Kelet-Magyarország, 1987. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-10 / 8. szám

KU HÉTVÉGI MELLÉKLET ' 1987. január If. FIATALOKRÓL — FIATALOKNAK EGYETEMIX Szégyellni való jegyzetlapok a lopás barátról, Harcsa néniről és másokról Tekercsnyi kapcsolat Novemberben egyetlen kéz­zel fogható kapcsolatom az egyetemmel az a WC-papír- tekercs, amit egy tanszéki budiból vett magához hason­szőrű barátom, aki az ösztön­díjosztás alkalmából látoga­tott be patinás oktatási intéz­ményünkbe — tarsolyában egy képzelt marsallbottal, va­lamint az én pénzem felvé­telére jogosító meghatalma­zással. Mellesleg a tanszéki illem­helyek novemberben már mindig túlfűtöttek, s noha nagyvécézni oda szinte kizá­rólag csak kisdoktorok és nagydoktorok járnak, időn­ként mégis megesik, hogy az a valami (fi done!) lehúzat- lan marad. Vagabund körök persze hajlandók ezt a-dol­got az esetenkénti vízhiány­nak, illetve a tudósok szóra­kozottságának betudni. Kifogott cukrászda Virágos jókedvében nöcsá- bász barátom, ismét elköve­tett valamit. Mégpedig abban a cukrászdában, ahol tavaly karácsony másnapján a jel­díszített fenyő felénk eső ol­dalán suttyomban mind ki­bontogattuk és megettük a szaloncukrot, kis híján bot­rányt okozva ezzel, hiszen a meggyalázott fenyőt a túlol­dalról elhúzta a súly és egy vendég zokon vette, hogy a fején pukkan el egy similab- daszerű karácsonyfadísz. Szóval hírhedetten nőfaló barátom ebből a cukrászdá­ból elemeit egy bekeretezett, beüvegezett táblácskát. A kollégiumban ezt az ágya fö­lé akasztotta. Ez volt ráírva: HA MINDEN JÖ VOLT, MONDJA EL MINDENKI­NEK! HA VALAMIVEL ELÉGEDETLEN VOLT, NE MONDJA EL SENKINEK! Marcsa néni és a numizmatikusok Hogy Marcsa néni, a kollé­gium portása nemcsak szőrös­szívű és zsandáros fajta, de tekintélytisztelő és palléro- zatlan is, arról nem volt ne­héz meggyőződni. Bár, ami a műveletlenséget illeti, nem szívesen marasztalok el mi­atta senkit, mert hiszen hoz­hatta a sors is úgy, hogy va­laki akarata ellenére is az maradt. Csakhogy Marcsa néni magát a magas intelli­genciához sorolja. Napjában többször is ráförmed a hall­gatókra. — Fene egye meg a tróger, műveletlen bandáját! Tegnap be akartam csem­pészni éjszakára egy lányt. Álcázásul direkt bekevertem őt egy nagyobb diákcsoport­ba. De a vénasszony kiszúr­ta. — Maga hova megy, ked­ves? — ripakodott rá. — Hát... — nyelt egyet a kislány. Erre én valami ör­dögi sugallatra a portásnő mögé léptem és — megma­gyarázhatatlan ötletességgel — titokzatosan a fülébe súg­tam. — Hagyja Marcsa néni! Ö numizmatikus család sarja. Marcsa néni egy pillanatra megzavarodott, láthatóan fo­galma sem volt arról, hogy a numizmatikus szó éremgyűj­tőt jelent. Mi játszódhatott le benne, nem tudom. De — fel­tételezhetően — mert nem akart leégni, meg mert be­avatva érezhette magát vala­mi emelkedett minőségbe, legnagyobb meglepetésemre agyonlágyulva így szólt: — Menjetek csak, fiam! Fű Istentelen meleg volt, a közelben egy dologtálan szél­zsák lógott. Kézenfekvő lett volna valamely testrészhez hasonlítani. Aztán odakerült egy lány. Ö is stoppolt. De hiába. Leültünk. Megkülön­böztettem neki egy fűszálat — filozofikusan. Értett. Tele vagyok gondolattal és férfierővel — mondtam vé­gül, és kezdetnek váltamra hajtotta a fejét. Később sem mondtam meg neki, annyira azért én sem tudom, mi az: fű. Igazolás „Nevezett a jelzett időben egyhónapos szakmai gyakor­latát termelőszövetkezetünk­ben töltötte. Munkája során mély szakmai ismeretekről és hozzáértésről tett tanúbi­zonyságot. Itt-tartózkodása alatt tevőlegesen bekapcsoló­dott a mozgalmi életbe.” Ilyen jellemzést kaptam a főkönyvelőtől. Pecsét, aláírás, minden a világon. Pedig összesen kétszer lát­hattak, mert annyiszor for­dultam meg a tsz-ben. Egy­szer amikor bemutatkoztam, aztán egy hónap múlva, ami­kor a gyakorlatot igazoló pa­pírért mentem. Megjön az eszem? Ülök a kocsmában. Előttem a