialistái), hanem a benne nyilvánvalóan felbukkanó ellentmondásokat érzem már jó } előre.

Már többször írtam a „gondviselő társadalomról". Az emberi nem túlnyomó • többsége árva lélek (egymáshoz viszonyítva akkor is az lesz, ha akármennyi iskolát végez), és nem tud kilépni a vegetatív élettörvények körforgásából. A termelő-fogyasztó viszonyulások társadalmában már nem is lesz erre lehetősége. (A kaszt- és osztályhierarchia helyére a jövedelem-, kereset- és életszínvonal-hierarchia lép.) Mindennap — s hozzá háromszor! — enni, ezért dolgozni, valamicskét szórakozni, egy keveset aludni, s ezt így folytatni egy akármeny- nyire meghosszabbított, de a történelem léptékeivel mérve mégiscsak rövidke életen át... Gondviselésre persze mindig szüksége volt az embernek, már a legkorábbi horda-ősidők „aranykorában” is, nyilván ezért született meg a félelmetes és bosszúálló istenek mellett a gondviselő isten fogalma is. Hisz a „földi istenek" (népi kifejezés) elvették tőle időnként még ezt a vegetatív életlehetőséget is, de nem vállalták, vagy ha vállalták is, nem teljesítették a gondviselő kötelezettségét. A termelés-fogyasztás mindent magába foglaló és mindent átható mechanizmusában ez nem mehet így tovább. Vagyis: szocializmus!

Bár több ezer év óta társas fajnak tudjuk-tekintjük magunkat, azonban a szó ; igazi, belső értelmében még : sincs olyan szociológiai kultúránk, amely az emberfaj ■ minden életmegnyilvánulé- f sát szabályozná, és minden | ezzel kapcsolatos kérdésre választ tudjon adni. Itt van P példáiul az a mind-mind . szembeszökőbb világjelenség, amelyet én — jobb híján — emóciónál izmusnak 5 neveztem már vagy harminc 5 évvel ezelőtt.

Emocionalizmus: mindmind hevesebb vágy, sőt szomjúság új és új élmények, készen kapható új és új él- ; vezetek után. A fogyasztói ■ társadalom üzleti és szellemi élete erre épül. Ma már nap- ról napra használjuk a „kö- : nyékünkön jön ki”-t. Ez is ) ebből és a tűid imenzion izéit í „információ”- és „komrnu- | nikáció”-özön>ből következik. | Az emberek reklámtól és = propagandától, akárha álcá- ! zott és áttételes, de végül I mégis átlátszó propagandá- I tói zabálódnak. Eleinte még 1 a kifundált, a célhoz ötletes I kacskaringókon át vezető j reklám és propaganda meg- | kapja és megejti az embert I (pláne a bámész, mafla I „kundschaftet”), de ha ez

sokszor ismétlődik, megjelenik először az értelmesebb emberekben, azután a többiekben is: „hülyének néznek?"

Ezért kénytelenek aztán az üzlet és a szórakoztató ipar emberei újra és újra megkapó, meghökkentő, falra mászató ötleteket kiagyalni, és ugyanazon „anyagból” ugyanazon célra új és új nevű árukat, „műveket” és jelszavakat forgalomba hozni. (Trükkök és blöffök korszaka.)

Itt kapcsolódik a kérdéshez az „ismétlés” szerepe. Mi bírja legjobban az ismétlést? A szép, amely magába foglalja a való igazat, sokáig, talán örökké tetszeni fog az embernek. Minden egyéb, még ha érvényes is a maga idejében, alá van vetve a múlandóság törvényeinek. (A szép mindig érdekes, az érdekes nem mindig szép.) Az igazi szépre nem érvényes a „megunás" törvénye sem. A Mona Lisá-t, a Bach-muzsi- kát és a Manseillaise-t pédá- ul sohase unjuk meg, pedig az utóbbi éppenséggel politikai, „mozgalmi” mű.

Mégis: miképpen lehetett elfogadtatni az emberekkel a társadalmilag — és lelkileg — szükséges ismétlést? „Megszentelés” által! Ami igazán kultikussá vált egy- egy közösségben, az beláthatatlan időkig ismételhető, sok esetben még a kultuszt megszülő hát ethamvadása után is. (A népi-nemzeti közösségekben pedig, amit az a nép él és élni akar.)

