Kelet-Magyarország, 1987. január (44. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-10 / 8. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Dr. Csermely Tibor a Hazafias Népfront megyei bizottságának titkárhelyettese. Az egri főiskola elvégzése után 18 ben került a megyébe. Nyolc évig tanítót közben oklevelet szerzett az ELTE bölcsé ettudomá- nyi karán. 1963-tól a megyei ta :igy,igazgatásban a pedagógus-továbbképző irányítója. E témából írta doktori értekezését is. 52 éves, felesége is tanár, két felnőtt gyermeke a jogi és az egészségügyi pályát választotta. A Magyar Pedagógiai Társaság /negyei tagozatának tudományos titkára. 1977-től a népfrontmozgalomban főleg művelődéspolitikai kérdésekkel foglalkozik. ^ A tanácsok és a népfrontbizottságok közismerten január-február hónapban hívják megyénk településeinek lakóit falugyűlésekre, városkörzeti tanácskozásokra. Melyek az utóbbi évek legjellemzőbb tapasztalatai e fórumoknak? — Az évkezdés a gazdasági és a társadalmi élet számos területén alkalmat ad a számvetésre, az elvégzett feladatok értékelésére, az előttünk álló tennivalók meghatározására. Ilyenfajta mérlegkészítésnek tekinthetők lényegében a falugyűlések is azzal a pontosítással, hogy ez a közéleti fórum egyben a szocialista demokráciának olyan színtere, ahol az eredmények és gondok ismeretében a tanácsi és népfrontvezetés kéri és várja a lakosság véleményét, ahol e párbeszédben kristályosodnak ki igazán az igények és lehetőségek, s a megvalósítás társadalmi és anyagi bázisai. — A kérdéskör felületes szemlélője hajlamos lehet arra a túlzó és egyben negatív 'megállapításra, hogy az évente visszatérő falugyűlések sablonossá válhatnak, egyfajta formává merevedhetnek, s jóllehet igen sok és jelentős 'megjegyzés, felvetés, ötlet és javaslat hangzik el ezeken, a megvalósítás — főlleg anyagi indokokkal — csak igen kismértékben lesz valóság. Valójában azonban, s ez őszinte meggyőződésem, az utóbbi időben egyre gyakrabban, a különböző hangsúlyokkal feltett kérdéseinkre — miből éljünk? hogyan éljünk? -hogyan éljünk együtt? — ezek a fónulmok is keresik a helyi körülmények konkrét ismeretében a választ, s a legtöbb esetben nemcsak megtalálják a megoldást, hanem a társadalmi cselekvés napi gyakorlatát is kijelölik. A Sok év tapasztalata mondatja a kérdést: ami a falugyűléseken elhangzik, az többnyire pénzbe kerül, pénz pedig most kevés lesz. Mit vár ilyen helyzetben a népfront a falugyűlésektől? — Sokaiknak tudatában — tévesen — úgy él ez a fórum, mintha kizárólag anyagi élet- feltételeink lehetőségeinek licitálása során a lakosság igényeit, óhaját, jogos vagy túlzó elvárásait fogalmazná litt meg, s mintegy benyújtaná a szárrilát az állami költségvetés rájuk eső hányadának nagyobb darabjáért. Az utóbbi évek ilyen irányú tapasztalatai nem ezt igazolják. A párbeszéd igyekszik feltárni a helyi tartalékokat, a társadalmi munkavégzésben rejlő lehetőségeket, a lakóterület gazdasági egységeinek az elhatározott programban való részvételi szándékát és még sok más együttműködési készséget. — A népfrontbizottságok együtt a tanácsokkal azt várják a falugyűlésektől, hogy folytatódjon a lakossági párbeszéd, hogy ezáltal szélesedjen és izmosodjon a szocialista demokrácia, -hogy az élet újabb és újabb