Kelet-Magyarország, 1987. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-31 / 26. szám

február 2-án Füle Ferenc, ■ Füle József, Vi­da András, Holodnyák András és Karámos Tóth János, társaik nevében is, levelet írtak Bónis Sámu­elnek, a debreceni kormány forradalmi biztosának, amelyben vádat emeltek nemes Kelemen Mihály oro- si bíró ellen, hogy az az­nap tartott honvédsorozás alkalmával visszaélt hatal­mával, Karámos Jánostól elfogadott 50 forintot, hogy ezen a pénzen fogadjon va­lakit, aki táborba száll Ka­rámos helyett, dé az em­lített összegből 20 forintot a bíró magánál tartott, és egy „tót legényt” 30 forin­tért fogadott fel. Holodnyák Andrást pedig azzal ke­csegtette, hogy ha nem akar honvédnek állni, egyetlen tehenével megvált­hatja magát, csak kösse azt az ő istállójába. Az óhitű bíró és társa, Barna János pusztai hadnagy nagyobb szörnyűségre is rá akarták bírni Holodnyákot: azt bi­zonygatták, hogy a katoli­kus pap miatt kell az em­bereknek Őrösről honvéd­nek állni. Biztatták Holod- nyákot, lője le a papot, puskát is adtak a kezébe. "k Miközben az említettek közül Füle Ferenc a papír fölé görnyedt, hogy pana­szát megírja Bónis Sámu­elnek, Szabolcs megye első alispánja, Péchy László, Nagykállóban ugyancsak levelet diktált Írnokának. A levél az orosi bírónakszólt: az alispán megrótta a köz­ség elöljáróit, amiért a fa­lu által kiállítandó 30 „nemzeti őr” közül „ez ide­ig az állomási helyen egy sem jelent meg.” Felszólí­totta Kelemen Mihály bí­rót: számoljon be a sorshú­zásról. ★ Nemes Kelemen Mihály orosi bíró február 4-én szá­molt be Péchy László alis­pánnak, hogy február 2-án „nyíl szerint” kiállították a megparancsolt 30 honvédet, és még aznap fel is ültet­tek 12 „őröket”, hogy sze­kéren a táborba indítsák. Közöttük voltak Füle Jó­zsef és Vida András is, de az említettek a templomnál megállították a szekeret, le­szálltak róla, „és a bírót meg a papot káromolták”, mondván: „ki kellett volna lőni” őket. Erre a többiek is szétszéledtek. ★ Miközben a bíró körmöl- gette jelentését az alispán­nak, Bónis Sámuel kor­mánybiztos Füle Ferenc le­velét olvasta, és nyomban átküldte néhány kísérő sor­ral Péchy László Szabolcs megyei alispánnak, hogy in­tézkedjen az ügyben. Feb­ruár 4-én dátumozta leve­lét Bónis Sámuel is, nemes Kelemen Mihály bíró is. Mindketten Péchy László­nak címezték. ★ Péchy László még aznap, február 4-én intézkedett. Kállay Ubul főszolgabíróra bízta az orosi honvédtobo- rozás körülményeinek a fel­derítését. Kállay Ubul azonnal írásbeli jelentést kért a község elöljáróitól és a katolikus paptól. Ugyan­akkor kiküldte Orosra Becske Lajos szolgabírót, hogy az érintettektől vegye ki a tanúvallomást. ★ A tiszti vizsgálat február 5-én és 6-án zajlott Oro- son, aminek során Becske Lajos kihallgatta Füle Fe­rencet, Kelemen Györgyöt, Holodnyák Andrást, Barna Jánost, Vida Andrást, Ko­zák Jánost, Baranyi Ist­vánt, Tóth Andrást, Len­gyel Miklóst, Vékony Já­Honvédtoborzás Oroson nőst és Karámos Jánost. A kivett tanúvallomásokat 1849. február 12-én mutat­ta be Becske a nagykállói fehyítő törvényszéken, ahol úgy döntöttek, hogy a ta­núvallomások ellentmon­dásainak a kibogozására, a történtek felderítésére, ala­posabb vizsgálat céljából Mikecz Pál szolgabírót kül­dik ki. Mikecz Pál kezén aztán szépen elaludt az ügy. Kihallgatott még vagy két tucat embert, utánajárt a legapróbb mozzanatoknak is, még május 8-án is „vett ki tanúvallomást”, hitelesít­tetett korábbi vallomásokat, de az ügy aktái a kezénél maradtak, s majd csak 1850- ben adja be a megye le­véltárába, lezáratlanul és megítéletlenül, amikor az abszolútizmus kori hivatal­nokok felszólítják a megye forradalom és szabadság- harc alatt működő szolga- bíráit, hogy a kezüknél lé­vő lezáratlan peres aktákat szolgáltassák be. A tanúval­lomások egyenkénti elem­zése és hasonlítgatása nél­kül, de azok többszörös egybevetésével, megkísér­lem kihámozni: mi is tör­tént 1849. február 2-án Oroson. ★ Oros a közepes nagyságú szabolcsi települések közé tartozott 2064 lakossal, akik közül 811 volt a római, 783 a görög katolikus. Mellet­tük 402 református és 68 zsidó élt még a községben. 1848-ban bentlakos földes­urai voltak Kállay Ubul és Énók, Kállay Tivadar és Kállay Ignácné asszony­ság. A honvédek quóta sze­rinti sorozása 1848. novem­ber 25-én kezdődött a falu­ban. Akkor 10 honvéd ki­állítására kötelezte a me­gye őket, de csak 9 vonult táborba. 1849. január 28-án újabb 30 legényt kértek Őrösről a „seregbe”. Ez­úttal Kállay Emánuel má­sodalispán, a Szabolcs me­gyei honvédek sorozásáért felelős tisztviselő a római katolikus lelkészt, Huber Józsefet bízta meg, hogy eszközölje a falu elöljárói közreműködésével a honvé­dek nyílhúzás útján törté­nő kiállítását. Huber lelki- ismeretesen akart eljárni. Február 2-án összehívta a falu népét és megkísérelte, hogy meggyőzze őket: áll­janak önként a zászló alá. Agitációját azonban értet­lenül, közönyösen fogadták. Mindenfelől azt kiabálták feléje, hogy miért menné­nek ők honvédnek: „ha föl­det adnak, akkor me­gyünk!” Miután az ellen­szenv ilyen nyíltan megmu­tatkozott, Huber József kérte a falu jegyzőjét: ad­ná kezéhez a nemzetőri összeírást. A jegyző ezt megtagadta. A falu elöljá­rói valamennyien szembe­fordultak a lelkésszel. Ne­mes Kelemen György, a bí­ró testvére még lázított is: „mi egyenesen kimondjuk, egyet sem adunk”, adjanak az urak — kiabálta a nép­gyűlésen. Huber lelkész ezt nem hagyta annyiba, meg­szidta Kelemen Györgyöt, majd azzal fenyegette, hogy vasra vereti, amire Kele­men Györgyből még indu­latosabban fakadt fel a ha­rag: káromolta Istent, és kijelentette, hogy a „Huber József Istene neki nem pa­rancsol". A „község már több ízben terheltetvén — duzzogott tovább — adja­nak az urak is katonát... Ha ad Kállay Ignácnő, s a többi birtokos, szinte nem késend elvállalni” ő is „a reá esendő terhet.” Majd tovább „káromolván a pa­pot, hívta ki az embereket” a teremből, ismételgetvén: „egyébiránt ne hallgassatok rá, utánam emberek, b.... az Istenit, itt nem paran­csol.” Pártolói is akadtak Kelemennek. Vida András csak magában morgott, de Karámos András nyíltan a pártjára állt: — Jól beszél Kelemen György! — kiabál­ta hangosan. Hasonlóan nyilatkozott Baranyi István is, meg még többen. így hát a népgyűlés eloszlott. Az orosi elöljárók nem 30, de egyetlen honvédet sem állítottak ki nyílhúzással. Huber József katolikus lelkész, a sikertelen nép­gyűlésről hazafelé menő­ben, találkozott Kelemen Györggyel, akit megállított és meg is fenyegette: felje­lenti — mondta —, amiért felizgatta az embereket. Ke­lemen György esküdt nem­csak lehiggadt, hanem meg is ijedt. Tettét jóváteendő, megígérte a papnak, hogy a község elöljáróival reggelre kiállítják a kívánt 30 hon­védet. Az ígéretre Huber József tisztelendő úr is megbékélt, és megbocsátott Kelemennek. Ezt követően Kelemen György esküdt felkereste bátyját, nemes Kelemen Mihály orosi bírót, majd esküdttársát, nemes Barna János pusztai hadnagyot, hogy jóvátegyék vétküket, összeszedjék a 30 honvé­det. Egyenesen a korcsmá­ba mentek, ahol ugyan to­vább szidták a papot és a földbirtokosokat, de meg­kezdték a „honvédek tobor­zását”. Mindjárt azzal, hogy nemes Kelemen Mihály bí­ró — több tanú jelenlété­ben — megígérte az ivóban tartózkodó Holodnyák And­rásnak, hogy „egy tehénért a nemzetőri szolgálat alól fölmenti.” Holodnyák And­rás „nem állt kötélnek”, mert egyetlen tehene volt, másrészt pedig „nem vélte magát nemzetőri szolgálat­ra kötelezettnek.” Nagyobb sikert ért el nemes Kele­men Mihály Karámos Tóth Jánosnál, aki komolyan megijedt attól, hogy beso­rozzák, ezért az anyjától kapott 25 forinthoz köl­csönkért még 25 forintot Tódik Jánostól, így váltan­dó meg magát 50 forintért a szolgálat alól. A bíró azonban 30 forintért foga­dott fel „egy tót legényt” Karámos helyett és 20 fo­rintot megtartott magának. Néhány „szegényebb embe­reket elfogdostak" még a korcsmában és a környé­kén, de korántsem 30-at. Tovább mentek hát, „hogy kitelnék a harminc”. Ütjük Kállay Énók házához veze­tett, ahol megint csak ne­mes Kelemen György es­küdt vitte a szót. „Világo­san tudtára adta” Kállay Énóknak, hogy „már a sze­gény emberek elég katonát adtak, adjanak az urak is. Kállay Ignácné adhat tízet- tizenötöt, Kállay Ubul is hármat-négyet, mert van miért! A szolgabíró is fo­gadhat maga helyett, a tiszttartó is, mint nemzet­őr, adhat magáért mást". Agitációjának azonban nem lehetett sikere, mert to­vább kellett folytatniuk -a fogdosást. Éjszaka a lakó­házakra törtek, az alvókat felverték, ígérgettek, „né­melyektől váltságot kértek”, másokat pedig az ágyból kiszedve vitték a falu há­zához. így törtek rá Ho­lodnyák Andrásra is. aki nem volt hajlandó tehenét a'bíró istállójába kötni. Éj­félkor érkeztek az „ajtajá­ra Kelemen Mihály főbíró, Kelemen György és Tódik János, ... oly céllal, hogy Holodnyák Andrást vagy az öccsét az őrsereggel való elmenetelre kényszerítsék”. Holodnyák azonban az aj­taját bezárta, „a toborzó- kat be nem engedte", ha­nem ellenállt nekik. Erre „Kelemen György azt kia­bálta: törjük be az ajtaját, vagy gyűjtsük rá a házat, majd megfizeti a várme­gye”. Mire aztán Holod­nyák baltával kergette el a tolakodókat. Hamarosan be­látta azonban, hogy helyte­lenül cselekedett, ezért ma­ga helyett felfogadta édes öccsét honvédnek. Március 3-án, mire meg- virrádt, a kívánt 30 legény helyett tizenkettőt sikerült szekérre ültetniük az orosi elöljáróknak. Meg is indí­tották őket, hogy gyüleke­zőhelyükre, Nagykállóba menjenek. Alighogy elérték azonban a szekerek az oro­si templomot. Füle Ferenc, Holodnyák András, Holod­nyák György, Holodnyák Mihály, mind nemes embe­rek, megállították a szeke­reket, leszedték róla Holod­nyák Istvánt, és az összese- reglett embereknek kiabál­ták: ne hagyják elvinni hozzátartozóikat, küldjék inkább Kelemenéket meg a plébánost, mert azok „el­adták már a falu népét”. A távozóktól búcsúzkodó ro­konok, ismerősök zúgolód­tak ugyan, helyeseltek Füle Ferencnek, a Holodnyákok- nak, de sorsukba belenyu­godtak. így történt hát, hogy 1849. február elején Oros községből — a megye által kívánt 30 honvéd he­lyett — „csak 11 ment el . . .” ■ történet itt tulajdon­képpen be is fejező­dik, de mégsincs vé­ge, mert amiért „Füle Fe­renc hon maradásra lázasz- totta az induló nemzetőrö­ket”, őt is vád alá helyez­ték. Füle