Kelet-Magyarország, 1987. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-24 / 20. szám

1987. január 24. Q Q it viszont megígérik. Ezek >leg jobbágyokból rekrutá- rtt gyalogok március 9-én s indultak Szatmár ostro- a, mely már a végéhez kö­rlett. Ugyanakkor a szoru- vármegyék kérésére két ítet, — egyikük éppen Vay ily alispán, — Szatmárra, ' Zoltán Jósa főkapitányt rék rá a vár átadására. Ke- y János teljeséggel magá- tulajdonítja a vár men­tése körüli érdemeket. A szabolcsi követ március n számol be küldetésük sí­ről éspedig írásban, me- az utókor okulására a vál­té „konzervatóriumába” •ltárába) letettek. Ez az ma már nincs meg, így tudjuk Kemény János él­űt ellenőrizni, viszont a tárnak ez az eddig isroe- n legelső említése — jóval obi időből, mint a hivata- 723-as év. irilis 13-án sor került r a régóta esedékes általát; l isi felkelés elrendelésére innék hátterében az áü, kevéssel előbb Galgócral idt az első támadás, maga ér, Kapronczay György tt, vissza kellett vonulni ban a nemesi felkelés be- Szabölesnak .200 lovast tt állítania és eltartásra 'a kint 4 forintot. Azonkí- fejedelem vektúrát is ki- az említetten kívül, az etten kívül még négy sze- 10—10 ökörrel ágyúgo- szállítására és mindez».- síül még portánkint 6 fc - . Egy porta négy jobbágy­jelentett ugyan, de te s, hogy egy pár ökröt 12 ért lehetett venni, (akkor n számolták az ökröt, legutóbbi időkig a nyír- zi piacon a tojás árát,) gterhelés nem volt. cse­(Folytatjuk) Koroknay Gyula I as űteromlátogatóban ? Pau- j JJJ lius Normantas eseté­ben furcsa, de hát so­rozatunknak ez a címe. Leg­feljebb úgy lehet róla bei | szélni: műterme az egész vi­lág. Vagyont nem gyűjtött, minden szellemi értéket fon­tosabbnak tart a pénznél, azt hiszem egyszerűen fü­tyül rá. Ügy él, ahogy a sza­bad emberek, gondol egyet, kapja magát, nekifeszül a szélnek és elindul Szibériá­ba. Vagi' nyelvrokonainkhoz az obi ugorokhoz, akikkel valaha megosztottuk a Káma mellékét Vagy az Északi- sarkra. — Eddig a legmesszebbre 13 ezer kilométerre jutottam el Litvániától, a Kuril-szi- getekre — nosztalgia támad a megidézett pillanattól. — Az egyiken, ahol voltam 30 vulkán van, hat még műkö­dik. Egy kráterben laktam. Ott voltam a legboldogabb — elmereng, majd hozzáte­szi — remélem, ha a fiam megnő, majd együtt vándo- > rólunk ... Paulius Normantas nevét i három évvel ezelőtt ismer- i hettük meg, amikor magyar 1 feleségével városunkba érke­zett. Akkoriban még alig ér­tett egy-két szót nyelvünk- ; bői, azóta igen szépen halad előre, majdnem mindent ki : tud fejezni, pedig legfeljebb másfél évet töltött itt ösz- szesen. Közben is utazgatott, többször volt otthon és meg­járta a lapp számik földjét is Észak-Finn országban — nyakában az elmaradhatat­lan fényképezőgéppel... Felsorolni is hosszú lenne eddigi életútja kalandos ál­lomásait amíg „igazi szerel­mét” a fotózást megtalálta. Végzettsége szerint közgaz­dász, a vilniusi közgazdasági egyetemen végzett, volt is egy ideig kereskedelmi köz­gazdász, sőt vállalati igazga­tóhelyettes is, de az irodai munkát nem neki találták ki. Inkább földet ásnék — mondja. Mérnökként kezdte í Szocsiban, profi halászként folytatta Jakutszban. Nyáron északon, télen délen. Vlagyi- j posztokban hajót rakodott, az Altáj hegységben, a mon­-------------------------------------\ tavasszal lesz a bemutatko­zás régi és új képekkel. Köz­ben igen megtisztelő felké­rések ügyében tárgyal; olyan szép feladatokat kap, ame­lyekre „bennszülött” fotómű­vészeink is büszkék lenné­nek. Folyamatban van a Corvina kiadóval a megbe­szélés egy három nyelvű fo­tóalbum kiadásáról. Nemré­giben az