Kelet-Magyarország, 1987. január (44. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-24 / 20. szám
1987. január 24. ^FIATALOKRÓL • FIATALOKNAK • FIATALOKRÓL • FIATALOKNAK j „Tudod ... nálunk ... bár tagadjuk ... nagyon is elevenek még a tradíciók. Ne hidd, hogy anyádat nagyravágyás vezette ... a jelismerés vezette, a tapasztalat, amikor any- nyira ... aggódott miattad. A tagadhatatlan tény felismerése, hogy rongyember is ember, ha valamelyes rangja van, s rangot ma biztosan elnyerheted egy iskolai végzettséggel ugyanúgy, mint a kutyabőrrel, azelőtt, sőt, biztosabban.” (Raffai Sarolta: Morzsahegyek) Bea sír. Könnye gyémánt- gömböcsikeként gördül végig az arcán, álián egy pillanatra megpihen, aztán rövid zuhanás után eltűnik az elhűlt vasárnapi leves aranysárga zsírfoltjai között. Mert Bea csak ül a terített asztalnál, és még a kanálhoz sem nyúl. Egy falat nem menne le a torkán, úgy fojtogatja a düh, amit önmaga iránt érez. „Hogy lehetek ekkora marha! Ha nem mondom el nekik, soha nem tudják meg” — za- katoltatja végig újra s újra az önostorozó gondolatot fejében, elterelendő figyelmét apja rázúduló szidalmairól. — Most legalább kiderült, mennyire felkészületlen vagy — mondja éppen csillapíthatatlannak tűnő indulattal. — Egyáltalán, hogy volt mer- szed benevezni az országos tanulmányi versenybe? Hát önkritikád sincs? — Most már legalább látom, hogy mit nem tudok — kockáztatja meg Bea, de közbeszólása csak olaj a tűzre. — Most már tudod? — mereszti tágra szemét az apja, s olyan cifrát káromkodik, amivel bármelyik kocsisnál tekintélyt szerezhetne. — Hát mióta mondom már, hogy nem fognak felvenni, ha nem tudsz többet mint amennyi a gimnáziumba kell? — Többet is tudok! — vág közbe Bea, inkább dacból, mint a vita kedvéért. De az apja rendületlenül folytatja; — Aki egyetemre akar menni, annak áldozatokat kell hozni. Kevesebbet kell járni például szórakozni, és azt sem igen sínylené meg a széplelked, ha nem lődörögnél annyit fiúkkal. — Bizony, igaza van apádnak — támogatja meg férje érveit Bea anyja, aki eladdig jobban aggódott az ebéd sorsáért, mint a lánya jövőjéért —, aki akar valamit, annak a szeme előtt lebegjen mindig: ott a cél. És most együnk végre! ★ Csakhogy Beáta nem tudja, mit akar. Tisztában van ugyan a helyzetével, hogy nemsokára leérettségizik, és valamihez kezdenie kell. Már el is döntötte, hogy melyik egyetemre fog jeleíkezni, mégsem tudja mit akar. Szeretne is tovább tanulni, meg nem is. Azt meg, hogy az szeretne-e lenni, aminek jelentkezni akar, végképp nem tudja. Tulajdonképpen csak sejtései vannak arról, mi lesz a dolga, ha elvégzi az egyetemet. No persze, ha egyáltalán felveszik, és ha végig tudja csinálni . . . — Nem tudom, mit gondoljak az életről, — mondja olyan öngyötrő töprengéssel, aminőre csak a kamaszok képesek. —. Igaz, ő sem igen tudja, hányadán áll velem. Csak egy biztos: én úgy rácsodálkozom néha. hogy tát- va marad a szám. ő meg anélkül, hogy tudná, milyen vagyok, olyanná akar tenni, amilyenné apámat és anyámat. — őket milyenné tette? — kérdezem, de csak félválaszt kapok. — Másokká. Másokká, mint amilyeneknek lenniük kellene. Amilyen én szeretnék lenni — facsarja magából a szót. — Láthattad, milyen balhé volt, /mikor elmondtam nekik, hogy az OKTV-dolgozat egy sor kérdéséhez hozzá sem tudtam szagolni. Meg ez a felvételizés is ... mit mondjak, a könyökömön jön már ki. — Te akarsz felvételizni... — Hát... az igaz. Tudod nálunk, mindig is természetes volt, hogy tovább fogok tanulni. Szegény szüleim nem is élnék túl, ha nem lenne belőlem diplomás ember. Pedig, szerintem nem attól függ, mennyit ér valaki, hogy van-e diplomája vagy nincs. Nekem mostanában gyakran eszembe is jut, inkább valami tisztességes szakmát kellene tanulnom. Kozmetikus például szívesen lennék. Csak hát ezt meg sem merem említeni itthon. Apám biztosan infarktust kapna. — Pedig ő sem diplomás. — Hát ez az. Egyikük sem az, talán ezért akarják any- nyira, hogy én „vigyem valamire”. ★ Bea apja régi ismerősöm, csupaideg, kemény férfi.' Azok közül való, akiknek semmit nem adott ingyen az élet. — Ha nekem ilyen lehetőségem lett volna, mint ennek a csitrinek... — jön vissza a konyhából, ahová felesége hívta ki, alighanem azért, hogy megmondja neki, ne dühöngjön a vendég előtt, előttem. — Ö apu — nyafog Bea. — Ezt már ezerszer elmondtad. Azóta megváltozott a világ. — Különben — legyint az apa —, nem fogok én veled veszekedni, csináld úgy. ahogy jónak látod. Csak azt ne felejtsd el, hogy én nem vagyok fontos beosztásban, és nem vagyak milliomos sem. Te csak magadra számíthatsz! — Akkor elmehetek délután? — használja ki a helyzetet a lány. — Hová? — Hát, tudod ... — Már megint lumpolni, mi? — csattan újra a már megnyugodott hang. — Elkísérem én is — vetem be magam. — Na. jó. De tízre itthon légy — kapja meg az engedélyt. ★ A presszó, ahol Bea barátaira várunk, a fiatalok kedvenc szórakozóhelye. Nemigen több a vendégek átlag- életkora húszon egynéhány évnél. S egyre fiatalabbak jönnek. Rajcsurozva, háromnégy fős csoportokban. Lehuppannak a puha fotelokba, odaintik a pincért és rendelnek — profimódra, alkoholt. A szomszéd asztalnál egy már szemlátomást kapatos, nagyhangú fiú szapulja a nem messze levő aCicohol- mentes szórakozóhelyet. Valami olyasmivel akar mosolyt csalni a körülötte ülők arcára, hogy aki odajár, az nagy- ranőtt óvodás. — Orvosnak készül a srác — bök oldalba Bea. Az apja is az. — Ja, úgy könnyű — nyugtázom az információt. — Vagy ki tudja ... — sóhajt, és fejtegetni kezdi abbeli véleményét, hogy aki az apja hivatását választja, annak nem lehet nagy fantáziája. Épp ott tart, hogy vannak persze kivételek, mikor megérkeznek azok, akikre várunk. — A barátaim — mutatja be az asztalunkhoz ülő fiút és lányt, akik — az új illemtónus szerint — csupán keresztnevüket hadarják el. — Bizony, mi vagyunk a jövő értelmisége — humorog Tamás, ahogy Bea elmondja nekik, miért zavarom a köreiket. — És azok is akartok lenni? — veszem át a stílusát. Úgy bámulnak rám. mintha valami égbekiáltó badarságot kérdeztem volna. — Ügy értem, szeretni is fogjátok az értelmiségi életet? Összenéznek. Szemükben változatlan csodálkozás, és valami ilyesmi: „Bolond ez?” Kati ocsúdik elsőként: — Én nem is tudnék más lenni — jelenti ki már-már együgyü magabiztossággal. — Szerintem én többre vagyok képes, mint az átlagemberek. Mint azok, akik fizikai munkát végeznek. — Honnan tudod? — fojtja belé a szót Tamás. Kati zavarba jön. De csak egy pillanatra: — Nézz körül! Nézd meg, milyen buták és durvák az egyszerű emberek. — A tanultak közt is vannak buták. Csak ők másképpen buták — vitatkozik Tamás. — És ugyan úgy megvannak az alávaló tulajdonságaik. Van egy ismerősöm például, akinek nemrégen ggy fogorvos a maszek rendelésén ki akart húzni több fogát, és protézist csinálni neki. Szerencsére nem engedte, elment egy másikhoz, aki szépen gyökérkezelte valamennyit. Hát milyen ember és milyen fogorvos az, aki hogy egyszerűbb munkával több pénzt keressen, képes ilyesmire... — Jó, jó — folyik bele a vitába Bea. — Ugyan úgy lehet valaki rossz ember orvosként, jogászként, tanárként, mérnökként, mint akármi másként. — Szóval, miért akartok tovább tanulni? — terelem vissza a beszélgetést az eredeti témához. Tamás megvonja a vállát; — Jobb mint dolgozni... — És mit gondoltok, fel fognak venni benneteket? — Hát. amilyen protekció van, senki nem lehet benne biztos — jelenti ki a már tőle megszokott magabiztossággal Kati. — Gondoljátok, hogy a tudás nem számít? — Számít* számít — így Bea —, de azok után. amik mostanában kiderültek, nem nagyon hiszünk a felvételi .tisztaságában. — És mit csináltok, ha nem sikerül? — kérdezem tőlük, még mielőtt végleg „ugrik” a téma. A válaszok: Kati (tragikusan): Még elgondolni . is ' rossz. Természetesen újra “‘•megpróbálom, azt az egy évet meg kihúzom valahogy. Bea: (tépelődve): Azt hiszem, hagyom a: egészet. Lehet élni diploma nélkül is. nem? Tamás: (cinikusan): Még nem tudom. Talán főbelövöm magam. mint a régi dzsentrik, mikor mindent elveszítettek kártyám Néhány perccel tíz előtt indulunk haza. Messze lakom, van időm eltűnődnöm a nap élményein: Vajon mennyire rejlenek szülői akaratok a fiatalok továbbtanulási szándékai és irányai mögött? Mennyire vezeti az egyetemekre, főiskolákra felvételizőket saját felismerésük, és mennyire azok a közvetlen, vagy közvetett apai, és anyai ráhatások, melyek már zsenge gyermekkoruktól sulykolják beléjük, hogy nekik diplomás emberré kell válniuk? Mert — Kati is így mondta — ők többre képesek . .. És ez bizonyos értelemben igaz is. A szülők által értelmiséginek szánt gyerek az átlagtól jobb tanulmányi előmenetelt mutat, sorra viszi haza az ötösöket. Viszi, mert „neki csak ennyi dolga van” s cserébe mindent megkap, ami szülei erejéből telik, sőt többet is ... Aztán mikor eljön az ideje, megkérdezik tőle otthon: Na mi akarsz lenni? És ő mond valamit. Vagy azt, amiről rég szó van már a családban, vagy azt. ami éppen akkor tetszik neki. A szülők persze boldogok, hiszen „lesz valaki” a csemetéjükből. De vajon jót tesz- nek-e minden csemetének és jót tesznek-e a társadalomnak, mikor az egyetem vagy főiskola felé terelgetnek minden papírforma szerint odavaló fiúi és lányt? Ismerik-e őket annyira, hogy tudják, valóban ott a helyük, nem lenne-e nekik és mindenkinek jobb. ha mondjuk szakmát tanulnának? Hiszen nem kötelező mindenkinek diplomára aspirálnia, aki — ahogy mondani szokták — „jótanuló". Vagy mégis? Megannyi kérdés. Kétségtelen tény, hogy Magyarországon a társadalmi felemelkedés leg járhatóbb útja a tanulás. Qe nem járják-e olyanok is, akiknek nem kellene? Vegyünk például egy átlagos képességű és nagyszorgalmú középiskolást aki e tulajdonságainak köszönhetően fur- tonfurt jól felel az iskolában. Ebből aztán a szülei — és sajnos ő maga is — azt a következtetést vonja le, hogy egyetemre vagy főiskolára kell mennie. Pedig korántsem biztos, hogy jó értelmiségi válik belőle. Hogy menynyire így van, arról azokat a vérrel-verejtékkel diplomát szerzőket kellene megkérdezni, akik kínnal, mindig idegesen teszik, amit kell, vagy a feleslegesség érzésével íróasztalok mellett ücsörögnek. Mert akiben nincs elég tehetség, fantázia és lendület, az, ha ezerszer is megfelel a felvételi vizsgán és ezerszer is megszerzi a diplomát — elég baj az, hogy megfelelhet és megszerezheti —, soha nem lesz olyan, akinek érdemes volt értelmiséggé lennie. Mert azzá lenni csak annak érdemes, aki szívén viseli azok sorsát Is, akik nem tanulhattak, és képes is tenni értük. Úgy, hogy a tőle telhető módon harcol a butaság, az önzés, a gonoszság és minden ellen, ami nyomorítja az emberi életet. Ha kell — és jaj de sokszor kellene —, önön érdekei ellenében is. Hiszen értelmiséginek lenni felelősség is — ha nem elsősorban felelősség. Csakhogy ezt, fájdalom, a legtöbb szülő, te csak tanulj, ne törődj semmi mással felkiáltással, elfelejti tudatosítani a gyerekében. így fordul a szülői jószándék a visszájára. Boldogtalan, feszültséggel teli papír- értelmiségit csinál sok olyan fiatalból, aki ha mást csinálhatnának, talán elégedettebbek lennének. Mert aki a képességeihez mérten túl nagynak érzi a feladatot, amit nap mint nap meg kell, kellene, oldania, vagy túl okosnak a kollégáit, az nem leli örömét a munkában, megkeseredetté válik. Persze a gyermekük jövőjét alakító apák és anyák is érthetőek. A társadalmi ranglétra magasabb fokára akarják juttatni fiukat, lányukat, mint amilyenen ők állnak, de legalábbis olyanra. Nem tehetnek róla, hogy hazánkban még mindig nagy tisztelet övezi a rangokat. Hogy talmi, tehetségtelen értelmiségieknek még mindig nagyobb becsülete van, mint a legkiválóbb munkásnak. S alighanem mindaddig így lesz ez, •míg a diplomák többé nem válnak, mint jogcímmé egy bizonyos típusú munka végzéséhez, és valamiféle társadalmi felsőbbrendűségről való képzelgéshez. Többé, például egy egész életen át tanulássá és alkotó, újító gondolkodássá, melyet a felsőfokú oktatási intézmények csiak olyanoknak adhatnának át, akik képesek megfelelni ezeknek az elvárásoknak. ★ Mire hazaérek, el is fogynak gondolataim. Találgatom, milyen lesz Bea, Kati és Tamás 6—7 év múltán. S ahogy jövőbe emeli, őket a képzeletem. eszembe jut egy aforizma: Vannak hőn áhított dolgok, melyek megszerzése már nem is okoz örömet — túl sok lelkierő ment rá. Czine Gáspár KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Mindenáron kutyabőrt?