magyar—orosz, megfordít­va orosz—magyar szótár. Azért, mert nem akarok úgy járni holnapután a szigorla­ton, mint tegnap az egyik év­folyamtársam, aki annyira gyér volt, hogy az oktató nem állta meg szó nélkül: — Kollega! önnek a ma­gyar sem lehetett könnyű. Valahogy nincs kedvem ta­nulni, bizony egy söröcskével megbíztatnám magam. De hát Józsi bácsi, a pincér azt mondta, nincs sör, de (!) nemsokára meghozza a túra­járat. Kinn meg tél van, zi- ma. Más rendes ember ilyen­kor rövidet iszik. Mint a ka­tonák a szomszédban. „Ko­pasz, ha annyi szemed volna, ahány napod, úgy néznél ki, mint a csöves kukorica.” Ez jó mondás. Gondolom a ko­pasz nem élvezi. Egy másik asztalnál már be is rúgott a népes társaság. Danásznak. Nők is vannak. Viháncolnak és falsul énekel­nek. Libák. Na jó! Pörgetem a lapokat. A, be, ve, ge, ge, gá. Ö! Ezek a libanyak ge­betűk! Fals libák: Vll Hülye ötletnek ez se rossz. Ahelyett, hogy orosz szövege­ket írnék ... a papír meg las­san elfogy. De elég! Most már aztán munkára fel! — Józsi bácsi! Biztos, hogy megjön a túra? — A túra, fiam olyan mint az aggszűz baja. Hogy meg­jön az biztos, de hogy órára, percre mikor, azt nem tud­hassuk. Én vagyok még így az eszemmel. Sztancs János Azt mondod: 86? ( Rock és Tsai... Azt mondom ... Tényleg, mi is jut az eszedbe a múlt év pop-, rock- stb. életéről? Akadtak jó dolgok, de az egész, úgy együtt nem volt valami fényes. Kivéve a nyá­ri Interpop külsőségeit, bár a műmosolyos, csinált feszti­vál nem sok szívderítő em­lékkel szolgál. Na jó, a Z’Zi Labor felbukkanását ide so­rolom ; asszonykórus, szelle­mes showjuk, ötletes zenéjük elérte célját: felnőtt és gye­rek kedvencei lettek. Volt még Siófokon egy Na­poleon Boulvard, de ezt — még ha tetszett is a daluk — nem tudom felhőtlen öröm­mel fogadni. Mert egy újabb, korábban színvonalas, prog­resszív zenét játszó csapat (a Solaris) jött rá, hogy miként lehet pénzt keresni. Már az Első Emelet is így jött létre annak idején. Sikerük Van, három nagylemezük, csak éppen az értékek felől a tal­mi felé közelítettek ők is. Ha már a habkönnyű da­locskáknál tartunk, nem fe­ledkezhetünk meg a korábbi Hungária részeiről. A Dolly Roll csiricsáré dallamai, no és Fenyő Mikiék Talking- utánzata utat talált a pénz­tárcákhoz. Az R-GO sem pa­naszkodhat, velük is fut a szekér — megérdemelten. Van viszont egy aggasztó je­lenség: a 3-\-2 és a Sógorock giccsparádéjának hatalmas kazettasiikere. Foszladozák a magyar blues. A HBB ugyan összehozott egy kitűnő albumot, az Eszt- rádnak azonban kevés köze van az eredeti blueshoz. És bizony Deák Bilitől is többet vártunk volna, ha már az ön­állóság útjára lépett. Feltá­mad viszont újra meg újra a kemény rock, de egyre hi­hetetlenebből. A megszólalás már profi, de még az új EDDA Művek is csak halo- vány utánzata hajdani ön­magának. Talán az egy Po­kolgép tart ki az eredeti vo­nalnál, de nekik is kicsi a rajongótáboruk. Mi ugrik még be 1986-ról? A régi nagyok közül Demjén és a V’Moto-rock tartja a formáját, az LGT viszont pi­hen. Illetve, míg Somló Skan­dináviában keresi kenyerét, addig Presserék összehozták az év lemezét: Katona Klári újabb, csodálatos albumát. (Talán még a tavalyi évhez sorolhatjuk Karácsony János önálló lemezét is, kellemes, szép muzsikával.) A Fonográf ma már inkább csak a sza­badidőközpontot jelenti, bár Szörényi Levente harmadik szólólemeze figyelemre méltó alkotás. Az Omega? Az ős­rajongók kitartanak mellet­tük, de eredetiségről már alig-alig szólhatunk velük kapcsolatban. A dzsessz még mindig csak szűk körben hódít, az under­ground irányzat viszont mintha tényleg a föld alá köl­tözött volna. A Bizottságról, az Európa Kiadóról, a Vág­tázó Halottkémekről alig-alig tudunk valamit itt, a vége­ken. Legfeljebb a fővárosban láthatunk egy-két plakátot, ami jelzi, él még a műfaj. „Gazember” és Nagy Feró időnként sámánkodik egyet valahol, s utóbbi létrehozott egy Hamlet-feldolgozést. de ez már más téma. És most következnek a ta­valy felbukkant igazi fiata­lok!!! Tessék! Tessék — ke­resni őket... Mert és seho­gyan sem találom őket, akár­csak a vidéki, tehetséges, be­futott zenekarokat. Talán majd 1987-ben.(?) (po—pp) Az év együttese a Z’Zi Labor és az asszonykórus. (Fotó: Császár Cs.) R ég látott ismerősömet pillantottam meg az egyik belvárosi presszó félhományos szegle­tében. Komoran bámul sör­rel teli poharába. — Szia! Hogy vagy? — telepszem mellé. Legyint: — Ahogy emlékszem, vol­tam már jobban is. Valóban, szemlátomást nincs rózsás kedvében. hatok. Nekem is hízelegtek azok a mohó pillantások, amelyek őt kísérték. Pedig ha hiszed, ha nem, már az elején láttam, hogy teljesen más emberek vagyunk. Én a könyveket szerettem, ő a mozi és video kétdimenziós meséiért rajongott, én a meghitt beszélgetések han­gulatát kerestem, ő a tár­saságok ricsajában érezte jól magát stb., stb. Sokszor Szerelmek és keservek — Mi baj? — tudakolom. Hlmez-hámoz, hogy nem lényeges, nem érdemes szót vesztegetni rá. Már cihelő- döm, mikor meggondolja magát — megered a nyel­ve: — Kis baleset ért: kiadta az utamat a szerelmem. Értetlenül nézhetek, mert hozzáteszi: — Tudod, az a kis szőke. Biztos láttál már minket együtt. — Jah, tudom — bóloga­tok. — Persze nem ért meg­lepetésként. Azt hiszem, so­ha nem sikerült meghódíta­nom, csak lebilincselnem ideig-órálg. Most már el­árulhatom neked, s ne hidd, hogy ez beszél belőlem — int a sörösfiaskó felé —, a férfiszíveket megdobogtató külső erkölcsi szörnyeteget takart. — Akkor nem kár érte — vetem közbe. — Tulajdonképpen nem — réved el —, sőt, jó lec­ke volt ez nekem... Tudod, legyezte a hiúságomat, hogy ilyen dekoratív nővel jár­el is határoztam, hogy sza­kítok vele, de a hiúság mindig legyőzte bennem az értelmet. S hogy most ő szakított velem, dühös va­gyok magamra. — Rá is szolgáltál, az ön- ostorozásra — mondom fed- dőn. — Aki hamisan ját­szik, az számolhat a bünte­téssel. — Aki hamisan játszik? — akad fenn a szón. — Nem azért játszottam ha­misan, mert elvetemült fi­gura vagyok, hanem mert gyűlölöm a magányt. S nem egyszerű dolog egy valami­re való lányt összeszedni. — Hát attól függ, mi az, amire lányt keresel? — ha- hotázom saját humoromon. Lassan rá is átragad de­rűm: — Igyunk! — javasolja. — Igyunk! — bólintok. — Aznap este nem esett több szó a szerelemről. ★ Huszonéves, hajadonok- ból és nőtlenekből álló tár­saságnak mesélem a fenti beszélgetést. — Nem egyedi eset ez — véli AttiLa —, sokan ra­gaszkodnak foggal-köröm­mel partnerükhöz, még ha érzik is, nem illenek össze. De nincs ezen mit csodál­kozni, hiszen az egyedülál­ló fiatalokat szinte kény­szerítik a körülmények ar­ra, hogy társat válasszanak. — Mert párosán olcsóbb az élet, könnyebb lakáshoz jutni, erre-arra gyűjtögetni — fűzi tovább a gondolatot Éva. — Nem beszélve ar­ról, hogy aki nem él házas­ságban, kiváltképp ha nő az illető, az gyanús, azzal valami nincs rendben. Az­zal könnyebben lehet éke­lődni, ezt-azt pletykálni ró­la. Bezzeg, akinek jegygyű­rű csillog az ujján, az ren­des ember, akkor is, ha po­kol a házassága . . . — Jól kell választani — bölcselkedem. Az eddig hallgató Gábor int le: — Ha az olyan könnyű lenne ... De sajnos, nincse­nek lehetőségek a válasz­tásra, mert a társadalom különböző csoportjai alig érintkeznek egymással, nin- csenék meg az ismerkedés lehetőségei. Én például csak a munkatársaimmal, meg egy-két harátommal szok­tam találkozni. Az idejét sem tudom, mikor kötöttem utoljára komolyabb isme­retséget. — Akinek a fog» fáj, tartsa rajta a nyelvét — akadékoskodom. — Vannak diszkók, meg ilyen-olyan társkereső irodák. — Emebből már kinőt­tem, amabban meg nem hi­szek — legyint. — Akkor marad a re­mény — gonoszkodom. — Marad — mélázik el. — Bár, ha jól meggondo­lom, tökéletesen megvagyok magam is ... Czine Gáspár

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents