Kelet-Magyarország, 1987. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-24 / 20. szám

|(M HÉTVÉGI MELLÉKLET 1987. január 24. Q {töprengések} A nagy vizsga Bizonyára cinikusan hang­zik, de volt ennek a téli ost­romállapotnak egy különle­ges haszna. Kiderült rövid pár nap alatt, hogy akkor, amikor rendkívüli a helyzet, alkkor a legtöbb embernek helyén az esze és a szíve, ak­kor gyors az intézkedés, mi­több, jó az intézkedés. Ha volt is gond, s nem is kevés, annyit leszögezhetünk: min­den várakozást messze felül­múlón úszta meg az ország a tél támadását. Ami nekem spéciéi tet­szett: a megalakult operatív bizottságok azonnal döntöt­tek. A vállalatok, intézmé­nyek vezetői gondolkodás nélkül, bár meggondoltan, de határoztak. Kiderült, hogy igenis lehet gyorsan és haté­konyan intézkedni. Egy se­reg felesleges ember leple- ződött le, hiszen a normális mindennapok során a mosta­ni határozottságnak töredéke se tapasztalható. Nem, mert a felduzzadt ügyintézés so­rán a normális időszakban mindenki bizonyítani akarja saját fontosságát, még egy pecsét, még egy körlevél, még egy aláírás felkiáltással lelassítja az életet. Erre most nem volt idő, mód. Mondhatnám, hogy vala­miféle káderezés is volt az elmúlt „helyzet”. Kiderült, hogy ki ér valamit, kire nin­csen szükség, kiben laippan- ganak rejtett tehetségek, ké­pességék. Azt hiszem, amikor a következményeket vesszük számba, erre is oda kellene figyelni. Milyen nagyszerű alkalom lenne ez arra, hogy hadat üzenjünk a beidegző­déseknek, a lassító reflexek­nek, hogy csökkentsük a fö­lösleges bürokráciát, hogy ráébresszünk vállalatot, ellá­tó szervezetet arra, miként teli az igény szerint csele­kedni, hogy teret adjunk az önállóknak, s elbúcsúzzunk a tutyimutyiaktól. Nagy vizsga volt ez a tél. Jogos lesz, ha sokan kitünte­tést kapnak. De úgy lenne az igazi, ha eközben arra is gondolnánk, hogy voltak, akik képtelenek voltak helyt­állni, s bőven akadtak, akik­ről kiderült: semmi szükség rájuk. Így teljes és így de­mokratikus a kör. Nem is szólva arról, hogy ezt támo­gatja a társadalmi igazság­érzet is. Mert amit itt végig­gondoltam, az nem fejemből kipattant szikra volt, hanem annak szintézise, amit az em­berék a múlt hetekben mondtak. Hogy vállalom, s támogatom, az csupán egy- gyel több így vélekedőt je­lent. Isten látja a lelkem, nem kívánom, hogy ilyen té­li megrázkódtatások legye­nek visszatérően a vízvá­lasztók, az alkalmasság és szükségesség mérői. De bal­gaság lenne, ha kihagynánk az alkalmat, s nem gondol­nánk végig, éppen most, amikor lényegesen nagyobb dinamikát követel az élet, mit tudunk hasznosítani a tapasztalatokból. Legalább ennyi hasznot csiholjunk a kárból, amit a tél okozott. Bizalmas! A minap a kezembe került egy üzemi pártvezetöség in­tézkedési terve. Az, amelyet a Központi Bizottság novem­beri határozata nyomán dol­goztak ki, mégpedig, hadd tegyem hozzá, igen alaposan, körültekintően, a helyi kö­rülményeket figyelembe ve­vőn. Az egész izgalmas ol­vasmány volt, hiszen szépen kirajzolódott belőle, mit tar­tanak a kommunisták fon­tosnak, hol, miképpen akar­nak jobban alkalmazkodni a lehetőségekhez, mit tesznek annak érdekében, hogy haté­konyabb, szervezettebb le­gyen a munka. A felelősök neve is ott szerepel a felada­tok mellett, s ami nagyon jó, az ellenőrzés, a folyamatos kontroll módját is megszab­ják. Eddig mindent értek. Csak egy dolog zavart meg a tel­jes élvezetben. Az, hogy az irat tetején ott állott a bűvös szó: „Bizalmas!” Megretten­tem, hogy olyan valamibe tekintettem bele, ami nem tartozik rám, s rajtam kívül még sokakra. Aztán töpren­geni kezdtem: vajon miért nem tartozik rám? Ha új­ságíró vagyok, kötelességem, hogy itt is segítsem a jót, s valahol partner legyek a megújulásban. De jó, mond­juk nekem bizalmas. De mi­ért bizalmas ez az adott üzemben, ahol mindazt nemcsak végrehajtani kell, ami fontos, hanem előtte nem rossz tudni, miként vé­lekedik erről a politikai me­nedzser. a párt. Lassan rájöttem, hogy itt valamiféle rossz reflex mű­ködik. Valamiféle bizalmas­mánia, ami azt is féltitkosan akarja kezelni, ami pedig a legnagyobb nyilvánosságot követeli. Mert gondoljuk el: vajon lesz-e valami egy in­tézkedési tervből, ha azt nem ismeri mindenki az adott üzemben? Aligha. De talán lépjünk tovább. Ott van az a bizonyos novemberi párthatározat. Semmit nem kezel bizalmasan. Még a párt vezető testületének fe­lelősségét sem. Olyan nyílt dokumentum ez, amely min­den olvasni és gondolkodni tudó embernek mindent el­mond mai helyzetünkről, amit csak lehet. Ügy vélem, hogy abban az időszakban, amikor azori fá­radozunk, hogy demokratiz­musunk szélesedjék, búcsút kell mondani annak is, hogy valami fontosságát azzal nö­veljük, hogy ráütjük a bi­zalmas pecsétet. Természete­sen mindig voltak és lesznek bizalmas, sőt, titkos ügyek. Ez rendjén is van, a gazda­ság, a hadügy, a pénzügy, a gyártástechnológia, a tudo­mányos élet — hadd ne so­roljam — bizonyos kérdéseit igenis azokra kell korlátoz­ni, akik arra hivatottak. De — s ez a furcsa — egy min­denkinek feladatot szabó, jó intézkedést titkosan, bizal­masan kezelni — dőreség. A csapdába azért én is bele­esem. Az elkövető helyet bi­zalmasan kezelem. Talán azért, mert náluk se a szán­dékkal, hanem a beidegző­déssel volt a baj. Csak udvariasan A minap ’táviratot adtam fel telefonon, Budapestre. Mint afféle feledékeny, nem tudtam, hogy a címzésben szereplő utca melyik kerü­letben van. A vonal végén a postáskisasszony. sietett se­gítségemre. Messze hivatali kötelességét meghaladóan volt partnerem abban, hogy a hat hasonló nevű utca kö­zül kiválasszuk azt, amelyik a legvalószínűbb, s annak kerületét meghatározzuk. Mindezt tette kedvesen, segí­tőén, jó kedvvel. Nem elő­ször járók így a postáskis­asszonyokkal, sok más, nem pont ilyen esetben is végte­lenül udvariasak. De szólha­tok másokról is, férfiakról, lányokról, akik egyre több­ször lepnek meg kedvesen. Van körtük vállalati telefon- központos, portás, hivatal­nok, információs szolgálat­ban dolgozó. Igaz, magam is igyekszem minden esetben udvarias lenni, hiszen tudom, a vonal másik végén ülő, ha munkája mégoly rutinszerű vagy monoton is, de örül, ha emberi szót, udvariasságot kap. Magánügyem — mondhat­ja bárki, s ebben is van va­lami. De úgy vélem, mégse az. Tapasztalatot szül ugyan­is a sok felismerés. Azt, hogy a világ nagyon más lehetne, ha mindig, mindenki abból indulna ki: partnere, legyen szó személyes találkozásról vagy telefonkapcsolatról, éppúgy mint én, vágyik a jó szóra, a kedvességre. Mond­hatnák úgy is: ez az egyet­len formája a megvesztege­tésnek, amit csak dicsérni tudok. Mert ez is az. A má­sik embert ott fogom meg, ahol a legnagyobb a hiány­érzete. Ki tagadná, hogy jól­esik a jó szó. Mennyire más a bolti eladó, ha kap egy- egy dicsérő szót, s mennyire más vagyok mint vevő, ha az eladó nemcsak egy darabnak tekint a sok ember közül. Elcsépelt téma, tudom. De érzek valami mást is. Talán olyan ponthoz jutottunk el kissé elhidegült életünkben, amikor reneszánsza van az udvariasságnak. A sok trá­gárság, gorombaság, türel­metlenség, ingerültség után jólesik, minden korábbinál jobban esik a kedvesség. Fu­ra, de az utcán idétlenkedő gyerekek, akikkel volt egy kis eszmecserém, lényegesen jobban reagáltak a türelmes és jó szóra, mint a „te büdös kölök” változatra. Igaz, meg­lepődtek, hogy szidalom he­lyett jó szóval igyekeztem hatni, de bejött. Amikor tehát közreadom igen kellemes tapasztalatai­mat, szeretném buzdítani mindazokat, akik partnerül szegődnek. Próbáljuk meg minél többen, s hiszem, nem marad el a siker. Hatáso­sabb, mint szidni az agresz- szívet, hiszen végül is ő ma­rad a szégyenben. Lehet, hogy mindez kicsit ideálig tikusan hat. De érdemes megpróbálni, ha másért nem, a magunk örömére. Sokunk magánörömére, amiből talán közöröm is születik. LÁTOGATÓBAN Túri strandi történészénél A különös helyszínt nem a fantázia talál­ta ki, hanem a legnagyobb rendező: az élet. A helyszín annyiban különös mindössze, hogy Túristvándiban vagyunk, látogatóban Hadházi Pál nyugalmazott református lel­kipásztornál, a néprajzi pályázatok országos és megyei nyertesénél, s valójában mégsem vagyunk a kis Túr-menti faluban. Hogy van ez? — Ebben a csűrben tartottam a színielő­adásokat, amikor Túristvándiba kerültem. A Varga Károly csűrje volt ez. Aztán eljött utánam, ide a Sóstói Múzeumfaluba, ahol tiszteletdíjas idegenvezető vagyok ... Ahol Hadházi Pállal beszélgetünk így hát a Sóstói Múzeumfalu, amelynek egyik be­cses emléke a túristvándi csűr. Így jelképe­sen és szó szerint is egy kicsit a faluban maradva idézi fel a Túristvándiban 43 évig lelkipásztori szolgálatot ellátó, az idén 78. évét betöltő, a népélet, a néprajz iránt kü­lönös fogékonyságot ápoló tiszteletdíjas ide­genvezető egykori élményeit, amelyek eddig több múzeumi kiadványban jelentek meg. Először azt kérdezem, mit jelent az, hogy a „literesek papja volt” Istvándiban? Válaszul a Confessió című református egy­házi figyelő 1981-es második számát teszi elém, amelyben ez áll: „ ... a szegény, nap­számos, zsellér emberekért ragadt rám a nagygazdák által gúnyosan mondott, de ne­kem igen kitüntető elnevezés — a literesek papja.” Ennék pedig az a magyarázata — fű­zi hozzá, hogy a szegények nem köblökben és vékákban, hanem literekben fizették a párbért. .. A nagytiszteletű úr eddig pályázatokat nyert honismereti munkái is sokat elárul­nak arról, hogy a szó igazi értelmében szol­gálatnak tekintette a lelkészséget. Szegénye­ket gyámolított, iskolát, tanítói lakást épít­tetett, amiért többször is járt a kultuszmi­niszternél . .. — Igen, mert amikor megkaptuk a 15 ezer pengőt, a rátarti emberek olyan hangulatot csináltak, hogy vissza kellett küldeni, mond­ván nem szorul rá Istvándi... Aztán újra kezdtem, megint kértem a kultuszminisz­tert, megkaptuk a pénzt, végigjártam a fa­lut. S az iskola, a tanítói lakás úgy 30 ezer pengőből, a sok-sok ingyenes