Ferenc 49 éves re­formátus hitvallású nemes ember, hogy elkerülje a zaklatást, a vegzatúrát, 1849. február 22-én levelet írt, ezúttal a Szabolcs várme­gyei törvényszéknek, amely­ben elmondja, hogy újab­ban „törvényesen megvan a sorozás, ... nem a szolga- fogdosásból megyen ki” a létszám, hanem maguk a „gazdák tartoznak, vagy fiaik kimenni”, de most is otthon maradt Tolvaly Orosz Gábor. Ballai Károly, akiket Kelemen főbíró és a testvére saját fiaik helyett fogadtak fel, mint ahogyan otthon van Hudák Péter is, aki maga állott volna be honvédnek 4 évre, de „Ke­lemen György még a mér­ték alá sem hagyta-állíta­ni”, hanem 4 forintért ki­bocsátotta a feleségének, aki „a 4 forintra meg is esküszik.” Ilyen módon tör­ténnek továbbra is Oroson a sorozások, ezért hát Füle Ferenc, telekkel bíró ne­mes. református és hazafi, maga önszántából vonul tár­saihoz Derecskére, ahol most „telelnek, mint igaz hazafiak” az orosi honvédek. (Az orosi honvédtoborzás történetének, és a vissza­élések kivizsgálásának irat­anyaga megtalálható a Sza- bolcs-Szatmár megyei Le­véltárban. Jelzete: IV. B. 105. Törvényszéki iratok, 49. cs. 663. d.) Takács Péter Keniiyi etülajtiai is leltet nagyszerűt Örökzöld siker Gondolatok a Fekete Péter nyíregyházi bemutatója után Történhetnek bármilyen változások a színházban — természetesen a színpadi já­tékra gondolunk — jöhet­nek új ötletekkel zseniális rendezők, feltalálhatják a no- színházat, a cselekmény nél­küli drámát, a blődlit és még ki tudja, miféle hajmeresz­tő dolgot, egy bizonyos: a ze­nés vígjáték él és élni fog. Ilyen-olyan dramaturgiai, rendezői látomások, új hullá­mok közepette is ostromol­ják a nézők a jegypénztára­kat, ha a műsor zenés vígjá­tékot hirdet. Mi az, ami a közönséget ezekre a darabokra vonzza? Miért alakul úgy a színházak látogatottsága, hogy ez a mű­faj szinte kivétel nélkül telt házakat teremt? Művelődés- szociológusok serege próbált már választ keresni ezekre a kérdésekre, vagy egyszerűen csak arra, miért nem megy ki a divatból a Csárdáski­rálynő? A válaszokból rend­szerint az kerekedik ki, hogy az emberek a színházban szórakozni szeretnek, meg­szabadulni kicsinyes nyűge­iktől, elfelejteni a szürke hétköznapokat és egy kicsit felülemelkedni önmagukon, talán abba a szférába, ahol a színpadi hősök mozognak. És lehet valami a zenés víg­játék vonzerejében a Wag­ner által megálmodott „ge­samtkunst”-ból, az „össz- művészetek" megjelenéséből. hiszen zene, tánc, színpadi látványkavalkád egészíti ki a beszédet. Valinak persze, akik „le­szólják” ezt a könnyűnek ki­kiáltott műfajt, mondván: igazi művészi élményt nem várhatunk tőle, hiszen csak zenés vígjáték. Vérestollú kritikusok, akik igyekeznek bennünket leszoktatni e kor­szerűtlennek nevezett műfaj­ról, műveletlennek titulál­ják az operettkedvelőket, a zenés játékok közönségét. Hozzájuk csak egy kérdésünk lehet: miként vélekedjünk akkor Dávid királyról, aki állítólag önmagát lanton kí­sérve adta elő zsoltárait? Sznobok mindig voltak és lesznek a színházak háza tá­ján, attól függetlenül a West Side Story, meg a többiek immár klasszikusok. Komoly műfajban is lehet selejtet gyártani és könnyű műfaj­ban is lehet nagyszerűt. Mindezt azért adtuk közre, és továbbgondolásra, mert a nyíregyházi színházban is hasonló a tapasztalat. Több teltházas ilyen produkció után jelenleg a Fekete Pé­tert játsszák nagy sikerrel. m—mmo Éva Zettervall: Rajz

Next

/
Thumbnails
Contents