Kelet-Magyarország, 1987. január (44. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-03 / 2. szám
Van egy szakma, amit iskolában nem tanítanak, amelynek elsajátítására Magyar- Országon jelenleg semmiféle hivatalos kurzus nincs, ám művelőjétől mégis a legmagasabb szintű szakmai felkészültséget kívánja. Ez a színházi súgó szakmája. Azt mondják: erre a pályára születni kell. De beszéljen a foglalkozásáról a „legilletékesebbek” egyike, Vigh Katalin, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház súgója: — Nagyon ritka, nagyon szép, de nagyon nehéz pálya, főleg, ha sZívvel-lélek- kel csináljuk, de azt hiszem, másként nem is lehet. A szépsége abból fakad, hogy a célja a másik éhíber megsegítése, a segítés alapja pedig a szeretet... De hogyan is kerülhet valaki erre a különleges pályára. Általában nem az iskolapadból, hanem többnyire olyan „vargabetűk” után, amelyeknek semmi közük a színházhoz. Vigh Kati az általános iskola után női szabó tanulónak jelentkezett a Debreceni Ruhagyárba, és a tanulóidővel összesen öt évet töltött a gyárban. Közben munka mellett tanult, leérettségizett, és egyre inkább kibontakozott benne a vágy valami olyan munkakör betöltése iránt, amelyben módja lehetne a benne lakozó szeretetet másokkal megosztani. Latolgatott: „menjek el egy óvodába dolgozni, vagy legyek inkább képesítés nélküli tanító, tanár? Végül is a színházhoz fűződő vonzalma bizonyult a legerősebbnek, és sikerült bekerülnie a Csokonai Színházhoz. — Ha visszagondolok, ennek a vonzalomnak az eredete a mi szép családi estéink hangulatában kereshető. Lehet, hogy szegények voltunk, de nagyon boldogok! Nálunk nem volt olyan este, hogy az ne mesével fejeződött volna be. Főleg édesapám mesélt, olyan történeteket, amiket színházban szoktak játszani... Két szezonban működött Debrecenben, és ez az igen rövid idő is elegendő volt ^arra, hogy szakmai rátermettségét bizonyítsa, egy kicsit önmagának és a „szakmának” is. Olyan egyszerűen és magától értetődően mondja: „azután a Madách Színházban dolgoztam” — mintha bárki előtt nyitva állnának a legjelesebb fővárosi színházak kapui. Persze, aki közelebbről megismeri kedves és szerény egyéniségét, természetesnek fogja tartani, mert Kati ilyen: sikerült egyszerűségét és szakmai tisztaságát azok után is megőriznie, hogy a legnagyobbakkal dolgozhatott együtt 10 évig a Madách színpadán. Nagyon kedvesek az első debreceni emlékek, legelőször Gerbár Tibornak súgott a Ludas Matyiban — és lám, milyen az élet, csakem húsz esztendővel később itt, a nyíregyházi színházban kerültek újra egy produkcióba. Ugyanígy alakult a kapcsolata Simor Ottóval is, Debrecenben a Leányvásárban, dolgoztak együtt, és most itt. Nyíregyházán már a sokadik darabban. A nagy tanulóidő azonban csak a Madách Színházban kezdődött el. Á súgó tak rám. Págerrel vettek fel egy jelenetet, és ő azelőtt velem tanult. Neki az volt a titka, hogy nem a szót, vagy szöveget kellett besúgni, ami a szerepe volt, hanem speciális kézjeleket kellett bemutatni, például mintha azt mutatnám: . kettő — és akkor „bekapcsolt", azonnal eszébe jutott a szöveg ... Előfordul-e vajon a súgóval, hogy nem tud segíteni? Van egy ilyen keserves emlék, h Madáchból — neveket hadd ne említsünk. Leblokkolt az egyik neves művészünk egy jelenetben, és egy szó sem jutott eszébe. Partnere ettől rettenetesen megijedt, annyira, hogy ő is mindent elfelejtett. És akkor Katinak is „bejött a fehér lap" — hiába nézte a súgópéldányt, nem bírta a betűket elolvasni. Pár pillanatig tartott a „függöny”, akkor megpróbálta összeszedni magát. Kihagyott egy részt, és besúgta a következő párbeszédet. Néhány mondat kimaradt, de nem vette észre senki, csak ők hárman. Kati szerint ez volt a 18 év alatt az a pillanat, amikor úgy érezte: „agyvérzést kap", ha nem tud segíteni... — Borzasztó nagy hitet kíván, amit csinálok, hiszen nem kevesebbről van szó, mint megőrizni mindvégig a darab szellemi színvonalát, az akárhányadik előadáson is. Azt szokták mondani, olyan ez a munka, mint egy láthatatlan karmesteré ... — Eleinte teljesen megdermedtem, úgy meg voltam Uletődve, kikkel kerülök én össze. Azután kiderült, hogy akik szakmailag igen nagyok, azok emberileg is igen értékesek. Nagyon szép barátságok szövődtek közöttünk, nemcsak a színházban és nemcsak szakmai dolgokban, hanem azon kívül is, a családi kapcsolatokban. Hogy féltem a kezdet kezdetén Klárikától, Tolnay Kláritól, azaz nem is félelem volt az, inkább nagy-nagy tisztelet. Ö segített: egyszer félrehívott, és rettenetesen megszidott: „Ne tisztelj már engem annyira, Te. mert csak nekem ártasz vele!" Mindig meleg szeretettel emlékszem Márkus Lacira, aki kitűnő kolléga volt, vagy Pécsi Sanyi bácsira. És persze Kamillkára, Feleki Kamidra, akivel igen meleg baráti viszonyban voltunk ... És még folytathatnánk a névsort, hiszen például Somogyvári Rudolftól őriz egy karikatúrát — a művész próbák szüneteiben szívesen rajzolt, és egy alkalommal Katit is megörökítette. Egy másik rajz Páger- től — de erről már egy másik sztori is eszébe jut. — Ha valamire büszke lehetek, akkor az: eddig háromszor fordult elő az életemben, hogy vártak rám. Kétszer a filmgyárban, és egyszer a tévében. Hiába volt ott egy „helyi” súgó, aki a produkció stábjához tartozott, üzentek értem és várVigh Kati a 20. esztendejét tölti színháznál. A. Madách után 2 évig megpróbálta „a másik oldalt" is, a kaposvári társulatnál volt csoportos szereplő, kisebb szerepeket játszott. De visszavágyott a „hátországba”. Akkor szerződött Nyíregyházára. Színházunk alapító tagja, és a jelek szerint jól érzi itt magát, itt is sikerült színházon belül és kívül szép emberi kapcsolatokat kiépítenie. Egyetlen szomorúság a pályán: „elvették” a súgólyukat, mint ahogy nincs függöny sem, mert ma sehol a világon nem divat sem egyik, se másik. Bízik azonban abban, hogy ez a divatozás a visszájára is fordulhat, mert a súgó igazában a súgólyukból tud dolgozni... Magától adódik az ötlet, súgjon valamit nekünk, a nagyközönségnek is az új esztendőre: — A színházról annyit: reméljük, hogy előbbre lép. és újabb szép sikerek színhelye lesz. Egyébként pedig azt szeretném „súgni:” őrizzük meg a békét, a szeretetet, nyugalmunkat, találjuk meg a világban a helyünket, és őrizzük, ha már megtaláltuk. Baraksó Erzsébet — Szépen magyarul — szépen emberül Ezer éve nem láttalak! amelyekben az időtartamot módosítószóval árnyaltabbá tettük. Nemrég az autóbuszon hallottam: még csak hetvenöt éves vagyok. Petőfi viszont ezt írta: ,, . . . vállamon huszonöt év van már . . Még és már, aszerint, ki hogy érzi — pedig nyilvánvaló, hogy ki az idősebb. Más „bajok” is vannak időérzékünkkel. Megáll az idő, amikor sokat várakozunk, s ilyenkor úgy érezzük, hogy az óra mutatója is áll, esetleg vánszorog, csigalassúsággal telnek a percek. Alkalmi kifejezéseket, fordulatokat mutattunk be, s ha az alkalomnak megfelelően használjuk őket, akkor elfeledjük azt, hogy baj van az időérzékkel — s talán még azt sem mondjuk, hogy „ez már túlzás”. Mizser Lajos Ügy látszik, mostanában baj van az időérzékünkkel. Ha rég nem látott barátunkkal vagy ismerősünkkel találkozunk, önkéntelenül is ezt mondjuk: Ezer éve nem láttalak! Ennyi évet még a legendás Matuzsálem sem mondhatott magáénak. Hazudtunk talán? Igen is, nem is, fogalmazzunk inkább úgy, hogy túloztunk. S valójában azt az érzésünket, gondolatunkat fejeztük ki, hogy nagyon sok idő telt el a legutóbbi találkozásunk óta. A hónapos eső nem az újabb özönvíz kifejezése, legfeljebb azt jelenti, hogy a hónap nagyobb részében csapadékos volt az idő. Tartós álmatlanság, többszöri hosszas virrasztás idején (után) szoktuk mondani: Egész héten le sem hunytam a szemem. Magunk is jól tudjuk, hogy valójában azért lehunytuk a szemünket egy órára, vagy szundítottunk egy órácskát (ezek is csupán látszatra pontos időtartamjelölések). És még nem beszéltünk az olyan nyelvi formákról, Jancsó pillanatai Jancsó Miklós neve ott szerepel a világ legnagyobb filmalkotói között. A Szegénylegények és jó néhány más műve már a mozgókép klasszikus alkotásai közé tartozik, filmfőiskolák kötelező anyaga. Emlékeket idézve olvassuk impozáns filmmonográfiáját: eddigi alkotásainak felsoro- rolását. Örömmel és némi búval, hiszen alkotói életrajzában akadnak több évig tartó • „lyukak” is. Amikor az irigység, az értetlenség, és a mindinkább beszűkülő anyagi lehetőségek miatt nem állhatott a felvevőgép mellé. Vagy tucatnyi ígéretes filmterve a rajta kívül álló objektív, és legalább annyira szubjektív körülmények miatt nem valósulhatott meg, így befejezetlen maradt háromrészesre tervezett Bajcsy-Zsi- linszky életrajzi filmje is. Most ismét forgat. Készülő munkájának címe: Szörnyek évadja. Forgatókönyvét — mint már évtizedek óta mindig — Hernádi Gyula írta. A sikerekben gazdag együttműködésről a minap így nyilatkozott: — Eddig, ha jól számolom, tizennyolc játékfilmet készítettünk együtt, nem beszélve közös kecskeméti évünkről, az ottani Katona József Színházban és más, egymást inspiráló tevékenységünkről. Meglehetősen ritka az ilyen hosszú ideig tartó alkotói és baráti kapcsolat. Itthon és külföldön Jancsó Miklós szinte nem is tudok hasonló esetről. Miről . szól a Szörnyek évadja? A cselekmény színhelye egy vidéki tuszkulá- num, napjainkban, valahol Magyarországon. Tartalma — mint a legtöbb Jancsó— Hernádi filmé —, néhány mondatban aligh'a mondható el anélkül, hogy ne követnénk el előzetes indiszkréciót. Kiváltképp ezúttal, hiszen ez a történet — melynek kerete egy vidáman induló születésnapi ünnepség —, a krimi eszközeivel igyekszik elmondani fontos dolgokat az emberiségről, mai, kissé bolond világunkról. Főszerepeit Jancsó kedvelt színészei: Cserhalmi György, Madaras József, Kozák András és Balázsovits Lajos mellett Kállai Ferenc alakítja. Jancsó Miklósnak — mint minden öntörvényű alkotónak —, egyaránt akádnak rajongói és ellendrukkerei. Sőt, nyílt-titkolt ellenségei is. — Valószínűleg azért — vélekedik erről Jancsó Miklós -T-, mert kilógunk a sorból. Másmilyenek vagyunk, mint pályatársaink többsége. Nem tartozunk egyetlen klikkhez, illetve — finomabban fogalmazva — érdekcsoporthoz sem. Ezt a másmilyenséget jó néhány. évvel ezelőtt még inkább elfogadták, mint napjainkban, a megnehezült munkakörülmények következtében. Ez nem zavar, inkább bosz- szant. Mert annak az embernek. akiv ezen a pályán tevékenykedik, a dicséretet is, a bírálatot is, a jogosat, nemkülönben a megalapozatlant, sőt az esetleges rossz- indulatot is tudomásul kell vennie, el kell viselnie. Tegyük hozzá: szinte csak kizárólag „hazai pályán”. A rangos nemzetközi film- fesztiválokon őszinte lelkesedéssel veszik körül alkotótársai a világ minden részéből, méltatják érdemeit a legszigorúbb — sőt hazánk iránt nem éppen elfogulatlan — kritikusok is. Ha megjelenik a sajtófogadásokon, vagy a nyilvánosság előtt, úgy sereglenek köré a fotóriporterek, tv-s stábok, mint méhek a mézre, a legfelkapottabb filmsztároknak kijáró érdeklődéssel. Arcát a televízió képernyőjéről sokan ismerik, hangjára a rádió adásaiból emlékeznek, írásaival a Kelet-Magyarország hasábjain találkozhatnak. És most Varsói krónika című, a lengyelországi tudósítói munka műhelyébe bepillantást engedő, az események menetét 1979. augusztus 1—tői 1981. végéig, a szükségállapot bevezetéséig követő könyvét is kezükbe vehetik azok, akik érdeklődnek a világ dolgai iránt. örvendetes és ötletes vállalkozás, hogy a Magyar Távirati Iroda Kiadója sorozatot indított „Tudósító voltam” elnevezéssel. Az első könyv Washingtonról Bokor Pál tollából jelent meg, a második, a Varsói krónika pedig Szilágyi Szabolcs tollából. Tegyük hozzá rögtön azt is, hogy dicséretes gyorsasággal, mert a kötetet záró interjú ez év áprilisában készült Jerzy Urban miniszterrel, a Lengyel Népköztársaság kormányának sajtószóvivőjével — s novemberben már nyomtatásban olvashattuk. 11 tnilésítfl múhelynaplója felé —, méghozzá nem kis szorongással, mert odaérke- zésem a szükségállapot’ bevezetésének féléves „évfordulójára” esett. Szabolcs egy friss tea mellett részletesen elmondta nemcsak azt, ami az elmúlt másfél évben történt, hanem azt is, ami várható volt Lengyelországban. Kitűnő alapossággal és részletesen ismerte az ország helyzetét, és jóslatait is igazolta az idő. Teljesen megalapozatlan ■tehát a kétely, amelyet a szerző az első oldalakon az olvasó elé csempész: „hozzáfogtam a naplóíráshoz, és megőriztem varsói tudósításom jegyzeteit, kéziratait. És most nem látom értelmét az egésznek. Mi újat és szebbet mondhatok még erről a népről Ruffy Péter Varsói hajnala után?” Nos, az. úgynevezett „lengyelországi események” bőven adtak mondanivalót egy másik ország kíváncsi hírvivőjének. Szilágyi Szabolcs tanulságos gondolatokat villant fel a lengyel népiélek rejtelmeiből,' érzékletes leírást nyújt a varsói belvárosról és a hajógyári munkásgyűlésről, miközben bőséggel idéz a szerveződő föld alatti és félillegális mozgalmak dokumentumaiból, a zsebébe, postaládájába csúsztatott, utcán kezébe nyomott röpcédulákból, a politikai pluralizmusra törekvők szervezkedéseiről. Számára információ az is, amit nyugdíjas szomszédasszonyától, vagy a benzinkutastól hall, vagy amit a Niepodleglosci fasoron lévő erkélyéről lát, hogy a szemközti kenyérből! előtt már két órát állnak sorban az emberek. Naponta megfordult az Interpress nemzetközi sajtóklubjának „hírbörzéjén”, telefonozott tudósítótársaival, ébren várta a lengyel rádió éjféli és hajnali híreit, csakhogy minél gyorsabban tájékoztathasson bennünket, rádióhallgatókat. A mostan fogyó évtized lengyel történelme úgy hozta, hogy a kezdő tudósító kis „színeseiből” csakhamar az Esti Magazin külpolitikai összefoglalójának vezető Különös kíváncsisággal vettem kézbe Szilágyi Szabolcs munkáját, hiszen annak idején magam is belekóstolhattam — ha csak egy-két napra is —, pergő ritmusú tudósítói világába. Finnországba szólított a munkám, s útközben nála, a Magyar Rádió varsói tudósítói lakásában szálltam meg. Lakás? Valóban ott élt a nyíregyházi újságíró és lengyel felesége két gyermekével, de az egyik szobában a telefon csörgött állandóan, a másikban a telexgép kopogott, a harmadikban magnóra kötve szólt a tévé, a dolgozószobában pedig ministúdió volt képes kábelösszeköttetést teremteni Budapesttel. Gdanskba készültem — onnan indult a komphajó Helsinki anyagai lettek. 1981 márciusától, amikor sűrűsödtek és felgyorsultak az események, a magyar közvélemény is lélegzetvisszafojtva figyelt 'Varsóra. És Szilágyi Szabolcs hetente 20—25 alkalommal szólalt meg az éterben. Sokszor úgy, hogy az erőművek szénhiánya okozta energiakimaradás miatt zseblámpafénynél olvasta fel a Magyar Rádiónak szóló beszámolóját. Mindvégig higgadtan és felelősséggel. Reálisan, hitelesen és sokoldalúan. Tárgyilagosan és olvasmányosan. Szinte krimiszerűen feszült és fordulatos a LEMP VIII. kongresszusáról küldött tudósítások létrejöttének leírása. A könyv magva — ^égtestesebb és legizgalmasabb része — a Visszaszámlálás című fejezet. Megállapodások, új vezetés, feszültségek, várakozások — valóban a krónika hűségével elevenednek meg a könyv lapjain a közelmúlt lengyelországi változásai. Bekerültek a Varsói krónikába azok a részletek is, amelyek annak idején idő hiányában nem kerültek a rádiómagnó szalagjára, például a LEMP IX. (rendkívüli) kongresszusának csak- . nem valamennyi lényeges mozzanata. És hasznosítja a tudósító azokat az értesüléseit is, amelyek révén a politikusok portréja em- berközelibbé válik. Jaru- zelskiről megtudjuk, hogy „családos ember, felesége a varsói egyetem angol nyelvi lektora ... Sötét szemüvegét szembántalmak miatt hordja, testtartásának merevségét háborús lövedék roncsolásának köszönheti.” Kevesen tudják, hogy Szilágyi Szabolcs tudósítói tevékenységéért előbb a Magyar Rádiótól, később a Magyar Televíziótól is nívódíjat kapott. Varsói krónika című könyvéből — amelyet a minap elismeréssel mutattak be a Lengyel Tájékoztató és Kulturális Központban —,= most az olvasó számára is kiderül, miért. Juhani Nagy János Sziláqyi Szabolcs; Varsói krónika