munkával együtt, felépült. Nem volt éppen könnyű sora a falu lel­készének, aki nem csak a lélek vigasztalója volt, hanem emberek sokaságának — amikor még tizennégy falunak volt egy orvosa — ő adta be az injekciókat is. Elkezdte a golyva elleni hadakozását is, járta a családokat, a tiszta, egészséges és jódtartalmú vizet „rek­lámozva.” Egyik figyelemre méltó munkája épp a csecsemőhalandóság alakulását dol­gozta fel 1900-tól 1975-ig. E munka lektora, dr. Erdész Sándor ezt mondta róla: „Nagyon érdekesnek, fontosnak tartom ezt a dolgo­zatot. A szerző megdöbbentő érzékletesség- gel, tudományos alapossággal ír a cselédek életéről. A vizsgálatát a gyermekek sorsára, életmódjára szűkíti le... ” Ugyancsak a múzeumfalu igazgatója Vallja róla: Hadházi Pál igen szerteágazó honismereti kutató­munkát végzett ez ideig és végez ma is. En­nek ismeretében úgy láttuk, hogy ez a há­rom pályamunka az, amelyek így együtt, egységes és reális képet adnak Túristvándi népének történetéről, hagyományairól, élet- körülményeiről, különösen az elmúlt száz esztendőre vonatkozóan ... Túristvándi nevét az ő munkái tették is­mertté megye-, és országszerte. Különösen a világhírű vízimalom történetének feldolgo­zása volt igen jelentős. De előbb ehhez meg kellett menteni a páratlan ipartörténeti mű­emléket ... — Bizony hajszálhíján szétverték, a hábo­rú után már a vízládát kezdték szétszede­getni, amikor észrevettem és lebeszéltem az embereket, hogy ne tegyék. Sok időbe telt, amíg az országos műemléki szakemberek is tudomágt vettek róla. Tíz alkalommal is fel­mentem Pestre, egyszer aztán sikerült. Ki­derült, hogy a három kerekű megoldás és a nagy, hatméter 40 centis átmérőjű kerék Európában is egyedülálló. S még valamit sikerült tisztázni: a hiedelemmel ellentétben nem 1752-ből való, imár 1315-ből van fel­jegyzés a vízimalomról, amely azóta a kör­nyék egyik nevezetessége, látványossága .. ­Több mint tíz éve mondott búcsút Túr- istvándinak a nyugdíjas lelkész, azóta Nyír­egyházán él, de valójában továbbra is a kis szatmári falu múltja foglalkoztatja. Első pályamunkáját „43 év egy kis szat­mári faluban” címmel 1976-ban készítette el, mellyel a megyei honismereti pályázaton III. díjat nyert. Az 1978. évi gyűjtőpályáza­ton „A túristvándi műemlék vízimalom tör­ténete” és „Egy vezető tábori lelkész naplója a második világháborúról” című pályamun­kákkal, 1979-ben pedig a „Csecsemő- és gyermekhalandóság egy kis szatmári refor­mátus gyülekezetben 1900—1975 között” pá­lyamunkájával jelentkezett. E három dol­gozat nemcsak a megyei, hanem az országos gyűjtőpályázaton is magasabb díjazást ért el. — A legújabb kötet, amely a Jósa András Múzeum kiadványaként jelent meg tovább bővíti a Túristvándiról alkotott képet. A „Kivándorlás Túristvándi községből az 1930-as években” című dolgozat, történeti hűséggel számol be a 70—80 évvel ezelőtti 'tiVáhácrlás »reményen V 'a kivárd’ -üs okairól, a birtokviszonyokról. Igen sok élő kútfővel, kivándorolttal és családtagjaikkal beszélgettem. Ez a munka megyei első díjat nyert, az országos pályázaton pedig a „törté­neti” kategóriában, erős mezőnyben III. he­lyezést ért el. Természetesen az idős kutató sem a dí­jakért, hanem a kifogyhatatlan túristvándi múlt teljesebb feltárásáért dolgozik. Az ő igyekezete segített feltárni a