NSZK-ból járt itt egy nyelvkutató, aki a finn­ugor rokonságra szakosodott és meghívta: Münchenben, Göttingben és még egy vá­rosban fogják bemutatni Normantas finnugor témájú fotóit. A legnagyobb megbí­zatás Tokióból érkezett, feb­ruárban kell leadnia a Ja­pánban kiadásra kerülő fo­tóalbum makettját. Jelenleg a fotózás egy ki­csit háttérbe is szorul e nagy békevágy és nemzetköziség miatt és ott tart, hogy felte­szi magának a kérdést: Ki vagyok? Alkotó, vagy bü­rokrata? Üjabban ugyanis szinte minden idejét a szer­vezés köti le két dologban. Az egyik: a Nyíregyházán megalakuló litván klub ügyében kilincsel, intézke­dik. Ha az létrejön, a ha­zánkban élő mintegy ötven. litván családnak itt lesz goi határon cédrust faragott. Mi készteti, mi hajtja új és új tájak felé? Eltűnődik: ta­lán a litván és francia vér keveredése ereiben? Talán az a keleti kert, ahol serdü­lőkora és ifjúkora nyolc esz­tendejét töltötte? Aki jobban megismeri, mégis inkább ar­ra szavaz: a természet és az emberek iránti szeretet és tisztelet és a megismerés vá­gya. Szamarkandban talál­A fotóművész kozott először a fotózással, 9 éve, amikor az első gépet a kezébe vette. Laboráns­ként reklámfotózásból élt akkoriban. Aztán vissza Lit­vániába, és egy fél év múlva már önálló fotókiállításon mutatkozott be egy tenger­parti szanatóriumvárosban, ami afféle művésztelep. És innen már rohamos se­bességgel startolt a művész­pálya felé. Elkészítette a kol­lekciót, amit a zsűri, illetve a tagságról határozó bizott­ság tanulmányozott és meg­született a döntés: felvették a Litván Fotóművészek Szö­vetségébe. Aztán. később ugyanez még egyszer, itt nát lünk: felvették a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának tagjai közé Pau­lius Normantas fotóművészt. Otthon 2 és fél év alatt 6- kiállítása volt, itt 2 és fél év alatt 30 önálló kiállítás, a vándorkiállítások száma pe­dig talán már az ötvenet is eléri. Jelenleg- Nyíregyházán a helyőrségi művelődési ház­ban van kiállítása és az or­szág másik szélén Sárváron a várban, ami múzeum és művelődési ház együtt. Me­gyénk városaiban már min­denütt szerepelt, kivéve Nyírbátort, ezért ott most s gyerekek. Hazalátogató írok mennek vissza te­jel, hurkával, kolbásszal is dugi pálinkával. A ha- k precízek, a vámosok onalúak. Bécstől elegan- ■ csend a fényben fürdő ísokon, kocsinkra nem senki, néha-néha egy­ilauz sétál végig a fülkék folyosón, a világért sem iá a szundikáló utasokat. I felé kibotorkálok a ba, villanyborotvám se­ível ábrázatomat rend- ym, kipróbálom az illa- ippanport, s mire vissza- i fülkébe, mondják úti- n, hogy meg volt a sváj- nvizsgálat. Közben kezd sodni, üdezöld dombol- majd hófödte hegyek és nütt ezerszámra kivilá- apró, színes villanyégők- szített fenyőfák a házak az utcákon, már decem- ’.ején karácsonyi hangu- keltve. Minha az egész világító, színes fenyőfa­enne. Az éjszakai varázs pitymallatban is ott vib­ben átrobogtunk kilenc on és Európa törpe álla- liechtensteini hercegsé- hol a látvány a Grimm- világát idézi. Itt is te­le kivilágított fenyőfa a dalukban ülő városkák- Rácsodálkozó merengé- l kirepít a felismerés-, ■övidesen Zürichbe érke­elen polgári iskolás ekkorom tűnik elém, r Margit néném konfir- készülődött és a „kátét” í fennhangon a gangom A hangtalanul surranó vonat­ban szinte hallom, amint fel­mondja magának a 11. pontot. A Biblia igazságait melyik könyv magyarázza meg a leg­világosabban? Menten rávág­ja a választ is, „a Heidelbergi Káté és a 11. Helvét Hitvallás! Rögvest mondja tovább: A 11. Helvét Hitvallást 1566-ban Zü­richben írta Buliinger Henrik. Az elporladt gyermekkor időben hallott városnév