területei kerüljenek a közéleti felelősség fókuszába. Vessék fel az egyes társadalmi rétegek lakóterületen belüli gondjait: az idős emberekkel és kisnyugdíjasokkal való törődés felelősségét, az ifjúság étetmód-modell- jének pozitív korrekcióját, az egyéni érdekék gátlástalan hajszában való „önmegvalósításának” rákfenéjét, a falusi értelmiség fő hivatásában való kiteljesedésének sikerélményét, a társközségek néha anyagi-szellemi kisemmizettságének politikai konfliktusait, a kistelepülések népességmegtartó képességének igényeit, az újabb munkaalkalmak teremtésének nemcsak a megélhetést, de az otthoniét komfontságát is fokozó érzését. Optimista vagyok és nagyon várom a tapasztalatokat! Hétvégi interjú dr. Csermely Tiborral, a népfront megyei titkárhelyettesével a falugyűlésekről A Köztudott, hogy régebben jórészt egyéni sérelmek hangzottak el, ilyen ügyek kerültek terítékre. Milyen az arány a közelebbi múltban? — Azzal kell kezdenem, hogy a korábbi éviekhez viszonyítva sokat javultak a tanácselnöki beszámolók. Tartalmasabbak, rö- videbbek, konkrétabbak lettek. Csak annyi adatot közlőinek, amennyi a megértéshez feltétlenül szükséges. Utalnak a politika nemzetközi összefüggéseire, az országos problémákra, de vigyáznak az arányokra is. Hangsúlyosan közérdekű télmákkal foglalkoznak, elemzik a községben történteket, a tanácsi és mozgalmi tevékenységet, kitérnek minden lényeges, a falu lakosságának többségét foglalkoztató ikérdéfere. Szólnak a településfejlesztő társadalmi munka értékéről és eredményéről is. A beszámolóban — vagy külön napirendben — iéls.zálmolnak az előző falugyűlésen elhangzott közérdekű bejelentésekkel, javaslatokkal. — Ez kedvezően befolyásolja a Vitát. Évek óta visszatérő és a települések jelentős részét érintő problémák: az utak ál Lap óta, a járdaépítés, a balvízhélyzet, a közvilágítás hiányosságai. Foglalkoznak a felszólalók a szolgáltatás helyzetével, a boltok nyitvatar- ■tásávai, a választék bővítésének igényével, az egélszségügyi ellátással, az iskolai nevelés és a közművelődés problémáival. Egyre gyakrabban szorgalmazzák a vízmű és a szennyvízelvezetés létesítését, a ravatalozó építését. Üjra és újra gondként jelenik meg sok helyen a szemétszállítás, a lerakóhelyek létesítése, a környezetvédelem, a fásítás, az esztétikus, szép falukép kialakítása. Mi a tapasztalata, kik vesznek részt a falugyűléseken? Azok, akiknek kellene, vagy azok, akik ráérnek? — Munkakörömből ifiakadóan immár 10 éve személyes tapasztalataim vannak erről. Amikor a falu gyűlésre a tanácstagok és a népfrontbizottság tagjai körzeteikben személyesen hívják meg lakótársaikat, nem egyszer sejtetve azt Is, hogy fontos, az egész községet érintő kérdésben kell majd dönteniük és ahol jó példával járnak elöl a testületi tagok, a .gazdasági egységek, intézmények vezetői, az értelmiségiek: a mezőgazdászok, az orvosok, a pedagógusok, a lelkészek, ott többnyire nemcsak azok vannak jelen, akiknek éppen semmi más dolguk nem akad. Viszont sajnos csaknem mindig van ráérő, éppen a kocsma felől érkező, s a kulturált tanácskozást nem segítő részvevő is. — A falugyűléseken felmerülő problémák alakították ki azt a gyakorlatot — s ez erősíti az érdemi és . gyors intézkedés lehetőségiét — hogy meghívás alapján részt vesznek a területi ÁFÉSZ-ek, a tejipar, a takarék- pénztár vagy -szövetkezet, s más szolgáltató és közlekedési vállalatok képviselői, a rendőrség körzeti megbízottja, a tanácsok és a népfronbizottságok képviselői. — S szabad jon a kérdésére még egy megjegyzést tennem: ahol évek óta semmi nem történik, ahol úgy érzik, hogy elhangzott véleményeiket, jogos és lehetséges igényeiket sem teljesítik, ahöl a „pusztába kiáltott szavak” nem nyernek visszhangot, ott nehéz lesz újra megnyerni a lakosok bizalmát mindaddig, amíg az ellenkezőjét az illetékesek be nem bizonyítják. A Népszerűsítik-e a falugyűléseken, városkörzeti tanácskozásokon azokat, akik ingyen, önzetlenül tesznek valamit a közösségért? — Igen, de nemcsak ott. Köztudott, hogy a társadalmi munkában élenjárókat mind a közigazgatás, mind a mozgalom élismeri, lehetőségei szeriint jutalmazza. Viszont újabban terjed az a gyakorlat, hogy a falugyűléseken érdemes és kiváló társadalmi mimkás kitüntető jelvényeket adnak át a közösség ügyeiért önzetlenül munkálkodóknak, vagy plakettet közösségeknek. Évek óta példás e tekintetben a kemecsei tanács és népfnontvezetás következetes törekvése. A Sok minden felépül egy-egy településen jelentős állami támogatással, vagy nagy értékű társadalmi munkával. Vajon vigyáz-e a közösség az új értékekre? — Sajnos sokkal kevésbé, mint az elvárható lenne. Nem szeretnék a negatív általánosítás hibájába esni, de ltudom, hogy nem egyedül vagyok, alki tapasztálja, hogyan törik ki a társadalmi munkában etülitetatt, s központi pénzkeretből biztosított facsemetéket, vagy egyszerűen csak hagyják kiszáradni őket, nem is beszélve, hogy elfelejtik elültetni azokat. — Döbbenetes látvány városokban az új magasházak liftjeinek ipiktúráija és szöveges „üzenetei”. Elszomorító, amikor a kijelölt és bekerített szeméttelep helyett az utca másik oldatára öntik ki a hulladékot. Joggal gondolkozik el a látogató egy-egy iskola, művelődési otthon vagy egyéb közösségi létesítmény szemmel látható gondatlanságból fakadó állagromlásán, a tönkrezúzott és újra és újra betört falú telefonfülkéken, a közterekre kitett „urbánus bútorok” barbár rongálásán. Micsoda indulatok .munkálnak ezekben a közösségellenes, erkölcstelen cselekedetekben? A Erösítik-e a falugyűlések a lokálpatriotizmust? A jó szellemű, igényes, a szűkebb hazáért felelősséget érző'tanácskozások feltétlenül. Ha egy falugyűlés vagy városkörzati tanácskozás résztvevőit a jó szándékú tenni- a kar ás jellemzi, ha a problémák megoldását nem kizárólag kintről vagy „fentről” várják, azzal már bizonyítják, hogy otthon érzik magukat, s ez a sajátjuknak érzett szűkebb haza szeretete, megbecsülése erősíti a kötődés érzelmét. S amikor valaki személyes ügyének tekinti szűkebb környezete helyzetét, fejlődésének útját, az már „beflügynak” tekinti az országos politika nagy kérdéseit, s a nemzetközi politika internacionalista elkötelezettségét is. Ez a lokálpatriotizmus elvezet a népfronteszmében megtestesülő politikai közmegegyezés gyakorlatához, a szövetségi politika naponkénti megújulásához. ^ Milyen fórumai a falugyűlések a társközségeknek? Más megyében már szűntek meg ilyen „házasságok”, itt felvetődött-e már a „válás” gondolata? — E tekintetben sokszínű kép bontakozik ki megyénk településtérképén. Vannak, ahol a székhely község és társközség(ek) jól megvannak-e „vegyes házasságban”. Az ilyen helyeken a döntést hozó tanácsi (testület többnyire gondosan ügyel az arányos fejlesztésre, s kiemelten f igyel a társközségek lakosainak érzékenységére. Ez az érzékenység ugyanis csaknem természetes velejárója a „másrendűsóg” állapotának. S ahol nem a legharmonikusaibb a kapcsodat, ott elsősorban éppen a valódi és vélit sérelmek felnagyítása az alapja a rossz társadalmi közérzetnek. — Van néhány személyes tapasztalatom, amikor a társközség falugyűlésének hangulatát az rontotta meg, (hogy a tanácselnök — mi sem egyszerűbb — ugyanazt a beszámolót mondta el a társközségben is, mint amit a székhelyközség közössége számára készített, s a nagy igyekezetben „észre sem vette”, hogy a társközségben mindvégig a székhely község fejlesztéséről, új létesítményeiről beszél. Csodálható-e, ha ilyenkor elszabadulnák az indulatok, s a józan realitások sem tudnak érvelni az igazság mellett? Ilyen helyeken aztán hallottam arról, hogy fel kell bontani ezt az „életközösséget”. — Azt nem tudom, hogy most melyik társközség foglalkozik komolyan — megalapozott gazdasági és társadaiimi háttérrel — az újraönállósodás gondolatával, de úgy hiszem, ha a néhány év „próbaházasság” után bebizonyosodik, hogy az a döntés, mely az összevonást itörvényesítette, nem volt kellően megalapozott, vagy azóta úgy alakultak a körülmények, hogy megvannak a fettétel az önállósulásnak, a korrekció nem a hivatal presztízsét rontja, hanem a felelős közösségek erejét sokszorozza, a szocialista demokratizmusunkat erősíti, felnőtt korúvá érését bizonyítja. Milyennek ítéli a falvakban az összefogást a tanács és a gazdálkodó szervezetek között? —* Sokfélének. S italán el sem hinné, hogy ezt sokszor a személyes kapcsolatok határozzák meg. Miindeniasietne van sok jó példa arra, hogy a szövetkezetét a munka dandárja idején a tanácsa intézmények segítik, viszonzásként a szövetkezet gépeivel segít például olyan útépítésnél (árokásás, talaj- egyengétés), mélyeket a lakosok társadalmi munkában végeznek. Kívánna valamit ezúton üzenni a közeljövőben összeülő falugyűléseknek, városkörzeti tanácskozások résztvevőinek? — Egyetlen dolgot. Talán észrevette, hogy többször használtam azt a kifejezést, hogy a felelősséggel és hozzáértéssel tanácskozók otthon érzik magukat. Azt kívánom, hogy akik felelősséggel 'elszámolnak a helyi poli- tikávali, a tanácsi ás népfronitvezetők és mindnyájan, akik véleményt nyilvánítanak, kérdeznek, ötleteket adnak, javaslatot tesznek, s a megvalósításban is önzetlenül részt vállalnak, érezzék meg az otthoniét emberi melegét és a siker boldogító örömét! ^ Köszönöm a válaszait. Balogh József ... imponáló az a konokság, amellyel a tiszabecsiek küzdenek azért, hogy a Bajnok-réten megszülessék a Rákóczi-emlékhely. A Fejedelem első győztes csatájának színhelye most is köz- megbecsülésnek örvend, de ez, joggal, nem elégíti ki a helyieket. A dolog örvendetess fordulata, hogy a kerület ' országgyűlési képviselője levelet készül írni Köpeczi Bélának, aki nemcsak miniszter, de híres és ismert Rákóczi-szakértő is. Így a helyi kezdeményezés bővül, s immár nem reménytelen, hogy az 1703-as csata színhelyén méltó emlék állíttassék a kuruc csapatoknak. Jómagam is írtam már erről, nem is egyszer. Támogatásra méltó az ügy, hiszen nem egyszerűen arról van szó, hogy egy falu emlékműre vágyik. Az itt élő számára a történelmi múlt dicsősége olyan kötőanyag, amely ezen a nehéz tájon mindenképpen elkel. Gondoljuk csak végig: a Fehérgyarmat környéki 49 településről rövid hat év alatt kilencezer ember kelt útra. Üjabbak is készülődnek. Sok minden szól az elmenés mellett. Aki marad, abban viszont munkál a szűkebb haza szeretete, a kötődés, a szülőhely iránti ragaszkodás. Még akkor is, ha itt nehezebb, még akkor is, ha néha úgy tűnik, köny- nyebb lenne feladni. Így aztán minden emlék, ami a táj nagyszerűségét idézi, elődök nemes küzdelmét örökíti meg, különös jelentőséget kap. Példává magasul, nehéz időkben növeli a hitet, a lelkesedést, könnyebbé teszi a néha már-már elviselhetetlen terhet. Hány és hány ilyen és hasonló emlékünk van a megyében, melyre nem mindig fordítunk kellő figyelmet! Pedig — ha nem is old meg alapvető gondokat —, az ilyen, nem lebecsülendő értékek a mai élet befolyásolói is lehetnek. Szinte hallom az epés választ: munkalehetőség kell, nem emlékmű! Való igaz, a legszebb emlékhely, -mű sem pótolja a munkapadot, a lehetőséget. De — s ez most ugyancsak fontos — a valahová tartozás nagyszerű szelleme képes megmozgatni az agyakat. Képes ösztönözni arra, hogy ki-ki keresse saját világában az új, a jobb, a munkát teremtő vállalkozás lehetőségét. A maradás vágya megszülheti azt a gondolatot, mely valahol szunnyad az észben és a szívben. Mert a Dél-Nyírség, Szatmár és Bereg — bár mostohábbak, mint mások —, még tartogat erőt, tudást, ötletet, tettet. És valahogyan így, az ember eszének és szívének transzformáló ereje lehet az, ami a honszeretet, a szűkebb pátria megbecsülése révén a nélkülözhetetlen külső segíség mellé odateszi a saját cselekvés felmérhetetlen kincseit. Aztán van még valami, ami oly rokonszenvessé teszi a becsi konokságot. Az, hogy a magyar történelemnek nem olyan túl sok győztes csatája volt. Köny- nyebb elsorolni vesztett ütközeteket, kényszerbékéket, letört zászlókat, nemzeti tömegsírokat. Pedig igen csak becsülni kellene azt, ahol igazán győztünk, ahol, úgy mint Tiszabecs és Tiszaúj- lak térségében, éppen a beregi kurucok alkotta sereg szerezte meg a diadalt. A győztes történelmi emlék komoly segítség ahhoz, hogy nemzeti hitünk, büszkeségünk és tartásunk erősödjék. Azok az emberek, akik e tájon élnek, a Pa- lágyságtól egészen fel a kislányai határig, talán semmiből nem nyerhetnek több és jobb erőt, mint eleik kitartó hazaszeretetéből. Ezért és így hiszek abban, hogy a napi gazdasági, társadalmi gondok, ellentmondások időszakában új tartalmat, új jelentőséget kap a múlt, a történelem jó, mitöbb: nagyon jó ismerete. A tanulság mellett a hitadó történések, a tudományos konzekvenciákon kívül az emberi vonások előhívása a személytelenségből csupa olyan mozgató, mellyel számolnia illik politikának, gazdaságnak, társadalomtudománynak. Lényegében tehát nem arról van csupán szó, lesz-e emlékmű, s ha igen, milyen Tiszabecsen. A legfontosabb: lesz-e történelmünk iránti tisztelet, s akarjuk-e így is demonstrálni azt, hogy múltunkban rejlő erőnket, tapasztalatunkat hasznosítani akarjuk a ma hasznára, a jövő érdekében. 1987. január 10.