műemléktemp­lomot, amelynek kazettás mennyezete sok tekintetben egyedülálló alkotás. Csüggeszti viszont, hogy elég lassan halad, talán nyolc­tíz év múlva készül el teljesen a restaurá­lás, mert kevés a pénz a helyreállításra. Ez is egyik becses idegenforgalmi nevezetessége pedig a községnek, csakúgy mint az a tény, hogy itt járt iskolába Móricz Zsigmond, — Igen kedves emlékünk, remélem ma is ott található a parókián, Móricz Zsigmond beiratási naplója. S ott van „Zsuzsika” neve is, akit az „Életem regényében” mint első szerelmét említi. Hét évesek voltak akkor és egy osztályba jártak . . . Tehát a nevezetes­ségek: színmagyar falu, a vízimalom, a re­formátus templom, Móricz Zsigmond ... Ügy tűnik, kifogyhatatlan élményforrás a kutató számára Túristvándi. S amikor már egy-egy pont fénylik a múltból, elő-előbuk- kan valami, ami ismét felkelti a krónikás érdeklődését. Azaz lassan évtizedek óta fog­lalkoztatja az egykori ezüst harang sorsa, hová lett, mivé lett... — Megbecsült ember volt az öreg énekes Nyíri István, ö volt a templomában a diktá­ló, ő kezdte az éneket és vezette is, amíg a pap megérkezett. Sokat tudott a falu múltjá­ról. Ö mondta el nekem 1936-ban, hogy az 1595. évben öntött ezüst harang a templom körül van elásva. Ö mondta el azt is, hogy Rinóth Pál lelkipásztort, aki 1778-ban ala­kíttatta át a templom bordás mennyezetét sima kazettás mennyezetre, az istvándiak megölték. Sajnos ennek valódiságát levéltári adatok alapján nem tudtam igazolni. Vi­szont azóta is foglalkoztat az ezüst harang sorsa, s nagyon bánt, hogy amikor egy alka­lommal kidőlt az öreg baraokfa a parókia ud­varán különös temetkezési helyet véltem felfedezni a földben, de nem kutattam ott, mert úgy éreztem, kegyeletsértést követnék el. S lehet, még érdekes leletek várnak meg­mentésre, esetleg az ezüst harang titka is megoldódhat... A honismeret fáradhatatlan kutatója most sem pihen, legújabb „Néprajzi dolgozatok Túristvándiból" című, a közelmúltban meg­jelent könyvecskéjén (a múzeum felkérésére írta meg: „Népi táplálkozás Túristvándi­ban”) még alig száradt meg a nyomdafes­ték, máris egy vaskos kéziratot tesz elém: „Egy sikerekben, eredményekben gazdag szatmári kisnemes élete és közéleti szerep­lése” címmel. S ki tudja,' milyen munkák születnek, még a nyíregyházi Vasvári Pál utcai minigarzonban, ahol feleségével él, és dolgozik. — Még eddig nem értem odáig, hogy le­gyen saját írógépem. Egyszer majdnem si­került, még Istvándiban, a tsz kiselejtezett egy idős masinát, meg is vettem volna 150 munkaegységért, hisz mint lelkész a tsz-ben is dolgoztam. Aztán az írógépet mégse én kaptam. Úgyhogy kölcsönkérek innen-onnan egy-egy gépet. Hadházi Pálról — aki egyszer is beszé- vele — nyugodtan elmondja, élete kész re­gény. Talán egyszer ezt is megírja, ha nem is az irodalomkedvelőknek, hanem az élei valós tanulságai iránt érdeklődőknek, vagy csupán önmagának. Négy felnőtt gyermeke hat unokája van. S nagyon szereti a munká­ját a múzeumfaluban. — Sok levelet kapok az ország minden tájáról, sőt külföldről is, akik itt jártak és meghallgatták a mondókámat. Szép munka ez, különösen egy olyan embernek, aki 43 évig élt egy csodálatos, szép kis faluban, ahonnan csak sírva lehetett eljönni... Bürget Lajos -■ ~'»1 Oé-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents