Kelet-Magyarország, 1987. január (44. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-03 / 2. szám
A z egyes emberek, csakúgy, mint a népek, nemzetek öntudatlanul vagy félig-meddig tudatosan, szinte a sejtjeikben hordozzák történelmüket. Félelmeik, szorongásaik, viselkedési normáig, fogyasztási szokásaik jórészt történelmileg meghatározottak. Nem arról van szó, hogy a jelen a múlt foglya, ám éppen attól válhat szabaddá, ha csalás, vagy öncsalás nélkül képes és mer a múltjával szembenézni. Hisz ettől válhat világosabbá — ha népekről, nemzetekről gondolkodunk —, fejlődésüknek történelmi meghatározottsága, így válhat a fátum a viszonylagos szabadság eszközévé. Az emberek újabb és újabb generációi által „csinált” történelem objektív körülményeinek ismeretében lehet némiképp elkerülni a voluntarisztikus eredetű tragédiákat / (bár azzal, hogy ismerni véljük a történelmi fejlődés törvényszerűségeit, újra és újra túl szélesre tágíthatjuk a történelemtől való szabadságunk határait). A múlt által meghatározott körülmények ismerete teszi lehetővé, hogy megmérhessük: milyen árat kell fizessünk, ha egy-egy vonatkozásban szakítani akarunk tradícióinkkal, akár tudatos, politikai cselekvés, akár a viszonyok kényszere folytán. Az ilyen „pályamódosítások” sokszor több generáció alkalmazkodóképességét is igénybe veszik. Ha a történettudománynak önmaga határain kívül van szerepe, úgy az abban van, hogy a rríűltat 'újra és újra „bevallja”, s történelmi tudat formálásával segítse kialakítani a nemzet önismeretét. Ez az önismeret nem lehet kritikátlan, nem lehet szelektív, amely „válogat” a tradíciókban, kizárva az épp aktuális kellemetlen elemeket, s csak a haladó, hazafias, népi, vallásos (a nem kívánt rész törlendő) értékeket fogadja el. A múlt romantikus-szakrális szemléletének megvolt a maga szerepe e tájon a nemzeti ébredés korában, s e szemlélet elemei — ha bizonyos konkrétumoktól elvonatkoztatunk —, rendkívül hasonlóak egymáshoz. Szinte minden nép vélt vagy valódi genezise pillanatában európai hatalmi tényezőként lépett a színre. Ám e pozíciót kedvezőtlen véletlenek, belső megosztottság, a vadkan beavatkozása folytán nem lehetett tartani. Veszélybe került, vagy évszázadokra odaveszett a nemzeti függetlenség, amelynek emlékét csak a nép őrizte, áldozatos lelkű papok, tanítók segítségével a nemzeti ébredés koráig. Mindez szinte minden e tájon élő nép históriájába behelyettesíthető, s az „ébresztők” nemzedékei ' a XVIII. század végén, a XIX. század elején olyannyira hasonlítanak egymáshoz, hogy szerényebb emlékműveiket szinte el is lehetne cserélni egymással. Mégis az általuk feltárt, ro- mantizált, olykor irodalmi eszközökkel „kiegészített” dicső múltak kardként feszültek egymásnak, korán jelezve a homogén nemzeti államok lehetetlenségéj. főként a történetileg kialakult területi egységek keretében. E kardok azonban ma sem pihennek a fegyvertárak mélyén. a történelmi tudat alakulása szocialista viszo* nyok között monográfiákba illő téma. ‘•'Azonban tény, hogy a műit romantikus szemlélete a létező szocializmus országaiban elválasztó tényező, s e minőségén nem változtat, hogy ellenzéki vagy „hivatalos” pozícióban képviseli a roman- ticizmust. Ha megkíséreljük számba venni azokat a sztereotípiákat, amelyek a „mi a magyar” kérdésre adhatók vá- szul, úgy láthatjuk, hogy e közhelyek milyen keveset mutatnak meg abból, ami valóban válasz lehetne. Magyar tehát e közhelyek szerint a honfoglaló, az Európát rettegésben tartó kalandozó, a X. század végétől folyamatos ' állami létével államiságra itt egyedül alkalmas nép. Ugyanő a kereszténység védpajzsa, az ©rök lázadás népe, illetve az örök konzervatív, a vesztett háborúk, a bukott forradalmak elszenvedője, az emigránsok, a diaszpóra népe (akik azért ott is megmutatják), amelyet évszázadok óta a nemzethalál kísért. Ám egyúttal a magyar feltalálók, a tudósok, a nemzetközi karrierek népe, csakúgy, mint a nagy sportsikereké. Különös, hogy ebből a nemzeti tipológiából hiányzik az a hallatlan szívósság, alkalmazkodóképesség, ami valóban fenntartotta ezer éven át a Kárpát-medencében a magyarságot, ahol nagyobb népek sem tudták tartósan megvetni a^lábukat. Ebben nyilván nagy szerepe volt a külső hatásokra való nyitottságnak, annak a képességnek, amely viszonylag rövid idő alatt befogadta azokat saját kultúrájába. Tanú. erre a honfoglalás előtti időkből a nyelv, majd az ezredfordulón á kereszténység felvétele. Ettől kezdve az európai hatások útja — olykor némi késéssel —, zavartalan a reformációtól egészen a szocializmusig. Ki keresné a gályarab prédikátorok helytállásában, a Magyarországot modernizálni akaró reformé1 rekben, a munkásmozgalom évszázados történelmi teljesítményében az idegen hatást? Eredményeik és kudarcaik a hagyomány szerves részei immár, s nyomuk nélkül értelmezhetetlen a magyarság fogalma. Amióta megjelent ezen a tájon a magyar nép, számos kataklizmát élt túl, végleges letűnését a történelem színpadáról számtalanszor megjósolták, ám — noha sok „’Mohácsot" ért meg —, képes volt mindig az újrakezdésre. Ez a látványos, gesztusok nélküli he- roizmus nem őrződött úgy meg történelmi köztudatunkban, mint illett volna, bár éppen ez a képesség a folyamatosság megőrzésének tán legfontosabb eleme. Ha eltűnődünk szomszédaink magyarság-képén, abban is sokszor a mi romantikus sztereotípiánkat ismerjük fel, csak éppen a visszá- jukról. A függetlenségére büszke, „úri fajta” önmagát és környezetét pusztító, a a nemzetiségeket elnyomó dzsentri, aki jobbadán dorbézolással tölti az idejéti Andrej Plavka, a modern szlovák irodalom klasszikusa írja önéletrajzában, hogy gyerekként Liptóban ilyennek ismerte meg a tízes években a „magyarokat", akikkel mint hivatalnokokkal találkozott. Majd fiatal értelmiségiként a húszas évek végén Losoncra került, s itt látta, láthatta meg, hogy milyen valójában a dolgozó magyar ember: a munkás, a paraszt, az értelmiségi. Ezt a „magyart” tudta becsülni, értékelni. E példával azt kívánom hangsúlyozni, hogy amennyiben önmagunk reális képét a múltban fel tudjuk mutatni, nemcsak értékzavarainkat leszünk^ képesek oldani, de oszlathatjuk a szomszéd népek nem hivatalos, ám létező köztudatában élő, olykor előítéletes magyarság- képet. Ez ugyan nemcsak a mi feladatunk, de számunkra fontos, hogy mi is tegyünk érte. Kende János Ha ilyen öncsaláshoz száL lítana muníciót a tudomány, úgy akaratlanul is retrog- rád manipulációk eszközévé, kétes politikai erők védelmezőjévé válna. A reális nemzeti önismeret kialakításához elengedhetetlen a teljes múlt vállalása, a törekvés történelmünk lehető legteljesebb megismerésére, a szándék azonban nem kell, hogy nélkülözze, sőt, feltételezi a kritikai elemet, persze az ítélőbírói pozíció nélkül. Nem könnyű a világnak ezen a táján ilyen szándékokkal a múlt tükrébe pillantani. A magunk és szomszédaink történelme tele van hasonló, ám egymást sűrűn keresztező tragikus elemekkel. A fejlődés e régióban számos befejezetlenséget, ki nem élt lehetőséget hordoz magában, s mindezért mentség, magyarázat: a történelem, amelyhez a közgondolkodás szinte szakrálisán viszonyul. Éppen ezért elképzelhetetlen lenne egy magyar, lengyel, román vagy szlovák Pingvinek szigete (amelyet Anatole France nyugodtan megírhatott a francia történelemről). Ismeretes, hogy Hasek Svejk- jének fogadtatása hazájában korántsem volt diadalmenet, s a gyakran „nemzetgyalázó- nak" minősített regény körüli viták — nem véletlenül —, kiújultak az ötvenes években. Szombati galéria CSANÄIIY JANOS: Motorzümmögés — távoli . üzenet. Hullámokat rezget. A sűrű fény pigmentszemcsékkel fedi arcomat. Mint rég. Újra felém zúdul a messzeség. A cséplés riadója vagy ebédszünetek békés méhzümmögése közelít szívemhez? — amely fekete barázdáival annyiszor meggyötört? Hát olyan távoli, az évek erdejében elvesző az ifjúság?! Mert ő van itt rokon zajaival. S az eltűnő idő. Gadányi János: Erkély „Az jónak, gonosznak közt . .. az mi hajónk fenekelve áll,” — írja, a szavakat kissé átcsoportosítva, — 1664 december 11-én Kemecsén, minden bizonnyal a mai ruhagyári részleg helyén álló udvarházában Kemecsey Ferenc. A levél címzettje Bessenyey Mihály, 1657 —62 közt Szabolcs vármegye alispánja, a testőríró dédapja. (Nem érdektelen talán hozzáfűzni, később részt vett a Wesselényi-féle összeesküvésben, amiért Erdélybe menekült. Rokonsága révén Apafi Mihálynál is kegyben állt, sőt halála előtt a fejedelem a lányát, Bessenyey Annát a rendkívül szép s megözvegyült Weér Györgynét feleségül akarta venni. Erről Teleki Mihály lebeszélte s talán nem is any- nyira azért, mert korban nem illettek össze, — hiszen hasonló házasság akkor általánosan szokásban volt, — hanem inkább azért, mert a mindenhaló kancellár a befolyását féltette.) Kemecsey Ferenc és Bessenyey Mihály mindketten olyan vármegyei honoráciorok voltak, akik felelősségük tudatában aggodalommal szemlélték a súlyos eseményeket. Mert mi volt Szabolcsban akkor az a jó és gonosz közti helyzet? Az jó volt, — mint magyarnak — hogy Szentgothárdnál megverték a törököket, hogy Felső-Magyarországot védték a császári hadak a váradi törököktől, de rossz, hogy hátrányos békét kötöttek, hogy a behozott katonák németek voltak, kik felélték a vármegyéket s visszaélések sorozatával maguk ellen fordítottak mindenkit s, hogy a reformátusok ellen fordultak: Másrészt jó volt, — mint reformátusnak — hogy az erdélyi fejedelemség az év elején Kolozsvár elfoglalásával stabilizálódott, de rossz, hogy a helyzet megszilárdulása török segítséggel oly sok véráldozattal történt, annak a törtöknek a segítségével, aki 1660-ban nemcsak 1 váradot, hanem a mi eseményt megelőző 1( évben Érsekújvárt s Szt hidat is bevette és ha r tek nem ültek volna Tokt Ibrányban, Nagyhalászon, várdán, Kálióban, a „T való szép darab földet" i doltatta volna. És itt í bezárul és kezdődik előír De Kemecsey Ferenc belső bajokról is ír, mint dául a nyíregyházi eset. ,, két az inszurrekcióval 1 'egyházára bé nem bocsát: noha elég lator volt benn tök, hanem reggel osztár dási bánásmódon reá sí dítottak az latrok fogá fegyveres kézzel állván es az fejedelemasszony őr ságok szerin, kiváltképpe kapun. Mi is már akkor, kor üzentek volt, kitakt tunk volt az kertek ki mely felől mások mi his: ben vadnak, de bizony mind bánom, szégyen mintha egyedül magamon volna az a szégyen, vagy nek mondjam. Kérem ke? medet, Baksa uram jelen meg az dolgot, ha egyébi nem, tekéntse fogyetkozott lapotunkat, ebben már kell cselekedni, éltessen t: csávái, mert még csak az dologban is aligha elegek hetünk magunknak, mert felsőbbek ezt talám álom sem tartják.” A vasvári béke után jobbágyból lett katona fe legessé vált, így elbocsáto őket, de sokan nem tél vissza földesuraikhoz. Nt várad, Székelyhíd eleste t is sokan elmenekültek. Ke lük kényszerűségből nem vesen valóban rablásra ad magukat, ezért nem szat hogy Kemecsey Ferenc levi nek a szavai félrevezesse bennünket. Nyilvánvaló e sajnálkozás kifejezéséből Ügy 60—70 évvel ezelőtt voltak a szabadhajdúk s n is kell tíz év, ők lesznei O któberi éjszaka volt, s kint végeláthatatlanul esett. Vagy nem is esett, inkább csak lefelé gomolygott képlékeny felhőkben valami esőféle szürke permet. A vadgesztenyefa északnak ívelődo ágai egészen a kollégium faláig nyúltak a kerítésen túlról, elnehezülten, csatakosan, és mivel a gyér lombozatot átvilágította az ágak közé felnyomuló utcalámpa, Anna jól láthatta a nyitott ablakon ál, hogy apró, nekibolondult ördög, egy felriasztott feketerigó cikázik és kaszabol a gallyak között nedvesen fénylő szárnyaival. A párkányra odaesell pár átkozott barna levél, a lány felvette az egyiket, sokáig szemlélte figyelmesen, sót szinte gyermeki ámulattal, azután a homlokához érintette finőman, majd gyors, idegen mozdulattal nyitott ingnyakába csúsztatta. Megborzongott, de otthagyta a nyirkos gesztenyelevelet forró mellére tapadva, és rágombolta az inget. Háta mögül, a szobából cigarettafüst áramlott ki az éj r szakába, és egyre hallatszott a gyufaszálak csörgése, amint a fiú újra meg újra nekipöckölte a gyufaskatulyát a bontatlan borosüvegnek. Anna nem tudta elvenni tekintetét az átázott, vergődő rigóról, noha szorongó bizonyossággal érezte, hogy rég elkésett a szembeforduló mozdulattal, azzal a dél óta formálódó egyetlen mondattal, a fiú játszik és unatkozik, tudja már az ő esőbe tartott arcú hallgatásából, hogy mire kell számítania, a remegve hallgatott bejelentést kész válasz várja*attól a pillanattól fogva, amikor a gyufásdoboz először ütődött a vörösboros palacknak. Utána vannak tehát mindennek, 1 na így tudta ezt ebben a i lanatiban. Közben érezte a 1 vös nedvességet az inge al; és arra gondolt, ha valahogj meg tudná oldani a málladi gesztenyelevél folyamatos 1 Csengey C 3ZC| tését. reggelre megállna s pen a szívverése. — Nem hagyod még abb Micsoda hülye játék! — V lami ismeretlen, rikácso némber hangján hallotta m gát kiabálni. A madár szer pillantás alatt eltűnt a fakor na sötétebb tartományaiban, gyufásdoboz koppant az ászt; Ion. s úgy maradt, Anna b csukta az ablakot, és végre e fordult tőle. — Adj egy poh; bort legalább! — mondta, i megindultak a könnyei. Nyisd már ki azt a nyavaly; üveget! A fiú még kabátban ül hosszú, nyitott kabátban, mir aki épp csak beugrott eg percre, s már indulni készi Ahogy most felállt egy ránd ló. hirtelen mozdulattal, a: lehetett hinni, ennek lendület az ajtóig viszi. De csak körül nézett a szűk tanulóban, elvei egy villát egy lapos tányé mellől, a szilvalekvárt farme rébe törölte róla, és kipróbál ta a hegyét a parafa dugói Ledobta az alkalmatlan szer KM eínrvÉGí melléklet SOROK MÚLT« „Minket Nyri be nem bocz< Történelmi tudat és nemzeti önismeret . v.‘- •,*.'* ; >« . *: Wi k Á Ü 9 BT S •• Üzenet
