Kelet-Magyarország, 1987. január (44. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-31 / 26. szám
1987. január 31. VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN N em hittem a saját szememnek, olvasván a Keletiül agy aror szág ban a minap a riport feleimét: Áldozat a kistelepülésekért. De hát ha áldozat, akkor legyen áldozat. A különben korrekt riport arról szólt, hogy az északi végeken több kistelepülésen, Győröcskén, Tiszamogyoróson, Benken, sőt még Kálonga- tanyán is korszerűsítették a boltokat és környéküket, és erre hárommilliót fordított az ÁFÉSZ, felét központi alapokból. Ne tegyük gúny tárgyává a nagyságrendet, az túlontúl egyszerű volna, hiszen egy másik faluban az ABC-áruház hétmillióba került, hiába, hogy kicsike is, egyszerű is. Vegyük az alapvetően tiszta és nemes szándékot, amivel Győröcskén felszámolták a bolt körül a térdig érő sarat, és másutt is javítottak az eladás feltételein. Jó évtizede nem mindenkinek tetszett ám a nyíregyházi Kelet Áruház, aztán a pesti Skála Hipermarket meg a többiek építése. E hangok szerint az ÁFÉSZ- ek feladata az volna, hogy a háború után részjegyekkel földművesszövetkezeteket létrehozó, tehát a hálózat alapjait megvető falusi lakosságot lássák el, s nem az, hogy a városokba építsenek áruházcsodákat. Csakhogy az építéseknek is megvoltak a maguk indokai, s történt, ami történt. Ez áruházakra bizonyára nagy szükség volt, ám sem a mozgólépcsők, sem az ámulatot keltő kínálat, sem a csillogó fényreklámok nem takarhatják el ama szomorú tényeket, hogy a falvak nagy részében minden fejlődés ellenére gyakran roskatag épületekben árulnak élelmiszert vagy sört, a kínálatra inkább jellemző a nincs, vagy az, hogy egyfajta fogkrém kapható, hogy ünnepek körül nincs tej, hogy kenyér napjában egyszer jön, hogy kifli olykor évekig nem kapható, hogy húsbolt csak a települések töredékén található (más okok miatt is), hogy a bisztrókban és falatozókban évek óta nem lehet még konzervet sem kapni, nemhogy babgulyást, hogy .ugyanezekben még árnyékszék sincs mindenütt, hogy a legegyszerűbb iparcikkekért a városba kell utazni — a buszjeggyel növelve ezek árát! —, a gázpalack ünnep előtt ismeretlen fogalom, télen a tüzelőolaj is kiszárad a nagyhordóból, sőt olykor a táppal is hajolnak ... Kedvetlenül sorolom a jelenségeket, hiszen tudom jól, hogy az ÁFÉSZ-ek vezetői olykor erejükön felül próbálnak segíteni a gondokon, a szabályozók „számlasöprése” után megmaradott kis összegecskéket igyekeznek a lehető legjobban felhasználni. Sőt, azt is tudom, hogy a SZÖVOSZ százmilliókkal segíti a kis települések ellátásának javítását, bár ez összeg meg sem közelíti például egyedül a Skála Metróhoz szükséges beruházási eszközöket. De néhol ez mégis javulást hozott, mint az északi végeken is. Valamit javított a helyzeten, de meg kell mondani, hogy a gondok ma is súlyosak. És nemcsak kereskedelmi kérdésekről van itt szó — főleg nem azokról —, hanem a kistelepülések általános helyzetéről, hiszen a kereskedelem sem tett mást, mint az ország egésze. Más vonalon éppúgy sikk volt elfeledkezni harmadfél millió magyar állampolgárról, más területeken éppúgy nem fejlődtek kielégítően e fecske rakta falvak, mint ahogyan a boltjaik is csak avultak. Évtizede egy angol tanyán jártam. (Nem faluban!) Jó öt mérföldnyire épült a legközelebbi lakott településtől, tehát 8—9 kilométernyire. Vízvezetékkel, szennyvízcsatornával, vezetékes gázzal(!) volt ellátva a tanya, és — bosszúság még kimondani is — telefonnal. Egy család élt ott, korántsem gazdagok, de természetesnek tartották, hogy hozzájuk bekötő út vezet. Hozzá kell tennem, hogy bár Anglia infrastrukturális ellátásban Európa élvonalához tartozik, még erősen lemaradott Hollandiához és Belgiumhoz képest. Mert ott ez — jobb. Mindez nem valami polgári társadalomban előforduló, fogyasztói túlzás, nem a pazarlás tombolása, hanem természetes igény a huszadik század végének Nyugat-Európájában. Bizonyára hazánk falvai is ez irányban haladnak, ha kissé lassan is. A fővárosban már közelítik infrastruktúrában az átlagot, a városok erősen fejlesztenek... És a falvaink? Ott nem ennyire egyszerű a helyzet. Falvaink harmadában még nincs vezetékes víz. (Hogy tanyáinkról ezúttal szó se essék.) Szennyvízcsatorna-építést csak pár nagyközségben kezdtek. Gázvezetéket — tudtommal — csak egy-két helyen terveznek. Számos orvosi körzet várna orvosra, e körzetek egyébként is túlzottan népesek, s az egészségügyi ellátásban rendkívül sok a hiány. Jó néhány helyen gondok, méghozzá alapvető gondok vannak az intézmények működtetésével. Sok az iskola helyett szolgáló szükségtanterem, s mi sem jellemzőbb, hogy egy olyan népes tájegységnek, mint a Bereg, most építik az első tornatermét Tarpán ... Ilyenkor kötelező a sóhajtás: bárcsak az utolsó település lenne, ahol még hiányzott a tornaterem! De hiányzik gyakorta a testnevelőtanár is, és a gyerek mozgásáról ' a gyakorlott szem az első pillanatban megállapítja, hogy ennek a fiúcskának még sohase tartottak tornaórát. A telefon helyzete kiábrándító. A központok Puskás Tivadar találmányát idézik, kézi kapcsölásúak, és csak munkaidőben működnek ... A telefonsűrűség a szabolcsi falvakban Európában talán a legalacsonyabb! Nem is tudok olyan falut, hogy akár csak egy félállású népművelő dolgozna! Pedig mennyire kellene! És hogyan várnák! Nem igaz, hogy a mostani ifjúság elzárkózna a komoly szó elől! Csak lenne, aki tenné a dolgát, s lenne, aki illőn megfizetné ezért! De nincs, mert erre már tanácsainknál nem marad pénz. És ha még ehhez a mozit is magánkézbe adják — hírlik ilyen tervezet —, akkor félő, hogy lassanként a kultúrához vezető köldökzsinór teljesen elsorvad. Leírni is keserves mindezeket — noha lehetne, sőt kellene is folytatnom! —, de hát csak ezzel megtelne az oldal. E tényekről né- hányan úgy vélik, hogy az * elmúlt négy évtizedben föl kellett volna számolnunk a falvak elmaradottságát. Mások — s közéjük tartozom jómagam is — szerint ezt nem tehettük volna meg, hiszen az elmaradottság évszázados, azonban az eddigieknél többet kellett volna tennünk falvaink lakosságáért. Társadalmunk fájdalmas mulasztása, hogy csak ennyi sikerült. Tudom jól, hogy a legkisebb falvak lakóinak is vágya mindaz, amit azon az angol tanyán láttam. Tudom jól, hogy ők is szeretnének maguknak minden olyasmit, ami másutt elérhető, ami kényelmesebbé teszi mások életét, s amiről Veres Péter olyan szépen írt: „... ide kell hoznunk a nagyvilágot, / ide kell hoznunk mindent, ami szép, ami jó, / ami nemes és amit érdemes.” Mindezekért néhol tényleges anyagi erejükön felüli áldozatra is képesek — s ezért vágyakozásaikat nem lehet puszta sóhajtásként kezelni —, biztatás nélkül lejegyzik a vízműért az immár családonkénti húszezreket, s a ravatalozóért — bizony! a huszadik század Európájában nem egy faluban még háztól temetnek! — egymást felülmúlva adakoznak, máskor pedig dü- hödten nyaggatják segítségért a tehetetlen tanácsot... Mindemellett meg kell látni olykor a belenyugvás Tehát legalább húsz éve tudjuk, hogy — bármilyen fejlődés is zajlott le közben — a szükségletek nem a múlthoz, hanem a környezethez igazodnak. így van ez falun is. Eltagadni, nem észrevenni, jelentéktelennek minősíteni — súlyos politikai tévedés lenne, noha nehezen hallható, mert a kistelepülések hangja gyönge, létük elemi feltételeit sem tudják olyan hangerővel a közösség tudomására hozni, mint például egy új lakótelep friss beköltözői a garázsok hiányát vagy a hangsúlyos helyet kapott a kistelepülések népesség- megtartó képességének erősítése. A határozat nem maradt hatástalan. Például a Hajdú Megyei Tanács nem fogadta el a Debrecen fejlesztési elsőbbségét föltétlenül hangsúlyozó ötéves tervet. Saját megyei tanácsunk is azt a változatot fogadta el, amelyik a falvak fejlesztésének fontosságát helyezi előtérbe, s azt, hogy a korábbiaknál több jusson oda. Ez helyénvaló is volt, és megnyugtatóan hatott megyénkben a falvakban Falusi utcarészlet. Pál Gyula olajképe. nélküli legyintésüket is. Gáz? Itt?! Telefon? Szennyvízcsatorna? Ugyan! Nem érjük azt mi meg. A legyintés ugyanis reménytelenséget takar. A falvakról való elfeled- kezés politikája nem újsütetű. Berend T. Iván nemrég megjelent könyvéből, a Gazdasági útkeresés 1956— 1965 című kötetéből idézek: „... Mégsem elsősorban az iskolatermek »megevésében« és a kórházi ágyak cipő formájában történő el- koptatásában látom az igazi ellentmondást... Éppen az életszínvonal-politika eredményei, a növekvő reálbérek és emelkedő fogyasztás támasztotta nagyobb igények (és fogyasztási szerkezetváltozás) következtében éleződtek ki az életszínvonal-politika új ellentmondásai: a növekvő igények mögött fokozódó mértékben lemaradó infrastrukturális ellátottság életviszonyokat rontó hatásai.” (218. oldal.) Pedig, hogy mennyire világos a cél, az egy, ebben az időben készült tervhivatali jelentésből kiderül, amit a könyv is idéz: „Nem tekinthető helyesnek, hogy az élelmiszer- és ruházaticikk- ellátásban kiugróan magas előirányzatokat tűzünk ki, és ugyanakkor a lakásellátási, kulturális és kommunális színvonal a szükségletekhez vagy a nyugat-európai színvonalhoz képest tartósan elmarad." (217. o.) játszóterek rendezetlenségét. Az újságjaink teli vannak a városlakók panaszaival — nem mintha ezek minden szempontból alaptalanok lennének —, a Magyar Televízió immár kiérdemelte a Budapesti Televízió nevet, úgyszintén a Magyar Rádió is ... Noha az ország lakosságának csak fele városlakó, s csak egyötöde budapesti. És a többinek hol a hangja? Vagy talán nincs panaszuk? Az elmúlt ötéves tervben Budapesten az egy főre jutó tanácsi kommunális fejlesztés a négyszerese volt a szabolcsi átlagnak. Ez olyan irtózatosan nagy eltérés, hogy a különbséget még főváros volta sem indokolja. Viszont a szabolcsi falvaknál e fejlesztésekből tizen- hétszerte kapott többet minden fővárosi lakos. A szabolcsi városokban fejenként tizenegyszer annyi fejlesztés valósult meg, mint a falvak átlagában. De még ez a minimális lehetőség sem oszlott meg valami egyenletesen: a székhelyközségek nyilván többet tartottak meg maguknak, mint amennyi a legkisebbekbe jutott. (Ha ugyan jutott.) Előfordul, hogy egyes falvaink kommunális fejlesztését a fővárosi ezerszeresen múlja felül egy lakosra viszonyítva. Az anomáliákat menet közben érezte az ország vezetése is, és lassan két éve, hogy az Országgyűlés határozatot hozott a település- fejlesztésről, amelyben élő majdcsaknem négyszáz- ezer emberre. De a megnyugtatás alighanem átmenetinek bizonyul. Mert a gyakorlat.. Másfél éve a községekben is elkészítették a tanácsok az ötéves tervkoncepciójukat. Hamarosan kiderült, hogy a vágyak és lehetőségek között elkeserítően széles és mélységesen mély a szakadék. A tényleges terv már csak töredéket tartalmazott. Most pedig e terv végrehajtásának van ideje. De vajon végre lehet-e hajtani? Tavaly az ország költség- vetési mérleghiánya — bár még végleges adatok nincsenek — 40—45 milliárd forintra tehető. Korábban ennyi hiányt egyetlen ötéves tervidőszakban ösz- szesen se „tudtunk” összehozni. Az idei tervezet szerint pedig 44 milliárdos deficit várható... Most már csak az a kérdés, hogyan reagálunk erre társadalmi méretekben? A tapasztalat az, hogy az elmúlt évtizedekben sohasem az okszerű takarékoskodás volt a válaszunk, sohasem fölös íróasztalaink kidobálása,- luxuselképzeléseink kiradíro- zása... — hanem a legkönnyebb ellenállás irányába ható intézkedések. Ez pedig a falvak fejlesztésének csökkentése volt, és az is maradt. Várható, hogy ez következik. Illetve máris bekövetkezett. A tanácsok prognosztizált fejkvóta emelései — a dolgok és a költségvetés jelenlegi állapotában — alighanem reménytelenné válnak, márpedig lassanként a működéshez sem lesz elég az összes bevétel, amiből pedig — deklaráltan — önállóan gazdálkodnak a tanácsok. Ez az önállóság azonban hovatovább ahhoz a szegényemberéhez hasonlítható, akinek a nyakába akasztják az üres tarisznyát, s biztatják, hogy ezzel együtt teljesen rá van bízva minden. Már ma nehezen hihető, hogy a megye tanácsi fejlesztési ötéves terve teljesedni fog, az azonban szinte bizonyosnak tekinthető, hogy legelsőnek a falvak fejlesztési tervei húzódnak későbbre, az ottani vízművek létesítésére kell még várni, a szükségtantermek továbbra sem ürülnek ki, halasztódik egy sereg más megoldandó közös ügyünk is ... (Szívesen venném, ha ezt bárki cáfolná, s főleg, ha a valóság ...) Vagyis eljutunk oda, hogy ország- gyűlési határozat és saját ötéves tervünk ellenére semmi sem változik, a falvak lakói továbbra is hát- , rányos helyzetű állampolgárok maradnak. És ez — megítélésem szerint — durva és messzemenő társadalmi igazságtalanság. Nem lehet a kistelepülések lakóit harmadrendű állampolgárokká lefokoznunk, nem lehet egy jog- egyenlőségre alapított társadalomban kasztrendszer- szerű tagozódást kialakítani, nem lehet emberek százezreit pusztán a lakóhelyük alapján megfosztani a társadalmilag elfogadható szintű élethez való jogtól. (A kiemelt rész az MTA Szociológiai Kutató Intézetének meghatározása.) És mi mégis ezt tapasztaltuk négy évtizeden át, s ezt látjuk ezentúl is. Egy bolt tatarozását a kistelepülésekért hozott áldozatnak tekintjük. Ki kell józanod- nuhk: nem az. A legminimálisabb emberi kötelességünket teljesítettük vele, saját mulasztásunkat hozzák helyre. Nem áldozathozá- talt kell itten emlegetni, hk- nem bocsánatot kérni a mulasztás miatt. Mert Győröcskén, Tiszamogyoróson, sőt Kálonga-tanyán is a mi apáink és fivéreink, nagyanyáink és nővéreink élnek, ugyanúgy, mint Hetén, Rp- zsályban, Beregdaróccm. vagy Penészleken ... Akik ott laknak, azok is magyar állampolgárok, és azok is — mi vagyunk. A kistelepülések fejlesztésében olyan pontra érkeztünk, mikor a további halogatás súlyos társadalmi, politikai és nemzeti felelősséget vet föl. (Ennek kifejtésére itt nincs hely, s különben megtettem másutt.) Alighanem változtatnunk kellene eddigi politikánkon. Bármennyire is nehéz, a megfogyatkozott pénzekből ott végre kellene hajtanunk saját döntésünket. Megkockáztatom: ott hatékonyabb. Kevesebb befektetéssel több ember elemi életfeltételein javíthatunk. S mindenkit örömmel töltene el. ha döntéseink nyílt vitában születnének meg, a pályázati lehetőségekről nemcsak a bennfentesek hallanának hírt, s a döntések nem csak akkor kerülnének napvilágra, mikor már a pálca eltöretett, hanem bárki hozzászólhatna a „mire mennyit?” kérdéshez, s mérlegre tevődnének ebben a kis közösségek valódi érdekei is, s főként az, hogy megkapják-e társadalmunktól az elfogadható szintű élethez való jogot. Szeretném hinni, hogy — előbb vagy utóbb, de — meg, és szeretném azt is hinni, hogy számunkra Ká- longa-tanya is fontos, szeretném, hogy nem akarunk harmadrendű állampolgárokat kinevezni, hogy nem akarunk magunknak újmódi kasztrendszert... Szeretném, persze. Csak még mindig nagyon nehéz hinni. KM HÉTVÉGI MELLÉKLET £'^Kasztrendszer?