Mi ez? Áhítat nélkül nem élhet meg az ember? Olyan igény ez, amelyet azért szült meg az idő, mert a léleknek szüksége volt rá? A hívőkben talán kikapcsolódik a mindig újra, mindig másra való szomjazás, és helyette a szertartás, a rituálé megnyugtató élménye jelenik meg? Ügy látszik, ez is az emberi természet történetileg kialakult lélek- és ösztön-ökonómiájához tartozik.

— No és a hitetlenek? — vethetik közbe. — Azoknál a hobbyféle reflexituálék vagy a művészi élmények (leginkább a zeneiek) adják ugyanezt.

Tanulság: (ó, mert tanulság akkor is van, ha nem mondjuk ki) az eszmei, világnézeti gondolatainkat és érzéseinket méltóképpen csak a művészet, a költészet és a gondolat vagy az ismeret nyelvén mondhatjuk el.

Ennek a gyorsuló élmény- habzsolásnak azonban vannak politikai vetületei is. A különféle okokból „depoliti- zálódott”, közömbösített tömegek — és mindegy, hogy kormányzati akarat, személyi diktatúra, vagy a liberális társadalmak reklám- és propaganda- „totalizmusa” szorította oda őket-, amikor aztán bármi ok folytán mégis „átpolitizálódnak”, akikor eligazító eszme (világnézet) és folyamatosan működő harci szervezet híján, huli- gánszerűen veszettek vagy enyhébb, de tétovaságUkban szintén veszedelmes hőbör- gők, hőzöngők lesznek. A „nem politizáló” állampolgár ilyenkor ostobán politizál, ás még a jó ügyeket is kompromittálja.

Sőt azt hiszem, neim egészen bizarr gondolat, ha a szerelmi gátlástalanság, a szokatlanul megszaporodott nemi erőszak eseteit is az emocionalizmus jelenségei közé sorolom. Gondoljuk él például, hogy a keresztény Európában, de nálunk is miiként ítélték ezt meg a normális emberek, nemcsak a korábbi századokban (magyar lovagiasság!), hanem még néhány évtizeddel ezelőtt is. Ha egyébért nem, de azért még a családi vérbosz- szú is feltámadt. (Bánk bán és Zách Felicián drámája, ezer és ezer népi változatban.)

Azt bizonygatják a hozzád értők, hogy a nemi érés korábban következik be, mint azelőtt (kérdés, hogy élettani értelemben-e, vagy csak kívülről inspirált tudati szinten?), de ugyanakkor ott az ellentmondás ebben is, mert az „infantilizmus”, a felelőtlen gyerekesség túl sok emberpárnál áthúzódik a felnőttkorba is. „Lesz egy kocsink, egy kiskutyánk és egy gyerekünk...” De ha ez az utóbbi akadályozza őket az „élet”-ben, akkor intézetbe adják, vagy a nagymamára hagyják.

Ugyancsak idetartozik, hogy miből él a szexirodailom és még inkább a szórakoztató ipar, lokálokban, képeslapokban, képernyőn és mozivásznon? Az „ egyen jogúsí- tott” nő testi „erényeiből”.

De látni vélek én ebben a fogyasztói társadalomban másfajta problémákat is. Például: ha a termelés-fogyasztás (mert termelni, mint mondottam, mindenképpen muszáj) fogaskerékrendjében az állampolgárok, illetve a nők túl nagy része meddő „munkaállattá” kényszerül, és így nemzedékek során át mind-mind többen mondanak le az anya élményeikről is, miként lehetne akkor biztosítani egyrészt magát a közönséges munkaerő-utánpótlást? (nemcsak a mennyiségre, hanem a minőségválito- zatokra — intelligencia, képesség, adóttságok és az ezekben való szelekció-lehetőségekre — is gondolok.) Másrészt miként lehetne kielégíteni azt a végtelenbe mutató és ugyancsak az emberi természetben gyökeredző, tehát mindenkiben megjelenő igényt, hagy mennél kevesebbet dolgozzunk, és mennél többet „élvezzünk” ebben az egy életünkben? (Mert ezt eddig a sokat dolgozók (tették lehetővé a keveset vagy semmit dolgozóknak!)

De ha ez a probléma szorongató szükségből valahogy és valamennyire meg is oldódna olyanformán, hagy az emberfajnál sokkal több „anyaállatot” kellene eltartani, mint a méheknél vagy a termeszeknél, hagy aztán ezek az anyaasszonyok hat- myolc, talán tíz-tizenkét gyermeket szüljenek (ne nevessenek, kérem, az ember csodálatosan alkalmazkodó faj, vannak benne ilyen asszonyok — mint ahogy amolyanok is vannak —, csak biztos és jó megélhetést kell nekik adni), akkor vajon milyen állampolgáriakká lennének a többiek, a meddők?

És nem lenne abból baj, ha túl kevés biológiai változatra

szűkülne egy-egy emberi közösség (falu, váras, ország) emberállománya ?

Ha a természeti élmények

— ég, föld, hegyek, vizek — után az apai-anyai ösztön is elsorvadna az emberek többségében, tehát még jobban elszegényedne az érzelmi életük, vajon milyen hatásokban bukkannának fel az életenergiák, hol és miben vezetődhetne le emócióéhségük, élményszamjúságuk?

Kényelmi, élvezeti vágyak, karrierizmus, autó, repülés, világturisatika, sikerpszichózis? (Ilyesmit már ma is látni.)

Valószínű. Igen, de akinek az egész élete — gondolatai, ; vágyai, érzései — csak ezekre vannák hangolva, az az ember szükségképpen magának való individualista lesz, j- afcit soha semmiféle rendszer < sem tud kielégíteni. A fogyasztói társadalomban egy állandóan gyorsuló igény- hisztéria keletkezhetik,

amely, mihelyest valamiféle akadály mutatkozik, hozta légyen bár maga a természet vagy az emberi ostobaság, esetleg csak a sonstehetet- lenség, robbanásszerű kitörésekben buggyan fel lélekben ás társadalomban. És benne ott bujkál persze az ősagresszivitás is, piszl'icsáré kivitelben, mint huliganizmus. Ügyszólván „meg kell verni” az ilyen társadalmat, mint az elkapatott, kényes és rossz gyereket?

Bizarr feltételezések? Nem. Csak az első pillanatban látszanak annak. Ez a prob- . léma már jelen van, csak jobban oda kell figyelni a folyó történelemre. Az em- | bér nem pincebogár vagy ászkarák, és már nem is : egyvízben élő hat...

Ennek a korszaknak az államíérfiai és szociológus tudósai már tapasztalhatják, hogy a legjobb, mert legfelelősebb emberek akármilyen rendszerben azok az állampolgárok, akiknek a mindennapi óletélményei nem egyetlen célra — önmagukra — sűirítődnek, hanem megosztódnak a természeti világ, a tényleges munka és a családi élet gondjai között. (Jó szakmun- j kások, földművelők — és tudósok!)

Csak úgy lehet igazi em- | bér az ember, ha az „állati természete” és „emberi tér- [■ mészete” (lelki és szellemi , élete) ellentmondás-kölcsön- J hatás változatokban az égig

— a végtelenig — terjedhet. Ügy kerek ez az emberi vi- : lág, ha a kisebb ellenállás i irányába való természetes < törekvést, a kényelemre és > -élvezetre való vágyakozást, 1

az ugyanilyen természetes I teremtő akarat, a heraizmus, ! a cselekvő bölcsesség és a 1 nehézségeket elviselni bírás í képessége egyensúlyozhatják, j Ha minden örökölt élmény- szomjúságát — táplálkozás, fajfenntartás (szerelem, apaság-anyaság), karrier, dzom- íöglaillkoztatás (munka, játék, sport), értelem- ás képzelet- j foglalkoztatás (gondolkodás, i felfedezés, művészet) — ki- ! élheti. Az alkotó-teremtő becsvágynak is ez a forrása: csak a többiek között és a ! többiek által lehetsz naggyá! j

Minderre azonban, s ben- - ne az elviselni bírásra is, I csak ölyan emberek lehetnek képesek, akiknek eszméik és elkötelezettségeik vannak. Az egyéniség szabadságát ! nem a közösségen kívül, hanem azon belül kell biztosítani. Ez nagyon nehéz lenne, ha az emberek többsége élettanilag meddővé, széllé- I mi értelemben pedig világ- I nézet nélkülivé „fejlődne”.

Hajdú János olajfestménye: Lány a forrásnál.

1987. január 10.

Veres DlirPnflPCPi S Péter:

J J **/$

szakkör munkájáról