most itt villog előttem, ahogy be­gördülünk a patikatisztaságú várócsarnokba. A Történelmi Egyesület el­nöke csinos tolás kézikocsival vár. Miközben csomagjaimat kiadogatom az ablakon, meg­jegyzi: ha látni akarom együtt a zürichi magyarokat, siessünk a misére. Advent második va­sárnapjának délelőttjén va­gyunk. Előtte még hazakocsi- kázunk Usterbe, gyors reggeli után vissza Zürichbe. A ma­gyarok számára a dóm altemp­lomában van az „albérlet”. Majdnem „végszóra” érke­zünk, a pap már az áldást mondja, „távozhatunk az Ür békéjével”, majd ezt követően vigyázzba merevedik a több mint kétszáz magyar és egy­szerre kiszakad mindenkiből: Isten áldd meg a magyart! Es száll, száll a hatalmas temp­lomerőd tonnás kövei, pillérei közt ahányan vagyunk annyi­felé az ének. A templomkertben várakoz­nak egymásra a magyarok, mise után leázni, kávézni szoktak, de most az adventi verőfényben az udvaron ma­rad együtt a társaság. Kézről kézre adnak, kóstolgatnak, né­zegetnek, kérdezgetnek, emlé­keznek. Felkötött kezű, snáj- dig hatvanas „öregúr” elé ke­rülök, ép bal kezét fentről le­felé eresztve kezel, Vitéz ... hosszú nevét képtelen vagyok megjegyezni, s mikor végig ki­mondja, „atyásan” kezét vál­larrtra teszi, s megkérdezi: „A Ti birtokotok hol volt?” Apró, neszezö makogás után kivá­gom: Szatmárban a Kraszna- parton, a Daru-pallagon, a Völgyi és Tiszatagban, a sza- mosszegi legelő mezsgyeszom­szédságában — ugyanis oda­jártunk fészkelni, meg vadka­csa tojást szedni, ha Berták tanító úrtól a római katolikus iskolából elszökhettünk. Egész teste megrándul, de lelke fel­fogja a tréfát, majd a monda­tokat beszegi két kérdőszóval: Maradsz? Mész? Miután sze­mem hamarabb válaszol mint a szám, bokázva kezel s engem Gyuri barátom és a plébános úr a másik csoporthoz vezet. A plébános úr másnap ha­talmas kocsiján elvisz bennün­ket Rheinauba. Mondja, hogy az ottani plébánián van dolga, — kigyűjti a kartotékokból a magyar, vagy annak vélt hí­vek neveit. Időre kell érkez­nünk, így olykor 140 kilomé­terbe is „belezavarja” a ko­csit. Pontosan érkezünk, az ot­tani plébános beinvitál ben­nünket az irodába, ahol vil­lanyírógépek, üzenetrögzítők, xerox-gépek, lyukkártyás do­bozok társaságában foglalunk helyet. R.ögvest át is visz ben­nünket a hatalmas barokk templomba a féltve .őrzött kincstárba. Mivel rossz kódot nyomkodott be a hatalmas va­salt tölgyfaajtó melletti, falba- épített szerkezetbe, oly éktelen riasztócsengő hangzavar verte fel a csendet, hogy a környék­ről mindenki odasereglett. Pil­lanatok alatt ott termett a rendőrség is. A kolostor ma kórház, amo­lyan „szociális otthon” féle. Mindenütt csend, finom ele­gancia, ilyen lehetett Thomas Mann Varázshegyének szana­tóriuma. Visszakocsikázunk jellegze­tes gerendavázas házak közt. a zürichi plébániára, ahol meg­csodáljuk az értékes és gazdag magyar, világi, főleg néprajzi könyvtárat, ahol büszkén fe­deztem fel több megyénkben kutató könyvét is. Estére meghívást kaptam az Európa-Bruschenschaft elnö­kéhez, ahol vörös bársony di­áksapkát nyomnak a fejembe, majd megtanítanak szertartá­sosan a speciális, egyesületi cí- meres-sörös-füles korsóból „egyszuszra” inni. Itt voltam először igazi svájci lakásban. Az elnök „civilben” törvény- széki orvosszakértő, ideggyó­gyász, nőtlen. A lakásban le­galább 200 szobor, pálmakert, a falakon zászlók, kardok, fegyverek, tőrök. Sokezer kö­tet könyv, sokszáz üveg ital a rejtett faliszekrfyyekben. Meglepően sokat tud Kelet- Európáról, rólunk magyarok­ról még többet, nagyra becsüli egyetemeinket, de megkérdő­jelezi tudományos fokozatci- meinket, csak az egyetemi doktori címet tartja „komoly­nak”. Meghívtam Szatmárba, biztos vagyok benne, hogy el is fog jönni. Másnap esti előadásom után odaült vacsora asztalomhoz egy szomorúszemű ötven év körüli asszony, hogy elmesélje életét. „Nem volt olyan nap, hogy ne sírtam volna titok­ban.” Meghívott a lakásukra. A hallban televízió tetején ko­pott, megsárgult fénykép. Bő­szoknyás, fekete fejkendős öreg nénike néz ki a képből. Az anyám, mutat az aranykeretes képre. Nem mehettem haza a temetésére. Ezért esett olyan jól előadást hallani a szatmári fejfákról — mondja fátyolos szemekkel. Még az is megesett velem, hogy csomagot kaptam. Bern­ből Pestalozzi — Kende Éva 6 darab vászon varrottas dísz­kendőt küldött zürichi címem­re, a múzeumunk részére. Né­hány évvel ezelőtt a magyar államnak ajándékozott több tucat Kölcsey-levelet, most pe­dig a Szatmári Múzeumnak ezeket a majd százéves szat­mári szőtteseket. A csomagban felül egy kedves, hosszú levél, rajta egy fenyőágacska. Vendéglátóimnak és bará­taimnak jó szatmári reggeliket csináltam. Vittünk itthonról egy közepes hátsó sonkát pá­coltam, gyengén megfüstölve, enyhén csípős házikolbászt és tenyérnyi vastag húsos szalon­nát, paprikát, fokhagymát. Ezekből aprítottam reggelen­ként két serpenyőnyit, enyhén megsütöttem a gombnyomásra működő konyhalaboratórium­ban majd nyolcan-tizen neki­láttunk. Londonból érkezett Dani barátunk fényesre törölte kenyérrel a serpenyőt, alig kel­lett mosogatni az edényt. A stocholmi Irén a pirított hagy­mát kedvelte a szalonnával. A svájciak pedig gyönyörköd­tek az egymás ellen falatozók asztalhancúrozásában. A szo­bányi magyarhonban zsír és fűszer illatával keveredett reg­gelente a svájci pormentes le­vegő, megtévesztve még a ház­ban lustán pislogó sziámi macska szaglószerveit is. Mégis alig vártam, hogy újra itthon, Szálkán, Szatmárban legyek. Hamarabb is érkeztem két nappal, mint ahogy vártak. Farkas József Egy szatmár Svájcban majd a szellemi központj-a, ahogy ő fogalmaz: „Itt lesz a forrás, itt lesz a tűz.” A másik: szeretné, ha Nyíregy­háza adna otthont a finnu­gor kis népek művésztelepé­nek, amelyen képzőművésze­ket és költőket fogadnának mordvinokat, osztjákokat stb. Fáradhatatlanul kopog­tat a különféle hivatalok aj­taján, megjelenésével új sza­kasz kezdődött Nyíregyháza nemzetközi kapcsolataiban. Ha nem tenné, senki se von­ná felelősségre, de neki ezt diktálja a lelki ismerete: ha tehet, tennie kell. Mentali­tásából fakad, nem tud más­képpen élni. De vajon ő mi­lyennek lát bennünket? — A Lappföldön éreztem meg a különbséget: ameny- nyire lassúak ők, annyira gyorsak a magyarok. Túlsá­gosan is gyorsan élnek. Ott egy reggeli három óra. Itt egy hot-dog menet közben j az utcán ... Figyel, megismer és ábrá­zol bennünket. Jelenleg ugyan átmenetileg fonto­sabbnak tartja a „diplomá­ciai munkát”, de ha ezt át­adhatja a hivatalokban az illetékeseknek, újra teljes erővel a fotózásnak él. Sze­retné szolgálni a várost, amely befogadta: olyan ké­peket készíteni, ami a mesz- sziről jött ember szemével láttatja a fejlődő Nyíregyhá­za szép részleteit. Rengeteg a felkérése, a megbízatása, de úgy nem lehet dolgozni, hogy este 10-kor záróra mi­att kiteszik a művelődési házból. Most már nagyon kellene a segítség: egy akár­milyen kicsi műterem. Ahol litvánok, észtek, mordvinok, udmurtok, osztjákok, lapp száraik társaságában az itt élők arcélei is előtűnnek a hívóoldatból, hogy kiállítá­sokon, albumokban hírünket vigyék messzi földre. Baraksó Erzsébet Műteremlátogatóban Paulius Normantas fetúmmsznél Normantas: Litván legenda van ja». ó borúba in) 1.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents